Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi a
következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel
csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült;
haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte.
El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben
hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt
egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben
vissza-visszazuhanó vágyódással kivánkozott nagy dolgok után.
A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert,
mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est
köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról
végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen
mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú
éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges
irigységével ábrándozott el figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves
hadtudományi iróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet
magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol
van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha
neki vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más
áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes
nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.
– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte hangosan
Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan
látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában
beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet?
pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal
felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát
futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az
úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül aljosb s
roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb
katonaságnak tartják; senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen
zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…
A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele? Dolgozzék,
adózzék meg! A védelemért, amit _mi_ nyujtunk, nem nagy ár! Az urak? Az
erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező
gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás
köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem bornya, nem nyalja.
Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is Ez köll,
semmi más.
Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé
megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő
távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a
földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy
készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt
már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a
sötétbe.
Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali
szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság,
óvatosság: török hódoltsági területen járnak.
A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva csaholt
nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre
lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput feszített s
hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A
paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt;
vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrinyi
legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó
vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is s amire kedvük jött,
ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát
cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha
valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még
félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált
azzal, aki új csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon
rúgott öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar
jobbágy szenved, török úr bánja!
Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.
De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló
raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrinyi későn értesült:
a török messzire, kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire
sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó
öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek.
A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt
okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre
nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török
láncon gyalogolt már Kanizsa falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak
tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel
mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a
falu útjának porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl
az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus
csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy
mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett
ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmult-e a
vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan
kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy pusztul, magyar úr
kára!
Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú
alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban
nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török
végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a
varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány s
szeméten rohad a sebesült.
A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas
boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti
Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi haditanácsnál, hogy
veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrinyinek, sőt a
kancellária is neki áll csillapítani. A török közben újra beüt a király
földjére s nyomban rá bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér,
hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő
évben már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az
óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana
már beütni a hódoltságba. Bécs, amelynek szeme aggódóan függ a
harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az
engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik s a pénz
sem érkezik meg Bécsből.
A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott falvak
lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes, számító
eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új Ferdinánd
kormányát.
Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba, jobbágy-nyúzásba s
szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja
abba a hódoltságba való beütéseket s mint légrádi kapitány, fogadja
engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet,
megúnta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával
együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem
vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette
Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát
és Bakarba vonult, a tenger-szélre.