Már biz azt meg kell vallani, hogy a mi a tudományokat illeti, azokért
nem sok hajaszála hullott ki a jó Simonyinak.
Egészen más forgott az ő fejében, mint csendesen ülni naphosszant az
iróasztal mellett és doktorrá lenni, sokkal inkább vágyott embereket
beteggé tenni, mint őket gyógyítani.
Menni messze – messze, keresni bajt, küzdeni veszedelmekkel; regényes
kalandok közt szerezni hirt, dicsőséget, ez dagasztá az ő keblét, ennek
ábrándjaival volt tele a szive, lelke s fázott belül, ha poros könyveire
tekintett, a miket ő nála különös alkalma volt belepni a pornak.
Hiszen nem is lehet minden ember tudós. Kinek-kinek megvan a maga
hivatása. A jó katona rossz verset ír, a poéta rossz háborút csinál; a
jó mesterember lehetne rossz földmives s a legderekabb gazdával
felfordulna a világ, ha a kathedrába kellene neki menni, hogy ott
predikáljon.
Hegedűlhetett Jóska fülébe három zenemester, beszélhetett a fejéhez
tizenhárom tanár; csak az lett belőle, hogy a mint egyszer Budán
meglátott egy toborzó huszárcsapatot, elfeledte, hogy iskolába várják,
elbámulta órahosszat a tarsolyos vitézkötéses legényeket, a mint olyan
vígan tánczoltak az utcza mentében, úgy pörgették taréjos sarkantyúikat,
úgy csörtettek kardjaikkal, olyan délczeg, gyönyörű fiuk voltak
egytől-egyig.
Jóska elkisérte őket utczáról-utczára, elólálkodott körülöttük, mikor
egy-egy parasztlegényt itallal kináltak a vidám katonák, bevonták
körükbe, markába veregettek, fejébe nyomtak vitézkötéses csákót, úgy
mentek vele dalolva, összeölelkezve odább. Jóska úgy irigylette, hogy
mással így bánnak, őt csak meg nem látják.
Alig volt még tizennégy éves a fiu, inkább lehetett volna leánynak
felöltöztetni, mint huszárnak.
Végre megpróbálta mégis, odasomfordált a toborzó őrmesterhez s
megkérdezte tőle, ha nem volna-e még olyan tele a regement, hogy ő el ne
férhetne benne?
Az őrmester előre köpött, hátranézett s azt mondá a gyereknek:
– Tán én szoptassalak?
Ez azonban addig alkalmatlankodott neki, mig a huszár boszújában
belecsapott a markába, s megszorítá a fiu kezét teljes erejéből.
Ropogtak a porczikái, de csak meg se szisszent bele. A huszárnak
megtetszett a legényke. Nem bánta hát, jőjjön vele. Nyomott a fejébe
akkora süveget, hogy a fülei tartották meg karimáját s adott rá valami
mentét, a mi a térdeit verte; a kard pedig épen a földön szánkázott
utána.
De ki volt azért büszkébb, mint Jóska az új ruhában?
A mi után oly rég vágyott, a miről annyit álmodott: kard csörömpölt az
oldalán, paripa ágaskodott alatta!
Hiába is váltották ki megrémült szülői, ujra katonává lett megint, sem
az apa átka, sem az anya könye vissza nem tarthatá, neki menni kellett,
merre sorsa vitte.
Szelid képű gyerek volt még, mennyit csúfolták arczáért, hogy oly fehér
és bajusztalan; pedig óra hosszant kiállt a forró napra fedetlen fővel,
hogy jobban elbarnuljon s azt a pelyhet ott az ajkán suvikszszal
mázolta, hogy kezdjen hasonlítani a bajuszhoz.
Épen a török háború volt, az ujoncznak a táborélettel kellett megkezdeni
a katonaságot; mielőtt ráértek volna megtanítani, hogy fogja a kardot?
már az volt a jelszó: «üsd vágd!» mielőtt megúnhatta volna a
komisz-kenyeret, már azon kellett sóhajtania, hogy bár csak volna hát
egy kis darab!
Pancsovánál, a mocsár mellett, húsz napi esőszakadás után azt mondták a
huszároknak, hogy itt meg kell telepedni.
Csülökig érő dagadt sár közepén, hideg havas eső alatt, olyan helyen, a
hol hire nincsen emberi hajléknak, lóháton ülve éjjel-nappal, és
koplalva éjjel úgy, mint nappal.
– Keress fát! – kiálta a fiatal ujonczra a vén János káplár s Simonyinak
ugrani kellett fát keresni.
Talált is eleget, elhozta egy hid karfáját. Minem is a hidra karfa? ezt
csak a részeg emberek kedveért találták fel.
– Vágd fel, ha hoztad! – mordult a káplár ujra.
Simonyi hordott baltát is magával, felaprította a fát, tüzet is rakott
belőle; akkor a vén katonák körül ülték a tüzet szépen s Jóskának csak a
hátuk mögül jutott a melegből, pedig a ruha is csonttá volt fagyva
rajta.
A vén János káplár hozzáfogott a főzéshez. Szép kis főzés. Egy elesett
ló szügyéből aprítottak gulyáshúst a bográcsba, a mit ökörnyomból
merítettek tele vízzel; közé hányták a hatnapos prófuntot is, hogy kissé
megdagadjon: nem volt sem só, sem paprika, de volt puskapor elég, ezzel
fűszerezték meg az ételt, úgy hogy a ki evett belőle, mind úgy nézett
ki, mintha suviczkos katulyákat nyalt volna ki.
De mégis boldog volt, a ki a bográcshoz férhetett. A vén katonák úgy
körülfogták azt, hogy Jóska öcsénknek nézni sem lehetett bele.
Végre a vén János káplár, mikor már maga megelégelte a puskaport,
megszánta a fiut.
– Ejnye öcsém, te is itt vagy; szinte el is feledtelek. Tartsd a
markodat szaporán.
Azzal kivett a számára egy darab főtt kenyeret és lóhúst s átnyujtotta
neki a többiek vállán; de mielőtt a fiu elkaphatta volna, mintha
véletlenül tenné, leejté azt a nagy sárba.
– Utczu, biz ez leesett; ne bánd öcsém: annál egészségesebb léssz, lásd
a kacsa is homokot eszik az ételhez, hogy jobban emészszen.
Jóska sem nézte most: hova tálalták az ételt? felette azon mód s midőn
vacsora után kiadatott a rendelet, hogy három óra hosszat szabad aludni,
nézte, hogy hová feküdjék le?
Nem volt más vetett ágy, mint csupán csak a jó puha sár. Simonyi
sajnálta szép zsinóros mentéjét betollazni vele, hát csak egyéb után
törte a fejét. Hová feküdjék le? Hátha állva is lehetne alunni? úgy van;
a mint egy kötél ki volt feszítve két karóra, a hova a lovakat
pányvázták, azt választá ki éjjeli szállásul, ráborult szépen, a kötelet
hóna alá fogva s mint a száradni terített gúnya, lógott rajta és
elaludt.
Elaludt és azt álmodta, hogy odahaza dúsan terített asztal előtt áll, az
ételek oly szivesen párolognak a szép sávolyos abroszról, édes anyja
puha ágyat vetett számára s nyakába borulva gyönge karjaival átölelve
vállát úgy kéri, úgy könyörög: «ne menj el, ne hagyj itt. Nézd, apád is
meghal bánatában.» – «Elmegyek, elmegyek, felelé a fiu, katonává
leszek.» – «Fázni, éhezni fogsz, nyomorúságba jutsz, ne hagyj itt, ne
menj el.» – «Elmegyek, elmegyek.» – «Megölnek, levágnak, véredet
kiontják; az aggodalomtól megszakad a szivem: ne menj el, ne hagyj
itt!…»
… Trombitáltak ébredőre… A fölserkenő ujoncz még akkor is rebegte:
elmegyek, elmegyek.
Azután kitörülte szemeiből az álmot, előkereste csákóját, felugrott
lovára s örült a szive, hogy itt lehet!