Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon torpadó
császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején bágyadtan csüngtek
le a zászlócskák; a nagy hőségben pattogott a vásznuk s a körbe vert
cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén, a nagy udvarú zárt
négyszögekben kifelé forduló, elől nyitott markotányosbódék körül csak
egypár nyelvlógató kutya leselkedett. De a fővezéri szálláson s a
körülvevő főtiszti sátorokban hangos volt az élet. A királyi
felszólításra elkeseredett dühvel vagy húzódozó gyűlölettel lóra ülő
főnemesek tárgyalták az idei új esztendő rettenetes meglepetését.
– Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják szélnek! –
kiáltott Homonnai Drugeth. – Világban szalajtott kódus vagyok Rákóczy
György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva szakadjon az beste kurafia
eretneknek.
– Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? – kérdezte részvéttel
Barkóczy László.
Drugeth arcát elöntötte sűrű, fekete vére:
– Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst marhájokat
óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit az Isten!!
– Behumja? Hm! De alszik is! Hiszem az fejedelem sergének avángardja az
sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az bányavárasok, az
tizenhárom vármegye; kezén vannak Kálló, Tokaj, Kassa! – kiabálta
felháborodva Wesselényi Ferenc.
– Elnémul templomink haranginak nyelvek, az merre járnak; elvágdossák
köteleket, agyon verik az harangozót, ki ellenek szegül. Fejeket vészik
az Isten tiszteletére csinált képeknek s az mennybéli Úr Isten
bosszúságára kopjákon hordozzák, – kesergett nemes méltósággal Csáky
László.
– Én is tudom, – folytatta Nádasdy, – szava hihető, bizonyos emberem
hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve szalonnázott Kemény
János uram néminemű hajdúja, s az oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun
itt, hun ott tapodják meg az szentségeket s rút marcangolásokat követnek
el barátokon, papokon.
Míg Nádasdy beszélt, Zrinyi figyelme egy pillanatra elterelődött az
országos eseményekről s arra fordult, hogy most az ő Juliáját Nádasdy
uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban s talán epekedik is
mezőbe szállt ura után… de Drugeth fölcsattanó szava akarata ellen is
visszarántotta tépelődéséből.
– Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt, familiám
utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. «Port alája, kanócot, –
parancsolta Rákóczy, – kirepült az madár, repüljön az fészek is!» Azt az
keserves kínban fogantatott…
– Bizony ellenségül vette Rákóczy, – mondta csöndesen az öreg Esterházy,
– ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh, méltatlanságot
cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az pogányoktul, mind
egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk kévánjuk fogyatnunk
magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az természet szerént való
ellenségekkel együtt.
– Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy magánosan!
– kiáltott föl bizakodással Zrinyi.
– Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól
szorongatott dánus felsegéllésére, – szólt Csáky. – Az nímet generálok,
tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is hallhatatlan szörnyű
istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és nyomorúságokat
cselekesznek, az merre járnak.
– Fölséges királ urunk vitézi azok is s mi igaz causánkért viselnek
harcot, – szólt közbe engesztelően Esterházy.
Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba
elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó:
– Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot magyarival
szemben! mert mi dolog az, hogy hátra vetik az magyart mind intimum
consiliumokon, mind az harc mezejében?
– Én megmondám eleve, – szólt hirtelen és szokatlan keménységgel a
nádor, – Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem… Ki is
indula Erdélybül az kikeleti szelekkel; maga Székelyhidnak, Zsigmond
urfi Károlynak, Kemény János penég Szakmárnak nyomakodtak s kevés napok
mulván, úgy lehet, az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket.
Zrinyi nem szólt, – csak a száját vonta összébb, – pedig lett volna oka
rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s a károlyvárosi
generalatust… a német ezredet majd a legközelebbi alkalommal, a
generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai rendektől függ… Jó, a
generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi… hanem most itt az alkalom,
kérte is tavaszszal a megigért német ezredet s hozzá Károlyváros
helyében a Capeletti-zászlóaljat… persze nem lehetett, mert a két német
generálisnak kevés számu hada maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s
így ő még mindig csak ezer horvát kapitánya…
A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett a maga
baja Béccsel, mellőztetése, miegymás s elgondolkozva, gunnyasztva várták
a vendégek a tágas ponyva-szálláson a nádor vacsoráját, ami kint,
messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos konyha-kalibában süstörgött,
rotyogott nyárson, üstben.
– In vita invidia! – sóhajtott egyszer Esterházy.
Közben az úti pohárszék-ládából előkerültek a nagy-hefflányi udvar drága
kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha keleti szőnyegeken
simán jött-ment a sok szolga.
Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky s folyton emelkedő
hangsúlyozással szólt:
– Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az mellettünk
hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De az vélünk szemben
kerülő eretnekek ellenségink mind halálig!
Zajosan ittak az urak és bőven töltöztek s kártya mellett poharazva
várták jobb hijján a másnapot. De Zrinyi, aki csak a nádor iránt érzett
tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval, eltávozott, mihelyt az
illendőség engedte és sátra párducbőrén végigvágva magát komoran szőtte
tovább az imént nyert fonalat:
– Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István királtul
nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta közinkbe
ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink… Az sok feslett erkölcs,
nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység, gyülölség, lopás, emberölés,
és örök tobzódás!! Haragra is indula és igazságos büntetésre ellenünk az
Seregeknek ura és ada töröknek olly hatalmat, hogy elrontja, veszti,
csaknem utolsó nyomorúságban hozza szegény hazánkat… Ki lészen
megváltója ez romlott magyar világnak? Talám nímöt generál uraimék?
Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke minden
türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett soká.
A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt
visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei, akik
az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül
zsarnokoskodó katholikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei ellen
fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a véghelyek
elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor hatalmának
megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg nádor a
magyarsággal s a vallásos rajongás, politikai hevület, mesterségszerű
buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló fellegei elől a
halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált keletnek a fejedelem
vezére.
… Északról ide látszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a dombokká
halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre, sietve
csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd. Ez még a
karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már embermagasságú ágasára
fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez tollas sisakját, prémes kalpagját
nyomja fejébe, az már kopja-erdőben vonul ki a táborból. Szembe,
keletre, Rákóczy népének a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig
elnyúló táborából a sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De
elejbük bődültek a nagy ágyuk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek.
Rákóczy pattantyusai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag
kezdett elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették
golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a folyton
előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz pattantyusok
ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar egybefolyó lyukakat a
sáncok mögött felvonuló erdélyiekben vagy a sánchalmok tetejét seperve
buktak a mögűlök harcolókra. Rákóczy ágyúgolyói többször vágódtak
ártalmatlanul a földbe az ellenség sáncai előtt és mögött… Lovas csapat
rugtat most a sáncvonal elé, élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel;
kópjás gyalogság nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb
tolt s hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután
eltünik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros hullámai
között. Puskapor szagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt zúgat a
dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó szél. Lent a
harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul szeszélyesen változó
körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja fényes páncélján elfekvő
csipkegallérjának ideges huzogatását s lemutat a síkra, ahol egy habos
selyem zászlónak eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják
a Zrinyi-címert:
– Die serinischen Huszaren! Wo ist der Graf? – kérdi körültekintve.
Zrinyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű ívben
kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim körül álló
urak szétnéznek, Zrinyi nincs köztük, csakugyan ő maga lesz az, aki
ezrede élén vágtat s akinek még aztán is fel-felvillanó sisakja most
tünik el a kavarodásban. Wesselényi fölényesen mosolyog:
– Nem tudja Miklós öcsénk, mit cselekeszik.
– Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! – jegyzi meg sokat mondó
hangsúllyal Nádasdy.
– Wertlose Waghalsigkeit! – szól türelmetlenül Puchaim, akinek
rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér így
kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc ezerféle
halálveszedelmének. – Aber…! – kiált fel hirtelen örömmel s feszülő
figyelemmel mered a síkra.
A viaskodók zúgó tömege meginog a neki zökkenő ezred súlyos rohamától s
tulsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy szétgördülő hangyaboly,
oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó foszlánya a tábor fele vág,
másik a Sajó füzeseibe csap.
– Mais c’est la victoire! – jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött a sereg
francia mérnöke.
Rákóczy hada keveset hátrálva a Tiszának fordul s így igyekszik
kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front szorongatásából.
Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén nem döf a száguldó
kopja, kétségbeesve fullad a Tisza vizébe; s aki átvergődik a tulsó
partra, rémülettel néz vissza övéi romlására és eszeveszetten menekül
torony iránt vagy ijedt állati ravaszsággal bújik meg valahol az éj
beálltáig.
A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrinyi kezében magasan lobog a
Rákóczy-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki a mellbe
taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve leszáll lováról,
egyet nyújtózik s a fővezéri sátor előtt jelentéseket átvevő Götz elé
lép.
– Főgenerál uram, ihon egy zászló!
Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon s Zrinyi felé fordul és
kérdően néz rá.
– Ja, so, so! – érti meg hirtelen a helyzetet; szórakozottan udvarias
mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: – Gyönyörűen
varrott hím! – s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors pergéssel ered
meg a szava.
Zrinyi vár, néz; fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót csatlósának
s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát. Nem értik ezek mi
az, ha magyar magyar ellen emeli kezét, ráhazudtolva a természet
rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik kardja csapásai alatt
elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe, ugyanazon nyelven fohászkodnak
Istenhez, amelyen anyja tanította imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke…
Fölkavarodva háborgott belsejében a mult, a hagyomány, a küzködő jelen s
a jövő fényes képei.
A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg északnak. A
németek elemükben voltak; szinte fölszippantották az útjukba eső élést,
barmot; hangos veszekedéssel turkáltak a felfeszített ládákban,
almáriomokban; a nyomorult viskókban felszörpölték az utolsó köcsög
aludt tejet, fölhajtották az utolsó pohár bort s röhögve gyalázták meg a
sors súlyos szele alatt kalász módjára hajladozó lányokat, asszonyokat.
Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték szemétre a
porontyokat s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra súlyos vasalású
ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német katona strucc-tollas,
széles karimájú, fekete kalapja megjelent, vérbe, sárba, gyalázatba
fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő parasztot taposták kis
vagyonkájáért, városon a halott főurat koporsóba vitt ékszereiért. Pár
nap mulva már az elfoglalt Szerencs-en feszítették föl a Rákóczyak
sírboltját a magyarok felsegéllésének ürügye alatt magyar borban, magyar
vérben fürdő német katonák. Zrinyi utálattal látta, ameddig nézhette, a
németek tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen
fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a pogány
török se!
A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a napfényre, hogy
jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk alá lódították széknek
s beletúrtak a porladozó testekbe nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért.
Kiszórták a töredező szálú hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami
beleszorult s a kifordított koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul
nagyot rúgtak. Az egyik nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, –
ki is nevették érte a többiek, – s vitte emlékül haza.
Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb jelentőség
nélkül keringett a császári seregben, füléhez jutott:
– Illyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon tapodni!
Csáky László sötéten szólt:
– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag az szentségeket,
kinél méltóságosb nincsen az universumban?
– De magyar hamvak!
– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld kerekén!
A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz vallásosságból, ki a
mindent takaró ürügyet helyeselve.
– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő husát,
kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth.
Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki személyes
gyűlölettel.
Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán jobb,
mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a német? Vagy a
magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a religió, vagy a magyarság?
Az égi haza vagy a földi? Rettenetes kérdések kioldhatatlan,
szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a helyes úton torpan meg most
ingadozva!? A megváltás olyan lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett
Isten, nem áldozta-e föl életét a világ bűneinek megváltására? Istenné
kellene annak az embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani
bűneitől? Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol.
Csukd be most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit
rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg bolondos
szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok, egyenes az út!
Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér az utam s csak én
tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem!