Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási rezidencia nagy
kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter könyökig
fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen komor, kúpos
ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású vonalba símult szét,
kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a Törökországból hozatott őszi
barack csemete-ágait oltotta kertje fiatal törzseibe. Előre repesett a
szíve, ha arra az időre gondolt, amikor az oltások piros arcú, bársonyos
bőrű gyümölcsöket fognak teremni.
A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki nemrég
fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja közvetlen
fölügyelete alatt s most olasz földre készül. Búcsú-találkozásra
rendelte ide a bíboros. Miklós mögött kövérségétől döcögve lépked a kis
vidám Senkviczy Mátyás, esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf
mentorául szemelt ki az olaszföldi útra.
– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből! –
kiáltott az érkező elé Pázmány.
– Laudetur! – lihegte odaérve Senkviczy.
Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást, megsímogatta egy
ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán megfordult:
– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül az
kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.
Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és elment.
Pázmány a fiú vállára tette kezét:
– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden burger
kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az közönséges
jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban. Deáki esztendeid
itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem. Ügyeköztem, hogy
ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben, ollyakkal
nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes szüléid oktatása
szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az téj kisdedkorunkban,
oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk mellyéből szopjuk az tejet,
mellyel nevekedik gyengeségünk: az gyermekségből erednek azok az
erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy romlik öreg emberi állapatunk.
Maradjon ez ebben. Derék fivá serdültél, nem panaszolkodom.
Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a fiú
szemébe, majd hirtelen megszólalt:
– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más
főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi fejedelem
romlását, hanem megmaradását, noha eretnek evangelicus. Kinek oka ez:
Utolsó romlott állapatra jutott nemzetünk három részre szakada, egy az
királ birtoka alatt vagyon, más az töröké alatt, az harmad rész Erdély.
Mind az három erőtelen és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb
vallásokban gyönyörködik. Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom
vagyon ez világi ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje
szakadt nemzetem fölemelésére használom és használandom, míg életemet le
nem kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges és
el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt lakozók
légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ, catholica
nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor légy igazán
vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár felé fordulásának
üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája: «Te, magyari nemzet,
megszabadétánk az török járomtól, jöszte az nímöt hámba!» Ez szavakat
hallván, feltámad, bizonnyal tudom, Erdély császár ellenében. Ihon, ez
okon ne romoljék Erdély, az magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes
barátság az nímöté, esszel forgódjunk köztek.
Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a nagy
ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét, hogy
növelje nagyra!
Az érsek Miklós kezére helyezte kezét:
– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. – De
vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.
Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan ápolt,
hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos útakon.
– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal nevel az jó kertész nagy
diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót, mag nélkül
szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.
Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben, közben
élénken, kedvesen magyarázott:
– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász
cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban
maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott
renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon almám, ki
bévül répa… Ihon Senkviczy uram!
– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. – Úgy
arányzom, nincsen párja Magyarországban.
– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd határozottsággal
Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja vezérljenek utadban.
Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a hosszu,
göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros, az ifjú
fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy tisztelettel
csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt az érseknek.
Megindultak.
Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy egy
könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk kiáltott:
– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem
barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az muraköziek.