A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki elmaradozott,
úgy hogy Zrinyi mögött csak Vitnyédy István, soproni ügyvéd, a gróf
jogtanácsosa lovagolt, mikor föltünt előttük a nagy-hefflányi templom
vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas tornya.
– Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana confessioban, –
folytatta kedve ellenére a társalgást Zrinyi.
– Ó, kegyelmes uram, – felelt elborult, makacs meggyőződéssel Vitnyédy,
– mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben együgyü
tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el nem szakadok
tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs hüt előtt
böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem szeretem, de
embert az okért el nem ítilek, hogy catholica vallásban keresi
idvességét. Meg nem szűnünk mastani saeculumban egy az más hütinek
mocskolásában, gyalázásában, ki nagy hiba, mert bizony jobb lenne, ha az
lutheranus törökök ellen vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén,
közös erővel fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom
nagyságodnak, kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony
várasának hütös nótáriussa, beste lutheranus – az mint mondják, – nímöt
rontja az magyart hatalomért, értem; török rontja gazdagságért, értem;
magyar rontja az magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is.
Zrinyi nem válaszolt, nem volt inyére a társalgás témája. Eszébe jutott
a nádor bíboros ellenfele, Pázmány s a nagy-szombati kertben adott
intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalább is gondolatban. De
nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha százszor magyarok is,
mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a királytól várja. Méltó-e hozzá
azonban ez az önző gondolkodás? Hozzá, dédunokájához ama Zrinyi
Miklósnak, akinek nevéhez a magyar história egyik legszebb önfeláldozása
fűződik! Sokáig nézett szembe ezzel a gondolattal s nem talált kiutat
semerre se.
Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az útra kegyes
pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért, hogy… eh! legyintett
a kezével, ő dolga.
Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy Miklós
hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt ült
karosszékében s egykedvüen nézte az érkező vendégeket. Mért siessen
fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt lesznek. Ott
van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is. Vitnyédy elvonult a neki
kijelölt szobába, mert sürgős levelet kellett írnia valahová
Felső-Magyarországba. Zrinyi az úr után tudakozódott.
A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett volna fel
karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva göndörödő üstöke is
megfogyatkozott; széles, kerekre nyírott, hullámos szakállát sűrűn
tarkázta az ősz szál.
– Apám uram! – sietett feléje megindultan Zrinyi s nagy tisztelettel
csókolta meg az eléje nyújtott kezet.
– Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád irattam,
úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam? Haragszol-é te
is? – kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. – Azért jüttél talám, hogy
számot vessünk egymással?
– Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb principiumi vezérlék.
– Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el üket! Mán
én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik fiamat, menyemet…
Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának csöndes
gyötrődését.
– Mért jüttél? – kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós látása
feltépte a múlt sebeit.
Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános
tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal
nézett a rá révedező szemekbe.
– Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető fia
apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél előtt forog
futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen hadakozásom
szünését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult vala. Királnak
fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz nímötöt hozzá… Mért
romoljék karom ereje, szablyám éle tételen heverésben? Szükség vagyon
oly fiakra, mint György bán maradéka, kiknek is nagyra kelése ország
szabadulásának böcsös záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll
lépnem s ezt erősen akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar
hazám javának Zrinihöz illő keresése.
– Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott
pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud. Engemet
is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben vete… Oda adjuk
mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa alatt virul, öregbül az
catholica religio. Mind ez világon, mind más világon idvezítő
religiónkért rontjuk az magyart… Nímöt landsknechteket bevivém az
véghelyekben, Ujvárban fejem is majd hogy ott nem marada velek…
Elfelejtközék errül és sok másrul az királ, de eszében marada s mérgével
csípé, mint az méhe fulánkja, hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az
magyar nemzet szavára fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené
kévánságokat, ha szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös…
Elfelejtközék arrul is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint
kűszikla, Bethlen Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást
tennem sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben
éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de elméjekben
maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent religiónk egyetlen
fundámentoma az felséges ausztriai ház hatalmának, kire meg nékünk
vagyon szükségünk az magyarok eggyé tevésében. Egy az pásztor, légyen az
akol is egy! Akkor osztán öszvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk
s ha magyar megérti az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép
hazánk birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit
tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága.
– Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! – kiáltott fel megkönnyebbülve,
örömmel Zrinyi.
– Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól? Sehogysem!
Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet királ urunkért,
ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled minden tudománodat,
osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd tolonganak nímöt
ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz, ha jutsz is, mit érsz
véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet és királ között, de nincs
egyiknek is bizodalma bennem; miként remegő délibáb, az auctoritásom. De
fáradok érettek, böcsüllöm üket, szeretem, mint hűtelen társát az
szerelemben eszefordult férfiú… Te is csak igyen téssz majd, fiam… Ez az
magyar fátum.
Zrinyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme vonult el,
de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása:
– Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptól vészik bucsújokat; az
enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul.
– Úgy, úgy, – bólintott a nádor, de már nem figyelt oda.
Zrinyi észrevette és valami ürüggyel visszavonult, egyedül hagyva a
magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt csikorogva ropogott a
kert útjainak kavicsa; örült, hogy elhatározását nem kisebb ember
helyeselte, mint Esterházy Miklós, aki a félreértések, neheztelések
miatt elkedvetlenedve hiába mondott le a nádorságról, lemondását nem
fogadták el, mert nem nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg
főur személye képviselt. Valahonnan hangos gyerek-nevetés hangzott el
hozzá. Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve; a
lenyugvó nap sugarai már csak a fák koronáját verték, lent csöndesen
remegett a bokor.
A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt hangos
játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor zajt kerülő
fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül összerakható képes
kockajáték darabjai hevertek.
– Jó napot, Palkó! – hajolt le hozzá kedvesen Zrinyi.
A kis fiú durcás kiváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból előkerült
valaki, aki egyre nógatta a kis fiút, hogy köszöntse szépen, ha nem is
ismeri, bátyja urát.
– Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! – azzal újra
a fiúcska felé fordult s bajuszát mozgatta, szemöldökét vonogatta, hogy
jó kedvre bírja az öcsköst.
A fiú elmosolyodott egy kicsit, aztán összehúzta a száját:
– Az Károl kocsis is tudi ám ezt!
Zrinyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé, amelyről a
fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a földön.
– No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? – nyűgösködött
Palkó.
– Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike erdő! –
próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent felvilágosítani
néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó dajkája.
Zrinyi legyintett a kezével s az asszonyra se hederítve megtanította
Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a cifraságos török
bástyát. Zrinyi nevetett, a kis fiú sivalkodott örömében, a dajka
csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat koppantak a széteső
kockákon.
Egyszer csak föltekint a vendég és egy női alakot pillant meg az út
hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett kék
atlasz szoknyában.
– No, öcsém, ég veled! – szólt Zrinyi a földről fölpattanva, hogy
udvariasan a leány elé menjen.
– Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! – kiáltott
utána Palkó.
– Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr! Isten
hozta minálunk! – nyújtotta feléje kezét Esterházy Julia. – Sétálnánk,
ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat, – ajánlotta elfogódva,
mint valami betanult leckét.
– Miki bátya! – hangzott még utánuk Palkó szava.
Zrinyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson, mindjárt
visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra felejtkezve szemével.
– Hugom asszony! – szólt a siető után.
Julia megfordult és elmosolyodott. Zrinyi odaérve belenézett a két nagy
beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát s zavarában
rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy egyenesre símuljon az
ezüst öv alatt:
– Hun vagynak azok az virágok mán, no!?
Julia csak nevetett és kedves macska-mozdulattal simított el szeméből
egy hajszálat.
– Ihon e, bátyám! – és beszaladt az ágyások közé s mutogatta,
hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva köztük.
Zrinyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe szorult
kézzel. Mi lenne, ha most oda ugrana melléje a virágok közé s magához
ölelné, hogy a dereka roppanjon?
– Nem mutatja kegyelmed az szöbbiket, az liljomot!
– Liliom? Hun? – kérdezte komoly csodálkozással a lány.
Zrinyi már belépett a virágok közé, megfogta Julia kezét s míg
fölemelte, a magáé remegett s tétován mosolyogta az értetlenül ránézőre:
– Ihon e!
– Urfi! – szólt rá most már hideg rendreutasítással a lány Zrinyire.
– Kisasszony! – viszonozta sápadtan az udvariasságot a legény.
– Ne bomoljék, bátyám! – kérte nem sok idő mulva Julia megenyhülve,
szeliden.
– Juliska! – mondta nagy gyöngéden Miklós.
Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel, dobogó
szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt s a nagy fák árnyéka
halkan csúszott előre a gyepen.