Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff serényen
lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot keltve velük a
környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly Ferdinánd boroszlai
püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére. A papság, a város
előkelői és a tanács messze kimentek a falakon túl a vendég fogadására;
a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok óta folyt a kopácsolás,
szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a szinpad készült, a nagy
négyszögű épületek különféle sarkaiban szorgalmasan tanulták szerepeiket
vagy próbálgatták a hazulról utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot
a fiúk. Mindenki sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter
járt-kelt, kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb
ruhadarabot, érintett meg minden díszletet szokott kísérteties
mozdulataival, síri nyugalommal.
Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák fogadták a
vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig kisértek, ahol az
universitás hallgatói vették át őket s kisértek egyenesen az aulába. A
lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel, dísznövénnyel,
szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített nagyteremben aztán kiki
rangjához mérten foglalt helyet az első négy sor piros bársony
karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó párnás, párnátlan székeken, hosszú
lócákon. Az első sor középső karszéke előtt egy igen szép ázsiai
szőnyeg, rajta karcsú, aranyos asztalka, az asztalkán feszület,
kristály-palackban víz és kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég,
akit az összegyült közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny
mögül eléharsant a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel
királyfi láthatóan meg volt hatva, kegyesen hajlongott jobbra-balra, az
éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany kereszt vastag láncát
zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs kezével, amelyen ragyogón
csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének elhallgatott, a boroszlai püspök
leült.
Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal teleragasztott
függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán megjelenik az ókori
Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal mögül fölnyúló óriás
méretű Pallas Athéné szoborról lehet ráismerni, mert a vászon felső bal
sarkában a kétfejű sas, jobb sarkában a kereszt tünik a néző szemébe.
Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik drága
prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós. Térdet hajt a
püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:
– Méltóságos pispek, pispekek elseje,
S ti, nemes iffiak, ország reménsége,
Mái komédiánk nagy Kódrus királrul
Példát adand néktek vitézi halálrul.
Jüve az dóroknak röttenetös hada,
De jó Kódrus királ ellenek támada;
Hazáért nem száná élete fogyását,
Mert kéváná inkább annak maradását,
Hogysem ű nyomorult élte fönntartását,
Igyen kimutatván, nem elfajzott fattya,
Athénás várasnak hanem igaz fia…
Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva jött a szó
ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök felé és kihátrált
a szinfalak mögé.
A püspök úr kegyesen intett utána:
– Bene, puer!
A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai mögött
megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve, fényes páncélban
s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s hosszú negyedórákon
át ontotta a vallásos életre, a király iránt tartozó hódoló
engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek szebb helyei élénk
helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből. Azután jöttek a harci
jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király szabályos vitőr-vívás közben
nem szünt meg az ügyetlenebb ellenfélt, az árulókat, Isten ellen
hadakozókat mocskolni hosszú tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött
kis diákok kardokat csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont
karddal az önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ
ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a
tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés,
páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége, protestáns-gyűlölete,
vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A legnagyobb hatást természetesen
az utolsó jelenet keltette, amelyben a dórok királya és Kódrus vívják
halálos bajviadalukat szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór
királyban Gusztáv Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra,
aminthogy az athéni király már első szavától kezdve veszedelmesen
hasonlított a kiváló katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt
hősi halált a lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv
Adolf is halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította
az arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus
csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt, hogy
Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az átok s
tombol a terem.
De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, de vidáman fog lelke
kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge hangon említi
még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.
S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos beszédben,
tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a püspök úr pár
szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú jezsuita páterrel,
aki oly ügyes latin versekben alkalmazta Pappenheimra Codrus mondáját.
Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől ajándékba s
nagyon örült neki; csak Péter morgolódott:
– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő pózna az
kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt! De az csőre bé
nem álla, akár egy eb aggnéé!