A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka. Először is abban az
öbölben, melybe a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtájban
seregestül össze szoktak gyűlni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban
két ölnyi átmérőjű lyukat, azután egy négyszögöt alakítanak apróbb, két
láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a négyszög két
átellenes szögletét képezi.
Minden jéglapot, melyet e négyszöglyukakból kivágtak, oda támasztanak
fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt és bele ne
botoljanak a veszedelembe.
Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt
jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a
messze távolba.
A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik
s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára.
Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt
előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb
léknél, s a mint a pózna vége oda érkezik, megint odább tolja azt a
harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi
meg a négyszög második oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyaival, míg
mind a két rúd s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy
léknél.
Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsúlyok a fenekére húzva, s a
felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra
nézve, a kik e négyszögben benszorultak.
Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa
elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi.
A jég csak vesztükre szolgál most.
Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hová
menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult
fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos
farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak
viczkándó tömege magával sodorja.
A halászok pedig odafenn húszan belekapaszkodva a háló kötelébe,
csendesen vontatják azt kifelé.
Húsz embernek megfeszitett erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel
onnan alulról. Súlyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.
A nagy lék szája lassankint megelevenül. A nyugtalanított,
összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.
Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó
úszószárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszinű hátak merülnek
fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton
czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark
bajúszával, s megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna
odalenn menekülés.
Több halászlegény az öreg halászmesterrel nagy nyeles hálóval lapátolja
ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a
hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol öreg-apraja. Onnan nincs
hová menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő
jégkoczkákkal.
Ez után a boszorkánytáncz!
Tátott szájú pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a
kétségbeesett csuka kigyóként kúszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege
közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyújánál fogva s
kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán
lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.
A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy
nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti: nem szökhetik el. A
lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.
Nagy öröm a halászok közt, ha a «fogas-király» kerül hálóba, ha egy
roppant nagyságú fő, mint egy ezüst krokodil nyomul fel a vizből; tiszta
ezüst-fehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a
krokodilusnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a
tigrisé.
Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a
rendeletet maradék testőrseregének, hogy a végső tusában keresztül kell
magukat törniök, oly veszedelmes rugdalódzás keletkezik akkor a hálóban.
Csukák, potykák, harcsák nyargaló csapatja rohan fejjel a feszes
hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kell agyba-főbe verni, hogy
leküzdessenek. A hal tűzbe jön, a hidegvér hősi gerjelemre képes, s
fellázad a bitorló ellenség ellen. Az ütközet ugyan mind a hal
veszedelmével végződik. A harcsák főbe verreten rántatnak ki a jégre, a
háló önti a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a
fogas-király nem egy könnyen kerül elő. De a legénység teljes erejéből
rárántja a kötelet s egyszerre csak a hátramaradt haltömeg csak kifordul
a hálóval együtt. Ott a fogaskirály is. Gyönyörű példánya fajának. Több
az negyven fontosnál, a minőt csak minden húsz évben fognak egyszer.
Erős fejével nem egyszer keresztül szakítja a hálót; hanem tüskés
úszószárnyaival beleakad a bogokba és nem tud elmenekülni.
Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm a halászok közt, mint az
egész gazdag fogás. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit
szereti megenni. Azért ő fogas-király. Olyan vastag a hája, mint a
süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a húsa fehér, mint a gyolcs.
Mire a fogással készen vannak, a rövid téli napnak is vége van már, de
csak az égen, nem a jégen.
A jégen most kezdődik még az élet.
A szomszéd falvakból, Siófokról, Szántódról, Zamárdiból, Füredről,
Arácsról, Csopakról jön a népség szekerekkel a jégre, kosárral,
tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában
malaczpecsenye, a kosár halat vinni való.
Mire a halászok hozzákezdenek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész
vásár támad körülöttük.
Ha lement a nap, nádból fáklyát csinálnak, tüzet raknak a jégen; vásárt
ütnek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász, mind szegény embernek
való. Bécsbe, Pestre, csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán
megfizetnek: a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Egy
húzással néha valami háromszáz mázsa halat rántanak ki.
A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakba garmadolva, beviszik a
raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.
Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek
nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint
a halnak a saját vére, paprika marokszámra meg vöröshagyma. Hanem azután
van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek
tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.
S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el
onnan?
Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején
a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:
Jaj, de szakad ez a húr;
Majd megfizet ez az úr!
S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy
maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak oly dáridó támad, hogy két
falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkongatva járják a szent
Dávid tánczát.
De vége a mulatságnak, ha jön a vihar! Gyakran a Balatonvidéken, mikor
legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzúdul ez a sajátszerű
orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs
annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek! nyáron a szélcsapás
egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba és
kihányja a túlsó partra. S néha félóra mulva vége van a viharnak: a
szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét
csendes lesz minden.
A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsol előre. Abból olyan
élesen, mint a tű hegye, vág alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem
nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva
a tihanyi tájképet sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a
keleti agyagpartok tündökölnek a holdvilágban.
A vihar harsogva üvölt alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. A
nyári kastélyok szélvitorlái nyikorognak, mintha elkárhozott szellemek
sírnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpör a Balaton
jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot
idéz elő, hogy az ember látni véli a szellemeket, a kik így sírnak,
egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan
bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?…
És ismét hangzik a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit
az éjjeli futó vihar küld maga előtt; mikor az erdők sudarai fölött
végigrohan, a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy
sírnak, sikoltanak azok a láthatatlan szellemek, úgy zúg közöttük
némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.
És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zengés,
mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zengés
fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba: még feljebb, mintha villámok
száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a
hangadó hullámban: a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl
felségesen s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul
meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét
összecsukódik.