Benczenczen Lázár Kálmán barátomnál valék szállva, s az ő és szellemdús
szép nejének társaságában tölték egy napot. E falu alatt van a
Kenyérmező, most igazán Kenyérmező, mert a legszebb kalász hullámzik
rajta, de hajdan csontok mezeje. E helyt verte tönkre Kinizsi a török
tábort, s az országos diadal emlékére oszlopzatos ív emeltetett a síkon;
a falu alatt áll egy magas halom; e halom a csatában elhullott ellenség
csontjaiból támadt, melyre később kápolnaszerű épületet raktak, annak
belső oldalait pedig tele írta vad versekkel valami szelid poéta. Az
oláhok levakarták e verseket; ez volt a legártatlanabb pusztítás, melyet
elkövettek.
Másnap Kálmánnak és kedves nejének társaságában útra kelénk a
Székelyföld felé. Útitársul egy kis hat éves fiu, Ugron Lázár, Kálmán
sógorának fia volt velünk. Tudod, hogy én miért szeretem a gyermekeket
oly nagyon? Itt is egygyel több alkalmam volt meggyőződhetni a felől,
hogy az utánunk következő nemzedék sokkal jobb, mint mi voltunk az ő
idejökben.
Még egyszer át kellett mennem Enyeden és Fehérváron, hogy a székely
földre jussak, még egyszer kellett látnom azokat a haragos mogorva
arczokat, mik szemökre húzott kalappal öklelő tekintetet hánynak a
keresztül utazóra; és azokat a leéget házakat, miknél csak a le nem
égettek szomorúbbak; az ember nem tudja, melyiket sajnálja inkább,
azt-e, melybe az eső beesik, vagy azt, melyben a füst benn marad?
Végre egy jótékony zápor fátyolt von az egész tájra, s a túlnan kisütő
nap kedvesebb panorámát világít meg.
Még a levegő is könnyebb, a mint a székely földre lépünk.
Az egész táj képe átváltozik, a girbegurba egyhangú mezőség helyett,
erdős ligetes hegyek következnek, a faluk sűrűn egymáshoz közel, a házak
rendesen építve, csinos fa- és cserépzsindelyekre, mik hegyesen végződve
oly formán tünnek elé, mint az armadilla pikkelyei, a házak elején
deszkakerítés, az ajtók felett nagy esőtartó ereszek, néhol oszlopos
kioszkszerű emelvények, szépen czifrára kifaragva, az ablakok szellősek,
farácsozattal ellátva, mik mögül nyiló virágok tűnnek elé, az útak
olyanok még a falun keresztül is, mint a palló, és mindenütt: úton,
útfélen, kapuk alatt és ablakokon vidám, mosolygó arczok tekintgetnek az
utazó elé, ki nem győzi viszonozni a minden oldalról jövő szíves
üdvözlést; ha megáll, körülfogják, kérdezik, utasítják, ha az útat nem
tudja, elkisérik, s ha meg akar szállni, erővel huzzák házaikba.
És a házak belől ép oly csinosak, mint kívűl, tükörtisztaság uralkodik a
szobákban, minden ablak tele van virágokkal, a gerendák befűzve friss
ágakkal, hogy a szoba úgy tetszik, mintha egy leveles szín volna, a
magas lábokon álló kandalló patkáján ott a falusi könyvtár, az évről
évre eltett kalendáriumok és az énekes könyv.
Dél tájon értünk Marosvásárhelyre; a szakadó zápor meggátolt a város
megtekintésében, csupán a várat és a benne levő nagy ref. templomot
rajzolhattam le számodra.
A vár, mint rendesen minden középkori várkastély Erdélyben, négy
emeltebb donjonból áll, melyeket kettős sánczfal köt össze; a templom is
a szokott sajátságokat tünteti fel, a hosszú toronytetőhöz négy kisebb
tornyocska van ragasztva.
Ilyenek kivétel nélkül az erdélyi középkori várkastélyok, ilyen a
radnóthi vár is, hajdan fejedelmi lakhely, melynek portaléja felett ott
áll még a Bethlen-czímer, egy vasból öntött koronás kigyó a háztető
csupján felkanyarulva, szájában tart egy arany almát. Most tiszti lak.
Estére Kelementelkére értünk, hol S-nő asszonyság úri laka fogadott
bennünket, s másnap itt maradva, volt szerencsém megismerkedhetni b. H.
József úrral és szép kedélyű lelkes nejével; itt találtam legelébb
mintáját a hajdani erdélyi háztartásoknak, mert köztünk mondva, a hol
eddig jártunk, ott egy koppantó sem maradt meg a régi felszerelésekből;
– itt még minden megvolt a maga ősi szépségében.
A falak tetőtől talpig nagybecsű képekkel, olajfestményekkel s ritka
aczélmetszetekkel fedve, a régi rococo órák mesterséges gépezeteikkel,
sajátos czifráikkal a mahagonival és elefántcsonttal koczkázott
asztalokon, vagy tarka márvány emelvényeiken, az előteremben a kedvencz
agarak, mik az erdélyi úri létnek ép oly elmúlhatatlanul kellékei, mint
a spanyoloknak a köpönyeg; nagy kalitokban éneklő madarak; tovább igen
érdekes ritkasággyűjtemény, ősi ereklyék, antik szobrok, ritka
fegyverek, óraművek és numismatica, minőket ivadékról ivadékra gyűjtött
minden erdélyi család.
Köztük nagy érdekkel bírnak egy középkori imádságos könyv, melynek
minden szakasza elé egy a legnagyobb művészek remekeiről másolt
aczélmetszvény látható, e művészet akkori tökélyének igen kedvező
tanuságaul; továbbá Barcsay Ákos ezüst mosdótála, melyen a víztartót egy
ágaskodó szarvas képezi, nagy gonddal készült alakokkal kiverve; az
úrilak hátulsó csarnoka üvegházon végződik, mely tele van meleg
éghajlati növényekkel, körül díszlő narancs- és czitromfák, miknek egyik
ága még virágzik, a másikat aláhuzza az aranyló almák terhe. – Ilyenek
lehettek azelőtt a többi erdélyi úri lakok is.
Míg a lelkes úri hölgy szivessége ottlétünket kellemessé varázsolta, a
tisztelt házi úr azalatt elkészíté számunkra a tervet, mely szerint a
legrövidebb idő alatt a Székelyföldnek mennél több érdekes pontját
megláthassuk. E szerint meglátogatandjuk Erdély legregényesebb helyeit:
az almási barlangot és a szent Anna tavát, a tréfás Oláhfalut,
felmegyünk Csik-Szeredáig, s onnan keresztül Háromszéken Brassóba.