Zrinyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a nagy-hefflányi
kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól, úgy érezte, hogy az
Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova koldus-szegényen
érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva lovagolt utána.
– Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiojárul Siléziában nem
valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem történt
meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént pünköst-havában. Bezzög
mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes vármegyék, tik is, lutherana
confessiót vallók mind öszve, adjatok hamarsággal katonát, hajdut,
lovakot, prófuntot! Palatinus uram is megereszté pennáját, hogy antul
szebb, jobb kedvvel adakoznánk… Igen, de az törvények irott bötü, ki
törődik velek? Királi igéret valamint köd és pára. Esküje nemkülömben,
koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria provinciák,
Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az magyar véghelyeknek,
ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi okért nem? Mivel nincs.
Elvette minden jószágokat az királ, hogy az lutheránus svécus ellen
hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé el. Valami marada még ez után
is, fölzabállották ű fölsége nímöt vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki
megugrott, ki tolvaj, lopó lén. Ne légyen az törökkel való béke
megújítása elmult böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hirös
nagy bécsi tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheránus törökök
ellen való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-,
tehén-, borjú-, disznó-, lud-, kecske- és szőlőpásztor vitézek.
Zrinyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár az előbb
még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István uramra.
Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most pályáját királya
oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze le magának a felséges
urat valami feltűnő módon éppen ezekben az időkben, mikor mindenki úgy
beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy, mikor a nádor maga lázadástól,
polgárháborútól fél, mikor birtokukból kivert nemesek mint szabad
hadnagyok kóborolnak szerteszét az országban s lopnak, szegény embert
nyomorgatnak, mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva
engedelmeskednek a királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés,
szegénység, nyomor gőze homályosítja el a magyar fejeket, – csak most,
az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi egyedül is.
Egyedül? A vér arcába szökött a fejébe cikázó gondolattól. Lehetetlen!
De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor veje! Esterházy csillaga
hanyatlóban, de van még annyi ereje sugarának, hogy erős, messzeható
fényt vessen arra, aki Julia ura lesz. Édes kis lány! Fekete hajú és
szelíd. A maga képességei, óriási birtoka az Esterházy befolyásával és
birtokaival mi mindent nem tehetnének, nagy Isten!
– No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ
főgenerálját tisztviselőivel egyetemben… Olmützöt is megvevé! –
gyönyörködött a katholikus hadak vereségében Vitnyédy.
– Torstenson? – mormogta maga elé elgondolkozva Zrinyi.
– Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is nyakát
szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek.
Körülbelül ilyen egyoldaluan folyt a két férfi társalgása Sopronig,
amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf illendőség
megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész uton való
töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes
pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy ne
utazzék egyedül:
– Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő
poroszlók! Isten vele, nagyságos uram!
– Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! – kiáltott a léptetve ballagó
után Zrinyi.
Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva, türelmetlenebbül
ajánlta föl szolgálatait a bécsi hadi tanácsnak: ötszáz embert fogad, de
a maga erszényére s hűsége, önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges
úrtól, hogy ruházza rá az összes horvát-magyar csapatok
generalatusságát. Ha ezzel a méltósággal felruházva fog megjelenni
Esterházy udvarában kérőnek, a nádor látni fogja, hogy nem valami
birtokain peshedő nagy úrhoz adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal
hadvezérhez, aki előtt fényes pálya áll szabadon.
Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a Dráva
lépés-süllyesztő, mozdulatakasztó erdejének sürüjében járt. Sokszor
megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem tudta, mit
olvasott; s a hegymagasságig egymásra döntött fatörzsekig is eljutott,
ami széltében, hosszában három napi járó földre nyúlt a mögötte fekvő
mély árokkal együtt török beütés ellen, s nem tudta, hogy került oda.
Büszke, jövendő nagyságát titkosan rejtő nyugalommal élt
mocsár-szigetén, vára falai közt. Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül
hallgatta Migliani páter terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes
megvetéssel a részeges várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan
mosolygott magában: majd ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a
történet! Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét
fölemésztette teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt.
Hiába jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe
takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy terveibe
való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a hideg külső
alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette süketté olyan
csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának állapota. Dönögve,
kongva vonúltak ki szekerein a hordók a várból, szőlővel tetézve jöttek
meg; szomorúan búgott vagy tréfásan rikkantott a taposó legények nótája;
ostorpattogás, kerék-csikorgás jelentette az idei termés tárházakba
vonulását, – Zrinyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss
szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl,
Zrinyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a nagy-hefflányi
kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a jobbágy, fáradott a
barom, nyögött a szekér, káromkodott a tiszttartó, telt a tárház a télre
készülő birtokon, – Zrinyi nem látott, nem hallott. Gondolkozott és
várt. Mi az, hogy Julia nem ír és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett
volna belerúgni körülötte kujtorgó palotás agarába és felrúgni ezt a
borbűzös állatot, aki parancsait várja.
– Hajnalban készen légyen ember, eb! Rókaűzés! – rendelkezett ridegen.
A várnagy kussolva kotródott a nagy úr haragja elől.
Másnap Zrinyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor a
pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés,
csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A lebocsátott
hidon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva, kavarogva iramodott
a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér komolyan igyekezett az
ebek után.
– Mi lesz az lóval? – mordult föl Zrinyi.
Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra sápadt
arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló paripát egy
lovász.
– Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj… – mentegetőzött bátortalanul a
lovász.
– Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! – parancsolta
rekedten Zrinyi s nyeregbe lendült. A sarkantyuba kapott paripa magasra
ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán szügybe vágott fejjel iramodott
ki a kapun.
A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton óvatosan
ügetett a falkamester; nyomában a kutyák, ki az úton loholt, ki az
ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva, süllyedezve, tócsába cuppanva,
sarat verve. A pecérek harsány hangja vissza-visszaszólította az
elkalandozókat.
A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis fertály órát,
megszólalt a falkamester kürtje: feltünt előttük az első róka. A
szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a somfordálva rohanó,
vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban Zrinyi félkézzel fogva a
kantárszárat, a másikat csipején nyugtatva; mögötte a három pecér.
Gyepes síkon suhant most szaladásuk; árkon, bokron, halmon hullámzott
keresztül; domboldalon siklott le; fák közül cikázott elő és újra síkra
ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tünik el a róka. A kutyák a
támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva zúdulnak be a szőlőbe. A
lovak prüszkölve tapossák a karókat, tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a
föld utánuk. Tovább! Répát ver ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis
falucska kertjeiben. Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító
kölyök bujik kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a
jobbágy az udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő
asszony fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul
a róka, lompos farkával seper egyet még maga körül és vége van, véres
nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a dögöt; hol
a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltünik a sok összebujó,
nyelvlógató fej között. Zrinyi remegő lábbal álló, tajtékos paripájáról
nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét jobbágyi csókkal tiszteli
meg a ház födetlen fejű gazdája.
Vacsora-időre érnek csak haza. Az úr fáradt, rossz kedvű. Szótalanul ül
a hosszú asztal közepén és sokat eszik nagy haragjában; két étel között
hátra dűl a falnak és elnyújtja lábait az asztal alatt. Jobbról-balról
csöndes sorban Migliani, Forstall, a várnagy, gyóntatója s két nemes
ifjú csörömpölnek halkan az óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban
áll a tehénhús kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével.
– Bort nékem! – kiáltott Zrinyi és ez volt az első szava a vacsoránál.
A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett s
szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura ezüstpohara
fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a várnagy ravaszkás
mosollyal vakarta bajusza tövit; a gyóntató alig láthatóan, de
rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose ivott!
Zrinyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a körülötte
ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari vodicától, de
összeszorította az öklét és újra bort kért. A várnagy sietett
fölhasználni az alkalmat és elköszöntötte urára kupának is beillő
poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban ittak. A
harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye. Rakott mívű, ében
nyelű késével ezüst poharát ütögette s énekhez nem szokott hangon
gyújtott rá egy nótára:
Amott kerekedik
Egy fekete fölyhő,
Abban tollászkodik
Egy fekete holló.
A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az úr
italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá valami
kiséret-félét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen virágéneket
uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az asztal alatt
böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének közben aztán elfogta a
csuklás az urat. Cosimo páter vezette hálóházába. Míg inasa szomorú,
megbotránkozott arccal vetkőztette, Zrinyi gőgösen szegte hátra
le-lehajló fejét: még a mámorral is birkózott. Végre eldűlt az ágyon;
lábát már az inas segítette a paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el
párnáin s kis vártatva odaszólt az öregnek:
– Küldd föl az Milát!
A szolga nem akart a fülének hinni: az ő erkölcsös, istenfélő ura!
– Küldd föl az Milát! – nyomott meg dacosan minden szótagot elnyújtva
Zrinyi.
Az öreg szolga sietett a parancsot teljesíteni.