Tekintetes Szabolcs vármegyének Nagy-Kálló városában született ez előtt
jó nyolczvan esztendővel; épen a három hetesben (1777) történetünk hőse;
ki hogy legott hősnek született, bebizonyítá az által, hogy már csecsemő
korában nem maradt meg tőle épkézláb csésze és tányér, a mi a kezébe
akadt, mikoron pedig a hatodik esztendejét betöltötte volna, nem volt az
a jegenyefa, a melynek a tetejéről ő a szarkafészket le ne szedte volna,
sem olyan magas toronytető, a hol őt csiripoló verebek, mint harczias
ellenséget megjelenni ne látták volna. Sőt annyira ment már
vakmerőségében, hogy a szomszéd becsületes eczetfőző és pipacsináló
izraelita kereskedők folyamodást kényteleníttetének tenni a jó öreg
Simonyi Pál uramhoz, tiltaná meg rettenetes gyermekének, miszerint az ő
szakállaikat ne czibálná meg az utczán, a ki miatt már a templomba sem
merek majd járni! A szomszédasszonyok pedig azért, hogy ártatlan
csirkéiket mind elhajigálja, ablakaikat beveri; a pásztorok a mezőről
pedig a miatt, hogy József urfi mind agyonnyargalja a lovaikat. Csak egy
kendermadzagot vesz elő, a mit a zsebében hord, a ló fejére veti s le
nem lehet róla teremteni sem embernek, sem lónak.
Még akkor Jóska nem volt idősebb hét évesnél.
Áldott szülei sohajtozva gondoltak rá: mi lesz ebből a fiuból, a ki már
eddig is annyi gonosz csinyt követett el? Vagy nagy úr lesz, vagy a
tömlöczben hal meg.
Pedig jó édes anyja úgy szerette volna, ha derék tudományos férfiú vált
volna belőle, a ki egykor tán Nagy-Kálló városában senatori hivatalt
viselend; vagy még inkább, ha nagytiszteletű pap válna belőle, talán
kanonok, prépost vagy apát-úr.
Nem is mult rajtok semmi üdvös szándék, elküldték tanulni Jóskát
Mária-Pócsra, mikor már nem birtak vele; onnan Debreczenbe, a hol
kanállal mérik az ifjuságba a tudományokat.
Már hiszen Jóska urfi ott is csak kitett magáért.
Ő pápista diák volt, Debreczen pedig a kálvinista Jeruzsálem.
Még az én időmben meg volt az a jeles szokás, hogy e két felekezet
iskolásgyerekei, mikor valami jó mulatságot akartak maguknak csinálni,
összecsoportosultak s jól elverték egymást. Botot nem lévén szabad
viselni kicsi diákoknak, az egész harcz ököllel és lineával, meg szijra
kötött könyvekkel harczoltatott meg, hanem azért karmolt pofát s beütött
orrt vihetett belőle haza, a ki otthon ujra meg akarta veretni magát.
Simonyi Jóska hirhedett legény volt az ilyen csatákban, négy-öt
ellenségtől még csak meg sem szaladt s ha botra vagy kőre talált, egész
sereggel szembe nézett.
Már pedig a Péterfia-utczából, a hol lakott, a piaristákig ballagva,
sokszor kellett túlnyomó ellenféllel találkoznia, a kik aztán
megkerítették. A mi hősünk e miatt mindenütt a kerítések alatt, kapuk
szögletében, a hol senki sem sejtette, dugaszban tartott botokat,
köveket, azokat rántotta elő, ha hirtelen megszorították. Ilyen hadi
fortélylyal kellett mindennap keresztülvágnia magát az iskoláig. Ezek
voltak legelső tanulmányai a hadviselésben.
Kegyes oktatói nem helyeslék ezt a rakonczátlanságot s fenyegették
szörnyen, ördöggel, pokollal, mig a vakmerő fiu egyszer megharagudott az
annyiszor emlegetett ördögre s két pajtásával összebeszélt, hogy majd
fölkeresi ő maga azt az ördögöt, a kivel olyan nagyon fenyegetik s kapta
magát éjfél órájában, kiment velök a keresztútra s ott holmi bolondos
diák szavak emlegetésével akarta kényszeríteni ezt a földalatti
nagyurat, hogy idézésre jelenjen meg; a holott is addig kiabáltak az
urfiak, a mig csakugyan megjelent a hátuk mögött – nem egészen az ördög,
hanem csak az őr, a ki a csendháborítás miatt úgy eldöngeté a hátaikat,
hogy az ugyan a pokolba is beillett volna mulatságnak.
Ilyen ördöngös történet után nem lehetett Jóskának Debreczenben
megmaradni, a tréfának hire futott, szülei is megtudták s erre
elhatározák magukban, hogy finomabb erkölcsök tanulása végett felküldik
őt Pestre, az ország fővárosába; itt idegen nyelvekre, zongorára,
hegedüre taníttatták, sőt még az anatomiai leczkékre is járatták,
melynek mind igen sok hasznát vette ő későbben, mert igen sok földet
bejárván, olyan jól megértette magát mindenféle nemzetekkel, hogy még a
mit nem kért is, odaadták neki s azokban a nagy hangversenyekben, a hol
ágyúkkal zongoráznak és kardokkal hegedűlnek, sokszor produkálta magát
mint solo-virtuóz; a mi pedig az emberi tagok bonczolását illeti, már
ahhoz remekül értett.