A franciáknak tudvalevőleg megvan a maguk nemzeti drámájok, megvan hozzá
a stíljök s ami nem ebben a keretben adódik nekik, az iránt művelt
közönségük süket és vak. Ezt nem gáncsból mondom, sőt inkább dícséretül
és igen nagy adag irígységgel a keblemben. Az a közönség, melynek
magának külön ízlése nincsen, az lehet igen művelt, de sohasem nemzeti.
Ilyen fájdalom a mienk, kezdve az akadémián, le egészen a hírlapi
kritikáig, mert itt mindenben az idegen eredeti formákat, az idegen
szellemet s az idegen stílt követelik. Miért? – Mert magyar formájok –
leszámítva a népdalt – nincsen. Itt fordítónak, ábrázoló színésznek,
felváltva kell magyarnak, németnek, angolnak, franciának, spanyolnak
lenni. Shakespeare stilizálta a római hősöket Plutárk felfogása szerint,
de Róma utcáit benépesítette a régi London csőcselékeivel.
Ezeket azért modom el, hogy rámondhassam: ilyen értelemben kell venni
azt, hogy E. Harancourt úr átdolgozta Shylockot. Ez tudniillik azt
jelenti, hogy az angol eredetiből átstilizálta úgy, mintha francia
lenne. Mi is kénytelenek volnánk úgy tenni, ha nekünk egy történetileg
fejlett drámairodalmunk lenne és ha egy ennek nemzeti ízlésében fejlett
közönségünk volna.
Ezzel, ha tudniillik e kettőnk volna, járna egy harmadik is. Járna egy
nemzeti ízlés és iskola szerint itélő kritikánk is. És igaz, hogy
jelesebb kritikusainkban van még meg legjobban a nemzeti ízlés keresése
és az aszerint való ítélés törekvése. De ez félszeg marad a produkáló
irodalom szegénysége mellett s nem fejlődik az élettel tovább, hanem
marad eredeti példái mellett, melyekhez magát kötötte s nem képes tőlük
szabadulni s észrevenni az újabb fejlődéseket, saját önállóságának a
hiánya miatt. Ezért az idegen termeléssel szemben is önállóság nélkül
van s ítéletében az iskolai tanítás mellett marad. Ott van, ahol volt,
amikor iskoláját végezte és önálló kutatással nem járult irodalmunk
kritikai anyagának gyarapításához.
Mindez „előszó“ egy francia kritikához Shylockról. Nem kisebb ember,
mint Sarcey, a „Temps“ jeles kritikusa és a mostani francia kritikusok
közül a legkitünőbb, írt egy tárcát a velencei kalmárról s ezt mondja
benne: „Nekem úgy tetszik, a mű eszméje az, hogy a legcsunyább, a
megvetésre legméltóbb s a legszégyenletesebb, ami a világon van, az a
pénz és a pénz szeretete; és hogy nincs boldogság és méltóság a földön
más, mint ha pénzben az, akinek van, osztozik azokkal, akinek nincs;
hogy a pénz fujja belénk a gyűlöletet és a gonosz szenvedelmeket; és
hogy csak azok érdemesek a szeretetre, akik nem törődnek a pénzzel és
hogy a szerelem, minden jók között a legfőbb jó“.
És e bevezetés után foglalkozik Sarcey Shylock gyűlöletével és idéz
három kitünő tekintélyt, ki a velencei uzsorás esetével foglalkozik s
mind azt tartja, hogy az egy szánandó, tragikus sorsú ember.
A híres Heine éppenséggel azt véli, hogy Porciát kivéve a zsidó az egész
darabban a legtisztességesebb ember.
Francia emberünk e fölfogással száll szembe s ezeket mondja:
„Bizonyos az, hogy Shakespeare Shylockját fel lehet ruházni e
karakterrel, valamint magának Moliérenek szövegéből indulva ki Arnolfból
(Nők iskolája) lehet csinálni egy szánalomra érdemes embert és
Alszeszt-ből (Mizantrop) szerelmest, kinek szerencsétlenségén
elérzékenyül és megilletődik az ember. Én azonban azt hiszem, hogy
Shakespeare a maga uzsorásából egy szertelen figurát (groteszk
monstrumot) akart csinálni, kinek orrára csak úgy hull a szörnyű
fricskák tömege.“
Azután ezt mondja Sarcey:
„Eszerint e darab, amint ma mondanók: egy – operett vagy ha jobban
tetszik: tündéries operett, e fenntartással, hogy a tér, mely a mi
operettünkben a zenének van szánva, itt a költészeté, még pedig
Shakespeare költészetéé.“
„Kicsoda, micsoda az a Porcia, kibe Basszánió szerelmes s kit szerelmese
fölkeresni indul Belmont nevű tartományában? Egy operettkirályné. Atyja
mikor meghalt, három dobozt hagyott rá: egy aranyost, egy ezüstöst és
egyet ólommal cifrázva. A három közül egyben van a hercegkisasszony
arcképe. A kisasszony minden kérőjének választani kell a kis dobozok
közül s ha nem találja el az igazit, elesett minden reménytől, sőt le
kell mondania egész életére arról, hogy megházasodjék. Mi ez, ha nem az
operettek eszköze? Avagy nem látjátok, mint közeledik kíséretével és
muzsikaszóval a mór fejedelem s mint teszi kezét az aranyos dobozra,
melyben nem talál csak egy verset, mely őt nevetségessé teszi!“
„Csak így jár a többi kérő is; mind csak ürügy a felvonulásokra,
muzsikára, színpadi rendezésekre. De végre megjő Basszánió, Basszánió a
mi összes tündérmeséink ifjú hercege, aki hála a háromezer aranynak,
melyet számára Antonió Shylocktól vett kölcsön, képes volt magát
fölszerelni s kiállítani. Szeretni szeretik, mert szép, mert fiatal,
mert szerelmes. Persze így nem is csalódik. Kinyitják előtte az
ólomládácskát, melyet választott és szerelmi lázát felséges versekben
leheli ki. A mi színpadunkon kavatinákban és duókban párolgott volna ég
felé!“
„Ne keressetek a darabban, akár operetteinkben se józan észt, se okot.
Mese, mese, mess kenyeret az egész. A két szerelmes egymásé lesz, amikor
egy eset ismét elválasztja őket, amely megint csak az operettet keríti
fölül, mint mindaz, ami még hátra van.“
Basszániót értesíti levélben Antonió, ki jót állt érte Shylocknál, hogy
hirtelen tönkrement, hat hajóját vesztvén hajótörés által. Shylock
sürgeti követelését: mert ki van kötve, hogy ha a 3000 arany nem
fizettetik meg lejáratra, az uzsorásnak joga van egy font húsát venni az
adósának. Antonió tehát halál fia, mert az uzsorás a szíve táján fogja
fölvágni.“
„Tetszik érteni, nemde? – hogy – éppen mint operettjeinkben mindenki,
úgy a színpadon, mint a nézőtéren úgy tesz, mintha komolyan venné a nagy
hühót. Pedig mindenki jól tudja, hogy amint a gyermekek mondják – „nem
igazán“ van. Ezek afféle szörnyűségek, minőket a képzelet csinál
magának, hogy mulasson. Muszáj is lesz ebből kitalálni.“
„És ki is fognak egy oly fogással, melynek egy mértföldnyire érzik az
operettszaga! Basszánió, ki a szomorú hírt vette, odahagyta fiatal
feleségét lakodalma napján, hogy segítségére siessen jótevőjének és
barátjának. S mit csinál Porcia? Fejébe veszi, akár csak Hervé és
Offenbach hősnői, hogy férfinak öltözködik, felölti az ügyvédek tógáját
és parókáját és elmegy Velencébe a nagytekintetű tanács urak elébe
védeni Antóniót a rettenetes zsidó követelése ellen. Nem vagyunk-e
nyakig az operettben?“
„Shylock ugyan hiába forgatja bőszen a szemét; hasztalan szórja az
adósára dühös fenyegetőzéseit és feni saruja talpához a kést, mellyel
mellét fel fogja vágni: senki a teremben, látva az ügyvédek padján a
kedves Porcia szőrtelen arcát, egy pillanatnyi nyughatatlanságot nem
érezhet. Az embert elringatja ez a mulatságos tündérmese s az ember lesi
a fordulatot, mely le fog csapni a kötni való gazra, aki nem tudja, hogy
van valami, ami a pénznél sokkal hatalmasabb, sőt hatalmasabb mindennél:
a szerelem.“
„Kiki tudja, mily fortéllyal él Porcia. Gyermekes dolog, de mit tesz az!
Shylocknak joga van testéből kivágni az őt megillető font húst; de csak
oly föltétellel, hogy egy csepp vérét nem onthatja. Mert azt, aki
velencei nemes ember vérét ontja, halálos büntetés éri. Ettől Shylock
megzavarodik. A csufolódás minden oldalról csak úgy hull egyenesen a
görbe orrára s ő megy szégyenkezve, kísérve az ott levők karénekétől.“
„A pénz embere lerakva, megalázva, letorkolva, visszakergettetett egy
krajcár nélkül a Ghettójába; a szerelem pedig átadja magát szíve
örömének.“
Ennyit vettem ki Sarcey kritikájából, hogy hozzáfűzzem még a
következőket: egy előkelő szellem, egy önállón ítélő ízlés, akit nem
kötöz meg a hagyomány, az iskola és mások bármily tiszteletre méltó
tekintélye: így ítéli meg ezt a zseniális darabot. Avagy oly helytelenül
cselekszem-e én, hogy már évek óta biztatom becsvágyó hazai rendezőinket
és ambiciózus művészeinket, hogy vessék le Shylock patétikus palástját,
nyírják meg tragikus szakállát és adják vissza a gyönyörű alkotást
természetes jogainak, melyektől az olcsó hatást vadászó színészet és az
olcsó dicsőséget élvező szentimentálizmus megfosztotta, egyszersmind
igazi erkölcsösségétől is megfosztván a művet. Mert egy tragikus alakkal
úgy bánni, mint ahogy Shylockkal bánnak e darab végén, szégyenletes,
erkölcstelen és alávaló dolog. Igy csak egy vígjátéki figurával lehet és
szabad bánni.
Aki pedig rossz néven venné a maga pedánsságában a francia kritikustól
azt, hogy nem is vígjátéknak, hanem operettnek mondja a híres tragédiát,
annak jusson eszébe, hogy a franciáknál, ahol oly zseniális emberek,
mint Offenbach, Lecoqu, Planquette stb. álltak az operette szolgálatában
s hol akadémikusok írtak operettszövegeket: e műfaj több becsületben
áll, mint másutt, ahol elég egy jó régi francia darabot ízléstelenül
megcsonkítani, hogy operettszöveg számba menjen.
Coquelin.
A francia nemzeti színház kitünő művésze, az idősb Coquelin, európai
körútjában, melynek célja, hogy nemzeti különbség nélkül összeszedje az
összeszedhető „frankokat“, eljutott mihozzánk, ahova egyszer mint
hajótörött vetődött. A Népszínház volt akkor a deszkaszál, melybe
kapaszkodott, hogy tova ússzék. Uszott is mind a kettő: ő is meg a
színház is. Most az Operaház pompásabb termében ütött tanyát a hírneves
francia ember s bemutatta magát és társaságát a „Párisi“ című
vígjátékban.
A páholyokat vegyes társaság töltötte meg, mind valamennyit a
zsufolásig. Öt emberen alul alig volt páholy. A földszint székei azonban
végzetesen üresek voltak. Külsőleg tehát az intendáns úr vállalata a
franciákkal nem nagyon kecsegtető. És az erkölcsi eredményről sem
könnyebb beszámolni, mint az anyagiról.
Ez az ötletekkel, szellemmel és epigrammatikus fordulatokkal teli
vígjáték ma lepergett, anélkül, hogy tízszernél többször hallotta volna
az ember a közönséget mosolyogni. Taps nyilt színen egy se volt, az első
és második felvonás után mérsékelt kihívás, a harmadik után semmi.
Tévedne azonban, aki azt hinné, hogy ez a novemberi fagy Coquelint és
társaságát jellemzi, s nem a közönséget. Én Istenem, e közönség túlnyomó
nagy része olyan emberekből állt, akik franciául nem a fülükkel
tanultak, hanem a szemökkel (könyvből) vagy a legjobb esetben egy német
gouvernante-tól. Hol van ezek halló szerve attól az iskolázottságtól,
mely lehetővé tegye, hogy a szédületes francia színpadi társalgást
folyékonyan megértse? Én valóban csak feliből-harmadából értettem a
vígjáték dialógusait. Pedig a színészek látszólag iparkodtak itt-ott a
tempóban, hangerőben és egyes szók ejtésében is a nézőtér sivár térbeli
mértékeihez alkalmazkodni. Talán tíz százalék volt olyan a színházban,
aki úgy megértette a színészeket, mintha magyarul beszéltek volna. Innen
a feltűnő hidegség.
Mert ami Coquelint illeti, – de látom, azt kívánják tőlem, mondjam meg,
ki jobb? A hazai művészet-e vagy a párisiak a „Párisi“-ban? Én, bár azt
hiszem, hogy egy „Budapesti“ című darabban a mieink épp annyival
volnának különbek, mint amennyivel természet szerint különbeknek kell
lenniök a párisiaknak a „Párisi“ című darabban, – mégis nem fogom magam
egy ízléstelen, céltalan és komoly tárgy nélkül szűkölködő
összehasonlításra csábítni engedni. Mondok ennyit: a különbség ezek és
azok közt az, ami a magyar nyelv és magyarok, meg a francia nyelv és
franciák közt van. S minthogy én a magyarnak minden lélekzetét,
köhintését, hangját és hanghordozását értem; a franciának pedig alig
felét, rám nézve a mieink sokkalta jobbak. Egyébiránt a mieink játszák a
maguk iskoláját, a franciák is a magukét. Ez utóbbi pedig a következő:
hogy verses és patétikus darabjaikban egy hagyományos, meglehetősen
természetellenes melódián énekelnek, ellenben a prózai darabban oly
utánozhatatlan természetességgel és tökéletességgel beszélgetnek, melyet
csak kettő tesz lehetővé: föltétlen uralkodásuk beszélő szerveik felett,
vagyis a tökéletes beszélni tudás és a föltétlen uralkodás a szerep
felett, vagyis a tökéletes szereptudás. Ez a kettő lehetővé teszi azt,
hogy oly elfogulatlanul, oly egyszerűséggel, oly változatossággal, oly
vonzón beszélgessenek, hogy a nézőnek úgy tetszik, mintha titkon
hallgatná ki őket, általuk nem is sejtve. És a jelenet egy csodás
valóság benyomását teszi. A beszédnek nemcsak értelem szerinti tagolását
és hangsúlyozását kapja az ember, hanem a folyton munkáló, impressziókat
nyerő, vibráló, szeszélyes lélek minden hangulata, a legnagyobb és a
legkisebb, rezg, zúg, csörög a beszélgetésben. Kimondhatatlan
változatossága a beszélgetésnek, melyben hang, kéz, fej, szem, száj, az
egész test részt vesz. Amely nem akkor kezd beszélni, amikor megszólal,
hanem mindig beszél, folyton, akárki viszi is a szót. Ezt a francia
művészetet, hogy miképp kell szólni, figyelni, felelni, beszélni és
beszélgetni, miképp kell mindezt mostan érdeklődve, zavarban, figyelve,
szórakozottan, célzatosan, haragban, indulatban, kedveskedve stb. – ezt
a francia művészetet láttuk ma a francia társaságtól, többé-kevésbé jól
minden tagjától, brillánsul, mint egy ideálját a mesterségnek, egy külön
művészi individualitás birtokában a mestertől, Coquelintől, aki különben
egy alacsony, kissé nagyfejű emberke, tele szellemmel,
szeretetreméltósággal és temperamentummal. Kora körülbelül annyi, hogy
egy közel harminc éves fia is játszik a társaságban, melynek különben
nem legjobb művésze, hanem legvonzóbb jelensége egy C. Raynard nevű
hölgy, egy csöpp teremtés, szinte jelentéktelen, kezdetben azt hiszi az
ember, hogy csunya és formátlan, de csakhamar belátja, hogy
ellenkezőleg: egy bájos, kedves lény, érdekes lágy vonásokkal, mélységes
szép kék szemekkel és szelíd bájjal egész lényén.
A hatás, melyet Coquelin előadásai a mi közönségünk ama részére tettek,
amely a franciákat látogatta, igen nagy volt. Színészeink még
babérkoszorúval is szolgáltak neki ezüstből, mintha kárpótolni akarták
volna azért, hogy a nagy közönség nem méltányolta tömeges megjelenésével
a nagy franciát. Pedig ez nem is a nagy közönségen mult, hanem inkább a
nagy árakon.
Erkölcsi hatásával Coquelin meg lehetett elégedve. Az talán nagyon is
nagy volt. Én legalább mindig megijedek egy kicsit, amikor azt látom,
hogy egy idegen nemzetbeli művészet föltétlen elismerésre talál, sőt
föltétlen élvezet tárgya minálunk. Mert ezt lehetne ugyan nagy
műveltségünknek is tulajdonítani, de attól tartok, nem annyira nagy
műveltségünk előnye, mint inkább a nemzeti műveltség, a nemzeti
egyéniség, az eredeti ízlés teljes vagy nagymérvű hiánya ez bennünk
művészeti dolgokban. Attól tartok, hogy műveltségünk, már ami van,
éppenséggel nemzetközi és teljességgel nem magyar. Innen van, hogy az
egekig ragad bennünket Rossi és olasz társasága, ma; holnap a
meiningeniek vagy egy-egy hírneves német művész az idevaló német
színészek keretében, holnapután pedig a franciák játéka és így tovább.
Milyen másképpen volna ez, ha például Budapest olyan magyar város volna,
amelyben egy sereg magyar színtársulat szolgálná a magyar művészetet s
minden bennszülött fülében a magyar nyelv melódiája megfészkelné magát,
mielőtt idegennel megbarátkozhatnék halló érzékünk. Igy, ahogy
szerencsétlen állapotunkban vagyunk, már gyermekente megrontják fülünket
idegen idiomák, franciául, németül tanulunk, mielőtt magyarul tudnánk,
mint a füttyös madár, amely fiatalon más füttyösök társaságába kerül és
saját melódiája iránt közömbös lesz és keverékzenét énekel. És serdülő
korunkban korcsmában, kávéházban, csarnokokban, színházban német,
francia és más előadásokból minden fajta idegen nyelv hangtani törvényei
honosulnak meg fülünkben, hol a magyaréinak kellene uralkodóknak
lenniök. S míg az igazi műveltség abból áll, hogy egy adja teljes
élvezetünket, a többit meg méltányolni tudjuk, addig mi úgy állunk, hogy
valamennyit élvezzük, de az egyet se, a honit se tudjuk méltányolni.
Boldog franciák, nekik kiterjedt önálló színészetök, színészetöknek
hagyománya, nagy történeti fejlődése, irodalma és iskolája van. Nem is
képes a francia mást élvezni: se színészt, se színművet, se modort, se
művészetet, csak franciát. Még Shakespearet is, ha odaviszik,
lefordítják nemcsak francia nyelvre, hanem francia formákban francia
szellemre is. A mi művészetünk története nem magyar: német darabokat,
német modorban játsztak színészeink, kik közül a legnagyobbak még ötven
évvel ezelőtt is a német pátosz bilincseiben voltak. Csak lassan kezdett
a magyar színművészet saját súlypontjára áthelyezkedni s egyensúlya még
ma is csak labilis.
A színművészet súlypontja pedig a nyelv. A csira, amelyből kinő: a
nyelv. Fejlődésének regulátora a nyelv. Iskoláját, amellyé lesz, a nyelv
hozza létre. A nyelvnek alkotó elemei: a hangzók és mássalhangzók
természete: súlya és időbeli értéke; a szók és mondatok hangsúly
szerinti törvénye. Ezekhez símul, ezek szerint alakul a beszéd, a
deklamáció. Ahol nem ezekhez alkalmazkodik, ott természetellenes. Mint
mikor a negyvenes évek egy kedvelt színésznője a bécsi császári
színházba menvén iskolába, hazajött, elkezdett magyar nyelven németül
játszani és rögtön vége volt. S mint mikor a hatvanas években egy nagy
tehetségű magyar színész huzamosan tartózkodott Párisban s elvakítva a
francia iskola fényességei által, hazajött és franciául játszott
magyarul: onnan kezdődött meg a hanyatlása.
Coquelin előadásaiban a francia iskola mesterségét és művészetét
egyaránt lehetett látni. Coquelin maga külön egyéni nagy talentumával
kapcsolatosan produkálta a francia iskola tökéletességét. Társaiban
váltakozva jöttek napfényre ez iskola tökéletességei és hátrányai.
Hátrányai persze ránk, nem-franciákra nézve. Mert a franciákra nézve
azok is előnyök. Igy lett, hogy egyik nap egyik-egyik társát Coquelinnek
jeles színésznek tartottuk, másnap kontárnak néztük. A francia iskola
két végletben ágazik el: egy tökéletes természetességben, egyfelül ott,
ahol a társalgás, beszélgetés, feleselés stb. hangulatainak fokán marad;
ha ellenben fölebb melegszik az indulatok, nagyobb érzelmek fokára, egy
különös éneklő modor, a patétikus verses darabokban egy valóságos, a
hagyomány által szigorúan őrzött melódia.
Már most a francia színésziskolában a növendékek kettőt megtanulnak: a
tökéletes beszélgetést és a hagyományos éneklést együtt az egész
klasszikus játékrenddel. A kettő körülbelül úgy viszonylik egymáshoz,
mint a próza és a költészet.
Ezen alapszik Coquelin szellemes tanítása is, melyet az írói körben
felolvasott s melyben a művészet nevében azt követelte az ellen, amit ő
naturalizmusnak mond, hogy a művésznek épp úgy nem kell valóban sírnia a
színpadon, mint ahogy nem kell valóban részegnek lennie, ha részeget
játszik. Megengedem, hogy nem „kell“ tagadnom, hogy ne lehetne, sőt,
hogy ne lenne egészben véve ez a jobb. Hamlet színészlegénye legalább
valódi könnyeket ontott Hekubáért. De vajjon nem sír-e, avagy nem
nevet-e valóban Coquelin úr a színpadon? Igenis nevet, valóságosan nevet
s nem fél a nevetőgörcstől, úgy mint attól, hogy ha sírna, elvesztené
hatalmát önmaga fölött. Mégis ő neki, a francia színésznek, igaza van a
tanításában. Ő valósággal nevet; mert a nevetés próza és ebben az ő
iskolája a természetest tanítja. Ellenben nem sír igazán, mert a sírás a
költészet, a magasabb affektus, amelyben az ő iskolája a
természettelent, az éneket, a melódiát, a művészi formák közt tagolt,
hullámzó deklamációt tanítja, melyhez az iskolázott mesterséges sírás
illik, nem a közvetlen, természetes sírás. A francia színész, akinek
egyénisége nem rombolja le az iskola korlátait, többé-kevésbé
megmelegszik a saját játékában, de eksztázisba nem jő, inspirációja
nincsen, csak teljesen öntudatos hatalma.
Midőn azonban azt mondom, hogy a francia deklamáció természetellenes és
éneklő, azt kell alatta érteni, hogy nekünk. A franciának az a
természetes és a francia kétségkívül a mi deklamációnkat fogja éneklőnek
találni.
A különbséget a nyelv teszi.
A francia nyelv magánhangzóinak időbeli értéke roppant elasztikus, a
szóbeli hangsúly változékony és szeszélyes: nem a gyökérre esik
okvetlen, hanem akárhányszor a ragra. A hangzók átmeneti, összekötő,
elsimító modulációkban használtatnak. Minden példa nélkül könnyeddé,
kecsessé, folyékonnyá teszi a nyelvet, tehát mindenek felett gyorssá, s
a gyorsaság a szédületességig fokozható. A francia nyelv és a
temperamentum egymásra hatását keresheti ezen a réven, akit ily kérdések
érdekelnek. Engem elsőbben ez érdekel: a francia színész nem azért
beszél gyorsan, mert tudja a szerepét; hanem azért kell tudnia szerepét,
mivel nyelve rohamossága, fürgesége törvénnyé teszi rendes beszédben a
gyorsaságot. Szereptudás nélkül franciául sehogy sem lehet játszani. Más
nyelven még jól is lehet játszani szereptudás nélkül. A prózát tehát
gyors, friss, elegáns tempóban természetesen mondja a francia iskola. A
szárnyas beszédben, a tartott beszédben fokozottan érvényesül a
magánhangzók időbeli értékének elaszticitása: aminek a prózában kis
értéke van, könnyen még kisebbet kap; aminek semmi értéke sincs, a
prózai beszédben értéket kap; aminek nagy értéke van, sokszorozott
értékkel ruháztatik fel s mikor verset kell ezenképp mondani, akkor az
alexandrinus ritmusa szabályozza az értékkel való ilyetén elbánást s egy
valóságos melódikus éneket hoz létre, mely már-már tipikus a híres
darabokban, mert őrzi a hagyomány; ha ellenben prózában kell nagyobb
indulatokat festeni, akkor a francia deklamáció az, amit mi álpátosznak
nevezünk. A francia amorozó szerelmének fokát azon lehet megmérni, hogy
hány „é“ értéke van a hangjában, mikor ezt „je vous aime“ így mondja
„zsö vuzéééjme“. Ami a vígjátéki színésznek „mon secret“ („monszkre“) a
titkom, az a drámainak monszkreeej!
A nyelvek hasonlítanak a folyadékokhoz s úgy viszonylanak egymáshoz,
mint a víz, olaj, eleven kéneső stb. egymáshoz. A francia a kéneső, a
maga ángolnatermészetével.
A magyar nyelv, mely minden másnál kényesebb úgy hangzóinak teljes
értékére, valamint mássalhangzóinak tisztaságára, a lassú nyelvek közé
tartozik. A magyar nép jelleme ünnepies, méltóságos, szónokias. A magyar
színész is hamar szónokias. Aki jól akar beszélni magyarul, annak minden
magánhangzót teljes értékében kell mindig kimondania, de annál többet
sem engedhet meg magának. Egy á mindig csak egy á. Akárhogy imádja is a
hős hőnőjét, nem imádhatja egy á-nál többet. A francia a negyedik
felvonásban már legalább négy ó-val adorálja (zsö vuz adooór). A francia
minden érzelmét ama szótagba fekteti, azt azután cifrázza is szerelme
hevéhez képest; a magyar szó részeit nem mozdíthatja ki rendes,
mindennapi arányaiból, nem mondhatja a szót versben másképpen, mint
prózában, indulatban másképpen, mint hidegen, a szó minden szótagja
mindig megköveteli ugyanazon értékét és tiltakozik minden
értékgyarapítás ellen is. A magyar színész tehát az egész mondatba vagy
az egész szóba teszi érzelmét és nyelve törvényeinél egy iskolát alapít,
amely a természetes beszédet hirdeti minden skáláján az indulatoknak. A
pátosz az emelkedett, de természetes beszéd; közel áll a szónoklathoz,
de mégis teljességgel nem az, céljánál, helyzeténél fogva nem az; de sok
magyar színész nem tudja elkerülni ezt a zátonyt. Gyorsan játszani
magyarul is lehet, de csak relatív gyorsasággal. Aki francia gyorsaságot
erőltet, magyarban, az már nem gyorsan beszél, hanem hadar.
Már most nézzünk vissza példáért Coquelinra. A francia művész legnagyobb
hatása volt: a társalgási vígjáték, a Molière-féle Mascarille és a
deklamációk. A magyar közönséget hidegebben hagyta a drámai szereplés és
Tartuffe. Más szóval: tetszett, ahol iskolája szerint természetes volt,
ami a mi általános törvényünk; csak tudását csodáltuk, de hatását
repudiáltuk, ahol iskolájának deklamatórius, nekünk természettelen
feladataiban láttuk. Ide vág a melódikus alexandrinekben elmondott
Tartuffe is.
Valaki, aki tán nem jól értett meg, mert meglehet, hogy e kényes
tárgyban minden igyekezetem mellett is nem tudtam magam elég világosan
kifejezni, azt mondhatná, hogy hiszen a deklamációk nagyrésze is
patétikus, miért tetszhetett tehát ez az ő előadásában? Felelet: azért,
mert az nem színészet, az nem egy előttünk álló alaknak helyzetéből s
érzelmeiből kifolyó beszéde, hanem rendszerint egy történet, amelyet
nekünk egy kitünő elbeszélő elmond, előttünk a maga módja szerint
hangjával festve a festenivalókat és imitálva a megszólalókat. Coquelin
itt tehát egy harmadik személy, aki nekünk reprodukál valamit. Mint
színész azonban első személy, akit sorsában vergődni látunk, aki
előttünk megnyilatkozik, akiben nem a színészt, nem a virtuózt, nem a
művészt kell látnunk, hanem azt az embert, akinek alakjában föllép.
Attól tehát azt kell várnunk, hogy érzelmeinek oly hangon, oly
hanghordozáson adjon kifejezést, amely nekünk természetes, amelyben mi
amaz érzelmek valódiságára ismerünk; máskülönben nem hiszünk az
embernek. Mikor pedig nem hiszünk, akkor a színész elvesztette a
hatását. Igy igazi, teljes, föltétlen hatása egy nemzeti nyelvének
romlatlan műveltségében élő nemzet fiaira csak a nemzeti művészetnek
lehet. Idegen művészet csak a kongruens részekben tehet teljes hatást;
aki élvezni tudja az idegent (nem mondom méltányolni, mert ez műveltség
dolga), de aki őszintén élvezni tudja, ott is, ahol az idegen nyelvének
törvényei a mienktől eltérő művészi törvényeit alkotja meg az
előadásnak: abban a nemzeti ízlés szűzessége meg van rontva, abban az
anyanyelv melódiája meg van bontva, annak, hogy úgy mondjam,
kozmopolitikus füle, kozmopolitikus lelke van. Meggyőződéseiben és
magaviseletében lehet jó hazafi, de lelkében hazátlan.
Homér.
Én ugyan Frommer úrnak ígértem meg, hogy ha lehet, írok róla valamit
ezen a helyen. Mert Frommer úr egy talpraesett börzeszótárt készített,
amely ugyan több, mint aminek magát mondja, mert valóságos kis
kereskedelmi zsebszótár, de hát legyen a mai világban olyan is, aki nem
kevesebb, hanem több annál, aminek magát mondja. Éppen kapóra is jött ez
a szótár, mert akkoriban jelent meg a piacon, amikor a budapesti börze
elhatározta, hogy ezentúl magyarul fog adni és venni, kínálni és
keresni.
A szótárnak Simonyi Zsigmond jeles nyelvtudósunk írta meg az útlevelét
és okos embernek ez elég is. Ha Simonyi dícséri, az azt jelenti, hogy
Frommer úr ezzel az első, kezdő lépésével eljutott odáig, ahol
munkájáért tisztesség és elismerés illeti meg. Én tehát abbeli bajos
helyzetemet, hogy nem tudtam eleget tenni kedvemnek, nem tudtam róla itt
bővebben írni, amint szerettem volna, azzal ütöm el, hogy e
vallomásommal vezetem be mondanivalómat Baksay Sándor
Homér-fordításáról.
És egy pontban én bennem össze is ütődik a kettő. Dícsérném Frommerben,
amit Baksayban gáncsolni fogok. Mert lám, az ember néha akkor
következetes, ha következetlen és kénytelen ugyanazt az elvet egyszer
elejteni, egyszer feltartani, hogy elvhű maradhasson. Ennyi paradoxont
régen írtam le egy lélekzetre.
Frommer úr többet magyarosít a maga szótárában, mintsem kívánatosnak,
vagy tán hasznosnak látszik, Baksay kevesebbet. A kereskedés, kivált a
pénzforgalom igen nagy részében nemzetközi természetű. Mi természetesebb
tehát, mint hogy ama teknikus kifejezései, melyek szintén nemzetköziek,
melyeket pénzre, portékára, kereskedelmi viszonyokra és jelentésekre
egyformán használnak a különféle európai nemzetek, azok megmaradjanak
nálunk is, legföllebb némi módosítással, melyet a magyar kiejtés kíván.
Ezek helyettesítése magyar szókkal céltalan, mert a kelleténél jobban
elválasztja a magyar kereskedést a többi kereskedővilágtól.
Ime: mért nevezi Frommer Rudolf úr a maga könyvét Tőzsdei zsebszótárnak?
Mért nem Börze szótárnak? A börze könnyű szó nekünk is, azután rá lehet
ismerni olasz és francia testvéreire. A tőzsde pedig magyarban is rossz
szó, ha szinte forgalomban van is.
Az azonban igaz, hogy ez az elv bizonyos mértékig érvényesül Frommer
könyvében. Mire új kiadást ér, valószínűleg diadalmaskodni fog teljesen.
Ez az elv a gyakorlatiasság elve, amely diktál mindenütt, ahol a
közönséggel lép érintkezésbe akár a tudomány, akár a művészet, akár
valami felsőbb értelmi foglalkozás.
Most áttérek Homérre. Mikor arról van szó, hogy forgalmat kell csinálni
akár pénznek, akár árúnak, akár eszmének: akkor a forgalom törvényei
döntenek. Ha Homért kell forgalomba hoznom, piacomat kell
tanulmányoznom.
Baksay Sándor, ez a kedves, okos, szép elméjű poéta az Iliászt akarja a
magyar litteratúrában forgalomba hozni. Mit jelent ez? Azt talán, hogy
nagy tudománnyal átplántálni a görögöt – formát és tartalmat – a magyar
nyelvbe és kinyomatva átadni az Akadémia, vagy egy könyvkiadó egereinek,
minekutána a tudós filológusok jól megbámulták és megdícsérték?
Ez is lehet valakinek a becsvágya, de nem ez az útja annak, hogy Homér
forgalomba jöjjön. Homért forgalomba hozni annyi, mint a szívesen
olvasott könyvek közé iktatni. Elterjeszteni az olvasó közönség körében.
Megszerettetni egy nemzettel, népszerűvé tenni, hogy ízlés, erkölcs,
lelki tisztulás és megnemesedés tényezőjévé legyen a nemzetben.
Én még ma is azt gondolom, hogy egy-egy normális agyvelejű fiatal ember,
ha az elemi iskolák tudását elnyerte, igen művelt, okos, munkaképes és
használható emberré nevelődik, ha az összes reálismeretekből csak némely
formákkal és alapokkal ismerkedik meg húsz éves koráig, ellenben az
Iliászt vagy az Odisszeát megtanulja betéve jól, teljesen, folyékonyan.
Természetesen, magyar emberről lévén szó, kizárólag Baksay fordításában.
Meg vagyok győződve, hogy ez a fiatal ember több filozófiát, morált,
világnézetet, világismeretet, emberszeretetet és bölcsességet fog tudni,
mint középiskolánk bármely végzett növendéke és az életbe
fegyverezettebben lép azoknál, akik a gimnáziumokból kikerültek. Friss,
rugalmas elméje lesz, vállalkozó és pezsgő életkedve. Lénye tele lesz
esztétikai érzésekkel, az emberi természet ismeretével; a nemesebb
indulatok vágyával; a férfias vetélkedés, tisztaság, szerénység, alázat
példái lelkébe lesznek oltva: az emberek becsülése, megítélése, a korok
tisztelete, a haza szeretete mind elevenebb példákban vésődik elméjébe
és el nem marad tőle az életben. Csodás kincs, ha egy ily világraszóló
alkotás elevenen él a tudatunkban.
Érdeklődés, a tudás vágya, egy a legfelsőbb képességeig kiművelt
emlékező tehetség, terheletlen elme áll rendelkezésére az ilyennek s
játszva győz meg minden további tudni- és tanulnivalót. Az elme minden
tehetsége gazdagon táplálkozik egy ilyen sokoldalú remekmű teljes
befogadásától és ritka munkaképességre, világosságra, egyenességre,
természetességre művelődik ki.
De ez kitérés. Térjünk a témánkra. Homért forgalomba hozni annyi, mint
kedvessé tenni a magyar olvasó előtt. Érthetővé, élvezhetővé. Világos,
hogy nem nevelhetem ki a magyar közönséget oly nemzetközivé, hogy a
spanyol munkát spanyol formáiban, a franciát franciában, a németet
németben élvezze, Homéroszt pedig hexaméterekben és korüthájolosz,
pannükiói stb.-féle összerovásokban. Magyar verses köntösben, epikai
versben, magyar epikai nyelven kell visszaadni Homéroszt. A fogalmak,
jelzők értékegyenét kell adnunk, nem pedig a nyelvünket görög
szóalkotásokra ficamítanunk. Ahogy szép hegedűszóval mi mesélni
szoktunk, úgy kell megismételnünk Homér elbeszéléseit. Utána kell
költenünk, hogy egész pompájában fejlődjék ki előttünk a férfi, az
esemény, az érzés, az eszme; nem pedig természetéből kivetkőztetve
nyelvünket, gyötörni magunkat, az olvasót és mesterséggel megölni a
lényeget. Ami nem természetes, az lehet ideig-óráig divat; de mulandó
nem természetes formában a legnemesebb alkotás is. Minden nyelvnek
megvan a maga melódiája s ez megszabja a poétai formák törvényét is. Nem
minden formában helyezkednek el a szók és a gondolatok egyforma
könnyűséggel és kényelemmel. És legkeresetlenebbnek, legegyszerűbbnek,
legtermészetesebbnek kell lenni a formának ott, ahol egy nagy föladat,
nagy terjedelemben oldódik meg. Nagy kényelem kell az elbeszélő
költészetnek forma tekintetében, ahol könnyen, szabadon folyik az
elbeszélés, a nyelv legtermészetesebb medrében; mert színben,
indulatban, mélységben, mozgásban nagy változatosságra van szüksége. Ezt
nem képes nyújtani természetével nem teljesen egyező formákba szorítva,
sőt erőszakolva. Semmi sem győz meg bennünket erről jobban, mint
Vörösmarty utolérhetetlen hexamétere. Mily fény, mily pompa, mily
gördülékenység! Mily csodás képességei a poétának és a mi tündérszép
nyelvünknek. És mily hideg, mily hamis, mily nem magyaros, mily idegen
pénz mégis. Csodálva csodáljuk és nem élvezzük, nem isszuk be mohón,
mint a jó italt, csak nézzük tündöklő fényét a pohárban, mint valami
oldatét.
Olvassuk Baksay Iliászát és csupa szín, csupa melegség, csupa magyarság
még az érzésben is. Milyen nevetséges affektáció az az alakhű fordídás.
Csak olyan művekre alkalmas, amelyek nem valók arra, hogy az újabb
irodalmakba reális értéknek átplántálódjanak. Csak régi-régi
irodalomtörténeti, kultúrhistóriai jelentőségük van. Ide sorolom
Arisztofáneszt. Arany János, aki egy pár Horácius-verset örökbecsű
magyar versnek fordított le, ami lehetetlen Horácius formáit megtartva,
érezte, hogy Arisztofánesszel nincs mit csinálnia az olvasó közönségnek.
Annak élvezéséhez iskolázottabb irodalmi műveltség kell, jóformán csak a
műveltebb íróké és ama kis köré, mely ilyen műveltségre szert tesz, ha
nem is író. Ezek számára fordította Arany a görög komédia mesterét.
Sajnálom, hogy Baksayt cserben hagyta a bátorsága a nevekkel szemben.
Egyszer egy kicsit magyarosan írja, azután meg visszaretirál. Nemcsak
magyarosan kell írni e görög neveket, de lehetőleg, vagyis szükség
szerint még el is lehet magyarosítani. Lám a rómaiak csak közvetetlen
növendékei voltak a görögöknek, mégis a görög neveket nem szedték át
szolgailag. Héfaisztosz egyáltalán nem kellett nekik, Zeusz sem;
Akhilleüszből Akhilleszt csináltak, Klütaimnesztrából Klytemnesztrát. Ha
a mi poétánk azt mondotta Ilda, Hilda, Ildikó Krimhilda helyett, akkor
mi bátran mondhatunk Nesztert, vagy Nesztrát a Klitemnesztra helyett.
De első, hogy minden rendű olvasót, aki hivatva van arra, hogy e
gyönyörű munkát élvezze, fölmentsünk az olvasás zavarai,
kényelmetlenségei és lehetetlenségei alól. Az 51. lapon olvasom e
neveket: Arkesilas, Kloniosz, Skolos, Ilézia, Niza, Aresz Kópás,
Skhoimos, Aulisi szikla stb. Igazodjunk el. Klonio-sz és Are-sz után
S-kolo-s-t miképpen olvassam? -snek, vagy sznek az s-betűt? Kópás után
Areszt a-resznek, vagy á-resznek, Aresz után pedig minek a Kópá-s-t? –
Ilé-z-a után Ni-s-á-t Nizának, vagy Nisának? Szkojnosznak kell olvasnom
Skoinost a vers szerint, Auliszt A-u-lisznek. Mind e dolgok a
bátortalanság hibája, amelyért mentegeti is magát a fordító az
előszavában, de én nem bocsátok meg neki. Mert ezek a nevek néhol
tömegesen fordulnak elő és tömegesen keserítik el az olvasót, mert
tömeges akadékai a gyors és folyékony olvasásnak. Még a jártas ember is
megdöcög rajta: hát a járatlan nagy többség! Bosszantó dolog, hogy egy
pár szúnyog keseríti meg az ember életét, mert folyton üldözi a
legvonzóbb, legfenségesebb tájakon való jártában.
Oly nagyszerű, oly plasztikus, oly elbájoló ez a Homér Baksay
fordításában különben, hogy immár egyik gazdagsága a magyar irodalomnak.
Nem fordítás, hanem eredeti alkotás. A koncepció a Homéré, a kivitel
szinte már a mi emberünké. Egy nagy birodalom meghódítva és bekebelezve
a magyar szellem birodalmába. A legfenségesebb, legtanulságosabb
esztétikai élvezetek közé tartozik, amelyek a magyar olvasónak
kínálkoznak. Egy világ nyílik meg az egészséges szívek előtt, amely
addig hét lakattal volt lezárva. Egy-egy lakatot feltörtek rajta az
eddigi fordítók; mind a hetet Baksay nyitotta meg eredeti költői
talentumának, zamatos szép nyelvének, édes magyar verselésének bűvös
kulcsával.
Arisztofanesz. 1912 ápr. 20.
Prológus vagyok, még pedig egyszerre kétféle. Egyszer prológusa vagyok
annak a vígjátékciklusnak, melyet ennek az intézetnek jeles igazgatója
és derék művészei terveznek és elő fognak adni. Ez a ciklus a hahotának,
a kacagásnak és jókedvnek úgyszólván a históriája. El fog a közönség
előtt vonulni azoknak a megáldott embereknek a serege, akiket a
munkásember legnagyobb jótevőinek lehet mondani, akiknek Istentől az a
hivatás jutott, hogy embertársaikat jókedvre, kacajra, vidámságra
gerjesszék.
Ezek a vígjátékírók. Ezek fognak itt felvonulni és egy pillanatra újra
versenyeznek azért, ami életük legfőbb dicsősége, legfőbb öröme volt, ha
megkapták, s életük legszomorúbb bánata, ha nem kapták meg: a
közönségnek a tapsáért.
A másik feladat, hogy a mai előadásnak is prológusa legyek s ez a
terhesebb feladat. Igen különös jelenség a világhistóriában, hogy az
emberiségnek világraszóló alakjai úgyszólván észrevétlen jönnek a földre
közibénk és észrevétlenül vannak itt. Nincs biográfiájuk. Itt van az Úr
Jézus alakja, akinek korából a történetírók, a naplók, az emléktáblák, a
sírfeliratok tudnak mindenféle császárokról, királyokról, konzulokról,
prokonzulokról, hadvezérekről, de mindezek a krónikások semmit sem
tudnak arról, hogy Galileában volt egy ember, aki harminc éves koráig
prédikált s ezzel megvetette alapját, elvetette magját a
kereszténységnek, amely új civilizáció, új világnézet, kimondhatatlan
változások forrása lett.
Itt van Shakespeare, aki nem is olyan régen élt még, aki a maga idejében
eléggé emlegetett ember volt, akinek a dicsősége, amint a századok
múlnak, mind nagyobb és súlyosabb és egyetemesebb lesz – és nem tudunk
egyebet róla, mint hogy egy vidéki városban született szegény sorsban,
egyszer vadorzókkal volt dolga, azután Londonba ment, ott a nemes urak
lovait tartotta a színház előtt, azután színész lett, igazgató lett,
darabokat írt, eltűnt vissza a maga kis városába és ott meghalt.
Egy levele, egy írott lapja nem maradt az utókorra.
A neve aláírása talán háromféle alakban ismeretes, de mindegyik olyan,
hogy meglátszik rajta, hogy aki leírta, véres verejtéket izzadott, míg
lepingálta azt a három nevet. Egyébként egy sor írás nem maradt utána,
semmit sem tudunk róla, elannyira, hogy most már egész irodalom van
csupán arról a kérdésről, hogy Shakespeare, Shakespeare volt-e
valójában, nem volt-e igazában csak egy név, csak egy alak, akinek a
háta mögött egy másvalaki volt, mert hihetetlennek látszik, hogy
Shakespeare az a nagy ember, aki a zsenialitásnak, a képzeletnek, a
lelki és szellemi hatalomnak ama birtokában volt, amely darabjaiban
megörökítve van, észrevétlenül élhette volna le az életét e földön.
E két alakhoz csatlakozik az öreg Szokratesz. Szintén egyik
legtitokzatosabb alakja a világhistóriának, akitől magától a
legcsekélyebb munka sem maradt ránk, egy sor közvetetlen följegyzése
nincs. Tudjuk azt, hogy egy szeretetreméltó öreg bácsi volt, háborúban
is járt, a legszerényebb, legigénytelenebb emberek közé tartozott, még
csak lábbelit sem viselt sohasem. Athén városában járt-kelt, tanított,
iskolát tartott, igen nagyon szegényes házában még banketteket is adott,
ugyanebben a házban, de mindenki magával hozta, amit a banketten
megevett. Azonban a legelőkelőbb athéni emberekkel, a
leghatalmasabbakkal, a legszellemesebbekkel mind ismerős és beszédes
volt. Egyszerre egy nagy perbe keveredik, megvádolják, elítélik és
kiissza a bürök poharat és eltűnik a föld színéről. Ha épp úgy, mint
Krisztusnak az őt követő együgyű halászok, neki az ő szellemi életében
vele közösséget tartó tanítványai nem lettek volna, akik halála után
iparkodtak őt a vádak ellen megvédelmezni, melyek alapján elítéltetett,
akkor úgyszólván semmit se tudnánk róla. Van egy könyv Szokrateszről,
mely nagy históriai apparátussal mindent felkutatva, ami csak valahol
róla található, azt bizonyítja, hogy haszontalan vén svindler volt, aki
bolonddá tette Athént, bohóckodott a piacon és nem egyszer, de százszor
is megérdemelte a halált. Viszont mindnyájan, akik iskolába jártunk,
tudjuk, hogy századokon keresztül úgy hallották, úgy tanulták, úgy
hitték, hogy Szokratesz a legideálisabb, a legokosabb, a legbölcsebb, a
legnemesebb hazafi, a legigénytelenebb lény, aki a föld kerekségén volt,
akivel a legrettenetesebb igazságtalanság történt, mikor polgártársai
rosszakaratból, félreértésből, tudatlanságból, meg nem tudom miből
elítélték és halálba kergették. Ez Szokratesz problémája, melyről ma is
vitáznak, mely ma sincs kiderítve, mert ha olyan jó volt, akkor
érthetetlen, hogy megölték, ha pedig halálra ítélték, érthetetlen, hogy
olyan jó lett volna, amilyennek iskolája állítja.
Ez Szokratesz, annak a darabnak a hőse, melyet itt ma látunk, nem a
protagonistája, nem az a hőse, akinek a bonyodalmából a darab áll: az
egy más ember, aki minket nem nagyon érdekel. De Szokratesz maga, a
lénye, a tanítása, az iránya az látszik ebben a darabban. És mondhatom,
ez a zseniális darab megfejti nekünk Szokratesz problémáját, amire
hivatkoztam. Azt az ellenmondást, amit nem értünk meg a tanításaiból, a
lényéből és a sorsából.
Nyergeljük meg a fantáziánkat, nyergeljük meg a gondolatainkat és
repüljünk vissza 2330 egynehány esztendővel a multba. Akkor volt egy
premier Athénben, amelyen három vígjátékíró pályázott a babérért. A
három közül egy öreg érdemes vígjátékíró, aki igen nagy tiszteletben
részesült, akinek érdemeit, mester voltát kollégái is elismerték, ami
igen ritka dolog, és akit Athén tisztelt és becsült, vitte el a pálmát.
Utána következett siker dolgában egy másik darab, a harmadik pedig
megbukott – s ez A felhők. Ez a darab tehát, melyet itt ma látni fogunk,
első előadásán Athénben megbukott. Ma egy reprízt látunk, ami minket,
akik szintén dicsekedhetünk egynémely bukással itt a deszkán,
megvigasztalhat. Mert ha egy darab megbukik és 2335 esztendő múlva
feltámad, az az erejét nagyon tiszta forrásból meríti. S ez áll
mindnyájunkra nézve, önökre is, akik ott ülnek, rám is, aki itt állok,
mert ha nem is vagyunk mindnyájan kijelölve arra, hogy harmadfélezer év
múlva ily módon föltámadjunk, de mindnyájan emberek vagyunk.
Mindnyájunknak az agyveleje egyformán van megkonstruálva, ugyanúgy,
ahogy a harmadfélezer évvel ezelőtt élt embereké volt. Mindnyájunknak
vannak szülei, akik reménnyel tekintettek ránk, amikor világgá
eresztettek. Mindnyájunknak többé-kevésbbé vannak gyermekei, akikre
reménnyel tekintünk, amint tovább mennek és lesznek unokáink a
véges-végtelenbe és senki se tudja, hogy a gondviselés ujja kinek a
gyermekét fogja egyszer megjelölni, hogy ez az, akinek az agyveleje
ugyanúgy van megkonstruálva, mint a többieké, de van hozzá egy nemesebb
adománya, isteni ihlete, s ez fog két-háromezer évre szóló
halhatatlanságot kivívni magának, mint Arisztofanesz.
A szellemi nagyság, a halhatatlanság marsallbotja, amikor útnak
indulunk, mindnyájunk tarisznyájában benne van. Ehhez ragaszkodunk, mert
ha nem is minden embernek van meg ez a lelki tehetsége, de az embernek
megvan. És különös, ez az Arisztofanesz is hasonlít azokhoz a szellemi
nagyokhoz, akikről említettem, hogy nincs biográfiájuk. Őneki se igen
van, róla se sokat tudunk. Tudunk róla annyit, hogy falun született, de
nem tudjuk, amit minden tiszteletreméltó írói, művészi, tudományos
nagyságról ma legalább tudunk, hogy középiskoláit itt végezte, egyetemi
tanulmányait ott és így tovább. Mint fiatal vidéki legény Athénben
termett darabokat írt már akkor, mikor még kiskorú volt, úgy hogy első
darabját nem is adhatta a maga neve alatt, mert Athénben semmiféle
nyilvános dolgot kiskorúak nem végezhettek. Ma ez másként van. Eleven,
kopasz emberke volt, aki vakmerően szembeszállt a vígjátékaiban
mindenkivel, mint e darabban is látjuk, úgy, hogy egyszer perbefogta
ellenfele, el akarta tőle perelni az athéni polgárjogot s ki akarták
onnan kergetni, hogy neki nincs joga ott lenni és dicsőséget szerezni
magának és az athénieknek. De a pert ő nyerte meg, elismerték athéni
polgárnak.
Súlyosabb volt egy másik eset, mikor egy demokrata ott a helyszínén,
amiért színpadra vitte, ráesett és jól elpáholta úgy, hogy nem tudni, a
közönség azon kacagott-e jobban, mikor a demokratát kifigurázták, vagy
azon, hogy a szerzőt megverték.
Ez az ő életrajza. Kiegészíthetem azzal, hogy két gyermek atyja volt.
Szellemi családja nagyobb volt, a följegyzések szerint ötvenhat-ötvenhét
drámát írt. Ezekből tizenegy maradt az utókorra s ezek között van ez is,
A felhők, melyet ma látunk.
Amint mondottam, ez a darab az első előadáson Athénben megbukott. De
miért bukott meg? Megbukott, mert Athén Szokrateszt, akinek
filozófiájáról lesz szó, félreértette, ellenben a darabot nem értette
meg. Mert ennek a darabnak a grimászai, a bakugrásai, a jókedve, a
hahotája, a szatírája, a kicsapongása mögött egy tragédia rejtőzik. Azt
lehet mondani, hogy ez a darab egy ihletett poétának látnoki parodiája
egy eseményről, mely be fog következni. Egy nagy hahota ez a darab.
Akkor az öreg Szokrateszen úgy kacagtak, mint ahogy önök fognak kacagni
– s azóta a tudós világ meg nem szűnt Szokratesz sorsán siránkozni.
Ebben a darabban ugyanazzal van megvádolva Szokratesz, amivel a bírák
előtt. Ebben a darabban nincs más, mint az a két pont, amiért elítélték.
Hogy elcsábítja és megrontja a fiatalságot és nem tiszteli a hazai
isteneket, az állam isteneit.
Ez a két vádpont van a vígjátékban, ez a két vádpont van a perben. A
darab meséje az, hogy egy hájfejű athéni atyámfia elveszti a vagyonát a
luxuskedvelő, előkelő családból származó felesége és a lókedvelő
ficsúrnak nevelődő fia által, belekeveredik az adósságokba és szeretne
tőlük megszabadulni. Gondolja magában: itt van a szomszédban a nagy
bölcs, az athéni gondolkozda, ahol a beszéd tudományát tanítják;
mindenre tud felelni, mindent ki tud fordítani, be tud fordítani,
mindenkit meg tud védelmezni, mindenkin keresztül tud gázolni, aki ezt
megtanulta. Hát odamegy ő is, megtanulja ezt a tudományt és azután a
törvényszék előtt leveri ellenfelét. Hamarosan kisül azonban, hogy az
öreg fejében csakugyan több a háj, mint az agyvelő, nem képes megtanulni
s ekkor azt a tanácsot kapja: küldje fiát az iskolába. A fiú beáll s
csakhamar annyira preparálva jön ki, hogy az első dolga, amikor otthon
van s az apjával ebédel, hogy összevész az apjával és jól elbánik vele.
S ekkor a fiú a filozófiai tudomány segítségével kimutatja az apjának,
hogy neki joga van az apját megverni, mert hiszen őt meg az apja verte
meg, mikor kicsi volt, most ő csak visszaadja neki.
A családi életnek, a gyermeki tiszteletnek romlása az, amit rajzol a
darab. Látszólag maga Szokratesz annak az iskolának a feje, ahova öreg
barátunk tanulni megy, de a vígjáték, az érvelés nem Szokratesz ellen
van, hanem a filozófia, az akkori filozófia ellen. Mert a
filozófusoknak, az igaziaknak és nem igaziaknak, a szofistáknak és nem
szofistáknak a foglalkozása akkor egy polgári foglalkozás volt, egy igen
kitünően jövedelmező mesterség volt, mert a filozófusok iskolákat
állítottak föl és úgyszólván halászták a gazdag fiúkat, akiket
kiképeztek a közéletre és szereplésre.
Ezekre a filozófusokra vetette ki hálóját Arisztofanesz és amikor a
komédiának torzító homorú tükrét a vígjátékíró egy ilyen céhre odaveti,
lehetetlen, hogy akkor Szokratesz kimaradjon. Szokratesz volt a színe,
virága, legismertebbje, a legkeresettebbje a filozófusoknak, akit
nemcsak Athén, hanem egész Görögország emlegetett, ezért nem
hiányozhatott a darabból. Igy az utókort is félrevezette, mintha
Szokrateszt akarta volna pellengérre állítani, ami azonban tévedés, mert
Arisztofanesz nemcsak személyes jóbarátja volt Szokratesznek, hanem még
egy politikai párthoz is tartozott vele. A lényeges az, hogy a
vígjátékíró a szofista céhnek pusztító mesterségét vette tolla hegyére
és odavetette homorú tükrében, melyben minden torz világításban áll.
Ugyanígy cselekedett a tragédia is abban az időben. Ennek a kornak fő
tragédiaírója Euripidesz volt; egy volt a kultúrája, a szelleme, a célja
a komédiának és tragédiának, a különbség csak az volt, hogy a tragédia
az ideál felé nagyított, a komédia pedig a nevetséges felé, a komikum
felé nagyított. A tragédiaíró az embert a köznapi életből kiemelte és
fölvitte az istenek közelébe, viszont a komédiaírók az isteni dolgokat
is lerángatták Athén utcájának porába.
Igen fényes, igen mozgalmas, de igen végzetes kor is volt az, melyben
ilyen szellemek intézték és ilyenek kritizálták a közéletet, mint
amilyen Arisztofanesz is. Ez a végzetes kor, melyben ezek éltek,
mesgyéje volt két világnézetnek, melynek két tengerpartja úgyszólván
összeért. Az egyik volt a hagyomány, a tekintély, a közérdek kultuszának
a kora, a másik, amely kezdődött, mindennek az ellenkezője. A korlátlan
népuralom volt ez, mert akkor már a nép döntött a politikában a
szavazatával, a nép választotta a tisztviselőket, a nép választotta a
hadvezéreket, a nép döntött a béke és háború kérdéséről és a nép maga
napidíj mellett ült a bírói széken és ítélkezett köz- és magánperben
egyaránt. Ott, ebben az uralomban, amely itt kezdődik, az volt az úr,
aki legjobban tudott a nép nyelvén beszélni, ezt a mesterséget pedig, a
nép nyelvén való beszédet, a népszónokok izgató mesterségét, ezt
tanították a szofisták, a filozófusok, azok az iskolák, melyeknek
egyikét itt fogjuk látni. Ott meglehetett tanulni az igaz beszédet, a
hamis beszédet: aki szóval, argumentummal, elmésséggel bírta, az volt az
úr. Ez vitte Szokrateszt is a Teszpisz kordéjára, utóbb a siralomházba
és a halálba. Periklesz virágzó korából, melyben Athén a gazdagságnak, a
művészetnek, a műveltségnek, a szellemi törekvéseknek és a hatalomnak és
erőnek teljes teljében volt, egy lépéssel átlépett, átszökött abba a
korba, melyben kezdődött a züllés, a széthúzás, az alávetettség. Az idő
szárnya pedig meglebbent és felhajtotta az idők porát és kezdte hullatni
Athénre, kezdte hullatni Görögországra.
Ez az a kor, amely alól később Európa kiásta ennek a csodálatraméltó
görög civilizációnak a romjait, a töredékeit és széthordta mindenfelé,
hogy a saját maga műveltségét, művészetét, civilizációját ezeken a
romokon építse föl. Ezekből a romokból való A felhők, amit itt látni
fogunk. Egyik legszebb, legerősebb, legmerészebb dolga a kornak, melyet
maga Arisztofanesz a saját remekének tartott, mert egy másik darabjában
kimondotta: megbuktatták, de Athén soha ilyen gyönyörű verseket,
szárnyaló szavakat még nem hallott, mint A felhőkben. Hallgassátok,
nézzétek meg, épüljetek és okuljatok rajta.
A kéoszi csalogány.
Nyájas olvasó, aki e zengzetes cím alatt (melyet, már csak megvallom,
csakugyan a te megtévesztésedre választottam) valami szép regényes
történetre vársz, – csalatkozni fogsz várakozásodban. Ezt a szép nevet
egy elbizakodott költő adta magának. Hieron szirakuzai fejedelmet
ünnepelte s ünneplő verse végén ezt mondja: „Ekként neked adom te Bajnok
Hieron, a dicsőség drága virágát boldogan, s némaság sohsem borul
Fényedre, mert emlékedet zengik egykor s a kéoszi csalogány mézszavával
hirdetik.“
Mily igaza van ennek a költőnek, hiszen valószínű halála óta elmult már
2334 év és íme ma a „Budapesti Hirlap“ tárcájában bukkan föl Hieron
dicsősége és a mézesszavú kéoszi csalogány, kinek a neve Bakhilidesz.
A mi fáradhatatlan és fanatikus nyelvtudósunk, Hegedüs István adta ki
egy kötetben a kéoszi görög költő verseit görögül és magyar fordításban.
„Nemes lélek, mely az erény szeretetével van tele, szól a verseiből,
mondja Christ, a német irodalomtörténeti író és könnyen érthető
nyelvéért gyönyörűség az olvasása.“
Ezt irígykedéssel írom le. Valamikor meglehetősen bántam Homerosz
nyelvével, de már ma nagy küzdelem nélkül Bakkhilidesz nyelvével sem
bírok. Sőt a könnyen való érthetőségét még a fordításban sem látom meg.
Abban a messze távoli időben, amikor ő élt, hárman voltak híres görög
lírikusok: Szimonidesz (az ő nagy bátyja), ő, meg Pindarosz. Ezt az
utóbbit legalább a híréből, többé-kevésbé mindnyájan ismerjük. Újság még
akkor nem volt, de azért a a három dudás csak nagy üggyel-bajjal fért
meg a görög közvélemény tág csárdájában. A nagy Pindarosz meg mérgelődve
azt mondta egyik versében: az a két károgó varju nem mérkőzhetik Zeusz
madarával. A Zeusz madara, a sas, természetesen ő. De – ezúttal nem az
ökörszem, hanem a kéoszi csalogány – felült a sas szárnyára s még
magasabbra szállva elvette tőle hasonlatát, mondván magáról: én vagyok a
sas, amely előtt meglapulnak mind a többi madarak!
És a modern filológusok megegyeznek abban, hogy ezt a hasonlatát
Bakkhilidesz szebben kiformálta, mint akitől csente. De persze Pindarosz
azért akkor is, ma is megmaradt elsőnek. Azonban Bakkhilidesz élt,
Horáciusznak kedves költője volt, sőt egyik római császár is mindig keze
ügyében tartotta, hogy alkalomadtán olvasgathassa.
Ma pedig itt van magyarul Hegedüs István buzgalmából.
Mert a hellén költészet barátait az a szerencse érte, hogy nehány évvel
ezelőtt egy egyiptomi papiroson fölfedezték Bakkhilidesznek egy csomó,
eddig ismeretlen dalát. Fölfedezték s angol és francia filológusok
rögtön föl is dolgozták, tanuságait kiderítették és hasznosították.
Mindez eredményeket összeszedte Hegedüs István és letette a magyar
irodalom oltárára.
Olvashatjuk már most magyarul, hogy Bakkhilidesz kikre írt dicsőítő
költeményt, (versenyben győzött emberre, lóra egyaránt,) mifajta dalokat
írt ezenkívül, mily témákat dolgozott föl, milyen versmértéket használt,
miben találkozik nagy versenytársával Pindarosszal s miben különbözik
tőle, mit lehet tudni életéről, ami nem sok, mert csak egy kis
atyafiságát tudjuk, születése helyét, tartózkodása tényét Hieronnál
(évét, körülményeit nem), számüzetését a Peloponezoszba; sőt olvashatjuk
verseit a teljes egészeket éppen úgy, mint azokat, melyek a papiruszok
megrongálása folytán csak töredékekben maradtak ránk. És mindezeket
olvasván, föltétlen tisztelettel telünk el Hegedüs István buzgalma,
fáradhatatlansága, lelkes idealizmusa iránt. Azt gondoljuk ugyanis, hogy
nagyon hálátlan munkát űz ez a mi tudósunk. Mert félek, hogy igen
kevesen fogják olvasni, még kevesebben méltányolni az ő gondos és
lelkiismeretes munkájának az eredményét.
És töprengés fog el és tollamra tolul ez a kérdés: miről jó ez a kárba
ment fáradság és veszendő tudomány?
Tudom, hogy a filológia szép mesterség. Kritikailag apróra szedni a
görög civilizáció irodalmi maradványait, kihalászni belőlük mindent, ami
közvetlenül vagy közbevetve megtudható s amit megtudni érdemes. A nagy
civilizációknak ez a szakma egy érdekes és nagy fontosságú fiókja,
amelyből igen gyakran, igen hasznos és gyakorlati értékeket tud kiszedni
az élet.
A mi fejlődésünk még ettől az állomástól igen messzi van és nagyon sok
idő fog még elmulni, amíg a magyar klasszikai filológia munkája éltető
szerve lesz szellemi életünknek. Elsőbben is, hogy ez bekövetkezhessék,
a nemzeti irodalmi nevelésnek kell a vezérszerepet átvennie iskolánkban.
Zagyva elemekből alakuló értelmiségünkbe egységes ízlést, érzést és
irányt csak ez olthat be.
Az élet gyakorlatias irányzata csak szétzilál bennünket. Az irodalom
lelke az egyetlen egyesítő erő. A nemzeti irodalom kiegészítő részévé
kell tenni, megfelelő feldolgozásban a görög remekeket. Ez lesz az az
alap, amelyen azután egy nemzeti szellemi munkásság bátran és szépen
tovább építhet.
Hegedüs István is, a külföldi tudósok és fordítók is tele vannak a
kéoszi csalogány mézes szavával, versei táncos gördülékenységével,
szentenciái tisztaságával, vonzó egyszerűségével és igazságával. Én
irígylem őket a gyönyörért, melyet nekik Bakkhilidesz szerez és íme
megkínálom belőle az olvasót is. Hegedüs alakhű, gondos fordításában a
metapontoszi Alexidamaszról, a bírkózásban győztes gyermekről ekképpen
szól a Győzelmi Ének eleje:
_1. Versszak._
Óh édes ajándékú Nika,
Legnagyobb díszt adta Néked
Az Uranidák feje Zeusz.
Fenn olympi fénylakában
Széket együtt vele ülsz.
S ítélsz te istenek és
Halandóknak erénye felett.
Dús hajzatú hajadon
Szent gyermeke, légy te irántam is kegyes most.
Hisz’ hogy Metapontosz ujjong
S örömtül az utca zajos
És jár deli ifjú csapat körül dícsérve
Faiszkosznak a pythói győztes
Hős fiát, tiéd az érdem.
_1. Ellenversszak._
És nézi a deloszi isten,
Jól övedzett Létó sarja
Szelíd, kegyes arccal, amíg
Elborítj’ Alexidamoszt,
Szép koszorúkkal a nép,
A Kirrha mezőn a kemény
Bírkózás jutalma gyanánt
Őt sohase látta a nap
A földre lebukni a harc e dicső napján.
Hiszen hogy az isteni hős
Pelopsznak a szent mezején,
Ahol szelíden foly az Alfeusz, ha csalárdul
S igaztalanul nem ítélnek,
Homlokán szelíd olajfa.
_1. Záróversszak._
Kékellő galyaiból
Fűzött koszorút viszünk be dús honába.
Mint le a földre dobott,
Két gyermeket ott a mezőn,
Birkózva művésziesen.
De tőle egy isten avagy
Mert ember elme téved is
Hajh! elragadá a magasztos pályabért.
Ám most neki a Diadalt
Az aranyhálójú vadász
Híres ifjú, szende Artemisz szerezte,
Meát az Abbasz fia és
Szép köntösű lányai dús
Drága oltárt itt emeltek.
_2. Versszak._
E lányokat egykor a mindent
Földre tipró Hera Proitosz
Dísztermeiből kiűzé,
Őrületbe hajtva őket.
Gyermekes ésszel ezek
Járulva a bíborövű
Isten asszony szíve elébe,
Atyjuk dicsekedve merék
Vagyonra fölébe helyezni, ki fenséges
Nagy Zeusznak szőke neje.
Bosszúra gerjed ezért
S lelkükre borítja a téboly vak homályát
Rohannak a lomb koszorúzta
Bércen szörnyű mód üvöltve.
Ezeket a diadalmi énekeket rendszerint vagy a verseny napján, vagy mikor
a győztes hazatért, vagy pedig éjjeli zene alakjában szerényebb körben
adták elő. Dal, tánc és zene volt ez együtt. Néha résztvett benne az
egész város, ha egyébként nem, mint ujjongó, tapsoló, néző sereg.
De édes olvasóm, hallasz-e te az itt közölt versekben muzsikát? Érzed-e
a lüktető dal ritmusát benne? Avagy olvasván e sorokat, bokázol-e hozzá,
táncra vágyó lábbal? Azt hiszem, nem! Ellenben meg vagyok győződve
arról, hogy a görög ifjaknak és lányoknak, amint Bakkhilidesznek szép,
egyszerű, könnyen érthető, tehát nyilván népszerű ritmusa megcsendült,
rögtön dalra s táncra, ritmusos tapsra pezsdült a kedve.
Világosan azért, mert a strófákból és ellenstrófákból a görög nyelv
ritmusa, zenéje és tánca szólt a fülükhöz s általa a lelkükhöz.
Mit csináljon azonban a magyar legény és magyar leány a görög nyelv
ritmusával és muzsikájával? Hiszen az neki görögül van! A kéoszi
csalogány mézédes szava bizony ebben a muzsikában fanyar. Ha a mézének
édességét csak részben is meg akarjuk menteni, közel kell hozni a
füléhez és szívéhez. A magyar nyelvet nem szabad helyesen görög
ritmusban táncoltatni, ha nem tudományt csinálunk, hanem művészetet
gyakorlunk. A vers nem vers, ha zenéjét meg nem értjük. Nincsen a
világon nyelv, mely a legmerészebb métrumokhoz és ritmusokhoz könnyebben
és hajlékonyabban símuljon, mint a magyar. Mégis klasszikus műveltség és
pedig nem közönséges kell hozzá, hogy az idegen forma, még eredeti
alkotásokban is el ne rontsa a műhöz való kedvünket. Fordításban pedig,
ahol a díszítés, a gondolat, az észjárás, az érzelem, az egész tartalom
idegen, a mondatszerkesztés is sokszor az, a forma teljesen elronthatja
a munka sikerét. Első tehát, hogy a klasszikusok fordítását a tudósok
kezéből vegyék ki a költők. Hogy pedig a kéoszi csalogány csakugyan édes
és egyszerű, arról tán némi fogalmat ad az olvasónak a következő
kísérlet: