Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép vágvölgy.
Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy
szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol
elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak;
egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerűbb városai,
– egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve, a lombfedte
hegyoldalokban ősi várkastélyok, kívül sánczművektől körülvéve, s benn
franczia izlésű pompával berendezve: körülöttük csodaszép parkok,
hattyús tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvad-csordákkal.
Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok.
A büszke Csejthe vár düledékei, melynek árnyékos bolthajtásában a világ
szép asszonya, Báthori Erzsébet emléke kisért. Ifjú leányok vérében
szeretett fürdeni: attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, a hová
háromszáz áldozatát eltemette.
Amott hajlik ki a folyam fölé egy magányosan álló bércz, melynek tetején
egy _bolond_ szavára emeltette Beczkó várát egy még nagyobb bolond. Ott
látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti
kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta. Azután ismét más
rom jön felénk: nem vár, egész város, Trencsén; itten uralkodott fél
Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak
a koronát s harczolt vele az uralomért, mintha maga is király lett
volna. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két
király, a magyar és cseh ellen s ketten se birtak vele. A túlparti
hegyeken átellenben fehérlik a büszke Oroszlánkő, s a völgy szoros
vágánya közül kimagaslik a hírneves Temetvényi sasfészek, a szilaj
Bercsényi ősi vára, s a merre a Vág kanyarodik, mindenütt előtünik
egy-egy várrommal koronázott hegytető.
Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb
küzdőtere. Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra
nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti
fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt szövék terveiket,
itt gyűjték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vívták
meg döntő csatáikat. Ott látni még a «Kurucz-sánczot», melyben Rákóczi
lova elbotlott a végzetes ütközetben, s e bukással vége lett az egész
fényes álomnak; mikor már annak kilencz-tized része való volt.
És ez mind elmult: elmúltak a kis királyok, romba dőltek a hatalmas
várlakok, darabokra hulltak a nagy földbirtokok. Csak kettő marad
megörökülten: a szálfa és a kis emberek.
Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. – S azokhoz
is annyi emlék van kötve. Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot
egészen betakarja, Lorántfy Zsuzsánnáról suttog; amottan Rákóczi hársfái
hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét sárgult falevélben; amottan
az útfélen áll egy terepély hárs a vetés közepett, mely egy nagy
családnak czímerét ékesíti. A megmaradt vén faóriások őrzik elmúlt
gazdáik emlékét.
És azután megmaradt a nép. Csodálatos egy népfaj, a mihez foghatót nem
találni ebben az országban.
Szegényebb és szaporább, minthogy megélhessen az istenadta földből:
kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, nem
szolgálatba állni, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy
városában övé – az útcza, kész szállása – a házküszöb. Ismeri e
vándorlakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig,
a másik Teheránig, meg Asztrakánig. – A mi pénzt összeszereznek idegen
országban, azt haza hozzák az ősi zsúptető alá s javítnak vele a sors
mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva, megtanúlnak angolul,
francziául, németül, törökül, perzsául annyit, a mennyiben a bejárt
országban érthetővé tudják magukat tenni. És épen annyit tudnak a saját
országuk úrnak való nyelvéből is. Ez a tótok népe. Hanem azért az ő
apáik harczoltak Rákóczival végső csatái alkonyáig, s az ő fiaik
ostromolták meg 1848-ban a legelső sánczot Szent-Tamás első
megrohanásánál. Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza
szerelmét, azt nagyon jól tudják s vérezni is tudnak érte. Még többet
is: tűrni és dolgozni is tudnak érte.
Tájképünket az ő krumpli- és pohánka-földeik, az ő szilvásaik, káposztás
kertjeik, kender- és lentáblácskáik, az ő pirosvirágú paszulylyal,
selyem tökkel befuttatott zsúpfödelű házikók egészítik ki. Tengeri és
szőlő ott már nem tenyész, ezen a földön tiszta buzát nem aratnak már.
Azért mégis víg dal hangzik a mezőn.