holt masszák mint egy rengeteg hullatömeg egymásra hányva, elfúlt
lélegzettel. Fekete vaggonok, az emberi hús keserű súlyával, gőzölgő
párolgásával s bepréseltségével, végtelen kocsisorok mintegy kiduzzadt
ablakokkal mint a dinnyéskosarak, a hágcsókon szorongó emberfürtökkel,
úgy rázkódtak meg az első kerékforgásra, mintha ki akarták volna hányni
magukból ezt az egymásra csapott szállítmányt. A fülkék padozata
ropogott, a falak recsegtek s az egész végtelen kocsisor, egymásba
torlódó vastömegével, mint egy érces menydörgés harsogott, a láncok,
ütközők, rúgók, fékek és ablaküvegek felhörgő zsivajával s amelyet
elrémült női hangok túlsivítottak, mint megriadt kórus szopránjai egy
őrületes zenekar hanglávája fölött. És férfiak dörögtek kétségbeesett
vitákban. És gyermekek sírtak, mint a megkéselt angyalok, valami
tragikus monotoniában az egész vonaton végig, az éjszakában. Tükrök
betörtek csörömpölve és üvegszilánkjuk, mint a kristályzuhatag, mint egy
leomló üvegcsillár minden ragyogó darabja, mint egy ezüstpatakzás zúdult
a tragikus utasokra. S amint megállottunk minden kis állomáson, egy-egy
őrház előtt is, a nyilt pályán is gyakran s amint megindultunk újra, a
pokoli vasrengések meg-megismétlődtek újra, az egész tánc, az egész
fölfordulás, új hangok és új morajok kiséretével, őrködő lámpások
nyikorgásával a sinek mentén, szemközt jövő vonatok elsüvítő
forgatagával, távoli és közeli füttyök röpködő kérdőjeleivel, a
túlfűtött gépek lihegésével, fölperzselő gőzrobajával kavicstömegekre,
melyek fölporzottak és visszaestek, zúgva, mint a jégeső. És mindenütt
csapatok jöttek és mentek, lovak dobogtak fürge ügetésben, mélabús
szemekkel a teherkocsik mentén, ágyuk gurultak trénszekerek zörgésével
és tábori konyhák bádogcsörömpölésével, tüzérek botorkáltak nagy durva
csizmásan a sinek útvesztőiben a félhomályban, és kis hatonák loholtak
és rohantak és felkészültek és felkaptak a vonatokra fürgén, jókedvűen s
ügyesen, mint a színes majmok, kelet felől az összes állomásokon. És
füst szállt a violaszín lámpák körül a szűk perronok zajos aszfaltján, a
sok fiatal fej fölött, sok színes sapka, tüzércsákó, vértessisak fölött,
mint egy rengeteg barna fátyol rongya, százféle ornamentikában, könnyed
és elomló arabeszkben és figurában vagy tömör és maró felhőzetben,
túlsúlyosan hogy felemelkedjen s amelyből elmosódott fénylésükkel a
fegyverek csillogtak elő, a puskák némán, a kardok csörögve. És minden
perben megindult egy vonat vagy jött egy vonat s gurult tovább a
vasmasszák dörgésével, ezernyi torok vidám kiáltozásával, hazafias
énekével, föllelkesült harci készségével és eltünt az éjben, az utolsó
vaggon hátfalával e távozók mögött, mint egy nagy széles spanyolfallal,
amelyről egy vörös lámpa nézett vissza és beolvadt végül a sötétbe. És a
füstben és a gőzben és a búcsúzásokban is itt-ott és a franciás
aposztrofálásokban, szóviccekben és obszcenitásokban és a
vezényszavakban, patkódübörgésben, keréknyikorgásban, villamfényben és
fegyvercsörgésben, dalokban és vasdörgésekben, nagy füttyökben,
gőzpuffanásban és kis csengők ezüst kerepelésében volt valami
félelmetes, valami túlfütött, emberi idegzetektől, sorsoktól és
hivatottságoktól, reménytől, rettegéstől, fegyelemtől, megadástól és
lelkesedéstől áthevitett atmoszféra, mely egy mérhetetlen nyomort
kergetett, valami vihogó vérförtelem csiráit sodorta, mint egy halálos
ragály, egy pokoli métely, egy irtóztató pestis bacilluskulturáját, amit
kihánynának a szélbe, a fénybe, egy zakatoló emberiség közé! És ez a
túlfeszültség, ez a keserű izzás, az idegek minden rezgése és remegése,
mint egy rengeteg húrrendszer, melyet megtépázna a szél, átragadt a mi
vonatunkra is, a mi lelkünkre, a mi agyunkra, meggyötörve ahogy
szorongtunk, túlzsúfoltan és fulladozva, elkínzottan és kormos arccal a
fülkék mécsei alatt, mint egy üldözött karaván, mint egy kitagadott
tömeg, távoli hazák leprásai, akiket elkergetnek! Hogy jöttünk a
határra, micsoda utakon, alagutakon és fordulókon át, micsoda kerülőkkel
jöttünk, nem tudom. Egyáltalán valami rémes céltalanság volt egy
eltévedt mozdony rohanásával, visszaszökkenéseivel, hirtelen
fékezéseivel s nekilendülésével, mint az akadályugratások, ide-oda
hullámzásával, kanyargásával, el- és visszafordulgatásával, a homályt
döfködő irányváltoztatásával, eliramodásaival s hátrálásaival, amint
nyilván az útját kereste, őrült gép és csak ment és ment és gurult és
vonszolt bennünket, akik utaztunk, utaztunk valami sajátságos vakság
érzetében s nem tudtuk hová!
Aztán mégis, egyszerre, Mülhausen volt, a határ volt, a svájci
csatlakozás reménységével. A francia Mulhouse végtelen mezősége volt, a
svájci horizonttal, álomszerű távolságokban. Mint a nyáj vágtattunk itt,
kivergődve a vaggonokból, majdnem felüdülten és megváltva a szabadban,
az alkonyat rózsaszínében, mely nyugat felől csöpögött az égre s az
egész boltozatot ellepte valami végtelen sziromhullással, mint egy
rettenetes rózsatő, kinyilva, s amelynek szára nincs! Egy véres kupola
volt fölöttünk, azzal a rejtélyes színfestéssel, amelyben a természet
oly gyakran összeolvad az emberi dolgok jellegével. Háború van!
reflektálta az ég, mint egy tükör, a földet. És tizenkét kilométernyire
voltunk bizonytalan pályaudvaroktól, a nagy utakon, az úttalan térben és
nem tudtuk merre menjünk. Mint a birkák, lihegtünk, rohanva,
tanácstalan. Valami keserű és nagyszerű vándorszinész társaság
benyomását kelthettük zürzavaros kiáltozásainkkal, a fátylainkkal, a
bőrödjeinkkel, pittoreszk züllöttségünkkel, mintegy a társadalmon kívül,
kivetve egy határszélen, ahonnan tovább menni nem lehet. Egészen biztos
volt, hogy elkéssük a csatlakozást, ami katasztrófálisnak tünt. Öreg
emberek sírtak, mint a gyermekek. Kis gyermekek elkomorodtak, mint a
vének. És az anyák haja lobogott. És valami nagy tehetetlenség terjedt.
A távolság s az út, amit még teendők voltunk, már eleve legyőzött
mindenkit. Sokan megadták magukat ez utolsó erőfeszítés előtt. Valaki
énekelt egy bőröndön ülve énekelt! azzal ez konok rezignációval,
amelyben egy mártir hal meg egy ideáért. Mégis, egy-egy csoport
elindult, egy-egy energikusabb vezetővel. Mások is, elvánszorogtak,
kimerülten és kétségbeesve, a földönfutásnak azzal a megkapó és mámoros
jajveszékelésével, azokkal a zord és drámai mozdulatokkal, melyeket, ha
a szinpadon lát az ember, nyilván hazugnak érez.
És én is mentem és szaladtam az éjszaka elől, mely közeledett. Nagy
árnyékok támadtak. Rejtélyes hangok hallatszottak. A távolban
szakadatlan dübörgéssel katonavonatok gurultak. Egy csengő szünetlenül
csengett a mélyben. És a dülőről láttuk az úttestet, ahol hatosfogatok
gallopoztak szürke ágyuk előtt, súlyosan és könnyedén, a lovasaik
ostorcsapkodásával, mint az álomképek a homályban, mint a walkürök
porfellegekben. Holott már alig birtam tovább. Nem is a gyaloglás
merített ki néhány kilométeren át, dülőkön, mezőkön, kis kavicsos
utakon, hegynek föl és le, sőt talán nem is voltam fáradt. Te tudod
micsoda energikus vagyok, ha kell, micsoda szivós és ajkbaharapó, ha
arról van szó, hogy bírjam s ne engedjek. De itt volt valami átható
magány, mely mint a zsírt csöpögtette a lelkembe elfullasztó
melankoliáit Már nem láttam senkit magam körül, mikor az este rámborult.
Talán el is tévedtem gyors kerülgetéseim közben egy mocsaras talajon át,
a szárazabb ösvények irányában. De egyszerre csak itt állottam egyedül a
térben, amelyen denevérek suhintották át hangtalan röpködésüket. Valami
rettenetes érzés fogott el, oh nem ijjedtség, nem gyávaság, de hiszen te
ismersz engemet! Hajdan Bernán, egész éjjeleken át bolyongtam az erdőben
bagolyfiók után. De itt ez más volt, teremtőm, micsoda!? Valami
kimondhatatlan szomorúság, az estében párolgó földek nyers szagával,
távoli árnyaival és mécseivel, elsikkadt hangjaival, mint egy utolsó
szó, egy utolsó kiáltás egy vigasztalan égboltozat alatt, mely ráborult
az egész tájra, az egész végtelenre, mint egy töredezett üvegmenyezet.
És nyugat felől, egész távoli felhőszélek, a naplemente izzásából
egy-egy utolsó rubintfolttal világítottak még, mint egy messzi lámpafény
az égen! Elfúlva, minden idegem reszketett. Úgyszólván önönmagamtól
rémüldöztem, a testem súlyának valami sajátságos és ismeretlen
érzetével, mintha önmagamat kaptam volna föl, önmagamat cipelném
roskadozó vállaimon. Csakugyan minden súly rámszakadt, az életem egész
terhe még föltúlzottan a kimerültségemen, egész megsebzettségemen egy
húsz órai út alatt. Elveszve a térben, az éjben, egészen egyedül és
meghajszolva, egy megváltó gondolat nélkül, mely megnyugtathatott volna,
szülők nélkül, kötelék nélkül, egész nagy sivár életem szinte fizikai
dimenziókban adta vissza itt a maga nagy magányosságát a világon. Az
egész nagy tér kihalva s elborultan, a lelkem képe volt. Elsodorva és
vigasztalan, vajjon hová mehettem még? És elfakadtam sírva, egyedül! S
úgy jöttem tovább, vonagló szájjal, mintha valami dalt dudolnék, egy
dalt! Még órákig mentem, nem tudom. De valaki kiáltott ekkor. «Itt nem
lehet!» S egy kéz a fátylaimhoz ért.
Oh egy kéz Klotild, egy arc, egy árny, egy ember, egy francia
katonatiszt. Mindez kis darabokban, kis részletekben, egy-egy rézgomb
fénylésével, egy kevés aranyzsinorral, egy félarccal megvilágítva, amint
egy lámpás lengett köztünk a sötétben, a zárt sorompók előtt. És
messziről Mülhausen világított távoli fényekkel, etörpülten a föld szine
fölött. És nagy zúgások hallattszottak, mint egy erdő, ha menne, ha
menne, ha elvonulna a lombsűrűje visszhangjával, vagy mint a
templomhajók mélye távoli orgonák búgásával, egy frenetikus ájtatosság
zsivajával mértföldeken át. «Itt nem lehet» ismételte a hang s akkor ott
volt a lámpa az én arcom s egy másik arc között, egészen közel két barna
szemhez, mely rámmeredt s csodált. Oh csodált, igen, rögtön az első
pillanatban. – «Valami gyémántot leltem!» mondta és nevetett. Mert az
lehettem csakugyan, valami talált ékszer, fölbukkanó tündér az éjszaka
végtelenjén, fehér fátylakban lobogó jelenség, a halvány arcával, a
könyes szemével, eltikkadva és védtelen. Így vannak nagy első percek,
amelyekben már minden benne van, egész beteljesedése a dolgoknak, mint a
befejezett sors a születésben. Ha magához von ez az árny, ha a barna
szeme fénylését elmeríti az enyémbe, ha ajkon harap, nyilván nem is
védekezem. Szédüldözve, minden fölfeszült idegem azt az utolsó érintést
várta, azt a végső fuvallatot, hogy vége legyen, hogy minden
megszakadjon bennem. Valami rejtélyes vágyam volt, aludni, meghalni,
elveszni abban az öntudatlanságban, melyet a test kínja nem kisér s
amelyből a lélek elszáll, mint egy madár! Tántorogva egy falnak dőltem.
De a lámpa lengett. Sötét tömegek pihentek, egymásra rogyva, egy vasúti
töltés mentén. A lámpa lengett. Egy darab sín, lecsiszoltan várt és
fénylett, mint egy rövid része egy végtelennek. És hortyogás
hallatszott. – «Itt fog jönni egy vonat!» – dadogtam. – «Itt fog jönni
egy vonat!» ismételte az árny az én szavaimmal, s még a hangomat is
utánozva, valami különös együttérzéssel ami meglepett. – «Oh egy vonat,»
tette hozzá enyelegőn, «de nem a mi számunkra angyal! Mi csak őrizzük
itt az útját, és hajnalban megyünk tovább, az isten tudja, hová!» S
azzal már indult is volna. A lámpás lengett. Akkor a köpenyéhez értem,
amint át volt vetve a vállán. – «Nézze csak kérem, rebegtem, segítsen
rajtam, olyan fáradt vagyok! Hogy átjussak a határon, a svájci
vonatokhoz. Nagyon hálás volnék érte!» – «Hálás!» felelte és nevetett.
És várt és hallgatott és nem mozdult és nem tudom mi volt még körülötte,
míg a többiek, az egész kis csapat, békén hortyogott a földön s a
távolból, szakadatlanul, valami heroikus zúgás hallatszott, egy-egy
mozdonyfütty sikongott az éjben, egész messze. – «Oh, segítsem! mondta
végre, de hát mit tehetek én!?» És a vállát vonogatta. Ez nem volt
gavallér a mi fogalmaink szerint, nem tigrisvadász, előtáncos,
vívóbajnok, cigánnyal busuló szolgabiró s jaj annak, aki közeledni mer!
ez nem volt Kazy Ábris, huszártiszt a mi fajtánkból, szúrós szemekkel s
aki rögtön vagdos, oh ez nem, ez nem! Még csak udvarias sem volt a maga
elunott hangjával s valami ismeretlen keservével, amint a vállát
vonogatta, de olyan emberi volt a tehetetlenségben, olyan hallatlanul
nagy, fájdalmas és őszinte, hogy megremegve néztem föl reá. A lámpás
lengett. És a két barna szemét láttam, elepedve és csillogó nedvekben.
Két különös, egészen fiatal s oly fáradt férfiszem, egészen üde és izzó
szempár a hosszú pillák alatt s mégis az agoniák tekintetével, mint
valami bús állat, ha elmered, lerogyva az igában. A homloka egészen
ráncos volt a szemöldök két íve fölött, melyek mintegy összegyűjtve
őrizték a gondokat, és az ajkakról keserűn, egy kis francia bajusz
csüngött. De az egész arc, az egész jelenség e dúlt homlok s e nagyszerű
szemek hevével tűzött át azon a rembrandtszerű világításon, amelyet
betöltött és áthevített, a megemelt lámpás fénykörében. Elbűvölve
néztem, csakugyan mint egy képet, elbűvölve és szinte megdermedve
azokban a sajátságos ösztönökben bizonyos felismerések előtt, amelyeknek
nem tud és nem akar hinni az ember, olyannyira lehetetlenek. Még néztem
és még néztem, minden részletét az arcnak s az egész arcot minden
részletével, minden súlyával, jellegével, homályával és tündöklésével,
egész kirajzolt fájdalmasságával, ijjesztő tömörségével s fantomszerű
visszatérésével a lámpás fényében, mint egyikét azoknak a fantasztikus,
fénnyel és árnyékkal küzködő színtébolyoknak, ami az apám műve volt! –
«Oh de hiszen ismerem!» dadogtam s a mellének dőltem, zokogva.
Nem élt vissza, nem volt egyetlenegy gondolata, egy föltevése, egy
fölbátorodása, amit e látszat talán igazolhatott volna. Egész mozdulatom
olyan lázas lehetett, a hangon is olyan siralmas, az egész ájulat,
amelyben lerogytam hozzá egy távoli és rettenes világból, oly ujjongó és
rémületes, hogy nyilván megérezhette bennem azt a megsebzett
szárnycsapást amelylyel a sas hull alá. Csöndesen fölfogott, a kezének
lágy érintésével és a fejem fölé hajolva a szőke hajamat nézte, amelyről
utazókalapom lesiklott. Talán az illatát is érezte és csak nézte és
hallgatott és nyilván sajnált is, mint egy eltévedt vándort, mint egy
hazátlan kisasszonyt a vasúti töltés mentén, mint egy gyönyörű csavargót
zokogva a mellén. – «Oh de hát mit tehetek én!» mondta ismét azon az
elragadó hangján, mely egészen közel a fejemhez szinte bekuszta magát a
hajamba, meleg leheletével. – «Milyen kicsi ember vagyok, folytatta,
micsoda nyomorult, egy rezervhadnagy, mit akar? Nincs hatalmam, hova
vezessem, gyönyörű! Odaát van egy fuvaros a kis majorban, de vajjon el
tud-e jutni már? Mülhausentól Strassburgig, egy szuronyerdő minden.
Vesoul a fogát vicsorítja s vár mint egy tigris, hogy harapjon.
Petit-Croix a sötétben, az ágyuit görgeti Elzász felé az utakat
eltorlaszolva s mindent letaposva, ami él. Hallja ezt a távoli zsivajt,
ezt a halálos menetet, hallja? A hegyeken törpék vannak, óriások! a
hegyek rengenek. Merre akar menni?» – «Merre!? Merre!?» hebegtem
kétségbeesve. És akkor hirtelen: – «Itt nincs út csak a szivemig!»
lihegte.
Akkor fölnéztem rá, megremegve a mellén, mint egy zárt kapun, mely
megnyílt. És megriadva láttam két elepedt szemét, már elborúlva
könnyben. Oh sírt, ő is sírt, Mülhausennél a szomorú tiszt, de hát
miért!? A mellének dőlve, hozzásimulva istenem, így elcsigázva, ahogy
voltam, így földúltan valami ismeretlen vágyódásban, téren és időn
kívül, valami rejtélyes önfeledtségben, vajjon mi származhatott át
belőlem, az ő ismeretlen lelkületébe? Micsoda titkos átrezgések érhették
a szívemből a szívét, micsoda titkos megsejtések s fölérzések, hogy így
meghatva bámult rám abban az olthatatlan egyesülésben, melynek nincs
nedve, csak a könny. Oh, mit mondok itt neked, Klotild! milyen
tragikusan szemérmetlen vagyok. De ez az éj, ez a magány, ez a lebegő
lámpás köztünk, ez az egész nagy ízzó atmoszféra a katonák álmával a
földön s a svájci hegyek visszhangjával míg gurult az ágyú s a fegyverek
mentek, úgy fölszította testvéri ölelésünk tüzét, mintha egy máglya égne
köztünk, úgy betöltötte üde és perzselő fényével, mint a nap mikor
ébredve föllobog az egen. Rémüldöztem és el voltam ragadtatva!
«Jőjjön, mondta a tiszt, itt van a kút, egy nagy mohos kő, oda
leülhetünk». S levont magához s a kezemhez nyult. «Milyen furcsa!» –
mondta s megcsókolta a kezemet. S így ültünk csöndesen és sokáig
hallgattunk, kéz kézben a kövön. A kút téglafaláról, amint
nekitámaszkodtam, úgy éreztem, repkény lóg alá. S a láncos kerékről
időnként lepergett egy vízcsepp, mintegy visszatérve a mélyben alvó
felülethez. «Majd csak elmegy – szólalt meg végre, mégis csak el fog
mehetni, ne féljen, ha én nem is tudom segíteni. Majd hajnalban, mikor
világos lesz s mikor mi is elmegyünk. Addig jó, hogy itt van és pihen.
És nekem is olyan jó maga mellett!» – vallotta be csendesen. És megint
hallgatott s lágyan a kezemet szorongatta s a lámpásra meredt, mely ott
állott előttünk a földön, pirosló lángjával egy világos kör közepén. «Ez
egy idill a harc árnyékában – mondta még és nevetett, egy idill! Mintha
régi ismerősök volnánk, nem igaz?» – tette hozzá. «Igaz», feleltem
gépiesen. «Mert öt perc több, mint öt esztendő, ha utána már nincs semmi
többé – folytatta a tiszt. Öt perc gyakran az egész élet, nem igaz?
Lássa, nekem elveszett a hitem abban, hogy lehet élni rendesen». És
megint várt és hallgatott és közben eldübörgött egy vonat s megint egy
vonat s megint egy vonat a töltésen fölöttünk s az alvó csapat fölött,
mely meg se mozdult és a tiszt se bánta a vonatokat. Csak ült és
hallgatott és a lámpást nézte elmerengve, amint a gondolatait követte,
csöndes elmélyedéssel mellettem, a kezemmel a kezében, amit átengedtem,
élettelen. «Lássa, ott maradt minden, lássa, a mozgósítás első napján,
mint egy álom az ágy párnáján, ha felébred az ember. A feleségem, a két
gyerekem, a hivatalom, minden. Bevallom, fájdalom nélkül mentem el s
lemondtam róluk s az otthonomról, mint egy ábrándról, ami nem lehet! Még
az a kevés sem lehet, ami volt, az a szűkös keserű élet, ami volt, egy
szegény nő, aki főz és mos, két kis szurtos fiú, akin a pajtások
röhögnek, mert az én elviselt ruhámban jár, két kis fiú, mint két öreg!
Mégis, lássa, el kellett mennem, németek elé, akiket nem is ismerek.
Egészen biztos, hogy megölnek. Már holnap, adieu! Mert mi vagyunk az
elsők, akik rávetjük magunkat az ő határukra, az őrségükre odaát. Nem
vagyok gyáva, sőt! ha teheti, nézze meg ezt a komédiát, ha már úgy is
itt van a közelben, nézze meg, ahogy majd én repülök! Óh, dehogy nézze!
– tette hozzá nevetve, hát lehetséges!? De hol leszek én már akkor,
mikor már maga elment innen», ismételte és felsóhajtott. «Ez az utolsó
öt perc, mikor még éreztem, hogy élek» – fejezte be s a kezemet
elengedte. S azzal fel akart állni. «Maradjon!» – rebegtem. Meglepődés
nélkül, a szemét rámszegezte valami merev elragadtatással. «Még soha ez
nem volt az életemben» – mondta elepedve. «Nekem sem» – feleltem.
«Mintha értem jött volna ide!» – mondta. «Mintha várt volna itt engem» –
mondtam. «Csakugyan» – felelte. És csak nézett és csak nézett és már nem
birtam, ahogy nézett, valami eltorzult áhítattal, mint egy csodát, ami
ébred. «Esküszöm! Esküszöm!» – súgta az elharapdált szavak hevével s
alig hallottam már. Még nem hitte, hogy igaz, még nem merte hinni, hogy
itt vagyok az ő számára, elcsigázva és megsemmisülten, valami marcangoló
vággyal, hogy így az út széléről, a világ végéről belerogyjak az ő
életébe a testem súlyával, a leányságom elrémült mámorával, borzongva és
gyönyörködőn az örömtől, amit adok s amit ad! Az ájulatom oly teljes
volt s oly öntudatos mégis, hogy mintegy álmodva voltam ébren és akarat
nélkül és teljesen erőtlen, mintha holtan éltem volna valami végnélküli
életet! S amint leroskadva, a repkénybe veszett fejemmel mintegy
elnéztem magam után, egy másik Bernay Adrienne után, aki elszáll mint
egy madár, elfúlva láttam, amint egészen lassan, mind közelebb hajol
hozzám egy fej, egy egész arc jön és a szemek és a száj, mint egy kép a
bernai falakról, mint drága kis Glory anyám valami férfias
elváltozásban, mint az én tébolyom egy másik után, egy egész nagy
éjjelben egy árny! S vajjon meddig hallatszott el a sikolyom, mikor
rámborult hörögve.
Aztán, nem tudom. Hajnaltájt zörögtem egy ablakon, a kis majorság
udvarán, a töltésen túl, odaát. A fuvaros befogott s már indultunk is. A
tiszt még jött a talyiga mellett egy darabig, a kerék küllőjét fogva le,
de a ló nekilendült az ostor alatt s vége volt, repültünk! Akkor még
nézett utánam, a porfellegben a talyiga mögött, megkövülve az út
közepén. Aztán láttam, amint hirtelen megfordul s szalad vissza a
vonatához, mely beérkezett s amelyre fölkapott ő is, mindenki, az egész
kis csapat, fürge fiatalok, kialudva s akik meghalni mentek. És ő is
nyilván, óh istenem! Nem halt meg, gondolod, még fogom látni!? Soha. Aki
éreztem a szívét a szívemen, aki éreztem rettenetes gyönyörét, amelyben
leoldódva e lét fonaláról mintegy elbúcsúzott a fénytől, óh én tudom,
vége, elveszett, isteni szerelmem, az útfélen! Óh, hol van már, hol
lehet már, szegény kis kopott hadnagy, titkos szeretőm, holott még itt
van velem s magam is hol vagyok már, holott odalenn már ébred az utca, a
reggel, minden! A lámpám fénye a szürkületbe tűz bele s az asztalomról
elvilágít a papirok fölött, hová? meddig? már nem is tudom követni.
Ifjúság, szépség, öröm, minden elmulik és csak az élet marad, az élet
meg hosszú! De mindenki számára van egy óra, öt perc vagy öt esztendő,
mindegy, és van egy bús őrszem a sorsunk fölött, melyet sodor az ár. És
egy nap ott van Mülhausennél a tiszt. Isten veled, Klotild. Bocsáss meg
nekem s ne ítélj el. Ha tudnád, mit szenvedek! Pesten nem foglak
felkeresni, te jőjj, ha akarsz látni, ha akarsz! Csak átutazom Pesten,
csak felszaladok a lakásomra azért a palettáért és festő kazettáért ami
az apám után maradt s rögtön megyek Bernára, ahol ha nagyon elunom
magam, festeni fogok. No, isten veled, mégegyszer csókollak, mégegyszer!
Adrienne.
MEYERBEER
Vasárnap délben volt és Talpa Kázmér zeneköltő az előszobában
várakozott. Itt szőke napfény derengett a szürke falakon s holmi
szegényes kis képeken, melyek a falakat diszítették, igen siralmasan.
Valami vidám és jóizű nyomorúság hangulata terjedt. A szomszédos
konyhában holmi bizonytalan cselédleány a tányérokat mosta, zajos
csörömpöléssel. Pirított hagymák s megperzselt mártások maró illata
szállott a zeneköltő hosszú s vékony orra köré, amelyen a cimpák
kidagadtak. Felkuszált és torzonborz fejét lappangó bánatok folyták
körül láthatatlan koszorúkkal, hervadt levelekkel. Szürkén ült itten a
napfényben és a sápadt arca világított. A szemek megriadva néztek. A
szája megtelt kesernyés ízekkel. A szíve nagy izgalmakat hömpölygetett.
Egy régi cilindert gyötörgetett keztyűs kézzel. Elavult és bő keztyűje
volt s az ujjak itt-ott kiserkedtek belőle, a rövidre nyirt körmökkel.
Ekkor hirtelen megnyílt az ebédlő ajtaja s Rosenfeld kigurult.
Gömbölyűn, mosolygón és vidáman gurult ki, mint egy rózsaszínű hordó,
mely tele van itallal.
– Alászolgálja – szólott Talpa Kázmér és fölállott.
– Jónapot – felelt a gömbölyű ember rózsásan és jóindulattal. Tessék
bejönni. Tessék csak bátran bejönni.
– Köszönöm – dadogta.
A szoba is tele volt jóízű illatokkal, pirított hagymákkal és perzselt
mártásokkal. Az asztalon egy kétesen fehér vászonfelület olthatatlan
makulákat jelzett régi falatozásokból. A szőnyegen kenyérmorzsák
tömörültek, pihenve, mint a legázolt molytömegek. De a háttérben egy
zongora állott súlyosan és leborítva hímzett terítőkkel, holmi
virágdíszben is és két karcsú gyertyával rajta, mint egy vidáman
kikészített ravatal. A zeneköltő szeme békén megpihent rajta. A zongora
látása s a zenei képzet, mely a hangszerből fakadt, némi enyhítő
hatásokkal fujták át izzó riadalmát.
– Köszönöm – mondotta mégegyszer s egy székre ereszkedett. A cilinderét,
a kezét is gépiesen, mint a báb, elhelyezte az ölében. Aztán alázattal
és epekedőn elmerengett a Rosenfeld arcán.
Emez egy pillanatig nézte a zeneköltőt, valami bizonytalan és sértő
szakértelemmel. Aztán megszólalt:
– Igen örülök, hogy eljött, – mondta – igen örülök, kedves Talpa Kázmér
úr. Mi csak afféle egyszerű népek vagyunk, de azért nem igen búsulunk,
mert nekünk is jut olykor egynémely zsírosabb falat az élet javából,
bizony. Vasárnap mindig kitünően ebédelünk, néha másfélóráig is
ebédelünk. Maga talán láthat máshol díszesebb berendezkedést, de maga
tudja jól, hogy nem minden arany, ami fénylik. Itten kissé szűken
vagyunk, igaz, de a szénánk rendben van.
– Óh tudom – felelte szerényen és elhárítón. – Rosenfeld úr jómódú ember
hírében áll. De engem, bevallom, az effajta hivságos dolgok kevéssé
érdekelnek. Én, tetszik tudni, hegedűművész és zeneköltő vagyok.
Klytemnaestra és Abigél című operám igaz, még nem került előadásra, de
azért nem lehet tagadni, hogy én szerzettem azt.
– A világért sem. Azt nem lehet tagadni – vetette közbe Rosenfeld
rokonszenvvel, de merőben tájékozatlanul.
– A jövő, – folytatta Talpa Kázmér – a jövő az enyém. Azt hiszem, az
enyém – tette hozzá ösztönszerű kétkedéssel, mert elfáradt lelkületében
már-már elapadt a remény.
– A fő az önbizalom – jegyezte meg Rosenfeld.
– Igen – felelte kábultan.
Egy percig hallgattak. A konyhából még egyre bezengett a tányérok
csörömpölése. Aztán Rosenfeld hirtelen kiegyenesedett zömök lábszárain.
Kopasz feje megfénylett a beözönlő napvilágban. Egy nagyot csettintve a
nyelvével, vidáman szólott:
– Tehát ön szerelmes a leányomba, a szőke Flórikámba?
– Igen – felelte eltikkadva.
– Ezért jött?
– Ezért.
– Hogy megkérje a kezét?
– Igen.
– Jól meggondolta a dolgot?
– Ezen nincs mit meggondolni – mondotta egy rideg kézmozdulattal, mely a
végső elszántságot jelezte.
– Dehogy nincs. Maga egypárszor együtt hegedült a leányommal, akarom
mondani, hogy ő zongorázott maga meg kísérte a hegedűn. Ekkor nyilván
látta maga, hogy a leányomnak milyen gyönyörű fehér a keze, még
fehérebb, mint az az elefántcsont-billentyű, amelyet végignyomkod. A
varázslat megejtette magát. A varázslat már másokat is megejtett. De
próbáljon maga, kedves Talpa, öt percig józan és okos ember lenni s nem
holmi zeneköltő, benne az extázisban. Én, lássa, bevallom magának
őszintén, hogy a házasság komoly és bonyodalmas dolog. Nekem például
sokat kellett kinlódnom, mikor a feleségem elvált tőlem.
– Tőlem nem fog elválni és én sem fogok elválni soha – felelte a
fiatalember lelkesen. – A szívem örökre Flórikáé! A szívem, mely tele
van szerelemmel.
– A szerelem! – ismételte az ember a végsőkig meggömbölyödve. – A
szerelem nagyon jó. A szerelemért érdemes élni és szenvedni. Liebe ist
alles, ahogy az elvált feleségem mondta volt. Egyébként bevallom, maga
igenis konveniálna nekem. Van magában valami vidámság, hogy is mondjam,
valami kómikum, amit szivesen szemlélne az ember. Maga nem közönséges
férfiu a mélabús és nedves szemével, mint egy nyúl és a tömör hajával,
mint egy sárkefe. Tudniillik azért beszélek magával ilyen intimusan,
mert már-már vőmnek tekintem.
Talpa Kázmér kesernyés boldogságot érzett. Ellankadt önérzete érzékenyen
szűrte át a bántó szavakat, de pihegő lelke megenyhült a ragyogó
perspektívák előtt. A mélyben Flórika világított, fehér kezével a fehér
billentyűkön. Vonzó és derűs lénye mintegy zenei képzetekben bontakozott
elő s a gyöngéd lelkének, az üde testének úgyszólván melódikus csengése
volt. Valami nagy öröm zengett, a gyönyörnek édes hárfapengése.
Kissé elborultan s kiszáradt torokkal rebegte:
– Köszönöm, hogy vejének tekint. És köszönöm, hogy Flórikát nekem adja.