Jön a török, jön a török! Megfújják a trombitákat; a vitézek alatt
tánczol a paripa. Lóra katona, itt az ellenség!
Jóska vitéz is kihúzta szablyáját s odafurakodott az első sorba.
– Visszamégy te tintás száju! – rivalkodott rá az öreg János. Azt
gondolod examenre megyünk? Takarodol a hátulsó sorba!
Szegény fiunak hátra kellett állni – de nem sokáig volt hátul, a mi
hátul: – mert rohammal támadt a török lovasság s egy pillanat alatt
összekeveredett a két nemzet népe, ütve, vágva egymást, ki hol emberére
talált. Hadsornak, csatarendnek hire sem volt többé; törökség,
huszárság, turbánok és csákók összekeveredve dulakodtak alá s fel a
mezőn.
Jóska paripája elvadult e zajra, elkapta a fiut, s mire urává tudott
lenni a lónak, csak azt vevé észre, hogy egy csoport fényes, bogláros
török úr közelít feléje, a kik közűl egyik olyan goromba volt, hogy
hegyes dzsidájával nekirugaszkodott az ártatlan fiunak. Jóska sem volt
hát rest, kirántá a kápából mind a két pisztolyát s rásüté bátran a
törökre. Nem is czélozgatott; gondolta magában: neki csak durrantani
kell; – az azután a golyó dolga, hogy embert találjon. A törökben nem
tett kárt a lövés. Jóska nem tudott lőni, de tudott hajítani. Mikor már
emelte a török a dárdát feléje, úgy hajítá főbe az üres pisztolylyal,
hogy menten lefordult a lóról. Meglátta ezt egy másik nagy csojtáros
szarácsi, nagy haraggal nekinyargal a fiunak s görbe kardjával jobb
felől a nyakához vág nagy dühösen.
Jóska gondolta magában, hogy hisz az ő kezében is kard van s ha ő azt
oda tartja, a hova a másik vág, semmi baja sem eshetik. Ámde a gonosz
bancsokós nem oda vágott a hova nézett, hanem a helyett balfelől csapott
a legény fejére; kétfelé repedt a csákó, fele jobbra, fele balra hullott
s egy hosszú seb a homlokon végig elborítá vérrel az ifjú szemeit. Talán
örökre is elborította volna azokat a halál sötétsége, ha az öreg
János-káplár ott nem termett volna.
– Ilyenatta tarja! – szólt ez káromkodva. – Nem látod, hogy ez még diák,
nem tudja a vágást.
De tudta az öreg s hogy jól meg is felelt, arról a török úr bizonyságot
tehet – valahol a paradicsomban.
Maga a császár is látta ezt a tusát egy közeli dombról s a sebesült
ifjúra kiálta; a mitől az aztán jobban megijedt, mint magától a
töröktől, s örült, hogy elvitték onnan a kórházba.
Egy hosszú deszkaépület volt elkészítve a sebesültek számára, melynek
sártapasztékán ujjnyi vastagon állt a dér; egy-egy vaskemencze
melegített ott, a hol állt, az ablakról pedig csüggtek a jégcsapok.
A jámbor ujoncznak rossz volt ez a helyzet, rossz a hideglelés, a mit a
sebtől kapott, rossz a szük eledel, a haldoklók éjjeli nyögése, a kinos
műtétel, és a mindennél rosszabb orvosság.
Nem akarta az orvosságot venni, soha sem szerette ő azt. Nem való az
katonának.
Egy jó öreg orvos mégis rábeszélte, hogy vegye be, a mit rendelt neki, a
mig ez elszánta rá magát.
Jóska mellett feküdt egy maródi baka, a kinek az volt a baja, hogy
megvesszőzték; az orvos annak is rendelt valami vastag irt, a mivel a
hátát bekenjék.
Az ostoba orvossegéd, hogy az ördögök tilolják meg, összetévesztette a
két orvosságot; a baka hátát bekente a decoctummal; szegény Jóskával meg
megitatta a másik hátára kenendő valamit, a mitől ez azután igazán olyan
rosszul lett, hogy többé meg sem tudott mozdulni.
Néhány nap mulva új főorvos vette keze alá a betegeket. Mikor Simonyira
került a sor, keresztet vetett rá:
– Nem kell ennek több orvosság. Holnap el lehet temetni.
Jóska hallotta, hogy mit beszélnek róla s boszankodott rajta.
Alig fordítottak neki hátat az orvosok, fölkelt, felöltözött, a
tarsolyában talált egy darab száraz kenyeret, azt megette s azután kiült
a napra.
– Majd meglátom én, hogy meghalok-e, ha nem akarom?
Harmadnapra semmi baja sem volt, csak az a hosszú vágás ott a homlokán
végig, a mi még jobban illett neki.
De ne is közelített légyen hozzá többet orvos, mert ha le kellett neki
feküdnie valami baj miatt, mindig maga mellé tette az ágyba a baltáját s
megesküdött, hogy ha valaki azzal a szóval jön hozzá, hogy «mutassa a
nyelvét», majd megmutatja ő annak a tulajdon fülét.