Flórika a magáé!
S jóizűen a zeneköltő vállára csapott.
Emez félénken magyarázgatott.
– Havi százhatvan forintot keresek mint operai zenész. Tudniillik kissé
el vagyok kallódva ottan s az úgynevezett második hegedűk legvégiben
ülök, az utolsó széksorban, a brácsák és trombonok mögött, ahol már
mindennek vége van s az ütőhangszerek és réztányérok birodalma kezdődik.
De ez csak egyelőre van. Ez csak olyan átmeneti állapot, amíg az első
hegedűsök közül végleg elvonul valaki. Aztán keresek még vagy
ötven-hatvan forintot hegedűleckékkel. De mindennek tetejében ott van a
Klytemnaestra és Abigél! Ha ez szinre kerül, óh akkor!
– Akkor?
– Nem tudom – felelte ingadozva, mert pillanatnyi lendületéből ismét
visszasülyedt a reménytelenségbe. – Akkor talán én leszek az első zenész
az országban.
– Hát erre nekem nincs szükségem – felelte a gömbölyű ember
elkomolyodva. – A leányomnak sincs szüksége erre. Legyen maga csak egy
jó, pontos zenész, aki minden este megjelenik a zenekarban és hűségesen
muzsikál. A leányomnak van csinos hozománya s nyilván jobb parthiet is
csinálhatna, de ő is kapricirozza magát, s valami művészembert akar,
mert a művész, tudja, az olyan romantikus. Maga ne törődjön semmivel,
maga csak legyen jó kis férj és nagyon boldogok lesznek.
A zeneköltő felállott. Egy pillanatra lezárta a szemét, megborzongva. S
az ajkát öntudatlanul beszívta a foga közé.
– Hol van Flórika kisasszony? – kérdezte enyhén és epedve.
– Benn van a szobájában.
– Láthatnám?
– Most nem láthatja. Most van benn nála valaki.
– Kicsoda?
– No lám, már is féltékenykedik! – csattant ki a gömbölyű ember
idegesen. – Mit mondjak magának, ki van benn? Mondjam azt, hogy
Meyerbeer van benn, hogy magának imponáljon? Mit akar maga? Mit
okoskodik maga? Magáról gondoskodva van, örüljön. Maga a vőlegény, aki
szerenységre és tartózkodásra van kötelezve. Most nem láthatja, hallja.
Most ki van zárva, hogy láthassa. Jöjjön el jövő vasárnap, akkor majd
láthatja. Jöjjön ebédre. És Meyerbeert is megláthatja.
S ezzel gyöngéden és jóindulattal kituszkolta az ajtón.
MÁNDY KÁZMÉR ÖNGYILKOSSÁGA
_Pacem summa tennent._
– Önök nem tudják mi történt, mondta S. doktor, igen finom fiatalember,
– és csakugyan van itt egy látszólag rejtélyes és homályos eset, bár
minden olyan világos az életben, mégha az értelmek hiányzanak is. De mit
tudnak önök, és magam is vajjon mit tudhatok, nyomorult ember aki
vagyok, finom árnyalatokkal, mit tudhatok egy másik nyomorult ember
életéből, nyilván még finomabb árnyalatokkal? Holott mindent tudok.
Holott nagyon okos vagyok, – bővítette ki fölsóhajtva s a szavak oly
intenciójával, mintha azt mondta volna: jaj istenem irgalmazz! – Híres
okos vagyok emberi mértékkel mérve, bő agyvelő kiváló leszármazásokból,
továbbá a legtöbbet olvastam és tanultam Magyarországon, ha ugyan van
mit tanulni Magyarországon és általában amikor az alapvető logika
hiányzik. No mindegy, csakúgy odavetem, pretenzió és kötelezettség
nélkül: sokat tanultam és megfigyeltem és kisérleteztem nemcsak úgy
fölületesen mint a gépies tudósok, de bizonyos mártir-hozzáérzéssel,
izzó ellenőrzéssel és nagyszerű keserűséggel s olykor, azazhogy számos
éjszakákon, egész organizmuson, ha szabad e kifejezést használnom, csak
úgy rengett bele fölkinozva, amikor igen súlyos munkákba merülten úgy
vágtam és csaptam a könyvoldalak hullámait, mint egy hajókerék a vaskos
vizeket a tengeren.
Ekkor azonban és nagyon helyesen, már alig hallgatták az urak, akik
körülötte ültek és szivaroztak ez elegáns vacsora után, a kisebb
szalonban. Sőt többen fel is álltak és távolodtak, elunottan.
– Úgy beszél mint Brunetière, – mondta valaki, aki hajdan Párisban járt.
– Annyi baj legyen, – felelte rá egy másik.
S egy harmadik ezt mondta:
– Úgy beszél kérem mint Faust. Akkor inkább elmegyek a Nemzeti
Szinházba, ahol a Beregit hallhatom.
De ebben a pillanatban egy fiatal nő lépett be.
– Oh köszönöm, nagyon jól vagyok, – fordult feléje S. doktor igen
nyájasan, holott a fiatal nő nem is kérdezett semmit, egy szót se szólt,
csak szétnézett álmosan mint egy tigris, és fáradtan kinyult egy
karosszékben az ablak mellett, mint egy agár. Mert hirtelen feltünésének
már e rövid percében is oly nagyszerűen variálta a mozdulatait, hogy a
legszínesebb képzeteket ébresztette valami romantikus állatvilágból.
Azonban azt lehetett volna hinni, amint így hirtelen megjelent, hogy a
fiatal ember hangja vonzotta be ide. De ez csak egy homályos és röpke
impresszió volt. Az igazság az, hogy nem lehetett tudni semmit. Most már
csak úgy tünt, mintha egyszerűen egyedül akart volna lenni itten, s a
látszat az volt, hogy csak úgy betévedt ide, amint nyilván megunván a
társaságot, végigbolyongott a szobákon.
Ez a fiatal nő leplezetlenül érdekelte S. doktort. Elmélyedő
figyelmességgel követte testi meghajlásának minden árnyalatát, kissé
fáradt helyetfoglalásának azt az egész női technikáját, amelyben a
lábszárak, a csípők, a derék és a keblek mínd közreműködtek a maguk
aláomló vonalzásával. Maga a karosszék, amelybe beleereszkedett, mintha
kilépett volna tárgybeli semlegességéből és valami sajátságos és
dekorativ nemiséget nyert e fiatal test letapadása által, mint ahogy egy
jelentéktelen agyagváza változik át, ha egy köteg virág kerül bele.
– Ez így van, – mondta S. doktor, mert nyilván ő is erre a hasonlatra
gondolt. – Mondhatnám gyönyörű lába van, – tette hozzá, egyenesen a
nőnek fordulva, kissé hajlott fejtartással.
– Oh! – mondta a fiatal nő, mintha valahol nagyon messze hallott volna
valami hangot. És álmatag nézte az ablakfüggönyöket és az egyik lábát,
keresztbe vetve a másikon, lágyan himbálta a levegőben. Mintha valakinek
himbálta volna, aki még ott van előtte, térden.
– Tudniillik, be kell vallanom magának, – folytatta a fiatalember, –
őszintén be kell vallanom, hogy ma már nem az kínoz és keserít el engem
ami örökre kifürkészhetetlen, megfejthetetlen és megfoghatatlan dolog
van ezen a világon, mert ilyen amúgy is kevés van, mi van? Hanem inkább
az ejt olthatatlan kétségbeesésbe, ami mindnyájunk előtt tiszta és
világos értelmekkel ragyog. Igy például az ön lába. Mert ennek az ön
lábának például, mondjuk van, mije van? van először is dekoruma, ami
hús- és csontanyagát felemeli és idealizálja, van bizonyos formaisága,
pontosan megrajzolt, lehatárolt és merőben perszonális eredetisége, mert
hiszen tudvalevőleg nincs két egyenlő női láb a világon. Továbbá van
ennek a lábnak, anélkül hogy bővebben akarnám definiálni, mert higyje el
tíz kötetet tudnék írni róla, amilyen iramban és üzemben vagyok, tehát
van ennek a lábnak bizonyos jósága, vaksága és szerencsétlensége mint
nagyrészt minden női lábnak, s amennyiben külső díszletezése is
kifogástalannak látszik, egészben véve meglehetnék elégedve. Van rajta
egy vékony fekete selyemharisnya, minden bizonynyal mérték után
készítve, egy csöppet sűrűbb szövéssel sarkban és a sarktól fogva egy
vékony selyemszállal, mely simulékonyan követi a lábszár hajlatát mind
följebb a térden túl, ami lehet a végtelenség. Van rajta továbbá egy
bálicipő a harisnya selyméhez moduláló testvériséggel és e kettős,
könnyed burok alatt, mely szinte egymásba olvad, az ember valósággal
érzi az újjakat lepréselve, meztelenül, fehéren és laposan, mint a
zongorabillentyük. Ez a láb megy. Ez a láb érez, számít és gondolkodik.
Ez a láb emlékszik és szenved is, ha az ember hozzáadja az útakat,
amelyeket bejár. Ez a láb ringatja és kutatja az összes titkokat. Ez a
láb most bejött hozzám. S ez az, lássa, ami rettenetes.
Ekkor a fiatal nő megmozdult egy alig látható rezdülésben. Azaz, hogy
inkább, tökéletlen mozdulatlansága még meredtebbé változott, amint két
karjával a karosszék oldalához ragadva, szinte kifeszült a támlán. A
pillák alatt, a fénylésük aranyfátyolosságával, két barna szeme
nyugtalanul nézett. S a szája megnyilt lassan és vonaglón, mint egy
kagyló, amelyben még benne él az állat.
– Mondja csak kérem, mért adja itt elő nekem ezeket a badarságokat? –
kérdezte. – És mért nem hagy békén engem? – tette hozzá a hangjának
azzal a begyakorlott akcentusával, mely szánalmat akar kelteni. És mind
ennek mélyén, a hanyagul odavetett és félig leharapdált szavak legmélyén
és a lelke legsötétebb rejtekében valami kínzó türelmetlenség rezgett.
Akkor, a másik nem felelt. Ez a hang, ez a sebzett modor, ez az egész
furcsa, nyugtalan és keresztényi tartalom, ami e nőből, mint egy keserű
plaszticitásból kiáradni látszott, annál inkább meghatotta, hogy nem is
védekezett ellene. Volt valami páthétikus epekedés, néma és zengzetes,
ebben az ülőhelyzetben. És volt valami távoli láthatár egész közel. És
még mindig volt valaki a lába előtt térden. És az egész kép olyan
levegős és olyan nyomott volt egyszerre, hogy nem lehetett tudni,
feloldódott-e itt a négy fal között a lámpa fényében, vagy egészen
betölti-e a teret és a fényt a maga keserű sugárzásával.
És már nem is volt itt senki kívülök. A szomszédos ebédlőből igen élénk
hangok hallatszottak, olykor egymásba vegyülten és kiválva egymásból, az
egyforma és egyhangu érzések staccatóival, mert itt mindenki az
átterített hosszú asztal körül ült egy improvizált bakkara örömében. És
a nagyobbik teremben, mely szintén idenyilott, néhány tartózkodóbb
természetű hölgy csevegett halkan, dekoltáltan és kövéren, a hang és
modor ama keresetlen jelentéktelenségével, amelyet az ékszerek értéke
megjavít. Különben az a fárasztó csend volt, amelyet a hosszú ablaksor
dacára, az utcáról sem zavart semmi, se beszéd, se kocsizaj. És már késő
éjszaka volt.
Némán, S. doktor felállott. Amint elhaladt a fiatal nő fauteuilja
mellett és szépen meghajolt, a szivarja füstfoszlányai a feje körül
szálltak.
– Jobb, ha elmegyek, – mondotta.
Aztán még állt egy percig és várt, tolakodás nélkül és szerényen és némi
alázattal is, a végzetben hivő és igen szenzibilis emberek ama szokásos
rögeszméjével, hogy nem kerülhetik el, aminek meg kell történnie. A
fiatal nő fölnézett reá. Úgy nézett föl reá, mint ahogy a falra nézett
volna, fagyos közömbösséggel. De ez az elsöprő tekintet még csak jobban
lekötötte épen annál az üres fénynél fogva, mely átviláglott benne.
– Elviszem emlékül, – mondotta csendesen, – és elteszem a többihez.
– Tessék? – kérdezte a hölgy.
De válaszképen csak a két karját tárta ki s a szivarja hamuját verte le
egy ujjbillentéssel. És még mindég várta, titkon, hogy történjen valami.
Akkor a fiatal nő, hirtelen oldalt fordult a székben. A szeme
fölcsillant, a szája megnyilt a fogak élével. Az orra büszkén és
trombitásan, mintegy fölcsapott a levegőbe s csak az alja látszott heves
cimpákkal, két apró, hosszúkás és keskeny hasadék körül, melyek az élet
hevét fújták. Olyan fiatal, ragyogó, keserű és földúlt volt e percben,
olyan dús hajzatú vad szőkeségben, olyan vibráló, bár önmérséklettel,
hogy merőben újnak tűnt, egy második jelenségnek tűnt, mely még egy
harmadikat és még számosakat sejttetett, egy egész nagy nőiséget
sejttetett, egy pazar és páratlan női természet egész titkos skáláját
sejttette, eltikkasztó igéretekkel. Rögtön mondani is akart valamit,
vonagló női szájának oly fenyegető fölkészülésével, hogy S. doktor
megriadtan figyelte. És érezte, mint egy meleg szelet, a nő forró
leheletét. Akkor gyorsan megelőzte s a szava elé vágott, a félénk
emberek ama spontán elszántságával, mellyel egy oroszlánt ragadnánk
torkon.
– No lám, – mondta – milyen gyönyörű ez köztünk. Valami fagyos vonzalom
van.
– Nincs semmi, – tiltakozott a fiatal hölgy, az ajkát harapva.
– Mindent meg fog tudni és mulatni fog.
– Esküszöm, nem érdekel, – lihegte.
– Ez egy titok, mondjam?
– Nem! Nem! – hebegte és már a zord szőke haját tépte.
– Hát csak magának, – súgta a fiatal ember. – Ez ép a fagyos vonzalom
köztünk, hogy csak magának.
– Nem, – dadogta.
– A dolog gyötör, nézze. És kiváncsi vagyok, mit szól hozzá. S már olyan
sokat beszéltem hiába. Mi mindenről beszéltem hiába, mint ahogy a madár
énekel. Itt van egy kis tragédia finom női idegek számára. Mindig csak
magáról beszéljek? Micsoda glóriába áztattam a lábát, mint egy meleg
fürdőbe, a lábát! Azt mondtam: zongorabillentyük. Hát lássa, itt van ez
a Mándy Kázmér, aki úgy játszott fehér, csontos női lábujjakon mint egy
klaviaturán. Igaz, az életével.
– Hallgasson, – rebegte elfulva s behunyta a szemét.
– Maga talán nem is ismerte ezt a Mándy Kázmért. Holott ragyogó ember
volt, micsoda ember! Azt tudja, ugy-e, hogy meghalt, intencióval?
– Tudom.
– Egy pontos golyó, mint a kétszerkettő. No, de mért?
– Mért? – ismételte a nő s már-már kitört zokogva.
– Ezt senki sem tudja. A legboldogabb ember volt. Férj volt. A
legboldogabb. Mondom, senki sem tudja.
– Senki sem tudja? – kérdezte elepedve. Maga sem?
– Óh, én, én, – felelte gyötrődve – az más, mit mondjak magának, az más.
Én, uram isten, én nagyon figyeltem ezt az embert. És szinte kipréseltem
magamnak az életét, mint egy cédruscitromot, barnás-arany rothadással.
Abban én is tévedhetek, ami egészen világos. De hogy mért halt meg, az
egy gyermekmese, ha akarja.
– Én nem akarok semmit – felelte kábultan. Én már rég lemondtam arról,
hogy valamit akarjak. Ami ezen a világon van, már csak innen van a
vágyaimon. Amit én akarnék, azt már ember nem is akarhatja többé.
Kezdeni elülről mégegyszer élni, hát lehet azt? Nekem is sok bajom volt
az életben.
És még ezt mondta:
– Maga azt nem is hiszi, mennyi bajom.
Úgy mondta ezt valami viruló agóniában, mintegy az élet széléről. És
elképesztő kiéltsége fölött, tündöklő női arca a homlok vad
szőkeségével, szinte kimérikusnak tünt. Úgy rémlett, hogy rögtön, ez az
imádandó fej leomlik, elmegy, elgurul és minden. A szorosan zárt pillák
alól valami nedvetontó készülék gépiességével folytak a könnyei és dúsan
öntözték az ajkakat, melyek a fogak alá göngyölgetve, egy ferde és
fölkínzott vonal torz rajzát mutatták, az egész isteni női szájat,
valami haszontalan meddőségben. A melle sem pihegett szabályosan, a női
fölindultság megható és bájos ritmikájával, mely az emlőket magával
vonja. De fölzihálva, amint elfojtotta volna a fuldoklását, az egész
kebel konfuzus vonaglásokat végzett lökésszerű apró görcsökkel, valami
láthatatlan seb fölött. És a két térdét keményen összeszorította. És az
egyik lába taposta a másikat, keresztbe.
Mi volt még itt élet, remény, jövő, fiatalság ebben a fullasztó
krizisében, amelyben a multakat úszta föl, mint egy folyót a folyása
ellen – ha lehetne azt! Elveszve vergődött, a fölidézések holt és lázas
kavargásában. Mindent akart tudni, hallani, élvezni, keserűn. És félig
ájultan már, alig leplezte többé mért volt itt ma este, mért jött, mért
helyezkedett el itt ebben a magányos sarokban, mint egy őrszem, mint egy
áldozat, mint egy szfinksz, aki az önöntitkára kíváncsi, ostoba, zord és
monumentális kirendeltségére egy sivatag közepén. A saját életére, a
saját sorsára, a saját különleges nyomorára volt kíváncsi s míg átadta
magát ennek a szándékos martiromságnak, valami ellenséges ragaszkodással
csüngött az ember ajkán és akarta, hogy beszéljen. Földúlva, minden
fogékonyságát mintegy tűhegyeken tartotta ébren. A szemével is
hallgatott, tágra nyílva a könnyek opálján át. Az orra is megnyult a
vonalak mesteri finomságával, a cimpák kitárulva, szinte szagolták a
szavakat, fölszítták a hangot s az árnyalatokat, hogy semmit el ne
veszítsen belőlük, valami marcangoló vággyal, hogy jól megértsen
mindent, az érzékei teljes fölfeszültségével. Afféle hallgató extázis
volt ez, a kínzó figyelmesség oly szélső és megriadt fokán, hogy már-már
gyönyörnek tetszett, valami elirtózott kéjnek a fájdalomban.
Óh, a másik, kissé ijedten, ez az igazság, nem is remélte ezeket a
túlzott hatásokat. Nyilván kevesebbel is beérte volna. Elunottan ez
este, egy nagyrészt ferde és közepes társaságban itten, kissé mellőzve
is, amit szeretett különben, a magában élő ember álmatag
szenzualitásával kutatott némi fagyasztott örömök után s titkon kileste
magának ezt a különös fiatal hölgyet, mint egy jeges narancsot az asztal
gyümölcsdíszéből. Elkerülve és ugyanakkor magához is csábítva s
ingerelve, a tudatos közöny oly könnyed és mesteri játékával siklott el
fölötte az egész est folyamán, hogy csakugyan úgy tűnt, mintha regényes
jelentőségéről, egész szomorú női celebritásáról sohasem hallott volna.
Mintha sejtelme sem volna róla, honnan jön és kicsoda. De sőt raffinálta
a maga tájékozatlanságát a mindenféle homályos és szubtilis célzatok
művészi méreghintésével, nagy horizontok hirtelen fölszaggatásával és
gyors elhomályosításával, ezernyi idegszál röpke megráncigálásával,
melyek mind a nőt fűzték le olthatatlan emlékezésekhez. Óh, a nő, mint a
báb, járt, forgott, vonaglott és lihegett e dilettáns készség műélvező
mechanikáján, fölháborodva, engedve, elkábulva s reménykedve s végül
mégis csak lehullva, mint a madár a kígyó torkába, elbűvölten néhány
csepp vér szagától, mely a Mándy Kázmér homlokából folyt.
Most hát itt volt S. doktor, igen finom fiatal ember, ahol lenni akart,
bárha kevesebb effuzióval. Ösztönszerű előkelősége némi szánalmat is
érzett, noha abban a metódusban, amelyet itt követett, aligha volt egyéb
gonoszság annál az emberi jóindulatnál, mely bizonyos magyarázatokkal és
tévhitek tisztázásával óhajt segíteni még egyre vérző lelki sebeken.
– Itt mindenki mást hitt és mást képzelt, mint ami történt, aranymadár,
– fordult a nőhöz azzal a spontán bizalmassággal, amit az inkognito
megenged – sőt még ma is mást hisz mindenki, mert a halottak, bár nagyon
gyorsan mennek, mégis csak megállanak valahol. Mert velök számoljuk az
élőket és rajtuk ítéljük meg őket. És még valami, ami egészen bizonyos:
aki meghal önként, az életnek fordul teljes arccal s nem annak, amiről
fogalma nincs. Itt volt valami elképesztően nagyszerű a Mándy Kázmér
halálos elhatározásában. Én azt hiszem, hogy lelkesedésből lőtte agyon
magát.
A fiatal nő kábultan emelte föl átázott arcát a könnyekben.
– Lelkesedésből? – dadogta s öntudatlan kiásta és kifacsarta magának e
szó teljes értelmét és minden titkos vonatkozását, azzal a gyötrő
igyekvéssel, amit mindannyian éreztünk már, mikor bizonyos életbevágó
dolgaink egész szédületét egy hitvány szó fogyatékos
kifejezőképességében próbáltuk megérteni. Ő sem ment semmire, szegény
fiatal lélek, aranymadár és csak várt, fölkínozva.
– Csakhogy ez nem olyan egyszerű, hogy készen kapja az ember – folytatta
S. doktor. Látja-e még olykor, bár eltünedezve, ezt a gyönyörü Mándy
Kázmért meggörbült háttal s látszólag megrogyva, kiélten és kizengve,
hogy aztán hirtelen kiegyenesedjék s lobogjon, mint egy fáklya? Festő és
földbirtokos, bohém és úr, független és leláncolt bizonyos beteges
hallucinációkhoz, fagyos és forró és önönmagától részeg: valami isteni
megbélyegzettség fénylett rajta, mint a sors pergő gyöngyszemeinek
sápadt oriense, hogy költőiesen szóljak, valami nagy vonás, mint egy
Tintorettón, hogy még színesebben fejezzem ki magam. Amint jött-ment,
véknyan és soványan, mindenki tudta, micsoda bivaly, micsoda régi
bíboros egy fölvirágzott dekadenciában, minden vágyakon marcangoló,
minden kéjekben túlzó, kegyetlen, ötletes, vérivó s királyi. Voltak
napjai, mikor elernyedetten, mint egy megsebzett párduc vonszolta magát,
a tekintete elepedt és zöldes fénylésével, amit nem lehetett megfogni s
amiről csak álmodni lehetett. Máskor húsz évesnek tünt, az áprilisi
virágzás minden üdeségével, mint egy feslett cherubin, valami titkos
megromlottsággal ebben a keserű fiatalságban, amelyet minden titka,
minden mámoros érzékisége, az élethez s a gyönyörhöz tapadó minden hite
és hűsége úgyszólván átvilágított a vonásaira vetített mártir-öröm
fájdalmassággal. Különösen a homloka virult, a két halántéka tiszta
fénylésével a szemöldökök finom vonala fölött, szinte egyazon
hosszúságban a pillákkal s a két szem, a legbecsesebb, amit emberi arcon
láttam valaha, azokban a szürkés-zöld nedvekben úszott, amit talán csak
Romney tudott visszaadni egynémely skót mágnásról festett portrait-in. A
száj derűs volt, mohó és kérlelhetetlen, az ajkak végének omlatag
hanyatlásával, egy ájult és megtépett száj, mint egy külön élet, mint
jajveszéklő skarlátja, bár színeveszetten, az egész arc haloványságának.
De főleg a nyakának voltak hallatlan üdeségei, nőies hajlékonyságai,
ingerlő s izmos teltségei, a bőrfelület márványszerű simaságával és
kéjesen friss szagával. S olyan két keze volt, mint egy pápának,
haldokláskor.
– Óh, a keze! – rebegte a fiatal nő azzal a pillanatnyi
ellelkendezéssel, mely lázas szerelmek minden elmult gyönyörét, minden
emlékét s minden fájdalmát egyetlenegy lehelletben szívja vissza magába.
Aztán, úgy látszott, nem bírja tovább. Hirtelen elszántan előre siklott
a széken, nyulánk formáinak teljes kiválásával a ruhája vékony selymei
alatt, melyek heves mozgásában megfeszültek a testén.
– Hát Árvay Tesszát ismerte…? – kérdezte elfúlva s azzal a női
vakmerőséggel, mely mindent megkockáztat.
– Óh, várjon csak – felelte a fiatal ember, hasonló vakmerőséggel s
valami sötét emlékezést szinlelt. – Hogy mondta e nevet? – kérdezte
angyali tájékozatlansággal.
– Árvay Tessza – ismételte a fiatal nő tagolt és heves hangsulyozással,
hogy megtöltse ezt az öt szótagot egy egész sulyos élet tartalmával.
– Óh, hogyne! Várjon csak. Ez volt a Mándy Kázmér híres szerelme.
– No, lássa! – mondta élénken a nő.
– Mit lássak? Engem, bevallom, a nő alig érdekelt ebben a pályafutásban.
A nő, Corneille óta, minden tragédiában egyforma. A nő csak önmagának
él, mint az állat. Mit jelent az: egy nő!? A nő csak egy hatás itten. A
nő, az egyetlenegy pillanat.
– Egyetlenegy pillanat – ismételte elbódultan, valami titkos értelmeket
keresve e szavakban nyugtalan női ösztönével.
Egy percig várt. Aztán hozzátette, a homlokán végigsimítva, a szőke
haját sepergetve:
– Én nem tudom. Senkisem tud semmit – sóhajtott föl meggyötörve és
alázatosan. – Mégis csak egy nőért halt meg, szegény ragyogó
szerencsétlen.
Akkor sokáig hallgattak. A szomszédos ebédlőben még mindig kártyázott
egy hősi társaság, de már felére fogyva s az előbb még élénk hangok
föltünő és jelentős decrescendójával. A másik terem üresnek látszott, a
bútorai kivilágított magányával, mint egy szinpad, ahol még senki sincs.
De a lenyomott zsöllyék homorú mélyedéseikkel jelezték elbúsultan, hogy
csak nemrég ültek bennük s micsoda súllyal! Az ablak alatt egy-egy lépés
zaja kopogott a járdán. S egészen messziről, egy távoli csengés
elszűrten jelezte az első villamost.
Micsoda vágya támadt ekkor bizonyos szomorú vallomásokra, micsoda
kiáradó és kegyetlen vágya, amint el is fojtotta rögtön! Mi célja is
lett volna közismert régi dolgok ellamentálásának, mi célja? És akkor
csak ült, mozdulatlan és egészen egyedül. És csendesen feloldódott
magában, az emlékeiben, a fájdalmában s úgy hallgatott, mintha fürdött
volna intimus bezárkózottságában, intimus önsimogatásokkal, egy
szomszédos tükörből merengve el magán, mint ahogy egy másik életből
nézne vissza az ember.
– Igaz is, – mondta egyszerüen – miért is érdekelné a nő, hát érdemes?
Akkor S. doktor rögtön felelt.