Benczencz, május 16. 1853.
Sokat írhatnék azon szívességről, melylyel erdélyi hazánkfiai által
elhalmoztatám; de attól tartok, hogy ez által oly színben tünnék fel,
mintha az irántam tanusított megelőző szivességet s őszinte barátságot
ilyen olcsó pénzzel akarnám visszafizetni; elég itt annyit mondani, hogy
bár merre jártam, mindenütt az édes ősmagyar kedély mosolygott elém; a
kivel csak találkozám, az mind rokon, szívben és érzelemben.
Volt szerencsém Erdély értelmi és nemesi tekintélyeivel megismerkedni, s
nagy kedvet éreznék magamban elmondani, miszerint Erdélyben a felsőbb
aristokratia körében nem érzi magát a nemzeti szellem jövevénynek, sőt
épen ott talál legmelegebb otthonára, – ha meg nem volnék győződve a
felől, hogy ez magyarhoni főurainknál sem leend másképen, s rövid időn
azon kellemes helyzetbe jutandunk, hogy mikor egy főnemest nemzeti
buzgalmáért magasztalunk, ez nem fog tíz másnak szemrehányáskép
hangzani.
Azon pár nap alatt, melyet Kolozsvárott töltheték, bárha azokat mind,
kihez szívem vonzott, nem láthatám is, elég alkalmam volt meggyőződhetni
felőle, hogy azon előszeretetnek, melylyel a magyarhoni költészet Erdély
földe és népe iránt viseltetik, alapos okai vannak.
Innen Benczenczre kelle indulnom, hol gr. Lázár Kálmán várt reám. Odáig
útitársul Kővári László barátom volt szives hozzám csatlakozni, ki
Erdély földének minden foltját ismeri, a legtávolabb idők történeti
hagyományival.
Kolozsvárt elhagyva, Feleken vitt keresztül az út, melynek hegyein
teremnek azok az óriási kőgombóczok, miknek keletkeztéről nincsenek
tisztában tudósaink.
Dél tájon érkeztünk el Tordára, hol útitársam testvérével a beomlott
sóaknákat és sótavakat szemlélők meg; a tavakban semmi élő állat, semmi
növény nem terem, csupán meleg nyarakban jelen meg felszínén valami
hosszúkás pánczélbogár, s egy neme a fekete gyíknak, melyet a hő
napsugár a sós iszapból költ ki, s akkor láthatni valami veres,
levéltelen, kemény növényt is a parton, mely kék virágokat nyit.
Torda épületei alatt egy más rég eltemetett város sírja fekszik; minden
pinczeásás alkalmával régi emlékek jönnek napvilágra. Legközelebb a
polgármester kertjébeni ásatásakor gyönyörű Bacchus-főket, női
szobortöredékeket és kisded oszlopdarabokat legtisztább carniolból
fedezett fel. A Bacchus-fők egyike fehér márvány, a másik alabástrom. A
művészi kidolgozás remek vésőre mutat, mindkettő egészen ép, még a főt
átszorító szőlőfonadék legfinomabb levelei sincsenek megsértve. Bár ne
hányódnának el, mint annyi nagybecsű műemléke Erdélynek!
Tordán túl terjed a Keresztes-mező. Itt harczolta Decebal utolsó
csatáját Traján ellen; a szántóvas mindenütt régi kardokat, sisakokat
vet föl. Itt ölette meg Básta Mihály vajdát. Fenn a jobbról látszó
hegytetőn van még valami sánczolat, mely az utolsó dák király várából
megmaradt.
Távolabb a regényes Torda-hasadék képe tünik elénk. Egy harmincz ölnyi
széles nyilás, melynek oldalai csaknem egymásba illenek, s melyről azt
tartja a monda, hogy az Szent László csodájára támadt, midőn ellenei
üldözék, Isten szétnyitá a hegyet, a ló patkója nyolcz szegével együtt
most is lenyomva látszik a sziklában; odább Kolozsvár felé egy tér fedve
van gömbölyű pénzalakú csigakövületekkel, mikről az a rege, hogy midőn
Szent László a kunokat üldözé, azok pénzt szórtak a magyarok elé, hogy
őket fentartsák; e pénzek váltak Szent László kértére kővé, s maig is
Szent László pénzének hivatnak…
Most hunyd be szemeidet, édes rokonom: Enyed képe áll előtted!
Nagy-Enyed hajdan gazdag, virágzó város volt, birt tizenkétezer
lakossal, és azok mind igen boldog emberek voltak. Itt állt a
reformáltak legvirágzóbb collegiuma Erdélyben, mely híres volt páratlan
könyvtára és régiséggyűjteményéről, de leghíresebb azon nagy
szellemekről, kik benne nyerték tudományos műveltségüket; itt volt a
megye székhelye és székhelye az értelmiségnek; itt talált legelső
bölcsőjére minden szép és nemes eszme.
Most – mindezek helyén áll egy csontvázgyűjtemény leégett házakból és
minden háznak története egy-egy borzalmas regény, melyet hallani és
elmondani irtózat.
A képzelet megtagadja a színeket e rajztól, és lelkem fél visszagondolni
reá. A házak kilencz tized része romban hever, s legalább felének nincs
tulajdonosa, a ki visszajőjjön azt megnépesíteni; a kik haza tértek,
sokan befödetlen házaikban laknak, elhelyezkedve a romok között, vagy
meghúzzák magukat épen maradt pinczéikben; itt-amott látni csak egy
újból felépült lakot. A collegium tetője megmaradt, mert a romboló elem
nem bírt vele; a pompás könyvtárak, a gazdag régiséggyűjtemény hová
lett? felelnek rá a kapu alatti kormos falak. A megyeház ablakain ember
magasságnyi dudva zöldül elő, az udvarok szépen benőve fűvel; a
templomok orgona nélkül, az oltárok díszképeiktől megfosztva…
Leverten tértem vissza szállásomra, a látott kép álomlátásnak is iszonyú
volna, bár merre vetém szememet, ugyanazon nyomor, új meg új alakban; –
a midőn egyszerre jókedvű üdvözlés ver föl mélázásaimból, s feltekintve
egy régi ismerős szinészt pillantok meg. Mit keressz te itt éneklő madár
a szomorú vidéken? Bács társasága jött ide az ünnepekre néhány előadást
rendezni, s mint mondák, igen válogatott színházaik voltak; nagy áldás
az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad
virágnak nőni. Egyébiránt az itt lakók azt állítják, hogy Enyed már
nagyon sokat épült.
Nem birtam itt maradni éjszakára, mennem kellett akárhová, hogy itt ne
legyek, a midőn az udvarias véletlen b. Kemény Istvánnal összehoz; vele
együtt éjszakára közellevő csombordi jószágára rándulék át.
Ez is a pusztulás szinhelye volt, valamint az egész környék. Az erdélyi
földbirtokosok legnagyobb része most azon helyzetben van, miben egy
amerikai telepítvényes: az első sátorkaróból az utolsó járomszegig
mindent újból kellett előteremtenie.
Másnap tovább haladánk. Tövisen megtekintettük Hunyadi János templomát,
melyet a keresztesmezei diadal emlékére emeltetett. Gót izlésű ódon
épület, – a homlokzatára vésett czímer és felirat bizonyítja építője
nevét, ki a győzelemadta zsákmányt Isten tiszteletére fordítá. Nem
messze innen terül az említett diadal mezeje, most hullámzó kalászszal
benőve, hátul a Maros kanyarodása zárja el a tért, ide veszett Mezetbég
vert hadának maradványa; úgy elhallgatom a zöld kalászok susogását, a
kék habok mormogását: mit suttognak, mit mormognak a rég elmúlt idők
felől?
Tovább mind oláh falvak mellett vitt el az út. Szép helyek, költői
egyszerűség: négy karó leütve a földbe, az befonva sövénynyel,
megtapasztva sárral, arra felrakva nagy boglyaalakú szalmatető, melyen
egy lyuk van hagyva, a hol a konyha füstje kijőjjön: úgy néznek elő e
kedves házak, mintha con amore szivaroznának; utczáknak híre sincs, kiki
oda épít, a hova könnyebben leverheti karóit, a házak egymásnak háttal
és oldalt fordulva; mindenütt idylli szenny és idealis restség.
Dél tájon érkezénk Fehérvárba. A piaczon van egymás mellett két fogadó:
egyik a _Nap_, másik Kovács Péterné asszonyomé, kit közönségesen csak
Sánta Péternének neveznek, de így ne próbálja őt valaki szemtől szembe
hívni, mert meg nem marad előtte. Mint mondják, igen jó magyaros
ételeket főz, de csak akkor ád belőle, ha tekintetes asszonynak szólítod
s kedvében tudsz járni. Ezuttal nem lehetett szerencsém kisérletet tenni
vele, mert a _Nap_-hoz szálltunk.
Délután meglátogatók a várat, melynek díszes portaléja III. Károly
király alatt épült, a mellékbástyákba egy művészi faragványú
szobortöredék s több római emlékmaradvány van befalazva.
Ezúttal időm kiszabott rövidsége miatt csupán a templomot volt alkalmam
megtekinthetni, mely belül sokkal nagyobbszerű alakot mutat, mint kívül.
A padlatba fejedelmek és püspökök síremlékei vannak lerakva, mikről az
írás a rajtajárás miatt jobbadán lekopott; de még mindig áll négy
nevezetes historiai emlék benne. Egyik Hunyadi János koporsója, másik
fiáé Lászlóé, harmadik Izabella királyné, negyedik János Zsigmond
ravatala. A két első gránit, a két utóbbi szürke márvány. Hunyadi János
kezében kard volt, melyet egy rabló rácz elorzott s Orsi Péter győri
kapitánynak vitt ajándékba, de Orsi levágatta a szentségtörő kezét, s a
kardot a Dunába vetteté, hogy szentetlen kezekre ne jusson többé. László
egy oroszlánon áll egyik lábával, mindkettő egyszerű magyar öltönyt
visel. A más két koporsó pompás, nagy gonddal készült mű, mind a felül
fekvő alakok, miknek arczai ugyan le vannak zúzva, mind az oldal
hautreliefek a XV. század legmesteribb felfogásával vannak tartva.
Nemzeti múzeumunkban ily becses kincsek nem léteznek. A bennök
tartalmazott hamvakat a régibb harczos idők alatt kiszórták.