Minél tovább hatolunk a Székelyföldbe, a táj annál regényesebbé válik,
midőn Korond felett a magas Kalonda hegy ormára feljutottunk, egy
panorama áll előttünk, melynek elragadó szépsége leigéz szívet és
lelket…
Alant a félig nyilt völgyben öt falu látszik egymáshoz oly közel, hogy
szinte egynek vélhetnők; ha tornyaik el nem különböznék; a
gyümölcskertek szelid zöldje, melybe a fehér házak bemártva látszanak
lenni, oly kellemes árnyéklatot képez a völgyteknő kalászos oldalaihoz,
mik mindig tágabb kört nyitva: a távolban a havas bérczek kékes
körrajzait engedik láthatni. A nap épen lemenni készül e havas bérczek
közé; az arany ködfátyolon keresztül, melyet sugaraiból a völgyre szőtt,
a falvak kékes füstje emelkedik; az ünnepies alkonycsendet egy folytonos
méla zúgás hatja keresztül; száz meg száz apró patak zuhogása az, melyek
alant az Olt habjaiba vegyülnek, s a csendes falvakon keresztül
tombolnak, a vidám házikók küszöbeit mosva hűs kristálytiszta
habjaikkal, s a mint a hegytetőről egy-egy kis darab vízfolt meglátszik,
az alkonyság sugarainál úgy tünik elő, mintha száz meg száz
tükördarabbal volna behintve az egész kedves völgy.
És midőn a gyönyörű kép a lelket elragadja, eszünkbe jut a múlt, hogy e
hegytetők itt hajdan lármás várakat emeltek, miknek romjai maig is ott
vázlanak felettünk, ott Firtos vár, Rapsóné vára, Kadics vára; és minden
arcz, ki velünk szembejő, egy-egy hősnek sarjadéka.
Utközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messziről megragadják a
figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürke szirttömegek,
mik itt-ott egész roppant bérczeket képeznek. Ezek a sóhegyek kopárok
mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem. Ezeknek egyikében
van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebb szerével, fa-ékekkel
feszegetik fel a sót. Az egész hegylánczról bizton el lehet mondani,
hogy merőben e nemes érczből áll. Nemes ércznek nevezhetjük, mert ez az
egyetlen egy ásvány, melyet meg lehet enni.
Makfalván felkerestük Dózsa Dani költő barátunk lakását, kit azonban
nagy sajnálatomra nem találhaték honn, s így ezúttal nem láthatám Erdély
egyik legszebb tehetségű s költői lelkületű regényiróját.
Estére Szombatfalvára érkeztünk, hol U. Lázár úr, hajdan hosszas ideig
Udvarhelyszék királybirája, fogadott bennünket, s szivességét oly
mértékben engedé éreznünk, hogy saját maga, mint a környék emlékezetes
helyein legjártasabb, vezetett bennünket a tájak históriai emlékű
pontjaira. Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke,
Budvár állott. Nehány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s
roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét; alant
egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája; néhány század előtt a
tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan
egy székely ijász a sátorban ülő tatár khánra egy nyílat lőtt el a Jézus
nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült,
mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát.
E hegytetővel szemben áll a Bágyi vár, romjai egy vele egyenlően magas
ormon, s e hegylánczolatban fekszik Rika, hol egy roppant kő alá temetve
van Attila legkedvesebb neje Réka. A síkon zöld kalász hullámzik, a
mezőkön virágok inganak, az ormokon fehér felhők huzódnak végig: egykor
diadalmas seregek jártak e helyen, a délczeg úrnők szálltak le
üdvözletökre, talán még most is leszállnak, s ama fehér felhő hozza
őket!
Innen leszállva, megtekintők Székelybánja várát, melynek minden tornyába
egy regény álma van elásva. Az udvaron most tengeri és borsó terem; s a
zászlós ormokon a becsületes csizmadia-czéh száríttat fehér ruhákat.
Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bérczei közé, hogy
másnap korán megkezdhessük útunkat a híres barlangba, melyben egykor az
egész csiki székelység el birt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a
körülszáguldó tatárok csordája ellen, míg végre mind a megszállók, mind
a megszállottak úgy kifogytak élelmi szerekből, hogy az éhhalálhoz
voltak közel. Ekkor egy székely asszonynak az az ötlete jött, hogy
megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt
egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, daczosan kérkedve, hogy
nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és
eltakarodtak.
Vezetőül a szék hajdani mérnöke sziveskedett ajánlkozni, egy genialis
különcz, ki a legnagyobb tudományos képzettség mellett a legvégsőbb
szegénységben él és az a csodálatos, hogy neki e szegénység jól esik, s
hozzá hű akar maradni, soha meghivást úri asztalhoz el nem fogad, nincs
ékesen szólás, mely őt rábirhassa, hogy ételben, italban részt vegyen, a
szobában nem lehet rávenni, hogy leüljön, s ha az utczán megszólítják,
leveszi a kalapját, úgy kiséri a megszólítót és semmi könyörgésre fel
nem teszi a kalapját, – és mind ez mily éles gúny a vílágra a
tudományosságtól!
Útközben alig birtuk rávenni, hogy a szekérre felüljön, erővel gyalog
akart jönni, pedig öreg már és összeroskadt. Egyszer már annyira
elhagyta a világ, hogy a budvári romok üregeiben éjszakázott, de azért
nem kért és nem panaszkodott soha. Csupán egy szenvedélye van, és ez a
barlang. Ez volt életének legkedvenczebb foglalatossága, ennek üregeit
járta, bútta, fürkészte untalan, több hetekig ellakott benne, csigákon,
köteleken eregetve le magát a mély, ismeretlen nyilásokba, mikbe emberi
szem soha le nem hatolt, s annyira ismerős annak minden kövével, hogy
fáklya nélkül végig tudna benne járni.
Korán reggel megindulánk Almásról, két öreg székelyt előre bocsátva,
hogy a barlang feljárását, ha netán elromlott volna, megigazítsák.
Velünk jöttek e barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U. L. nejei, két
testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga előtt lát a
költő, ha nőket akar rajzolni gyöngéd arczczal, erős szívvel, mert
valóban erős szív kell ahhoz, hogy hölgyek e barlangba jutásra elszánják
magukat. – Egy roppant meredek szirttömeg fekszik a Nagymál oldalában, a
Hargitta havasai között, melyet köröskörül fog az Erős bércz meredek
falazata, mindenünnen óriási toronyalakú kőszálak, mik közűl a
legmagasabb Csala tornyának neveztetik, a tatárokkali harczok hősének
gyász emlékére, melyről oldalvást esik az Ugron ürege, és a lovak csűre,
mind históriai emlékekkel gazdag helyek; a szűk hegyválut, melyet ekként
a Nagymál és az Erős bérczfalazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti
be, ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák
alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból.
A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben kell lenni,
mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki
élelmi szerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket.
Szerinte e hegy legrejtettebb üregeiben ismeretlen emberek laknak, kik
sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő;
ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, a mint ki- és bejártak.
Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának
benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül
kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik
elrejtve Darius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy
ismerte azt az öreg embert, a ki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a
barlang egyik üregében, de lakatját nem birta leverni, s a hogy
visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé.
Átellenben a barlanggal látszik még azon kápolna omladéka, melyben a
tatár vezér lakott, midőn a barlangot megszállotta; innen visz két út a
barlang felé, egyik a rövidebb a szirt meredek oldalában, hol csak hátát
a sziklának vetve s kezeivel a kőrepedésekbe fogódzva haladhat az ember
a szédítő mélység felett; másik kerülő út, melyen szekérrel kell víz
ellenében a patakon felhajtani, s akkor a meredek Nagymál bérczre
felkapaszkodva, felülről ereszkedni le a barlang szájához. Az első útról
kénytelenek voltunk visszatérni, mert azt a Vargyas megáradása ketté
vágta, s újra kellett kezdeni a kevésbbé veszélyest, de annál
fáradságosabbat.
Az emberi kezektől soha nem irtott ős erdőn keresztül haladtunk felfelé,
míg az ormot elérve, ott egy hegyvágányban valami vad vízmosási út nyilt
elénk nyolczszáz lábnyi magasban a völgy felett. Az út omló kövekkel s
porhanyó földdel, nyirkos falevéllel fedve, sehol egy fa vagy egy bokor,
melybe meglehessen kapaszkodni, csak egy bukás, egy elszédülés, s az
ember menthetetlenül veszve van, alant a tajtékzó folyam ordít.
Férfiszív megdöbbenne ily szédítő képben látva maga előtt a halált, ha
háta mögött vidám, nevető jókedvű hölgyek hangjait nem hallaná, kik
mulatságot csinálnak a veszélyből, s kaczagva fogódznak kezeinkbe, míg
lábaik alatt sikamlik az éktelen mélységbe levezető ösvény.
Végre lejutva a szikla párkányzatára, egy bércz mögül kitűnve előttünk
áll a barlang roppant nyílása, még azon módon félig befalazva, a hogy
azt a székely menekvők hagyták. Egy hat öles gerendákból tákolt hágcsó
vezet fel e nyilásig, melyen ég és föld között lebegve kell
felkapaszkodni, úgyszólván kézről kézre adva a gyengébb nemet, s akkor
előttünk áll a historiai nevü üreg.
Legelébb egy templomszerű tágas terembe lépünk, melyet még az Isten
napja világít, innen egy mellékterem tárul elénk, mely a barlang ablakát
mutatja, másfelől kezdődik a többi üregek sorozata, melyek négyszáz
ölnyi hosszúságban elnyulva föld alatt, tizenöt egymástól szabályosan
elvált szobát képeznek, minden szoba bejárása a tisztelt mérnök úr
buzgalmából számokkal levén megjegyezve, hogy a bejárók el ne
tévedhessenek.
A harmadik terem volt a székely nők fekhelye, itt aludtak a veszély
idején gyermekeikkel együtt; a negyedik teremben állanak a kőhombárok,
mikben gabonáikat tarták eltéve; az ötödikben áll a szónokszék, melyről
papjaik az Isten igéit hirdeték, a hatodik stalaktit barlangot mutat, a
falak gót boltozata ezüstporral s kristály csapokkal látszik takarva,
mik oly csodásan ragyognak a fáklyafényben; a hetedik barlangnál titáni
kőfokok vezetnek fel néhány ölnyi magasba, hol a nyolczadik terem
feltárulva előttünk, ennek poros padlatán halom csontok vannak lerakva,
ó-világi ismeretlen állatok agyaras állkapczái, roppant medvefők s
különösen egy gömbölyű halomban olyszerű csontok, mint az embereké,
csakhogy sokkal kisebb arányúak. – A néphit azt tartja a felől, hogy a
barlangot troglodythok lakják, vagy mint Almáson nevezik, majomemberek,
kik ott élnek, szaporodnak, leskelődnek odvaik mélyéből, s ha az emberek
közeledését veszik észre, hirtelen elbujnak ismét; lábaik nyomát ott
látni a porondon, mintha apró gyermekek jártak volna lábujjhegyen. Évek
előtt, a monda szerint, egy almási székely ember rá lesett ez apró
lényekre s egyet elfogott közülök, azt haza vitte, magához szoktatta; a
kisded alak hasonlított valami szőrtelen majomhoz, durva kérgű bőrrel és
nagy fülekkel, s annyira megszokta már a falut, hogy ma egyik, holnap
másik háznál ebédelt, míg egy éjjel társai érte jöttek s magukkal
vitték. Van-e valami lényeges e mesében? sem állítani, sem megczáfolni
nem érzem magamat elég erősnek; a természettudományok emlékeznek valami
barlangó félemberfajról, s e csonthalom itt e barlangban gyanítni
engedi, hogy sok van még a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem
tudnak. A kilenczedik terem közepéről látni egy roppant nagy lefüggő
követ, mely mint egy óriási csillár, vagy szőlőfürt, a meredekből csügg
alá; a tizedik terem szurok feketeségű sárral van tele, mely a terem
padlatáról rajonkint egymásba kapaszkodó denevérek maradványaiból
hegyekké tornyosult, s már szinte bezárja a tizenkettedik terem
bejárását; itt volt az emlékezetes vasajtó, melyet a székelyek maíg is
keresnek: a terem ajtaja már oly alacsony, hogy meg kell görnyedni az
átmenetkor, s a következő teremből ismét szűkebb nyiláson át csuszhatni
a tizenharmadikba, melyben elszórva terem az achat és carniol; a
tizenötödik teremben van felírva Wesselényi Miklós neve.
Itt hallatszanak csodálatos hangok, mintha a földfeletti kutyák ugatása
és kakas kukorikolása hallatszanék ide alá, mit a föld alatt elzúgó
patak tombolása s a bak denevérek viaskodása okoz, mely érzékcsalódás
azt hiteti el a lakókkal, hogy e helyen a csiki kutyák és kakasok szavát
lehet már hallani.