Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra, hol balra
faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak, – a mult
havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő nagy prémes
gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát, Homonnai Drugethet
látogatni.
Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint
Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át
varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak? Hát
aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát annyi,
mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János bátyám és Anna
asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák botosaimat fogják
lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék egy kis meleg leves.
Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról? Talán már át is jött. Gáspár
bátyám szereti a szószaporítást, borpusztítást. De mért jövök én ide?
Egyik sem kenyerem! Mindegy! A boldogtalan rokon megérdemli, hogy
fölkeressük szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem,
amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek feleségének.
Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán kikukucskáló
őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a fekete faderekak
között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen szép a tél békéje!
Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban, hajadon
fővel fogadta Drugeth.
– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman.
Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont.
Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a vendég.
– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő mögött
ágaskodva a legfiatalabb.
– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy bronz haj
övezte, fekete szemű, fehér arc.
– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől lányának
Draskovich Gáspár.
– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia.
– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott a
szenvedő arcú fiatal Drugethné.
– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre
Draskovich.
– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth.
Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is alig
méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra leültek az
ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták a férfiak
beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű, szinte szegényes
ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló pillantást, arra fordult.
Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai között lefutó, egyetlen, mély ránca
elsímult, amint szembe találta a lány sötét tüzű tekintetének villanása.
– Gyönyörű haj! – gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s
Zrinyi visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve
pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással rá-ráfeledkezett a
komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem értette, hogy tud így
örülni valaki az ő helyzetében egy vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő
várába; s most föl is kel és megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket
fogja felhúzatni a falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket,
evőeszközöket a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora
meg a Gyurkó, csaknem koldusok.
– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt vissza
az ajtóból a két férfinek Drugeth.
Gáspár gróf örömmel mosolygott utána.
– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich, – ez az
igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását. Mind jón, mind
gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának nincsen ű rajta hatalma.
– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel vette,
mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat; vagy ha
nem ád is, tudja, hogy megrothad.
– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is véle
Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel tartozom,
királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre menetelemet nem áhítom.
Sokakat ronta, törete mán az tartalék nélkül való ambitio. Koporsómban
is csak Draskovith lészek, de királi trónuson is csak az. Látom, öcsém
uram, az lineákat, az kik határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon
annyi ész bennem, jól innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit
elérhetnék, hogy ollyasra ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha
el nem érhetek. Egy Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én
nem lépek egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló
grandseigneuri mosollyal.
Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, barna-piros arcon, a
nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos gonddal összeválogatott
ruházaton s az irigység hirtelen támadó forgószele kavarta föl benne az
indulatokat. Ez lenne-é a helyes út? Barmot hízlalni és búzát aratni,
királynak lenni tiszttartók, jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve
gunnyasztani magányos várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az
egész a körül forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.
Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga várában
rendelkezett, s visszajött Draskovichért.
– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár gróf
finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth előtt ment
ki az ajtón.
Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a nőkhöz.
– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora hugocskám?
– fordult kedvesen Drugethnéhoz.
Az asszonynak könny szökött szemébe:
– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak.
Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben; édes anyja
emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot adni a
beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet s
mosolyogva folytatta:
– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban vagyon.
– Vitéz lészen, valamint atyja ura.
– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús arccal
az asszony.
– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét Zrinyi. –
Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának, mind
hazájának.
– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála.
Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s gőgös
tekintete végre is az ablakon állapodott meg.
– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme a másik
lány aranyos hajának fényét kereste.
– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála kedveskedve.
– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett Zrinyi.
– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az töröknek; vitéz
hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy rám, bátyám uram,
mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem tréfaszó, kit beszéllek.
– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon.
– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig lehet.
Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány; feléje
fordult:
– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen perdül, de
mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek lenne hugom
asszony hütös felesége, hogysem másnak.
– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és por! –
válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.
– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné.
– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi.
Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal kezdett
öltögetni.
Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele
kacagott, de azután úgy kezdte érezni, hogy neki nincs semmi oka a
jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya; hirtelen
abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is
föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő
dolgot.
Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán a külső
havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg vidámság öntötte
el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve kinézett.
Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel Zrinyi. –
Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy támadt benne az
aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve örült az érkezőnek.
Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és Draskovich
Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.
Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú, gondozott
ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott csata-képeken lát
az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy sietett vele kezet fogni.
Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos szemekbe s tovább tartotta kezében
a lány kezét, mint az illendőség engedte s a rokoni kötelék magyarázta
volna. Borbálához lépve pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú
ideig tartotta volna a kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát
előle. A nők újra letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré.
Eusébia egy szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek
a két csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett
tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s elővillant
a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor végigsimított a
haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki figyelte őket, majd
fölvetette a méreg; legjobban szerette volna fejbe sújtani ezt a
kikent-kifent nyalka fiatalt s másik kezével magához kanyarítani a
rátartós kisasszonyt.
– Kemény telünk van, – szólt Drugeth.
– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte Draskovich.
– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak most
határozza el magát a dologra.
– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta Gáspár
gróf.
– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült, hogy
valahogyan utat adhat háborgó dühének.
– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle
bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.
– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével Draskovich.
– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. – Kimenének
fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az tudományokban
tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az lutherana confessiót,
ördög találmányát.
– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther Márton
fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt. Nyilván ördög
dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek teli vannak szegény
legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek dúlás, fosztogatás kenyerek.
– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda
kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai
kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy
más szabad várasok s szegény polgárok kárán végezték el; az kik nem az
jó hírért, névért s böcsületért, hazájokhoz való szeretetekért iratták
be magukat az hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az virtusokat
szabadabbul űzhessék!
– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján, mint az
kóborló vitézek, – állította Erdődy.
– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az predauciusok,
valahok és sclavok népével is, – tette hozzá Draskovich.
– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy, – hogy
pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe; kihajták
országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az török ellen való
vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak, kevélykednek. Az idegen nem
kémélli, ki magyar.
– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi.
Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami gyönge
érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak újra Erdődyn
pihent meg szerelmesen.
Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen folyó
személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre Drugeth
felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön, Rákóczyt:
– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely igen
röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az magyaron s
nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat, udvarokat, városokat
megdúltak; nemes és paraszt emberek sustentálására való javait, búzáit,
borait, kenyerét, ruháját elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és
egyéb javait felprédálták. Sírokat felásván, holt testeket
megháborították, lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb
embereket városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül
kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek, és
egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget,
tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.
Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos
panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy nyegleségét, a
nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot, a fajtáját, az
országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös szekéren hanyatt
fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt lenni, cselekedni,
szeretni: élni, ó élni!
– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte kiáltva, –
az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint királa védelmére
fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár piacán az kapitány s
lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám uram meghagyott
özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel törtek be udvarházában, s
hogy udvarbíráját megölték, s hogy mindent feldúltak, prédáltak.
– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és kártévő!
– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította Drugeth.
– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes, nemzetes
és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém uramnak,
Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon, croatiai és
sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos panasz-szóra nyitá fel
száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy így, hogy megintlen úgy, az
bányák ide, az bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy
szóval kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort,
hogy az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.
– Injuria! – kiáltott Drugeth.
– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich.
– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi. Dolmánya
alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára nézett. – Eh! –
gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt csak paraszt, Eusébia
csak asszonyi állat; a német, ha generális is, csak német, de ő, ő
Zrinyi!
Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét.
A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a hirtelen
nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint a zúgó vihar;
az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat pödörgették s maguk
elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan öltögettek. Draskovich palotás
agara nagyot ásítva nyújtózkodott elő az asztal alól, hogy ura széke alá
gömbölyödve folytassa az alvást.
– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth.
– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála.
A férfiak elnevették magukat.
– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát
tréfásan Draskovich.
Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük összeért; a
legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az övét.
Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól.
– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit Draskovich.
– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, –
megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.
Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire.
– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth.
Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe szorulva
panaszosan zokogott.