Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és gyámjaik
igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A nagy
landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és Mikulich
Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt Trautmansdorff
Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek generálissa és
Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa. Trautmansdorff
arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha, amint egyszer-egyszer
nagyobb hullámban verte feléjük a szél a harangok szavát.
– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán a kis
fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát Gréc
városábul.
– Laudetur Dominus clementissimus! – bólintotta rá Sennyei.
– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány –
egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras
tanácsában és Jézus társaságának atyái új és üsméretlen szerzetnek
neveztettek vala.
– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában egész kis
colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana confessiót valló beste
poroszló ebekből.
– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott napon, –
folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver echót az
örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém uraimék, az ki
vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón innen, az ki
rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az tulsó hídfőrül,
az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras legtúlsó végirül!
A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra csúszott
fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához hajuldozásban. Batthányi
Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok tornyú város csillogó
keresztjeire s az egyik végéről felnyúló hatalmas sziklahegyen komoran
megülő várra, hol lova nyakát veregetve beszélt a türelmetlen állatnak.
Nem szerette, ha vitézből paposan árad a szó.
Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes anyjára
gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja össze-összevegyült
elmerülő lelkében.
A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták nagyhírű
intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar convictorokat.
– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán, egy
Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az haereditaria
provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki. Isten hozott
benneteket!
Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, aki megmutatta nekik
helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben, ágyaikat a
dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú folyosóján.
Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor egyszerűségű
házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal, puskákkal,
agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel díszes folyosói,
szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes hímes boltjai, tágas
gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg bástyái után. Miklós csak
nézett és dagadt a szíve, maga se tudta, miért. A messziről elébe
köszöntő harangok szava, a hálaadó körmenet, amellyel a tanácsház terén
találkoztak, a fényes dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora,
a nyomukban feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű
pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany
pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt kék
palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott a tömeg
feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az idegen
hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a
megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne.
Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta derekalját.
A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg lelkében ködös
távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás susogása hallatszott.
– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen a
teremben háló atya szava.
Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós
összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe még
sokáig.