Erdély legköltőibb helyét láttam.
Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látmányok Erdély tájai közt,
de oly magasztos alig lehet több, mint a szent Anna tava.
A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde
lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, a mi
Izraelnek az olajfák hegye, a hindunak a gangesi szent völgy, az északi
skandinavnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellen költészet
arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a szent Anna tava.
A mint a tusnádi regényes fürdők jóltevő nymphájától búcsut veszünk,
balra napkelet felé óriási bérczek birodalma terjeszkedik elénk, melynek
utolsó pontjai messze Kézdivásárhelynél végződnek; a térkép nem mutat e
helyen sem falvat, sem majort, ős rengeteggel koszorúzott hegyek
feküsznek egymáson, miket mindkét felől elkerül az országút,
vadászösvényeknek hagyva az ős vadont, mely most járatlanabb, mint volt
azelőtt kilenczszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek,
miken most az a vad fa terem, melyet a vihar vet s a vihar tép le.
Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva két meredek bércz között haladunk
szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékozó hegyi folyam tombol;
szédület letekinteni rá.
Félóra múlva elhagynak bennünket a szelidebb éghajlati fák, a bükk és
tölgy, s kezdődik a fenyvesek országa. Óriási szálfák nőnek elő a szirt
meredekéből, földig eresztve sötétzöld lombpalástjukat, s ott a hol a
sötétzöld a földet éri, körülnőve kék havasi nefelejtssel; mindig odább,
mindig feljebb még vadonabb lesz a vidék, emberi kéz soha nem irtja itt
a fát, a mint a Nemere szele töveikből kifacsarva, egymásra döntögette a
roppant faderekakat, azon módon ott rohadnak, benőve futóvirággal és
csodaalakú gombákkal; egy-egy roppant szálfa keresztül bukott a
hegyvágáson, s míg töve az egyik hegyormon maradt, hegye a másik hegy
ormára feküdt, s úgy képez veszélyes hidat az üvöltő hegyi folyam
felett.
A tavaszt itt a nyár kezdi s az ősz végzi be, a hó még ott van a
sötétebb fák árnyéka alatt, míg a verőfényjárta helyeken dúsan tűnik elő
a havasi flóra; más virágok ezek, mint mik oda alant tenyésznek, a
fenyőerdők balzsamillatában, a gyantával itatott sziklás földben; a
szárazabb helyeken a törpe rózsa és a rózsaszínű gyopár virul, nedvesebb
helyen egy neme a legpompásabb ranuculusnak, mely nagy összehajló
szirmaival annyira hasonlít a rózsához, hogy méltán hivja a köznép
pünkösdi sárga rózsának. Néhol pompás tarka orchisok tűnnek elő, egy
neme az epipactisnak akkor kezdett virítani, melynek minden virága oly
alakú, mintha egy-egy madár ülne benne; de legkedvesebb találmány volt
egy szép példány czipőczím (Cypripedium calceolus), melyet vezetőnk
lelt, a virág négyes szétálló szirma sötétveres, s a messze kinyuló
papucs-alakú vitorla aranyszín. Bármely kertnek díszére válnék.
Végre mintegy négyezer lábnyi magasba kapaszkodva fel, sík tér nyilik
meg előttünk, mintha egyenesre vágták volna a hegy tetejét, s egy lapály
tűnik elénk, melynek első látásra oly szomorú, oly aggasztó tekintete
van, az ember megdöbben, maga sem tudja miért?
Az egész tért valami zöldesbarna sűrű moha fedi, melyből csoportonkint
állnak elő a csáténemű sötétzöld füvek zsombékjai, az afonya és
medveszőlő itt-ott bereket képez, melyekből húsz, harmincz lépésnyire
áll ki egy-egy csenevésző szomorú luczfenyő.
E helyet hivja a köznép a kokojczásnak, és azon aggály, azon borzalom,
mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden emberrel, minden
állattal, mert e hely halálos veszély helye; alatta feneketlen víz van,
ha ember vagy állat ez ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped
alatta, és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Ösztönszerű irtózattal
haladtunk végig ez elátkozott hely partján, s midőn a fölötte álló
hegytetőre jutva, még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt
viszont előttünk: két-háromszáz apróbb, nagyobb gömbölyű tengerszem,
mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérczi ingoványon, miknek
hatása leirhatatlan. Az ember a tündéreket véli látni, kik
tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják.
E bérczen túl fekszik a Szent Anna tó.
Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, köröskörül ezerkétszáz
lábnyira feljebb emelkedő bérczek által képzett medenczében, vad erdők
árnyában terül egy gömbölyű nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy
negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a bele néző
erdős bérczektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul
rajta. A körülfekvő bérczek ide forduló oldalát cser és bükk fedi, míg a
tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva
az érczvilágú vízlapot.
Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe lépünk,
érzelmekre tanít bennünket, melyeket nem érezénk soha, melyeket talán
tagadtunk. Itt e szent magányban, távol minden emberhangtól, oly közel
érezzük magunkat Istenhez. Semmi zaj sem hallik ide; örök béke, örök
csend uralkodik e kiválasztott völgyben, a körül fekvő bérczek elvonják
róla a zivatart: míg saját kiáltásunkat oly csodásan adja vissza a völgy
gyűrűjében körülfutó viszhang, mindig feljebb emelve a hangot, míg
csaknem egy octávával magasabban halljuk azt hátunk mögött enyészetesen
elzengeni, mint a harangzúgást, mely oly soká cseng a légben, midőn már
rég megszünt szólani.
Letelepedtünk a fűben, székely vezetőnk a lobogó tűzhöz ülve elmondja,
hogy ama kisded rom ott a halmon egykor kápolna volt, melyet kegyes szűz
építtetett, kinek álmában szűz Máriának anyja megjelent; és sokáig állt
a kápolna, látogatva ájtatos lelkektől, míg egyszer szentelt falait
földi szerelem fertőzteté meg, akkor villám csapott bele s porig
leégett; sokáig jártak azután a környék leányai e romokat könnyeikkel
áztatni, ott elsírtak reggeltől estig, siratva az Isten lakát mely így
elpusztult előlük, míg e században egy püspök újra felépítteté azt, s
ismét népes búcsújárásokkal élénkült meg a völgy: összejártak a
Székelyföld minden buzgó népei, elhozták templomi zászlóikat,
körüljárták a csendes tó vizét, zsolozsmáikat együtt énekelte velök a
bércz, a templom előtt kis faház volt haranglábbal, abban lakott a
zarándok.
Újabb időben elpusztult mindez, – a templom, harangok és ének; csak
Isten lelke maradt a táj felett, mert még most is, ki ide leereszkedett,
meghatva érzi magát azon magas sejtelmektől, miknek áhítat a neve.
Ez alatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó
hangja, a lélek gyönyörtől áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek
ugyan oly csodás hatása van, mint a harangszónak; míg ez Istent imádni
hív, amaz hazát imádni készt, hogy arczczal borulsz a földre, és sírsz
és nem bírsz megválni attól.
Ha e hangokat hallád, csak akkor érted, miért szereti a tyroli és a
székely oly igen azt a földet, a melyen született!?
Visszaemlékezünk mi is a história mondáira, és kölcsönben elmondjuk
vezetőnknek, hogy ama romok helyén állt az ősi tűzhalom, melyen
Bálványos vár lakói áldozatot hoztak a hadistennek, midőn az ősi vallást
rejtegetve, csak e völgy volt még övék és az a vár, melynek háza a
fenyvesek mögött sötétlik: itt esküdtek véres harczot éjszakánkint a
székely rhabonbánok vérvilágló fáklyafénynél, s ősi híre van e helynek.
Most nem lakik ember e tájon és semmi állat a tóban. Habja tiszta, mint
a kristály, sem belőle, sem bele víz nem folyik és nincs benne egy hal,
egy kígyó, egy béka vagy kagyló sehol; laktalan az, ámbár iható, mint a
forrásvíz.
Gyakran azt regélik, hogy a tó tört hajók darabjait hányja ki a
felszínre, mely a tengerrel van összeköttetésben: ez rege, mit féltudós
emberek gondoltak ki.
Egy órányi távolra innen van Erdély másik nevezetessége: a torjai kénes
barlang, melynek üregéből halálos kéngáz lobog ki, oly fojtó, hogy a
fölötte elrepülő madár holtan hull le a légből, belső falai sárga
kénvirággal vannak lepve.
Belépni nagy gyönyör, de nagy istenkisértés, a kénszesz csiklandó kéjt
idéz elő a test érzékeiben, de egy lehellet belőle, és az élet ott
végződött.
Átellenében a meredek Bálványos vár falai, hajdan az Apor-család őseinek
megdönthetetlen sasfészke, most még csak azt sem tudhatni, merre
vezetett hozzá az út? – Köröskörül minden oldalról uratlan rengeteg,
melyben egy napi járatban, bármely irányban indulva, sem találni egy
gunyhót is.