Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire egyedül
maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a vár
fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat emeltetett.
Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy fúródik bele
ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De csakhamar
elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk finom, csöndes
bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok tartományi főnöke és
dicsérte agyba-főbe nagy hangon Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója.
– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg Forstall.
– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az járt
eszében, hogy _csak_ portyázó török sohse fogja erejüket próbára tenni.
Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn rendeletei szerint
nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a száguldó Zrinyi-huszárok
után… Hüvelyébe nyomta a török ellen villogó kardomat Bécs. Lesz-e
alkalom és idő dicsőséggel húznom ki fölemelkedésemre…? De ne lássák
most ezek a tépelődő gondok ráncait homlokomon… – Micsodás eredménnyel
nyeli, pater Marce, atyaságod könyvesházam, leveles-ládáim porát? –
fordult nevetve a baráthoz.
Forstall szerényen mosolygott:
– Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével előbeszéllem.
Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő nagyszemű
olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene számolnia a
santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a teresztenyakóci,
gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia kegyes urának az oszalyi,
ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni és bródmoravicei
várak tiszttartóinak, a rakonoki, bosiákói és verboveci kastélyok
felügyelőinek jelentéseit.
– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az históriai
tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek utánna, hogy
Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék mindörökké…
– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült éppen.
– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki, felesége fiat
szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki közül nagy híres
neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője, bosnyák bánok, horvát
királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán vala Tvartkó, kinek fia
Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin apja halálával elveszté
bánságát is. Miként simplex comes jüve Horvátországban, hol is
familiájának csillaga felette kedvező constellatiókban nagy fényességű
ragyogvánnyal vonyá környül magát.
Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a ködös,
távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal szerzi az
ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja, – róluk már
tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a mostani óriási
birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a Murától az Ádriai
tengerig.
– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza kalamárissához, mi
penég lássunk hozzá.
– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel
társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott.
Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most
elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az ilyen
végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a két testvér
között.
– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram, vagyon
Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje Péter uramé,
ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy dologüdőben
nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját; Grobnikon az tárház amaz
felét tölteté meg az tiszttartó éléssel, ki nagyságodé, az élés penég
Péter uramé vala; Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az
szél s az tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem
másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát, csak
olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok, zsellérek,
irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat, várasakat,
falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat, csikókerteket, szőlőket,
malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket,
vámokat, tizedeket és halastavakat.
– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de érezte,
hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen más lenne, ha
nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett is osztoznia
öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz, pedig neki sokra van
szüksége és gyakran. Megelégednék a Muraközzel, csak feltétlenül
rendelkezhetnék vele! Istenem, az emberek mind mellette és előtte állnak
szoros tömegben. Kik állanak ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik
többen? Iratos katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek.
Nagyoknak parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani,
vezetni!
– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át Cosimo egy
csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta magáról egy időre a
gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától és elment egy pohárka bort
inni a várnagyhoz.
Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel. Merre
nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe napsütése sose
fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó terhe alól. És
szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit, amelyekből az irtás,
tisztogatás, rendezés munkájának fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása,
hajhózása ide hozzá is elhatott.
Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt feléje,
amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó alakja tünt föl
s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető vékony kis
Forstallt.
– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat Cosimo, –
röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!… pfüh…
– Mi! – riadt föl Zrinyi.
– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra páterkám
elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, – ajtóstul dül bé reánk
Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru szógáló, hogy ihon barát jüve
Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom néki: Mila, te, Milica, ördög
bujjék az lábad köz…
– Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! – esik szavába csöndesen Forstall.
A várnagy dohogva rántja föl nadrágját:
– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat kevés
napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az svécusok,
hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen szorongatják királ urunk
seregét, kiben sokat levágának, még többet foglyul ejtének. Beste
kurafia huszárjaik az Vág mentén száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek
az üdők fölöttünk, török rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!
– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli svécusok
kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek írott képeinek
fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket, arany, ezüst, lábas
marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az gárgyán attyafia té-tova
szaladó, földönfutó lén miattak!
– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? – kérdi
némi kétkedéssel Zrinyi.
– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár hazájában, –
bizonygatja hévvel Cosimo.
– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg bölcselkedve a
várnagy.
– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, – csöndeskedi
hozzá Forstall.
– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban keressen
kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen, hangosan Zrinyi s a
lépcsők felé indul.
A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall felé:
– Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt!
– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja Cosimo.
– Mars bellicosus in persona! – fejezte be költői lendülettel Forstall.
Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni.
Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos szobáiban
álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái, készen volt
tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki felhatalmazást,
jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát zászlóaljhoz még öt német
századot fogadhasson, ezer emberével aztán ura, királya segítségére siet
a svédek ellen hadakozó táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért
hamarosan utánaküldött, emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár
puzdrákkal, kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle
fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt
kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem fog
késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos határozottsággal
ömlöttek ajkáról a szavak, amelyeket secretáriusa, Forstall apró, kerek,
kalligrafikus betűkkel vetett papirra. Hajnalban már lovas szolga
vágtatott a levéllel Bécs felé.
Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve ődöngött
a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált egy kép előtt,
amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy török hátulról
balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és jobbjában görbe kardot emel
halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi, széles kardjával hátrakanyarítva
csapja el támadója fejét. Végre jött Forstall a sok írásban
meggémberedett ujjait nyomogatva s beküldte Patachichot főkapitányához;
maga pedig a várnagy toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha
sikerülni fog visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.
– No, Péter, mint vannak az fiúk? – kérdi a belépőtől Zrinyi.
– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha geleszta
marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az luttenbergi
torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó bor fejeket
melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely hajdú fegyverrel
táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot, harcot kéván szüvük.
– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen
gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk, ugy
löhet.
– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a szeme.
Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves történetírójának
Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük; egy helyen szemébe
ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem, sed ea consilio
temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra. Aztán kemény, gőgös
mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte a pennát a kalamárisba és erős
vonásokkal írt:
Taurus fortis est et occiditur,
Elefas grandis est et occiditur,
Leo ferus est et occiditur.
Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál, mivel
fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi egyiknek sem
állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az embereken is, az
kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe szerkezik: boldog az
és böcsülletes, hatalmas és röttenetes.
A pontot odavágva eldobta a tollat s meg volt elégedve magával.