A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben
irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő
jelenre.
Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a szóból.
Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi Venetia
tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek Umbria földjére.
Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum! – túl az országút egy
helyen szinte derékszögben fordult délnyugatnak. Senkviczy megállította
a menetet, visszaszaladt, előrefutott s az arca mindig derültebb és
derültebb lett, aztán hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon
ülő combjára téve kezét, megilletődötten szólt:
– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén küvein kattog. Ez úton jüve
ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és betű-őrző viaszkban tündöklő
mindennémű mesterségek az Roma vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé
éjtszaki népek minden kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták
az Flaminiát, de pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái
nap is Romulus várasáig viszi az zarándokot.
A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó kezet és
megilletődve nézett le az öregre.
Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert mindent
akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot, sarcophag-szegélyt,
úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy légió vonulása… a vértből,
tunicá-ból előcsillanó férfias meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy
fa alá tógáját fejére húzva az esőtől meglepett városi…
És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós szeme
előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy Orbán pápa
városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo Vaccino-n, ahol egy
fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő pásztor őrizte a legelő
barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja él. Idejébe telt, amíg
megszokta a klasszikus kornak az új élet szövetén átfutó és itt-ott
előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később mély, súlyos gondolatokat
hömpölygető élvezetet talált az új nagyságba szövődő régi nagyság
szemléletén. Százados sírjából méltósággal villant föl itt egy kő, ott
egy mozdulat, rom, arc, kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte,
ahol legkevésbbé várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már
nemcsak szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló
ellentéteit. A Pantheon árnyában, melynek tégláiról omlott a
márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az
ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il
cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger
partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt bíborlevelek,
fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes gyémántkövet karommal
tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz csóközönnel szökik föl néha a
tenger… S ablakában, a nyüzsgő, hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet
fölé kihajolva, az ősz hajú Soracte s ó falernumi régi, elegáns
barátjának ércnél maradandóbb soraival mulatott, Impavidum ferient
ruinae, – halt el Zrinyi ajkán a verssor s lent búgó kíséretből sikongva
vált ki az epedő nóta egy öreg csavargó dudáján.
Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki tudósféle ember
volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai után reális
ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta, Ammirato, Malvezzi,
Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd képezze benne a tudóst,
régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét; apja vére, ősei példája,
vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje benne ezekkel a könyvekkel a jó
katonát! Senkviczy bátyám nem ért az ilyesmikhez; hagyjuk békén, –
gondolta magában.
Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet csúcsára:
diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket csiszolva, –
mint az alázatosság királyának pompában úszó földi helytartója, nyájasan
mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és sötét talárral, fényes
fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal népes pápai udvarban idegenül
érezte magát Miklós. Megmozdult már a legyezőre nyíló spanyol szakáll,
felhangzott már a hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban
trónoló Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még
mindig arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre,
feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete, vörös
csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az ajtó előtt.
Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta, hogy ama Michaelis
Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei számára ezt az
uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi Senkviczy halk utasítására
fölemelkedett hódoló leborulásából s a legfenségesebb földi kéz
kitüntető csókolására járult.
Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta,
kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység
védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel
méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy
tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:
Jók és erősek nemznek erőseket;
Még a tinónak, még a csikónak is
Apjára szít erkölcse, s nem költ
Gyáva galambot a bérci vad sas.
Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit felelni,
izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja attól, hogy itt,
a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev udvarában vitézi
hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava tán úgy hangozzék, mint
ünnepségek termében táncoló fiatal medve rekedt bőgése.
Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul Senkviczynek, ne
távozzanak anélkül, hogy nem beszélt vele a magyarországi állapotokról.
Megmozdulnak a talárok, nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd
zümmögése kíséri Zrinyit le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik
a szertartásosan udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától.
Egyedül maradnak.
– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az szentséges
atya ajándékát!
Azzal elvette Zrinyitől a könyvet és belenézett:
– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem is
ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az
nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége az
prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!
– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, – ne végye
rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá Ű szentsége,
sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes csőrrel mézes hangon
csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de értelmem mívelésére, kardom
forgatására vagyon szüvemnek hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor
kelletik, de lölköm előtt útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul
hívságos palota építése.
Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút és
fülébe suttogta:
– Igazzad van, ecsém! – és fölnyúlt megveregetni Miklós vállát.
Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal találkoztak
vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó urakat, papokat
láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó Colosseumtól a Péter-templom
ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig mindent megmutatott Senkviczy
Zrinyinek.