AZ ÉLET DIADALA
SZERZŐ EGYÉB MUNKÁI:
=Elbukottak.= _(Novellák)_. Singer és Wolfner, 1892. _(Elfogyott)_.
=Mesekönyv.= _(Novellák)_. Grill Károly, 1898. _(Elfogyott.)_
=Az isteni kert.= _(Novellák)_. III. kiadás, Athenaeum, 1917.
=A Nagyasszony.= _(Szinmű)_. Nyugat, 1910.
=Ünnep a Dühöngőn és egyéb szerelmek.= _(Novellák)_. Nyugat, 1911.
=A rajongó Bolzay leány.= _(Szinmű)_. Nyugat, 1911.
=Lőrinc emléke.= _(Novellák)_. Nyugatkönyvtár, 1911.
=Györgyike drága gyermek.= _(Szinmű)_. Nyugat, 1912.
=Bella.= _(Szinmű)_. Singer és Wolfner, 1913.
=Mária-Antónia.= _(Szinmű)_. II. kiadás, Singer és Wolfner, 1913.
=A Pékné.= _(Novellák)_. II. kiadás, Athenaeum, 1916.
=Hermelin.= _(Szinmű)_. Singer és Wolfner, 1916.
=Les grands et les petits Moineaux.= _(Novellák)_. Alphonse Lemerre,
Paris, 1900.
AZ ÉLET DIADALA
NOVELLÁK
IRTA SZOMORY DEZSŐ
NYUGAT FOLYÓIRAT KIADÁSA BUDAPEST
1917
PALLAS RÉSZVÉNYTÁRSASÁG NYOMDÁJA BUDAPESTEN.
AZ ÉLET DIADALA
Mikor elmentünk Glöckner Amáliáért, már vége volt uram isten, szegény
kis bús élete elmult és minden, és már csak a kórházba mentünk el érte,
sőt a hullaházba mentünk el érte, mert már ott feküdt a kert legvégén,
az utolsó épületben, türelmesen és végérvényesen, a halottak betelt
sorsa szerint.
Egyszerű, csöndes, beteges asszony volt életében, még fiatal és már öreg
asszony, ahogy a tanár magyarázta ezt, mert a tanár sokat magyarázott,
amikor megvizsgálta egy siralmas estén és csakugyan ezt mondta, fiatal
és öreg.
Ezt mondta és még többször mondta ezt azzal a melomán makacssággal, mely
sokáig kizengi a maga ötletét és meg-megismételgeti és visszatér rá
azokkal a «megint csak azt kell mondanom»-okkal, melyek mint a kés
vágnak bele az ember szívébe. Tudniillik még fiatal kívülről és korra
nézve is fiatal aránylag, ez volt a magyarázat, de belülről és ez a
fontos, már elaggott és fölbomlott, mint egy régi óramű, mely végkép
lejárt, valóban ez volt a magyarázat. Vagyis megint csak azt kell
mondanom, szóval vége szíveim, a legvége és vége és itt nincs már semmi
remény bizony.
És fölénnyel is mondta ezt a tanár és azzal a kérlelhetetlen, bár
flegmatikus határozottsággal, mely annál lesujtóbb s annál imponálóbb,
hogy valami fagyos, de irigylésreméltó kiváltság benyomását teszi.
Nyugtalanul és szemlesütve úgy éreztük, hogy a tanárnak soha sincs, soha
sem volt és soha sem lehet semmi baja és betegsége és csakugyan ő az a
boldog ember, aki túl van minden testi törvényen, nyomorúságon és
hervadáson és soha el nem múlik e világról.
Akkor kéz-kézben sírtunk. Úgy tünt, hogy ketten vagyunk ezen a földön,
akik sírunk. A Glöckner Amália leánya és én, akik együtt sirunk,
harmonikusan. A leány virult és megszépült a könyekben és megvolt
sebezve szőkén. Valamit szerettem volna mondani, ami e kínban való
egyesülést jelentette volna. De már itt nem voltak szavak.
– Margit! – rebegtem.
Csak a nevét rebegtem és ez volt minden, amit tudtam. És tovább sírtam
vele és a keze a kezemben volt, az ujjaknak azzal a vonagló játékával,
az egész kézfej husának és a tenyér párnájának azzal a spontán
átengedésével és beomlásával, ami szeretők között szokásos.
– Önök boldogok, – mondta most a tanár, mint szakavatott emberbúvár, –
önök boldogok, – mondta.
De ez nyilván csak annyit jelentett, hogy e halálos lejárat mellől
felénk fordult, fiatalokhoz, akik az élet diadala voltunk.
– Az élet diadala vagyunk mi, – mondtam, amikor elment a tanár s mi ott
maradtunk mögötte a lépcsőházban, ahová elkisértük.
– Te is nagyon sírsz, – felelte Margit hozzámsímulva, – holott nem is
tudom, ki vagy te e percben, gyönyörű szeretőm, nem is tudom. Neked
idegen a mama, szegény kis beteg asszony, fiatal és öreg!
– Igaz, nekem idegen, – mondtam. – De olyan árva leszel mostan, olyan
árva, hogy már nem is tudom mondani, milyen árva. És már azt sem tudom,
miért sirok, – hebegtem elkábulva és még csak jobban sírtam.
Ki tudja azt, miért sír az ember? A fájdalomnak megvan az az elképesztő
sajátsága, hogy minél intenzivebb, minél gyötrőbb és perzselőbb, annál
kevesebb értelme van és végül már csak magáért a fájdalomért van. Mert
az okok, melyek előidézték, észrevétlen feloldódnak benne.
– Azért sirok, mert hogy a tanár sohasem fog meghalni, – folytattam
végkép elernyedve – és ha te nem tudod azt egyetlen szívem, ha nem
tudod, ki vagyok én, nézz meg jobban, – esdekeltem. És vajjon mit
dadogtam még?
Valami nagyszerű értelmetlenség, valami csodálatos belső homály, ízzó és
keserves, mintegy áttüzelte az agyunkat az öntudatlanság gyönyörével. És
egymásba forrasztott testi formáinkkal, lerogyva az egymás fájdalmán, a
lelkünk rajzát nyomtattuk le könyektől nedves szájszélekre. Az egész
lépcsőház mint egy templom kongott körülöttünk és az emeletek mélye és a
falak bástyája és a lépcsősorok kőzuhatagja valami pokoli örvénynek
tünt, őrködő lámpásokkal.
– Valahol már lehettünk együtt, – mondta Margit megremegve és azzal a
tündöklő feleszméléssel, amelyben a nő a rejtélyekhez ér. – Valahol már
lehettünk együtt, – mondta – és már rég megvolt mindaz, amit az emberek
és költők kitaláltak. Csakugyan minél jobban nézlek, úgy tünik,
megismerlek. Én azt hiszem, te valamikor az én testvérem voltál.
És a hangja felcsuklott az örömben. A haja lobogott. És hamvas
szőkesége, csillogó árnyalatokkal, ezüstfehérnek tünt a lámpák fényében.
Így mentünk be mégegyszer a beteghez.
– Nem kell félni, – mondtam ujjongva az ágy irányában, – nem szabad
félni, nem szabad!
Egy sovány arc meredt elő, elmosódó körvonalakkal és szűkösen
lehatárolva a párnán és mégis hallatlanul levegősen, mintegy végtelen
felületeken.
– Nem kell félni, – ismételtem, – a tanár a legjobbakat mondta, a tanár
azt mondta, mit mondott a tanár? – fordultam a leányhoz elakadt szavam
fonaláért.
– Azt mondta, – hebegte Margit elfúlva, – azt mondta – és ő is
elhallgatott.
Mert már nem tudtuk, mit mondott a tanár és nem is lehetett tudni.
– Azt mondta, mi vagyunk az élet diadala, – feleltem, hogy mégis csak
mondjak valamit.
De két elborult szem nézett reánk az ágyból, imhol leoldódva rólunk és
mégis reánk tapadva, a haldoklók ama frenetikus szembeszúrásával, mely
elepedve, hozzánk ragaszkodik még! Lehet-e megcsalni a haldoklókat? Ezek
keserű uzsorások, akik tudják, mit adnak oda alázatos ámításokért.
Glöckner Amália nem mozdult. Az élet lassan lepergett benne. Az arc
soványsága szinte pillanatról-pillanatra élesebbre vált. Egészen
észrevétlen, mint valami légies festék, fénytelen sárgaság lepte el a
bőrfelületeket. Az orr megnyúlva, a merő csont vonalát mutatta, a
mozdulatlan cimpák között. A száj befelé göngyölgette az ajkakat és
hangtalan vonalával mintegy elszelte az arcot, melyből a szemek mereven
elbucsúztak.
Olvatag közelhajlással azt kerestem, vajjon szenved-e? Az ember mindig
meghal egy kicsit abban a másikban, akit meghalni lát. Titokzatos
ösztönök a saját elmulásom problémáját kutatták ez előttem való
leáldozásban. Az élet csak épen annyi volt bennem e percben, hogy még
itt voltam az ágy előtt. De minden idegszálammal átszármazva, roncsolt
képzeletem hárfáján lázasan bemuzsikáltam magamat az utánérzés
melódiáival, pokoli plágium, hogy egy nap csakugyan az én találmányom
legyen. Vajjon szenved-e? És hol szenved és hogy szenved és hol vannak a
titkok, az elváltozások, az elvérzések, a megszakadások, a fonál vége és
a lejtő és a nagy ugrás hol van? És hol hasad föl a benső orgonamű, a
szív skálája, a tüdő harsonája a végső hörgések tremolójáig? És még sok
minden, ami rejtélyes, uram bocsáss, ami izgató. Meglehetne-e tanulni,
hogyan haljunk meg üdén?
Már akkor tele voltam halotti dolgok kivirulásával, rothadó
tubarózsákkal, kripták mohával, nyüzsgő nekrofiliákkal és a két
halántékomon fölborult temetők lüktettek. A szivem megtelt zord
katafalk-költészetekkel, szurokba mártott festészettel, sötét
tébolyokkal, sírásó freneziákkal, szomorú fűzekkel mint a boglyák,
halottas kertekkel mint királyi parkok, tündöklő szökőkutakkal,
melyekben a víz-sugár tört csontok fölporzása volt, csillogó
szilánkmiriád egy elsárgult nap alatt valami elrettentő sivárságban. És
illatoktól áthatva s fölperzselve, szinte szédültem a szagoktól,
elhagyott várudvarok gödreitől, régi házak pincéitől, dúlt szobák keserű
almáriumaitól, hibás tömjénektől, nedves gyertyáktól, romlott gyantáktól
és szédültem templomszögletek egérmérgétől, nyirkos deszkák, tört
borostyánok, fonnyadt cserfa és babérlevelek szagától. És szédültem
kitépett fogak harmatától és titkos vérzések párolgásától, bús emberi
sorsok rongyaitól, férges selymétől és szemfedőitől, amint mindez
gőzölgőn felém sodródott, ellepett, belepett, felemelt, meglepett s mi
minden még, micsoda képek s micsoda szagok, micsoda sebek s micsoda
méretek, amik fojtogattak, micsoda skarlát felhők mint a felkéselt női
hasak, micsoda rothadó hegycsúcsok mint egy szétfröccsent óriási agy s
mi minden még, amire nem merek gondolni többé, vonagló számmal a
szeretőm kezén.
– Nem szabad így fölkínozni magadat – hebegte Margit elfúlva e viziókon,
melyeket követni próbált zavaros bőbeszédűségemen át. – Nem szabad, nem
szabad! – tiltakozott, amint folytatni próbáltam, királyfi nem szabad!
Egyszerűen akarok szenvedni, mint egy állat, egészen egyszerűen. Mért
kinzol, mondd, amikor mi ketten még itt vagyunk egymásnak, isteni!
– Még itt vagyunk, – fuldokoltam.
– No igen, – lihegte.
És amint engesztelőn lehajolt hozzám, még csak jobban vergődtem a kezén.
Mért csakugyan, amikor itt vagyunk egymásnak! Holott valami volt e kis
sárga öreg asszony elmulásában, ami engemet is vonszolt magával. A
sorsom észrevétlen pergett az időben s rémüldözve figyelgettem behunyt
szemekkel, behunyt szemekkel, aminek csak árnyéka volt körülöttem, csak
egy néma hangja, egy rebbenése csak! Valami volt, ami keserűn megérve, a
maga bús nedvét hullatta, mint egy darab viasz, ami olvad. Sajátságos
párhuzamok e testi elfogyással, az örömeim végső csengését pengették
bennem, mint gyors kaszák, mikor vágják a nyarat. A mámorom, elapadva,
még élni akart, még élni, istenem! S amikor újra felnéztem a leányra,
oly ragyogó volt, oly lázasan szép az élet hevétől, hogy a szemem
rámeredt, elirtózva.
– Nagyon szeretlek, – mondtam – s ezért van az, hogy minden olyan
rettenetes!
– Te azt hiszed, én épp úgy elsárgulok, mint a mama, – felelte szelíden.
Holott a mama már nem is volt itt akkor, bús fonnyadó mama nem is volt
itt többé, mert időközben, zord krizisei során a kórházba kellett
kisérnünk, ahol csakugyan meg is enyhült a szorgosabb ápolásban. És itt
volt egy kis fehér szobája, egy kis fehér szobája tele virággal és a
leánya arcképével, főleg a leánya arcképével, amit nagyon szeretett.
Olyan derűs arckép volt, elragadó női fej és titokzatos szemek, az
ünnepi fiatalság oly gondtalan és heves tekintetével, hogy bezengett
mindent és betöltött mindent és már nem is volt itt semmi, csak ez a
kép, virulón a napban, a kebel apró gömbjeivel kivilágítva a világra,
mint két kis ezüst lámpa rózsaszínű lánggal. És odakünn nagy fák és nagy
mezők voltak az ablak alatt és lombos lankások a láthatáron, virággal
behintett hegyi utak a távoli nyaralók sakkfiguráival és a vasút is itt
kúszott el lágy dörgéssel, mintegy a kék egek felé.
– Most már minden jobb lesz – mondta Margit bizakodón – és mégis minden
jobb lesz, meglátod!
És már megint mosolygott, és már megint tele volt örömmel, tervekkel,
dalokkal. S ezentúl, újra reménykedőn és kedvesen, már ismét csak
magunkról beszéltünk, a ragyogó életünkről, ami volt. Kissé kábultan e
mult napok izgalmától, betegvirrasztástól, ijjedelmektől s bizakodástól,
újra egymáshoz tértünk vissza, a mámor friss szárnycsapásán. Kigyúlva,
meddig mentünk el, micsoda határokon túl, micsoda végletekbe, ahová
testi lényünk már alig tudott követni többé s a gyönyör a létünk utolsó
szálain pendült. Valami kéjes és titkos aszkétaságban csak az egymás
életét faltuk, az egymás szemén rágódtunk mennyei elvakulásokért, az
egymás ajkán fojtogattuk egymást rajongó fulladásokig. S ami titkot csak
megfejthet az ember, amit összegyüjthet magányosságból, éjjeli
kertekből, ákácvirágzásból, erdőzúgásból, vétkekből és mártiromságból, s
amit a képzelet csak kihajíthat elérhetetlen sugárzásokban s amit a
valóság csak marcangolhat mind elértük, mind marcangoltuk, mind
fölittuk, mind fölzokogtuk s elmentünk gyermekkorunk kis éjszakáiba,
hogy úgy legyünk egymásé, ahogy még nem lehet…
Mégis, egy éjjel, egészen biztosan tudtam, hogy valaki meghalt odaát.
– Micsoda idegen vagyok én, – kérdeztem a leánytól – ha biztosan tudom,
hogy meghalt. Mintha ott lettem volna mellette. Mintha láttam volna. A
percet tudom, amikor meghalt.
Csak nézett rám, rémüldözve.
– Félek, – mondta és hallgatott.
De a kocsiban, mellettem, lágyan morzsolta a könnyeit s olyan
szabályosan és gyönyörűen sírt, hogy a fájdalmának úgyszólván fizikai
költészete volt, valami rejtélyesen keresztényi plaszticitása, amiről a
művészek álmodoznak. Semmi sem mozdult, egy vonal nem torzult el ezen a
síró arcon, de az egész rajz élesen kivált, fiatalon és mesterien az
idegek feszültségében. Pontosan két könny jelent meg a szemek legvégén,
egy pillanatig csillogott ott, aztán legurult az arcon anélkül, hogy
szétfolyt volna, mint két apró, világos és kemény gyöngyszem, ezüst
orienssel. S rögtön két új könny jelent meg, a fölcsillanásuk hallatlan
üdeségével s elgurult a többi után, szinte tragikus időközökben.
Igy jöttünk az utcákon át, a tömegben, a hidakon, így jöttünk. S amikor
kiértünk végre, csakugyan már nem volt sehol szegény kis Glöckner
Amália, azaz hogy a kert legvégén volt a halotti épületben.
– Csak tessék menni, – mondta a portás, amikor bemutatkoztam s jeleztem
mi járatban vagyok. – Túl a kórosztályokon tessék menni, a negyedik
házig. Ott vannak mind a hullák.
A leány megrázkódott.
– Ez csak egy sötét szó – nyugtattam meg. A nyelvnek itt nincs művészete
és a szívnek hangja sincs. Itt csak betegek vannak és hullák. Az anyákat
is hulláknak hívják itten. Gyerünk tovább, szerelmem.
És mentünk tovább a kapu alatt egy második ajtóig, mely a kertre nyilt.
A leány ment előttem.
– Királyfi, itt zene van! – rebegte.
Csakugyan, a tér baloldalán egy emelvényen, sűrű sorokban ültek katonai
zenészek, az éles hegedűk, sivító klárinétok, harsány rézfúvók, villámló
réztányérok lázas felfegyverkezésében és egy karcsú ember vezényelte
őket, ruganyos energiákkal, még zajosabb viharzásokra. Az egész kert, az
egész tér rengett és dörgött a táncos ritmusoktól, melyeket túlonnan,
egymás mellett szorongva beláthatatlan széksorokon, egy egész sereg
rokkant katona hallgatott, távoli csaták szomorú vándorai, idáig
vergődött emberroncsok, bepólyázott fejjel s bekötött lábakkal, a botok
és mankók merev feltüzdelésével, mint a szélverte szőlőindák a karók
szuronytömege mellett. És távolabb, polgári betegek szállingóztak elő,
sántán és keserűn és vászonzubbonyosan e táncos zenék hallatára és
meghúzódtak egy-egy fatörzset ölelve, mint elkopott faunok, akik
emlékeznek. És sápadt venériások tüntek föl sötét szárnyszegettségben,
elbúsultan és rezignáltan és mégis oly elszánt homlokkal, oly
meggyőződéses szemekkel, hogy látszott rajtok: rögtön újra kezdenék. És
soha zene nem hangzott keserűbbnek, soha zenekar nem tünt föl
tébolyodottabbnak mint itt, ahol a táncritmusok felé nyomorék lábak
torlódtak s a zenészek fürge taglejtéseire egy általános mozdulatlanság
meredt az emberi nyomor legmélyéről, végkép elernyedetten és tragikus
közömbösséggel. És a gyógyszerek illata volt rajta az egészen s titkos
kenőcsök virultak mintegy a bokrok rejtekeiben, az éther virult a
virágágyakban és a hársak sárga csokraiból a jodoform szaga hullott.
Ájuldozva, amint Margit a karomra dőlt, alig tudtam tartani többé. Amint
fölnézett rám elborult szemekkel e zsivajban, a fehér vattasisakok és
kínos szagok között, barnás-arany szemének valami fenevad rémüldözése
volt. Nem akarta megadni magát e nyomornak, mely mégis csak lesújtotta.
– Mondj valamit, hogy bátrabb legyek – könyörgött. – Hogy tudjak menni
tovább!
– Mi vagyunk az élet diadala, – súgtam a fülébe s elvontam magammal
már-már a zene ritmusára, nekivadulva és letörötten.
Oh hogyne, mi vagyunk, bár egészen alázatosan, de mi vagyunk, bár alig
van már hitem, de mi vagyunk, s most már túl voltunk a tömegen s a
zenén, kis fonnyadt füvek és satnya fák közt voltunk s új szagok jöttek,
elrettentőn.
Megállottunk egymás mellett, elfúlva és tanácstalan, mint egy ember-pár
egy sivatagban. Néhány perc telt el, oly rettenetes hatásokkal, hogy
mind a ketten szédültünk belé. Ki tudná kifejezni azokat a
megfejthetetlen érzéseket, az érzéseknél is rejtettebb, kényesebb és
titokzatosabb elváltozásokat, melyek legfinomabb idegszálainkon remegnek
végig a lelkünk legmélyebb homályában? Micsoda ismeretlen ösztönök
sugalatában történt, micsoda rejtélye volt egymáshoz csapott vérünknek,
egymásba fonódott végzetünknek, hogy merőben öntudatlanul, de
leoldódtunk egymásról, két vadidegen ember, aki voltunk. Mi jött közénk,
hogy így hirtelen magunkra maradtunk, mindegyik külön a maga emberi
életével egy-egy más világban, egy külön sorshoz kötve. Amint rám nézett
nyilván fölismerte, ami az ő számára örökre elveszett. Amint
visszanéztem reá, még egyszer fölszívtam magamba fiatal lényének végső
ragyogását.
– Mi van? – kérdeztem aggódva.
– Hullaszag – felelte.
S most ő fogta meg a kezemet.
Akkor jött egy ember, akinek mindent elmondtam. Nyugodtan meghallgatott,
bár egy kicsit a fejét rázta, és a következőket válaszolta némi habozás
után:
– A kisasszonynak meghalt az anyja, Glöckner Amália, ezt tudjuk és
csakugyan itt van benn a házban. De nem ajánlom, hogy most megnézzék,
mert nagyon rossz benyomást fog tenni. Több halottal van együtt és ki
kellene keresni a sok közül s ez bizonyára kínos volna. Tessék várni
holnapig.
– Úgy van – vetette közbe egy fürge hang mögöttünk.
Megfordultunk. Egy fiatalember ült itt a padon néhány sárga ákác között,
a megszokottság minden kényelmével és igen otthonosan, mint egy régi
vadász, aki mindig erre jár.
– Tessék várni holnapig, – folytatta közeledve – amig szépen
felöltöztetjük és felravatalozzuk, ha parancsolják.
– Ha parancsoljuk? – kérdeztem elámulva.
A fiatalember mosolygott és meghajolt.
– Tudniillik ezt nálam lehet megparancsolni, – vallotta be finoman, –
amennyiben én vagyok, kérem, a temetési vállalkozó. Nálam tessék
megparancsolni a ravatalt és a temetést, és főleg temetési rendezéseim
dús választékát ajánlom szíves figyelmükbe. Lehet minden árban, formában
és stílusban, tetszés szerint. Ha parancsolják, koszorú-kocsival vagy
anélkül, két lovas hintóval, vagy négyes fogattal, gyászlovagokkal vagy
anélkül, énekkel, pappal vagy nélkül, minden ízlésnek megfelelően.
– Jöjjön ide, – mondtam a fiatalembernek, félrevonva magammal, hogy a
gyászoló leányt megkiméljem e részletező kinálatoktól.
De az ifjú, belemelegedve, folytatta igen brilliánsan, a szakavatott
árúsító inytcsiklandó készségével.
– A sírhelyet is ajánlhatom, egyszerű, közép vagy díszsírhelyet
akármelyik temetőben, talán a kerepesi-úton, ami igen elegáns, vagy
Kereszturon, ami kissé messze van, a legcélszerűbb talán itt a
szomszédos Farkasréten, ami nagyon szép hely, nagyon virágos, kedvező és
barátságos és kitünő a levegő.
– Hallgasson, – mondtam.
– Már be is fejeztem, – felelte udvariasan. – Majd leszek bátor
benyujtani egy költségvetést.
Igy jöttünk minden lépésünk egy-egy új sebével, minden hang és minden
szó egy-egy újabb gyötrelmével, így jöttünk átfűtve e halálos
atmoszférák tüzétől, amelyben minden emlékünk, minden lázunk és örömünk
hirtelen elhamvadva, sohasem létezett idők illuzióinak rémlett. S így
jöttünk hallgatagon és megtépázva, kifosztva és lerongyoltan, meddő
szerelmünk elmosódott nyomorában, két szegény fiatal, két bús állat
valami rettenetes valóságban, már-már agyonfáradva, sajgó tagokkal,
porosan és elrútulva, a leragadt könnyeink nyomával, fölkínzott
érzékeinkkel, olthatatlan bűzökben így jöttünk, tündöklő leány s egy
királyfi, akik voltunk hajdan!
Holott az ápolónő is elénk gurult derüsen és kövéren, kis fürge nő a
maga borzalmas életével végöket járó betegek körül.
– Nem hittem, hogy meghal, komolyan, hogy meghal, – hadarta mosolyogva –
ezért nem is hívtam a kisasszonyt. A tanár is csak későbbre hitte, hogy
meghal, mert azt mondta fiatal és öreg, ezt mondta! És tegnap még olyan
vidám volt, mint egy madár egy faágon s folyton azt mondta: jaj, a
Margit leányom, be drága, be áldott jó gyermek hozzám, jaj be drága,
folyton ezt mondta, és a kisasszony arcképét mutatta és cirógatta és
csókolta, és igaz, úgy is halt meg, hogy utolsó percéig szorongatta…
Aztán gyorsan hozta az ápolónő, a mi maradt a beteg után, elmerült
nőisége utolsó emlékeit, szívalakú selyem retiküljét, a zsebkendőjét, a
kis pénztárcáját, teletömve papirpénzzel, amit még a leányától kapott.
És a leánya átvette ezt, csöndesen és méltósággal, mint ahogy királynői
utódok a gyémánt-tiarát veszik át, fehér kézzel és remegő áhitattal. A
zsebkendőt megcsókolta, a kis pénztárcát megsimogatta, aztán visszatette
a retikülbe s az egészet a karjára fűzve, megindult.
– Ez az én örökségem, – mondta.
Azontúl nem is beszéltünk többé. S amikor mégegyszer az egymás kezét
értük, éreztük, hogy utoljára van.
– Isten vele, – dadogtam.
– Isten vele, gyönyörű, – felelte.
A zene még játszott, amikor átjöttünk a kerten. A karcsú ember az
emelvény szélén, egész testében kinyúlva, döfködte a levegőt egy vékony
pálcikával, mely a zenészeket csakugyan lelkesíteni látszott. Figyelmes
szemek a pálcára meredtek, tiszteletteljes tekintetekkel, valami néma s
hirtelen tanácskéréssel, amelyet rögtön követtek is. A hegedüsök, gépies
karlengésükkel finoman reagáltak a jelekre, és hűen a karnagy előtt, az
egész ügyet vezetni látszottak. Mögöttük a gordonkások, a combjuk közt
barnáló hangszereikre hajoltak, gyöngéd figyelmességgel mint kéjes barna
női testekre s mégis fel-felpillantva időnként a cikkázó pálca
irányában, melynek celluloid fényessége megcsillant a napban. Hátrább a
brácsások dolgoztak meggyőződéssel és mögöttük a fúvósok arca ijesztően
kidagadva, a merev szemek riadalmát sugározta a vezénylő felé. A
fuvolák, klárinétok, oboák és egyéb fafúvók az erdei hangok sipító
üdeségét lihegték bele az egészbe s a vonósok melodiái fölött s a
rézfúvók harsány felhőszakadásai közt, kecses majmok lombhintáját
idézték föl e hangáradatban, melyet leghátul a nagybőgősök, egész
testükben megrándulva, gyorsan alászineztek mintegy a sötét pincék és
mélységek öblös hangjaival.
És elkábulva a rokkantak figyeltek, fehér léggömbjeikkel sápadt arcuk
fölött, s mint nagy bús madarak ültek valami felperzselt tengerparton,
ahonnan nem tudnak felrepülni többé.
MÜLHAUSEN-NÉL A SZOMORÚ TISZT
Drága jó Klotildom, ebben a pillanatban érkezem Bécsbe. Harmadfél napig
utaztam Párisból idáig, utaztam! Valami őrült szél sodort tova a
többiekkel akik menekültek. A mozgósítás első napja volt. Ami emlékem
van, csupa idegremegés és konfuzió. A fejem forog. Testben és lélekben
összetörve, még minden tart bennem, az egész forgatag! Fölkínozva,
valami benső zúgást érzek s a vérem úgy lüktet, hogy szinte hangja van.
Itt ülök egy kis asztal előtt egy villamlámpa fényében, a Hotel
Sacherben, de vajjon csakugyan itt vagyok-e, kérdem. Mintha meg sem
érkeztem volna. Mintha még gurulnék, álmodnám, nem tudom. Késő este van
és csend van és minden harsog a csendben. A vonatok amelyeken jöttem,
fölváltva, átszállva, és a vonatok amelyek a párhuzamos sínpárokon
együtt robogtak velem, amelyek szembe jöttek, elhagytak vagy megelőztek,
mintha örökre az agyamba kalapálták volna végtelen vaggonsoraik
kerékritmikáját, egész vastömegük ütemes dübörgését, a gépeik ijedt
füttyeivel, mint a sikongó felkiáltójelek! Bepréselten, emberi datolyák
vagy malagaszőlők fürtje, az utasok az egymás leheletét szívták az
alacsony fülkék és folyosók fullasztó levegőjében, bár minden ablak
tárva volt. Érzékeny női mellemnek, noha egész szerény emelkedésű, olyan
krizisei voltak e rettenetes torlódásban, hogy följajdulva, úgy éreztem,
az egész keblem szétmorzsolódik, mint két apró opálgömb, amint rejtenék.
Elfúlva s azzal a rejtélyes energiával, mely bizonyos női féltésekből
ered, mégis csak eltudtam vergődni a vaggon lépcsőjéig, s ott kuporodtam
össze a nyilt ajtó sarkában, a hágcsón, arccal a töltésnek s a
szomszédos sínpár végtelen vasszallagjának, mely mintha együtt rohant
volna velem s lobogó fátylaimmal a szélben! Az arcomat még perzseli a
levegő, a szám sebes, a fülem gyulladt a fölkuszált hajam alatt. Olykor,
mint a villám cikázott el mellettem az éjben, kivilágított ablakai
tűzcsóvájával egy-egy vonat a szomszéd vágányon, ellenkező irányból. S
izzó gőzei és füstjei elsüvítő máglyájával oly hirtelen tört elő a
sötétben, hogy csak elkésve tudtam lehunyni a szemem. Életveszélyes
helyzetemben ilyenkor, az egész massza, az egész robaj mintegy nekem
torlódott, rajtam gurult és rajtam dörgött el, egy pillanat elkábító
lármájával valami kéjes rémületbe olvasztva.
Ezeket a vonatokat már a háború sodorta. Ezeken már csapatok mentek. S
így jöttem magam is, e felkészülő vasfergetegben, a háború első óráiban.
No de most itt vagyok, kimerülten ugyan és megkínzott idegzettel, de itt
vagyok. No és aztán? De hiszen ha ez volna minden, minden! Más is
rohant, más is szenvedett. Ha csak erről volna szó! Ha lerogyva ide, egy
hotelszobába végre, csak arról volna szó, hogy kissé rendbeszedjem
magam, megfürödjem, kinyissam a bőröndjeimet s leüljek írni, hogy
megnyugtassalak. Mozgósítás, franciák, nemzeti téboly és pokoli
rettegések, – de hiszen képzelheted, mi lehetett ez, micsoda kép,
micsoda muzsika, micsoda Babylon, micsoda fölkavart hangyaboly
elrémítően fölnagyítva, micsoda méhkasmiriád feldöntve, a forradalmi
izzás és lárma oly szakadatlan harsogásával, mint egy permanens
orgonajáték emeletes síptömegekkel, fergetegszerű hangáradattal, s ami
betöltené az utcákat, a tereket, az egész várost, az egész végtelent, a
levegőt, az egeket! No de most vége, élek! Ha csak erről volna szó! Ha
nem rémüldöznék e néhány szál papir előtt, amely az írásomat várja. Ha
nem volna zürzavaros emlékeimen túl, rohanó embertömegeken, kigyúlt
pályaudvarokon túl, lázas visszhangok mélyén valami, ami rettenetes! Ha
nem kellene, hogy szétzúzzam a fejem! Mi történt? – kérded nyilván drága
Klotildom. Mi történt? – kérdem magam is. És elrémülve, úgy ülök itt,
egész lényemnek valami rejtélyes megkettőzöttségében, amelyből az egyik
figyeli a másikat. A másikat? Melyiket? Aki voltam? Aki vagyok? Nem
tudom. Az egész életemből úgy oldódtam ki, olyan szédülten s olyan
olthatatlan fáradsággal, mint tánc után egy forró szoknyából, mely
lehull a lábaimhoz. Itt vagyok magam mellett és magam mellett vagyok
itt! Fölgazdagodva és lerongyolva, mintegy az önmagam roncsát cipelem és
olyan csodálatos izzás vesz körül, mint távoli báltermek atmoszférája,
egész ragyogó éjszakája, amiből még maradt valami. El vagyok ragadtatva,
nem tudom micsoda borzalmaktól! És a gyönyöröm elrettent, mint egy
isteni ital egy véres szélű pohárból! Ragyogok a sötétben és egy árny
vagyok valami tündöklésben. Egy nagy némaság s egy nagy hang! Egy seb és
maga az élet! Mi történt? És fantasztikus utazásom, a hágcsón, az éjben,
a szélben és a füstben, a szemközt jövő vonatok elsöprő rohamával,
mintha csakugyan az életem végső értelmét jelentette volna. Elveszve a
térben, kihajítva és fölperzselve, csakugyan úgy tünt, hogy már nem is
vagyok a földön, míg a többiek, a tömegek, még csak készülnek a halálra!
Ennek a leendő nagy aratásnak én vagyok az első holt kalásza. És
gyönyörű az, amint ez a készülő emberkazal felgyűjtött magához elsőnek
engemet. Érts meg, én elvesztem. Érts meg, ez az én kis szögletem ebben
a nagy háborúban. Ez az én kis szomorú életem, az egész nagy álmom, ami
volt! Mint egy csöndes virágcserép az orkán előtt, mely fákat tép ki,
egész erdőket! Én már repültem! Oly lényegtelen s oly rettenetes mégis,
nem több s nem kevesebb a magam obskurus életénél. Egy nő élete! mondaná
Maupassant. De itt van e fergeteg küszöbén ez az élet, a szédületes tér
legelején, eltaposva a legelső lépcsőfokon, mely e véres kilátásokhoz
vezet. Parányi igen, de hogy megy a szélben, hogy gurul, röpül, mint
egyetlenegy szőlőszem egy végtelen szüretből! A végzetem fölfűződik ide
ehhez a tébolyhoz. A sorsom idetapad minden titkával. Hol van a
történetíró, aki ezt meglátja valaha? Aki e nagy események körül
fölkutatja majd azokat a lázas és véres hieroglifákat, mint a
széljegyzeteket egy rettenetes biblián? Hányan lehetünk itt nők,
bekapcsolva százféle változatban, százféle tragédiákban! Hányan lehetünk
itt szétmarcangolva, nem a családi kötelékek megtépett nyomorában, nem
anyák, árvák, nővérek, özvegyek, akik sírnak, de nők, akik elvesztek s
akikről soha nem fog tudni senki! Oh istenem, írjak még, írjak?! Holott
nem lehet kitérnem. Talán sohasem beszélünk többé ebben az életben.
Talán szóval soha nem is merném. Az egyik figyeli a másikat bennem. Mit
mondjak? Boldog vagyok a rémülettől, hogy így ébren van bennem minden s
nem tudom micsoda ösztönöm az, mely a gyönyört keresi és szürcsölgeti
vissza írásközben, egy kis hotelszobában, egy kis lámpa alatt!? Nő
vagyok még, vagy nő lettem, mindegy drága szivem, itt vagyok! Úgy nézz
végig e sorokon, mintha a portrait-em lenne, most csakugyan én vagyok
itt, mégegyszer ez éjjelben, Bernay Adrienne! Neked írok, magamnak, egy
harmadiknak, oh ne is kutassuk már! Úgy írok, hogy éljek még, hogy
tartson még, úgy írok, hogy minden érzékemre megy, hogy kis titkos
rezgésekre megy, apró és rejtett borzongásokra a létem legmélyén, mint
egy hárfa húrján, amit rejtenék. Szédülök a vágytól, hogy megmondjak
mindent! Kimerült vagyok, agyongyötört vagyok s valami lázas hév van
bennem, ami kerget mégis! Félholt vagyok és egész üde, hogy írjak!
Szavak, hangok, sikolyok és zokogások úgy torlódnak az agyamban, hogy az
értelmüket szinte letörik egymáson s még ki sem fejeztem egy érzésemet,
mikor már elsöpri száz másik s amit leírnék, már meg se kezdhetem, úgy
jön utána más és más, az egész lelkem százféle fulladásban. Ne is lepődj
meg ezen a kuszaságon; máskor tudtam írni neked rendesen úgye? De most
le vagyok rogyva a betük közé, a sorokba. A vonal gyötör, amit egy-egy
szó alkot, a kép is bánt, amit visszaadnék, oly epedőn csüngök még az
értelmek realitásán. Mindattól, amit kifejeznék, még messzebb röpülök,
mint lépcsőfokokról valami nagy magosba, a szineimből még izzóbb
árnyalatokba, a szenvedélyből még lázasabb tüzekbe, a mámoromból még
nagyszerűbb egekbe, amelyeket nem ad vissza semmiféle nyelv. Ami szép
van itt, még szebbet hoz magával, ami ragyogó, még ragyogóbb, még
istenibb s az egész írásom csak arra való, hogy fölszálljak oda, ahová
senki el nem megy. Mint egy másik életből, egy másik rendeltetésből árad
és zúg föl bennem, amit olvastam és átéreztem valaha s amint így föl van
oldva bennem és föltúlozva a magam érzéséhez: mintha egy megtisztúlt
csúcsa volna, átszűrten és ujjongva, egy jobbik végzetemnek. Valami
vergődő ösztön ez, valami lappangó tradiczió egy elveszett világból… Hát
tudom én? Valami van, ami egészen új előttem, a gyötrelmek és örömeim
mélyén valami van, valami marcangoló megismerés. Holott nincs semmi
ellenőrzésem, semmi ítéletem többé. Mint egy áldozat elviseltem mindent,
és egyszerűen le vagyok sújtva a beteljesedés alatt. Egész új ízek
vannak a számban. A torkom kiszáradt rettenetes zamatoktól. A szívem itt
ver fönn, magosan. Mülhausennél ott volt a szomorú tiszt.
Oh ott volt, ott volt, ha csak olyan egyszerű volna ez! Hol kezdjem,
hogy követni tudjál, meddig menjek vissza az események sorrendjében,
hogy jól megértsél mindent? Hiszen már eddig is, az összes apró
tényeket, melyek ezt az egész nagy találkozást alkotják, ezt az
egymásraismerést Mülhausennél, Elzászban, lépten-nyomon elsodorja előlem
éppen az a forró tartalom, amely áthevíti őket. Mint a tűz körül,
amelyhez nem lehet hozzányúlni, látod csak kertelek és ihegek. Már
mennyit írtam, hiába! Mit tudsz rólam e hisztériás lázon kívül, amelyben
itt ülök egy órája már, elkábulva és remegőn. Láz, mámor, rémület s mi
minden még, ami bizonyos érzéki emlékezések körül, mint az izzó pára
száll a nő szivében s mindent fölszít újra, mindent ami elmult
föltámaszt újra, megmozdít újra, fölkavar újra mint egy szunnyadó
gyöngyöt, micsoda mélységekben, ez mind itt van, ez mind gyötör és
elbűvöl még, a valóság oly megrázó erejével, hogy szinte szédülök a
kéjtől. Míg úgy érzem, hogy a tiszt itt van velem, a gyönyöröm éppen az,
hogy egyedül vagyok. Micsoda rettenetes ereje ez az emléknek! S micsoda
ájulat lehetett az, amelyet napok multán úgy érzek vissza, mintha még
mindég tartana!
Légy irántam elnézéssel, drága Klotildom. Add ide nekem azt a csöndes és
áhitatos szívedet, könyörületes megértésed minden jóságával. Már ne úgy
nézz engem, mint eddig, azokkal az okos és dédelgető szemekkel, egész
tekintetednek azzal a mosolygó és elbűvölt csodálatával, mely a lelkedet
mintegy felém sugározta, a föltétel nélkül való szeretés és ragaszkodás
olthatatlanságával. Az életem idáig, ha nem vagyok szerénytelen, és
kissé a magam lénye is ha szabad mondanom, és az illuzióim önmagamról,
mert sajnos csak illuziók, talán igazolták is hajdani rajongásodat azért
a Bernay Adrienneért, aki tudott szenvedni, lemondani és felejteni
főleg, ahogy szeretni tudott, mert az a legnagyobb a nőben, amit el tud
temetni bizonyos valóságokból és micsoda áldozatok árán, ha az álmait
nem érik föl. Te tudod, ki vagyok én, hol kezdtem én, abban a bernai
kastélyban a gyönyörű apámmal, aki az anyám halála óta a posthumus
idézgetések rémes gyönyörébe esett s a tébollyal végezte. Aki az
életének szenvedélye volt, drága kis francia nő, Glory de Dijon, mint
egy rózsafaj neve, kis édesanyám, kis édesanyám ott élt vele, velünk,
továbbra is Bernán, bár már az erdőszélen pihent, két fűz alatt, egy kő
alatt a földben, de visszatért onnan, visszatért egy fantasztikus
festészet mámoros produktivitásában, mely elepedve a halált ostromolta.
Lebegő árny nagy hófehérben egyszer, vagy halotti dáma ünnepi feketében,
ahogy a képzelet ép feltámasztotta csöpögő olajszínekben óriási
vásznakra, itt tűnt föl köztünk, itt virult tovább, előbb a kis kápolna
falán, aztán az összes falakon a szobákban, minden falon és minden
szobában, a folyosókon és a tornácon, mindenütt! Százféle változatban,
százféle hangulatban, felfogásban és világításban, a holtakról festett
képek néma és védtelen panaszával az egész házat benépesítette a színek
nyüzsgésével, a különböző és mégis egyazon fejek kivirulásával, a
százfélében is egyféle arcok meredezésével s csak annál maróbban adta a
halált, hogy az élet minden hevét volt hivatva felidézni. Mint leány,
mint menyasszony, mint hitves, mint anya kisértett, mint tündér lebegett
elő egy tó közepéből, egy rózsakert mélyéről, mint királyleány tünt föl
egy regényes erkélyen, mint bálvány egy kőoszlopon, mint női isten egy
oltár fölött, fölfeszítve, tragikus meztelenségben! És a vásznak egész
erdején át, már minden lomb és minden levél az ő arca volt, az ő szeme
volt, minden fa törzse elkínozva, az ő teste mámoros kanyargásokban, a
sírból való visszatérés smaragdkő tekintetével, fagyos izzásával, amint
e képtelen és emésztő munka hosszú éveken át, már a tébolyt surolta!
Tragikus festő, még mindig idézte, kergette, hívta vissza egy
festékoceánon át az elborult agyával s aki ott rogyott le végül, az
állványának dőlve kis édesanyám csontvázképe előtt, a legrémítőbb
józanság előtt, mikor már őrült volt!
Miért, hogy én is visszaidézgetem mostan ezt a halotti galériát, mikor
magamról írnék voltaképen! Miért hajszolom drága, gyönyörű Glory anyám
kisértetét egy végtelen arcképsorozatban a bernai kastélyfalakon, s az
apámat, aki mint egy színkovács, hasztalan kalapál egy sír előtt, mely
soha többé nem ad vissza semmit. Minden meddő, nem? és hol van az az
élet, mely végkép elmegy, mondd! s maga az élet, míg tart is, mit
jelent? Ne csodálj többé, már én nem vagyok a régi Adrienne, büszke és
méltóságos kisasszony, mint egy princesz, ragyogó, túlnőies is, hogy még
mindig leány legyen, huszonnyolc éves, hallgass! magam is alig hiszem.
Igy mult el s így fog elmulni minden, Klotild, a gyermek is a szülei
után.
Most már csak úgy nézz, részvéttel és sajnálkozva, ezt legjobban
szeretném. Minden jó és nagy tulajdonságomért is csak sajnálkozva
nézzél, a bátorságomért is, hogy így tudtam élni árván tizennyolc éves
koromtól fogva, mikor az apám elmerült s kívüled már nem volt senkim a
világon. Akkor jött Kazy Ábris, tudod, no most ez is, hogy itt van újra
Kazy Ábris! Mit mondjak? Szerettem? nem szerettem? és hát csakugyan itt
van, vagy inkább hol van ez már, ez az egész régi történet, mint egy
sírkő beleomladozva bizonyos hősi megadásokba, csöndes és mély
rezignációkba, mint csakugyan egy kő a földbe s amelyet az ember mégse
ismer már! Mégis, ami ez volt, azt nem lehet megmondani, mert nincs reá
se hang, se szó. Ami volt, az csak azt jelenti, ami soha meg nem
történhetett, s amire az ember azt mondaná: csalódás, ha más is nem
mondaná ezt. Sebek oly mélyen, hogy már nem is látszanak. Nagy benső
gyászok úgy megsüppedve bennünk, hogy a létünk már csak belőlük hajtja
ki megmérgezett lombjait. Hát nem voltam vidám és kacagó mindig, ami a
legrettenetesebb! Két évig jártam jegyben, ha igaz, de mi volt ez akkor,
egy pillanat! Nem voltam türelmetlen. Az áhitatom még a multakhoz
kötött, tragikus szüleim emlékéhez, mint ahogy az apám maradt leláncolva
halálos hűségben az anyámhoz. Bús leányságom poézise úgy zengett
mögöttem mint egy távoli ének erdőkön át, az egész lombsűrű
szurdinájával. Még akartam hallgatni, élvezni, még meg akartam tartani,
még meg akartam óvni a házasélet kontaktusától, mely ha nem is téríti el
minden érzésemet, mégis csak más irányokba vezet. És olyan tiszta
voltam, no látod tiszta, tiszta, kiváncsiságok és nyugtalanságok nélkül,
egy igazi leány! Künn, falun nőttem fel, nagy udvarok és kertek előtt és
szabadon a fényben és a lelkem szűzi és szemérmes maradt, hogy soha
semmiféle kutatgatás nem bolygatta meg, mert minden ott volt a nyilt
titkok fönségében és minden élt és szeretett! Egy kézszorítással
beértem, egy melegebb tekintettel egyenesen szemtől-szembe, egy csókkal
ritkán, amelyhez behunytam a szemem. Ábris szép volt, komor és
hallgatag, mint egy szinész a filmen, no még mindig itt van, de milyen
furcsa, hogy így látom most, mint egy plakáton ezt a sötét gavallért a
keserű szemével! Oh, hazudott, ugy-e, de hiszen tudod, hogy hazudott,
mit hazudott, hogy gázolt végig minden álmaimon, mi volt mögötte,
micsoda nő, micsoda kötelék, micsoda sívár romantikája holmi titkos
viszonynak, elrejtett gyereknek, mi minden még, micsoda kétségbeejtő
banalitás! És csak ez volt, amit nem tudtam elviselni, Bernay Adrienne,
ezt nem, ezt a kereskedősegédi donjuanizmust, nem! Akármi mást,
akármilyen multat, nem tudom, amit akarsz, de valami bravurját a
gazságnak, ha már gazság kell, hogy legyen, valamit ami a sárban van,
nem bánom, de mégis szárnya van! Tizennyolcéves voltam, ugy-e? S hol
voltam akkor, micsoda csúcsokon! Amit otthon láttam Bernán, hajnalokat
nyáron, mint a pokol, téli reggeleket mintegy kristályüveg ragyogásban!
Ami morajt és zajt hallottam a tanyákról éjjel, a jászlak rejtélyes
melegéből, tehénbőgéssel, betlehemi legendákat! Ahogy jött kis Glory
anyám, míg élt, piros szőlőfürtökkel a hajában, a kerti szüret idején,
ahogy dalolt magyar nótákat átfinomítva a maga francia akcentusára s
olyan üdén, mint a pásztorsíp! Ahogy az apám, elmámorosodva, fölkapta s
vitte mint Atlasz a földet s apró női lábai a rózsaszínű
selyemharisnyában lelógtak a dáhliákra, a tengernyi virág közé! S ahogy
később, elborult agyával, drága ember, fölsírta hozzá a festék minden
lázát, a fájdalomban eltorzult képzelettel, ez mind, ez mind fölcsigázta
a lelkemet az élet nagy igéretéhez! Magam is elmámorosodva, micsoda
rejtélyes szépségek zengésével jártam, mint egy részeg hárfával a
szívemben, s úgy jöttem elfúlva, bizonyos alkonyatokban, elakadt
lélegzettel a gyönyörtől, hogy szinte túlrezgett rajtam minden, az egész
nagy melódia, az egész nagy tiszta extázisom végig a kerten, virágokon,
az egen, a végtelenben!
No látod, drága Klotildom, mennyi szó, mennyi emlék s micsoda nagy
éjszaka ez! Az ember eltünt, a régi ember s egy másik jött Mülhausennél!
Ami idő eltelt kettejük között, az én időm volt, bár kikötöttem már a
túlsó parton és mentek az évek, az évek, az évek, nyomtalanul és
súlyosan. Nem, nem mondom többé mit szenvedtem, rég túl vagyok, minek?
Te láttál engem, minden hitemben szétszaggatva a sírástól véres
szemekkel, amint fizettem az illuzióimért! Te láttál engem gazdagon,
függetlenül, híres kalapjaim alatt a nagy szőke fejemmel, szinte
tündöklőn, oh a gyönyörű leány! ahogy suttogták mögöttem, Bernay
Adrienne, és aki ment, aki ment, elundorodva, aki ment! Ki volt az én
számomra többé? Senki, csak én magam már, egyedül, egyedül az öreg
komornámmal, a könyveimmel, a két kis kutyámmal, a rettenetes
éjszakáimmal, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy minden csillárt
felgyujtottam magam körül s kinyúltam az ágyamban, mint egy ravatalon,
izzón és fagyosan a fényben. S még te voltál drága szivem, akiben
megenyhültem olykor, aki figyelted és elviselted zajos jókedveimet, a
nagy kacagásaimat, oktalan, céltalan bele a világba, az emberek arcába,
ha szembe jöttek velem az utcán és aki szerettél engem. Azontúl csak
éltem ugy-e, mint egy gyönyörű apáca, aki nagyszerű ruhákban járna és
csak páholyba az operába és dús prémekben a Váci-utcában, óh szűz apáca,
szűz apáca, holott már megvan huszonnyolc éves és aki fütyülne a
világra!
Aztán van a világ, látod, amelyik visszafütyül és van az élet, mely nem
ad ingyen semmit, még azt az ízzó melankoliát sem, mely mindentől
elfordult már és nem kér többé semmit. És van valami, ami az életnél is
erősebb, valami nagy áradat és rettenetes mozgás, amelyről ép úgy nem
tud az ember, mint ahogy a föld nincs nyilván beavatva a maga forgása
titkaiba. És mi van még? Oh, ha tudnám! Az van, hogy az ember él és
felgyűjt magába mindent és eltaszít magától mindent és az van, hogy
mégis minden megmarad és mégis elvész minden és az van, hogy az ember
mégis csak él! És az van, hogy nincs semmi és minden ott van
nagyszerűen! És az van, hogy elmentem Párisba a kis öreg francia
komornámmal a mult hónapban. És az van, hogy hirtelen, nem lehet lakni
tovább a Hotel Friedland-ban. És az van, hogy az utcán zászlós-lobogós
katonák között, üvöltve rohannak ujjongó s keserű tömegek s a
pályaudvarokon egymást fojtogatják, menekülő idegenek, hogy egy kis
helyük legyen. És még az van, hogy Mülhausennél a szomorú tiszt ott van.
Már most, nézd csak, a kis öreg francia nő nem akart visszajönni, többé.
«Nincs célja», mondta, «és minden még sokkal rosszabb volna», mondta,
«hát nincs igazam? Oh, nem vagyok hűtlen, de most a világ vége van és
kis vén anyóka, cseléd, vagy komorna csak azt teheti, hogy otthon marad,
ha már a hazája bajban van!» És sírt igaz, vén Marika, sokáig sírt s a
kezemet csókolta s úgy kisért még roskadozva a pályaudvarig s a nagy
nyilt peronokon végig, kis törékeny egy emberoceánban és egyszerre csak
eltünt, hiába kerestem, hívtam, kiáltgattam a nevét, az áradat
elsodorta. Már nem is bántam, annál jobb! Itt van családja s egy nap
megint, ha vége lesz, jöhet vissza, ha akar, hát nem igaz?