Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt türelmetlen
vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst olasz földre
küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a kellő útravaló iránt
rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek mindenben az érsek utasításait
kövessék. Pázmánynak is írt és élénken érdeklődött az indulás ideje, a
mentor személye, a kiséret iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme
kisérte Olaszországba a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje
főlovászmestere urának, királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei
mellől megilletődve figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát
intéző eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az
örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem
fogyott ki a magyarázatból.
– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló Zrinyihez –
nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket, az víznek kékségit
az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal. Több érő ez itt, mint
az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az ott az ducale palatium!
Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind köntösöd húzza s biztat igen,
hogy ű majd így, hogy úgy, hogy elviszen némely nagy szépségű híres
fehérszemélyhez. Fársáng vagyon itt esztendőn által, álorcásan jün-megy
itt még az becsülletes ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek.
Légy te az legaljosb ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan
ezer scudi az zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt
az nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem
láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje nagyságod
magát, gróf úr, tudom, tudja káros voltát, nem kévánja látását. Az
Rialto nagy uccában, az Fejér oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre
kelve megnézzük, valamit erkölcsében meg nem tántorétott, igaz
körösztény megtekénthet; az arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű
szigetbéli üvegcsűrt bizton.
Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek örömvárosában. A
templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán kitekintve, hirtelen
csak elszorult a szíve s halántékában dobogva hullámzott a vér; úgy
érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben megpihenni s nézni a
körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz olyan egyedül van!
– Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem magánosságomat?
Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas
hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni
vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő
paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra
elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú,
villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött vele
szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen tervek
jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok éberségét, miként fog
kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó gondolába s hogy fog a
holdfényen siklani csónaka sikátorok labirintján keresztül-kasul egy
csendes ház elé, amelynek ablakában figyeli érkezését a villódzó szemű
leány. Két meztelen barna kar…
– Ejh! – rúgta ki maga alól a széket feldobbanva.
A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a nagy
csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát.
– Mit mível nagyságod?
Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől – őszintén
elmondta, hogy megkísértette a gonosz.
A kanonok úr elnézően mosolygott:
– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk zabolán
tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő, mikoron tekélletes
erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt vissz ágyasházadban. De
hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel egyetemben való veszésén
munkálkodott, én épülésednek okáért könyvet vásárolék. Részben esméred
az auctort, esmérd meg egészben amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az
ű Gerusalemme liberatáját, avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.
Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó képzelettel szinte
rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos, kópjás gyaloghad, mint a
tüskés borz… a perzselő napfényen izzó város fakó bástyái… a főpapi
nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő alakváltó, titkos, pokoli élete… a
szerelem szigetének bódító szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés…
vér és láng… Isten és ördög…
A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a kúpos
oltóval le nem fojtotta világát.
A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha csak
azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha
villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét róla,
elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje, meg-megjelent
egy-egy könyvvel Zrinyi előtt.
– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz erkölcsi
prédikációkat se szerette, de meg azt is gondolta, jobb, ha a fiú maga
intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se szőlőpásztor forralja,
kiforr az magányosan is. Mert mindent elintézhet egyedül az ember, csak
arra kell megtanítani, hogy hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és
hogyan nézze, amit nem lát, a klasszikus világot. Magyarázott is
Senkviczy, hogy mi ez, hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is
a kertjét négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint
Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát, előhúzta
zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő völgyeken ámuló
Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni az olasz
föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a furcsa kis
emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet az élettel
magyarázni.