A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.
Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, mikor töredékes
jégtorlaszok csoportosulnak össze: ez egy csendes pillanatában a
víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály s reggelre ott van az
egész vizen a síma, tündöklő tükör. – Ezüst tükör, mikor a hold fénye
bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve. – Csak a
szekérútak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból
átvonulnak, egymást keresztezik, mint ha mértani vonalak volnának egy
üvegtáblán.
A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik most meg
a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.
Ha virradni kezd, a hold elsápad s az egész hosszában rózsaszinű kezd
lenni, akkor az óriási jégtükör is csodálatos színt változtat, mintha
élesen kétfelé volna osztva, az egyik rész violaszín és rézvörös fényt
vesz föl, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező
fele azurkék marad.
A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a bibor, az
arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap
fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű
páráktól körülragyogva s letekint a ragyogó jéglapra: ilyen varázsképet
semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha
két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.
Egyszerre szétlövelli a nap sugarait, a mint a barna ködök közül
kiemelkedett…
Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami
csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok
pattognának el egy tündéri hárfáról; emlékeztet az egyiptomi zengő
Memnon-szobrokra, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés
egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal
ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, melyek
folyton emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden
pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig
üvegmódra átlátszó jég tömegében: minden irányban össze-vissza pattog az
egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák,
ötszögek és minden alakú idomok milliárdjaival volna egy óriási mozaikká
összetömörítve, melynek felszíne tükör.
Ez okozza ama hangokat.
A ki azokat először hallja, a szive hevesebben kezd dobogni.
Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és
cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez
hasonlít és mérföldekre elhangzik.
S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég
hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen
végig haladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég
haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le
nem áldozik.
Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút
sütöttek volna el. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a
dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsút egész Tihanyig,
háromezer lépésnyi hosszúságban végig repedt a jégtábla, és kétfelé
nyilt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.
«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat,
szaladnak arra felé.
Ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», mely szót sehol
másutt nem ismernek; ez nagy veszedelem a keresztülutazókra nézve, és ez
be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért ilyenkor a
legelső dolguk a halászoknak azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték
át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra
szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a
veszélyt.