Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló életbe; Péter
is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú utasításai, szemmel
kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg szigorúsága előbb-utóbb minden
gyermeken győzedelmeskedett.
A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A legtöbb egy
füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét nyugtatva, a másikba
koronként bele-belepislantva, idegen szavakat magolt: meredő szemmel
nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez latint, a másik németet
vagy olaszt, a harmadik franciát, a negyedik spanyolt biflázott. Az a
csoport nyelvtani szabályokat és mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy
másik latin auctorok szebb helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei
komolyan recsegtek, susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek
repedeztek; súrlódott a papiros, percegett a penna. A felügyelő páter
fülében, amint körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok
sylva, sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza,
encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato mirari se
aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris… hogy amint
odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános suttogásban.
Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén: mindennel
elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a penna orrát a
kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta az ív élére: Ne
bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice dana!, lejjebb: It
ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta. Ezeken a nyelveken
beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már büszkébben írt tovább: Nulla
dies sine linea! – Wer wagt, gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna
suona! – Un rey es Dios en la tierra. Végül az ív jobb sarkába
odakanyarította: Nicolaus Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a
páternek, hogy elkészült, azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a
szépen kikalligrafiázott ívet.
A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott.
– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, – szívem
örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol tartalmát vésd
szívedbe, a többit szórd ki belőle.
Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a páterrel. De
meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a páter. Kihúzta a
fiókját s ma délelőtt legalább századszor megforgatta azt a török tőrt,
amelyet az universitás egyik hallgatójától kapott cserébe egy hazulról
hozott szép tiszta, kerek betűs latin könyvért, amit valahol
Amstelodamumban nyomtak.
Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter oda-ódalgott
bátyjához.
– Niki, mi dógod vót azzal csókával?
– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat!
– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi idegen
idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott egy-egy
csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta nevezetű spanyor
csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.
– Akarád mondanod: olla podrida, – jegyezte meg Miklós.
Péter ránézett és elnevette magát:
– Jüvel, no, nyilazni egyet!
– Azt mán igen.
S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé.