A nemzetközi sajtószövetség választmánya június 14.-én tartotta meg
kongresszuselőkészítő ülését Heidelbergában. Én azzal az eltökéléssel
mentem oda, hogy onnan, ha már azon a vidéken vagyok, lerándulok Bonnba.
Bonn mellett Endenichben van tudvalevőleg Munkácsy Mihály: meglátogatom,
megnézem, ha lehet s végve hitelesen elmondom a magyar közönségnek, hogy
van, mint van ott a szegény művész valósággal. El is mentem, ott is
voltam, de nagy utam összes eredménye egy szál virág, melyet Hayden dr.
szanatóriumának az udvarán szakítottak. Munkácsyt nem láttam. A doktor
igen ridegen kijelentette, hogy betegéhez csak a legközelebbi
atyafiságot bocsátja. Barátjai számára nem létezik többé Munkácsy.
Távolról sem látható? kérdeztem. Sehogysem, felelé a doktor. De talán
elmondhatná állapotát? Nem mondhatom el, olyan ez, mint a hivatalos
titok ránk orvosokra nézve. Tehát semmi? Hiába jöttem ennyire? Hiába. Ha
Munkácsynétól hozott volna fölhatalmazást, akkor megtehettem volna. –
Annyit mondott, hogy fizikai állapota most jobb, mint valamivel ezelőtt
volt.
A szanatórium több épületből áll. Betegei egy nagy nyári téglaépületben
vannak, legalább azt gondoltam, mikor e rácsos ablakú emeletes házat
láttam, egy szép, de nem nagy kertben. Semmi megjegyzést a doktorral
szemben nem engedtem meg magamnak. Bocsánatot kértem
alkalmatlankodásomért s eljöttem. Nem fogom többé látni, ha csak nem
ravatalon. Nekem könnyebb, hogy ott voltam s talán jobb, hogy nem
láttam. A tragédiák ihletett festője összeroskadt a saját tragikus
nagyságának a súlya alatt. Az ő Milton-képére gondoltam, mikor kiosontam
a csöndes intézetből, a vak Miltonra. Neki a lelki szemei borultak el,
melyekkel belenézett a halhatatlan alkotások titokzatosságaiba.
Napvilágra hozta onnan a remekek sorát, hogy mi is lássuk, de ott hagyta
cserébe lelki szemevilágát. És nem ülnek mellette leányai, nem ül
mellette senki. Tragédiájának utolsó jelenetében agonizál s körülötte
ápolók és doktorok vannak s nem azok, kiknek szerepük volt a
tragédiában. Az élet rendszerint így végez a nagyokkal. A kicsik
rendszerint övéik karjában, szeretteiktől búcsúzva múlnak el. Erre
találta föl a görögök fantáziája Prometheusz meséjét, aki a
halhatatlanság tüzét ellopta s alkotott, ami csak istenek munkája s
meglakolt érte szörnyen. Mert halhatatlan művet alkotni annyit jelent,
mint az istenek dolgába beleavatkozni, s hányan tehetik ezt az istenek
sujtó bosszúja nélkül?!
De elég egy eredménytelen útról.
Az alkalom jó volt arra, hogy megnéztem néhány nyugati német várost.
Ezekről fogok röviden beszámolni. Ezeknek a német városoknak jellemző
vonása, hogy pazarul szeretik magukat fölvirágozni. A gazdag embernek
kertje van, a szegény ember az ablakát rakja tele virággal. Hiedelberga
valóságos kis paradicsom. A felfutók minden faja lepi el a falakat.
Felszalasztják, a törzsét szépen óva, a második, harmadik emeletre s
egy-egy erkély néha valóságos lugas. Mind e városok tele vannak előkelő
vendéglőkkel és természetesen a vendéglők utassal. A Rajna ott van s úgy
szólván országútja is, meg célpontja is az utasnépnek. Van mindenütt
régi város és van új. A régi igen festői meg érdekes, az új mind olyan,
mint az Epreskert-utca, az Andrássy-út külseje a körtéren túl.
Heidelbergát természetesen nem kell felfedezni a magyar olvasó számára.
A Neckar partján, hegységtől védve szűken fekszik. Védett helyzete
enyhévé teszi a klímáját még télen is és buja növényzetet nevel neki. A
fölötte emelkedő hegység derekát óriási reneszánsz kastély gyönyörű
romjai koronázzák meg, három emeletes ablaksorral. Az ablakon keresztül
ragyog a kék ég. Az újságírók tiszteletére a város főpolgármestere
ünnepet rendezett, mely ebből állt: délután 4 órakor fényes ebéd volt a
Prinz Karl vendégfogadóban. Este felé kocsikon felkerekedve a
hegyoldalon, a romokon keresztül elmentünk a Neckar ellen fölfelé,
kompon átkeltünk a víz jobb partjára, betértünk a heidelbergabeliek egy
mulatóhelyére s ott sört ittunk (vagy úgy tettünk német gazdáink
kedvéért, mintha innánk, mert ott sokat kell inni) s mikor besötétedett,
kompokra szállva egy német daloskör kíséretében leereszkedtünk
Heidelberga felé. Amint a város alá értünk, eldördült egy mozsár és a
romok kigyúltak. Mikor a század elején a francia invázió felégette a
várost és a várat, az lehetett olyan látvány. Mint egy iszonyú tűzvész,
olyan volt a rom a hegy oldalán. Minden zugában kívül és belül
görögtüzet égettek és a vöröslő füst gomolygott a falak körül. Szinte
vártuk, hogy bedűljön a tűzben meredező óriási fal. S mikor hamvadni
kezdett, akkor két-három bárkán és a nagy ötbolthajtásos kőhídon tündéri
tüzijáték gyúlt ki s elborított eget, földet és vizet, kígyózó,
sziporkázó tűzesővel, csillagcsoportokkal és mindenféle fénnyel. Egész
Heidelberga a hídon és a partokon volt, egy tömeg csónak és bárka is
tele volt; merő tündérség volt az egész. Szinte rösteltük volna, mi
tizenegyen újságírók, ha nem tudtuk volna, hogy mi bizony csak ürügy
voltunk. Az egész dologról tizenegy újságíró révén megannyi ország
értesül és dícséri Heidelberga bölcs és találékony előljáróságát. Hogy
pedig a fény és szeretetreméltóság a figyelmünket a dolog lényegéről el
ne terelje, a főpolgármester úr dugott is mindegyikünk málhájába egy
igen szép, érdekes és becses képeskönyvet – Heidelbergáról.
Mainz városánál ültem hajóra a Rajnán. Erről eszembe jut Gréc. Egy
barátunk, aki nem tudja, hogy Graz városát a magyarok e század derekáig
mindig Grécnek mondták, régibb irodalmunkban is csak Gréc volt mindig s
én apámtól, aki dunántúli ember volt, sohasem hallottam mást csak
Grécet, sőt tudom, hogy ennek a szép stíriai városnak eredeti neve is
Graetz, még pedig Bayrisch-Graetz volt, mert bajor telepítés, szemben
Windisch-Graetz-cel, amely vend telepítés: ez a barátunk egy hozzám
intézett levélben megkorhol bennünket nemcsak a Gréc-ért, de még a
Bécsért, sőt a Boroszlóért, meg a Jászvásárért is. Csak mi bolond
soviniszta magyarok adunk az idegen helyeknek más nevet, egész Európa
respektálja az eredeti neveket.
Bizony ez tévedés. A cseh ember sem mond Wient, a francia Viennet, az
angol Viennát mond. Mainzot a francia Mayancenak, Münchent, Münichnek
mondja. A német Firenzet Florencnek, Veneziát Venedignek nevezi,
ugyanezt a francia Venice-nek, a magyar Velencének. Ebben a dologban
nincsen logika, csak szokás, könnyebbség és véletlen. Antwerpen –
Anvers, Lüttich – Liège, Köln – Cologne. Ha hiba, hát hiba. De
valósággal úgy ragaszkodik minden nemzet ahhoz, amit szokása vagy
nyelvjárása szentesített, mint a gyermek édesanyja szokásaihoz. Kedves
és bájos az mind. Hiszen mi magyarok egymásnak mondjuk, csak meg is
értjük talán egymást. Ha a nyelv őfelségének tetszett az egyik forma és
nem tetszett a másik: mi ragaszkodjunk bátran ahhoz, ami a mi
nyelvünknek tetszett. Elvégre minket ungárnak hív a német és nem
magyarnak. Viszont magamagát deutschnak mondja, azonban nem tilthatja
meg a franciának, hogy ne allemandnak, az angolnak, hogy ne germánnak, a
norvégnek, hogy tüszknek hívja őt, nekünk, hogy németnek nevezzük, az
olasznak meg, hogy tedesco szóval éljen. Ime egy nemzet számára hat név
Európában. Pedig van még több is róla. Ezzel szemben mi sovinisztának
gyalázzuk magunkat, mert eleink, meg nem háborítva az újságok által
eredeti helyesírásban közölt, gyakran elolvashatatlan hely- és
személy-nevei által, szuverén jog szerint nyelvünkhöz és beszélő
orgánumunk alakzatához formáltak szót és nevet, amit hallottak, sőt
csináltak másikat is, ha könnyebbségükre esett. Nem tagadom, az ismeret
kiterjedtebb most, mint régen volt, de bizony a tudás kevesebb. Elménk
és jellemünk vizének a fölülete szélesebb lett, de mélysége vesztett.
Régen, ami idegen belehullott, el is veszett, föloldódott benne. Ma már
olyan sikér ez a víz, hogy meglábolja mindenki, keresztülgázol rajta,
vagy benne is marad – még csak vizes sem lesz, nem hogy szervesen
beleolvadna. Sovinizmus dolgában bizony az utolsók vagyunk Európában,
még pedig mint lóversenyen szokás mondani, igen rossz utolsók.
Mainztól Koblenzig mentem a Rajnán. Láttam vagy egy tucat várromot és
láttam a Loreley-sziklát. Olyan komor, fölséges, szívdobogtató, félelmes
része, mint a mi Kazánszorosunk, nincsen ennek a szép útnak. De egy
dolog Rüdesheimtól végigvonul rajta: a hasznos, karonfogva a széppel.
Sűrű hajóközlekedés a vizen, vasút végig a jobb és balpartján a Rajnának
és kitünően kezelt terraszos tagozatban ültetett szőlő váltakozva –
várromokkal egész hosszában. Erdő, vadon, regényes szakadék – sehol
semmi. Csak kitünően kezelt szőlő és jól elhelyezett rom. Mindenik bő
forrása a jövedelemnek: a rajnai bornak és a rajnai turistáknak, folyik
ott a szüret egész nyáron vígan a vizen, ősszel a hegyoldalban. Van is
pénz és hotel bőven, az embereknek jó kedve van, barátságos, szíves,
előzékeny nép lakja a városokat,
Koblenzben elmentem a színházba. Nem a rendes színházban játszottak,
hanem egy förtelmes bódéban. Vasszerkezetű boltívek bedeszkázva, a
deszka fehérre festve, egy pár ívlámpa lógott le a közönség feje fölé.
Egyébként semmi dísz az egészen. Egy nagy puszta pajta. Karzatok nélkül,
iszonyú üres tér köröskörül a fejünk fölött. Minálunk egy menazsériát
megszólanánk, ha ilyen helyen csinálná a dolgát. Ott az emberek vígan
szivarozva és sörözve élvezték az előadást, melyet egy kölni társaság
produkált kölni külvárosi (plattdeutsch) dialektusban. Én igen keveset
értettem belőle, csak éppen a meséjét vettem ki. A darab címe volt: Az
égből cseppent hadnagy úr. Ennek annyi köze volt a darabhoz, hogy a
negyedik fölvonásban léghajón szállt le a hadnagy úr – aki eddig elő sem
fordult a darabban – imádottja udvarába. Az utolsó felvonásban a
táborban egymásé is lettek a szerelmesek s a darab egy tablóval
végződött, amelynek közepén a hármas szövetség állt – Ferenc József
ifjúkori maszkájában a közös hadsereg uniformisában, azután épp így
olasz katonának az olasz király és közbül a német császár. Ehhez lelkes
dalt énekeltek a Gotterhalte muzsikájára.
Bonnban, amely megint egy valóságos virágos kert, megmutatták Beethoven
szülőházát és azt a nyaralót, amelyben a német császár lakott, mikor
jogot tanult, mint bonni studió.
Köln nagy és érdekes város. Pezsgő élet van az utcáin. Szép utcája,
amelyben a legélénkebb forgalom van, szűk és silány. De éjfélig jár
rajta rajokban a kölni ember. Itt is elnéztem a színházba, persze ez is
nyári színház. A Carré-féle cirkuszt alakították színházi célokra.
Cirkusznak elég szép hely, színháznak kevésbé. A legnevezetesebb rajta
az, hogy be van építve a házak közé és külsőleg semmit sem különbözik a
többi háztól. Érdekes az is, hogy amíg a kölni bennszülöttek Koblenznek
játszanak, a kölnieknek a berlini Carl-Schulze-Theater társasága
játszik. Előadtak ezen a címen: Egy veszett éjszaka, egy összelopkodott
tákolmányt. Fölismertem benne a Rózsaszínű dominókat s egy Labiche-féle
bohóság egy mulatságos helyzetét. Ami ezenkívül volt benne, annak sem
értelme, sem összefüggése nem volt.
De persze Kölnben a dóm a híresség. Abban töltöttem el legtöbb időmet.
Sehol templomban a színes ablakok e pompáját és ragyogó hatását nem
láttam. Külsőleg a milanói nagytemplom megkapóbb gazdagság,
változatosság, formák dolgában. A kölni dóm híres a tornyai
magasságáról, de azt találtam, hogy korántsem látszik oly magasnak, mint
amilyen valóban. Ez pedig, azt gondolom, onnan van, hogy lenn a két
torony nagyon széles, fönn pedig aránylag hirtelen csúcsosodik ki és
ettől eltörpül, mintha nem is torony lenne.
Majna Frankfurt nagy város, külsőleg is, forgalma szerint is. A régi
városból egy igen szép rész van meg benne: a Römerberg, a
császárválasztó házzal. Az az építési mód, ahogy a frankfurtiak s
általában a délnyugati németek házaikat építették, az utcára állított
tűzfallal homlokzatnak, nem volt alkalmas monumentális építkezésre. Mit
tettek hát, mikor császárválasztó házat építettek a birodalom számára?
Négy házat építettek, négy tűzfallal az utcára, négy tetővel. Csak belül
volt egy az egész. A császárház egy kis térre nyílik, de abban az
időben, midőn zeg-zugutcákat és sikátorokat szerettek az emberek, igen
nagy lehetett. Itt volt a népünnep és az ökörsütés, mikor
császárválasztás volt. Ezen vonult a menet a templomba. Köröskörül ma is
állanak a régi házak, mind három-négy-öt ablaksorral s ablak ablakon.
Miért ez a csupa ablak? Azért, mert a látványosságokat e téren az
emberek látni akarták. Képzelem, hogy ez a rengeteg sok ablak hogy meg
volt rakva kíváncsi emberfejjel, mikor lent császárt koronáztak és ökröt
sütöttek, a most is ott álló szökőkútból pedig vékony csöveken – bor
csurdogált a tolongó szegénység kupájába!
A házakat régen úgy építették Frankfurtban, hogy minden emelet egy-egy
fél méterrel kijebb könyökölt az utcára. A házaknak pedig oldalt csak
egy közös faluk volt, ahhoz hozzáépített a szomszéd. Ez a nem is széles
választó fal azután tűzvédő falnak túlemelkedett a háztetőkön, sőt
kirúgott végig elül is az utcára. Most is még sokan a régi mód szerint
építenek, de egészben kelendőbb a modern, európai sablón-építés itt is.
Megnéztem Rothschild, a frankfurti Rothschild szülőházát. Ezt a házat a
bankárkirály eredetisége pompájában restauráltatta s ez a ház most
megtekintésre méltó látványosság. Frankfurtban is elmentem a színházba.
Itt még a Frankfurter Schauspielhausban játszottak, de, uramfia, míg
Kölnben nyolckor kezdték az előadást – persze lumpoknak való léhaságot
produkálva –, addig itt fél hétre volt téve a kezdés és az előadás véget
ért háromnegyed kilenckor. Még világos nappal volt, mikor kijöttünk a
színházból. Az idő a kényes és kényelmes spieszeknek szólt, a darab nem.
Egy elég sikamlós francia bolondságot játsztak igen jól. Ellenben
másnapra Hamlet volt hirdetve, amelyet hogy nem láthattam, azért
sajnálom, mert Poloniusz szerepében Szikra nevű honfitársunk volt
fellépendő, aki valamikor operett-tenorista volt s úgy a hetvenes évek
végén néha még megszállta az a gondolat, hogy visszatér – magyar
színésznek. Nem tudom, milyen a feje most szegény Poloniusznak, de
bizonyos, hogy ma nem játszaná Poloniuszt, ha visszatért volna
magyarnak.
A színház mindenütt jól tele volt. Ezek az emberek szeretnek mulatni. De
mégis legtelibb ott volt, ahol amellett – sörözni is lehet. A sört
mindenütt nagyon szeretik Németországban. Az asszonyok igen lenéztek
minket, idegeneket, még a tudós és művelt Heidelbergában is, hogy annyit
sem tudunk inni, mint ők. Ami pedig a politikát illeti, a délnémetek a –
spanyolok pártján vannak. Mikor pedig a vasút berobog egy-egy állomásra,
vagy a hajó megáll: akkor 50–60 darab német kisasszony kiugrik a
kocsikból, nekiesik a pályaház falának, melyet íróasztalnak használ,
megír egy-egy féltucat Ansichts-Kartet, azaz levelező-lapot az illető
helynek, vagy valamely hírességének ábrázolásával s bedobja a
postaszekrénybe, azután eszik valamit, iszik rá egyet és újra vasútra ül
és robog tovább. A bicikli őrült divatban van az egész vonalon. Az
asszonyok is karikáznak, de szépet nem láttam köztük. A szépek inkább
gyalog járnak és lehetőleg lassan mennek. Ez a jó van ránk nézve, azt
hiszem, a biciklisportban.
Lenau.
Olvastam községekről, melyek víz partján lakva abból élnek, amit a folyó
más népektől leúsztat s amit ebből kifogniok sikerül. Bizonyos
tekintetben minden nemzet ilyen község. Áll a víz partján, halászva
arra, ami más nemzetekből oda úszik. Előfordul néha, árvíz idején a
törvényes úsztatás. Ilyen árvíz volt nálunk a Bach-korszak. Akkor
védekezve az ár veszedelmei ellen, se rá nem értünk, se kedvünk nem volt
kihalászni, amit az iszapos hullámok reánk sodortak; akkor tömegesen
szálltak partra, akik a vizek sodrán hozzánk közeledtek s el is leptek
bennünket tömegesen. Nem kis bajunk volt nekünk az a civilhad, amely
megszállta – hivatalainkat; de az idő elmult, elmosta rólunk a terhet s
ki merné ma tagadni, hogy amaz idők szerencsétlen vándoraiból számos
derék – magyar családdal szaporodtunk meg?
A második nemzedékben tiszta, jó és hű magyarokat adtak a hazának azok,
akik ellenséges lábbal léptek volt sanyargatott földünkre.
A névmagyarosítók nem csekély száztólija kerül ki ama bejött nemzedék
ivadékaiból.
A katonaság is ama fajok közül való, amely hasonló prédát úsztat a parti
halászok kezeügyébe. Akiről soraim szólnak, az is ezen a réven úszott
le, de fájdalom – vissza is úszott megint.
Csak születni, gyermekkorát leélni fogatott ki a vizekből, gyümölcsözni
visszaszármazott újra forrásához.
Dr. Sonnenfeld Zsigmond írt egy érdekes könyvet Lenau Miklósról,
századunk első felének nagy feltűnéssel működött magyar születésű német
költőjéről.
Nikolaus Niembsch von Strehlenau katonaszüléktől származott magyar
sótári tiszt gyermeke, született Csatádon, nevelkedett Budán, majd
Tokajon, ismét Budán, mígnem családja elszegényedvén, Bécsbe került
nagyszülei keze alá s ezzel visszakebeleztetett németnek, bár ő magát
mindig magyarnak vallotta s Sonnenfeld úr véleménye szerint költői nagy
hatásának egyik tényezője is lett a magyar mivolta. A benyomások,
melyeket Tokajon nyert, a tiszai tájak képei varázshatású elemei lettek
Lenau költeményeinek.
A költő Lenau ami érdeklődésünktől távol áll. Költészetében nincsen is
éppenséggel semmi belőlünk, sem ami reánk vonatkoznék. Érzékeny magyar
tárgyú versei is a regényes cigányról, a Tiszáról, a délibábról, –
éppenséggel nem magyarok. Tartalmilag és jellem szerint pedig egész
költészete távol áll a mi lelki, szellemi és érzelmi világunktól. A mi
akkorbeli költőinket más tárgyak lelkesítették, hegedűjök más hangokat
sírt a nemzet elé, irányuk másfelé fordította a közönség figyelmét,
érdeklődését: semmi közösség köztük és Lenau között. Akár mint ember,
akár mint művész – idegen volt hozzánk, csak külsőleg a születés és
néhány itt töltött esztendő véletlene kötötte hazájához, melyet szívesen
emlegetett, melyhez elvben ragaszkodott is, de melyhez minden mélabús
érzékenysége mellett is sohasem vágyódott, sohasem vonzódott. Az én
hitem szerint ezért végzetesen meg is lakolt. Mert szinte bizonyosnak
tartom, hogy sorsa, ha íróink és költőink akkori nemzeti harcának
részesévé lesz, e konkrét célú küzdelem életének biztos célt, elérhető
feladatot, úgyszólván mindennapi foglalkozást ád magasztos hivatás
mellett. Harcos szelleme megtalálja a legnemesebb harctért s nem
kénytelen magamagában s maga ellen folytatni dúló csatákat, amelyek
borzasztó vesztét s állandó boldogtalanságát okozták. A magyar poéták
működése összefüggésben volt a nemzeti törekvésekkel, sőt része volt,
cselekvő része a közéletnek, érintkezett, szövetkezett más ágaival a
nyilvános életnek, nagy költők egyenkint, majd csoportban, végre – mint
akadémia politikai tényezők voltak. A harc menetét, fejlődését majd
kudarc, vereség, majd ünnep és diadal jelezte állomásonként. A költői
babér itt a hazafi cserkoszorújával egybefonódva nyújtatott az érdemnek.
Képzeljük bele e viszonyokba Lenau egyéniségét. A kétes értékű harcok
helyébe vallás és filozófia közt, melynek csataterévé lelkét tette
ellentmondó végső következtetésekkel, ellenkező célokkal egyes műveibe:
itt a haza, a szabadság, az ember közvetlen érdekei és javai mellett!
Lenau a maga lelki küzdelmeiben akármily eredményre jutott, mindig maga
volt a megvert fél, mert a két küzdő principium – benne lakott s egymást
ostromolva mindig maga csak a költő lelki egyensúlyát, békéjét
pusztította, míg végre is férfikora derekán feldult idegei az – őrültek
házába vitték őt. Oly viszonyok közt, ahol nemcsak szentimentális
asszonyok és még szentimentálisabb férfiak tapsának dolgozott volna,
hanem ahol egy-egy műve népeket megmozgató, hatalmakat megrettentő
cselekedet lehet vala…
Konkrétebb anyagú és irányú munkásság mellett szinte a bizonyosság egy
nemével feltehető, hogy élete is másképpen fejlődött, alkalmasint
másként véget is ért volna, ha másutt nem, hát a 49.-i csatatereken,
melyeknek golyói már anélkül csaptak be a döblingi tébolyházba, hogy az
ő lelke éjszakáját megzavarták volna. Ezeket azért érintem, mert
sajnosan nélkülözök dr. Sonnenfeld szellemes könyvében egy ily irányú
fejezetet. A könyv, melyet ő írt, minden érdekessége mellett nem eléggé
a magyar közönségnek van írva. Konstatálni kellett volna, mit vesztett a
nemzet a csatádi sótiszt fiában s mit vesztett Lenau, vesztvén szülei
hazáját. Mily végzetes s lehetetlen élet egy jelentékeny költő élete,
akinek nincsen hazája.
És sajátságos, hogy Lenau, akit se belső szükség, se eleven szeretet nem
kötött a földhöz, amelyen született, aki csak művészete szerencsés
segédeszközeinek használta abbeli előnyét, hogy magyar nap sütött
bölcsőjére és ifjúságára, külsőleg szerette fentartani magyar voltát.
Szeretetreméltó és barátságos volt magyar jövevények iránt; gyermekkora
kedves benyomásait őrizte és ápolta és az osztrák és német abszolutizmus
polgári szabadságát élvezte, keserűséggel emlegette, amit nem ismert
csak felületesen, a magyar alkotmányos szolgaságot, szabadságot kívánva
a szegény jobbágynépnek, de az osztrák cenzura nevetséges zaklatásaitól
azzal a hivatkozással szabadult meg, hogy magyar alattvaló.
Kitünő hegedűjátékos volt, a Rákóczi-indulót oly virtuozitással húzta,
hogy egyszer Amerikában, egy különben hidegvérűnek ismert amerikai az
induló hallatára székéről lelkesülten felugrott, kiáltva – „Hurrah
magyar!“ Magyarokat szeretett magyarul megszólítani, noha csak
fogyatékosan beszélt már férfikorában hazai nyelvén; leveleibe is
testvéreihez vegyített magyar megszólításokat. Midőn először utazott
Württembergbe, sógorának egy terjedelmes levélben megírta útja
benyomásait. E levélben találjuk a következő érdekes és elmés sorokat:
„Igaz, hogy az itteni kitünő földmívelés jó benyomást tesz annyiban,
hogy az ember a lakosokat jómódúaknak képzeli, de mégsem tagadhatom,
hogy másrészt kicsinyes benyomást is gyakorolt reám. Az emberek itt
tolakodó koldusok módjára mindenre ráteszik a kezüket, hogy a
természetet kizsákmányolhassák. Látod, kedves öregem, itt megint a
magyar ember szól belőlem. Mégis van valami nemes azon hanyagságban,
mellyel Pannonia földmívelője vetőmagját a sekély barázdába hinti,
szőlőtőkéit már nyeséssel rendbe hozza, azután könnyű szívvel megy haza
és pipára gyújt. A szép tokaji hegyek fesztelenségükkel, egymástól
messze álló tőkéikkel, a közbe-közbe ültetett gyümölcsfákkal, sokkal
szebb látványt nyújtanak, mint a badeniek lépcsőzetes lejtőikkel, szűk
helyre szorított tőkéikkel. Magyarországon az egész földmívelés a
természethez intézett szerény kérés, szíves meghívás, hogy telt kezekkel
jöjjön gyönyörű adományaival; a németek a jó természet-anyát azonnal
torkon ragadják és oly iszonyúan fojtogatják, hogy orrán-száján
kicsordul a vér.“
Bizonyára igen elmés s költői illusztrációja a különböző viszonyoknak,
melyeket a költő nem ismer.
Lenau életében egy drámát kezdett írni, azt sem fejezte be. Egy fiatal
költőnek, aki művét előadás végett beadta a bécsi udvari színházhoz, ezt
mondá: „Ne tegye, ne adja legjobbját a bámészkodó sokaságnak, a
bódénak.“ Főleg a németekről hitte, hogy nem való nekik a dráma,
minthogy sokkal többet gondolkoznak, semhogy a cselekvésben örömet
találhatnának.
„Inkább tudok képzelni – mondá – magyar drámát, mint németet. Ott még a
történelemben, úgy mint a jelenben is léteznek önálló alakok, őseredeti
emberek, szilajak, jók, kik azonban a vérontástól mégsem féltek.“
Itt is csak a jelenséget látta, nem egyszersmind az okot is.
Magyarországon volt egy nyilvános önállóság, eredetiség és szenvedély az
emberekben; ott ahol ő élt, a németeknél, volt polgári rend, policáj és
spekuláció. A fenségesebb emberi tulajdonságok, az akarat: szilenciumban
voltak.
Beckkel, a szintén magyar születésű német költővel volt egyszer Bécsben
találkozása. Kettejök hazájára kerülvén a beszéd sora, Lenau
elragadtatással kiálta fel: „Élj szép magyar hazám! Szeretlek minden
hibáddal együtt!“ S minekutána anyja hibáit eképpen kegyesen
megbocsátotta, azok ellen fordult, kik azt beszélték róla, hogy
szülőföldjéről mitsem akar tudni.
„Száradjanak ki a gyalázatos nyelvek – mondá ezúttal igaz magyar átokkal
–, egy percig sem tagadtam meg hazánkat s még sokkal kevésbé árultam el,
noha mindig inkább durván bántak velem, semmint barátságosan. Mit tudott
a külföld Magyarországról, mielőtt mi voltunk? Mindennap áldottam úgy az
országot, mint a népét. Vajha lehetne már magyar népről is beszélni; de
én eddig csak urakat és szolgákat ismerek. Lesz-e valaha jobb állapot?“
Mikorra ez a „jobb állapot“ bekövetkezett, Lenau egy költői dicsőségben
éppen úgy, mint emberi csalódásokban gazdag, aránylag rövid élet után a
téboly martaléka lett.
Mit tudott a külföld ő előttük rólunk?
Henye kérdés, értéktelen kérkedés. Mit tud rólunk a külföld, mialatt itt
persze a külföld ama része értendő, melynek Lenau dalolt, mit tud rólunk
ő utána? Mivel hálálja meg, hogy a század egyik legjelentékenyebb német
költőjét tőlünk kapta, mi neveltük neki?
Azzal, hogy Csatádon Lenau nevével a többi alsómagyarországi német
községekben azzal a civilizációval, melynek egyik fénye a magyar
származású költő – jelenik meg a Schulverein, izgatni, keresztes hadat
hirdetni ellenünk –, Magyarország, ama haza ellen, melyet Lenau „minden
hibájával együtt“ úgy szeretett, hogy a nyelvüket átkozta meg, aki tőle
elszólni iparkodott.
Hát érdemes volt…?
Oberammergau.
Aránylag igen hosszú neve ez egy kis bajor községnek, amely világraszóló
hírre tett szert azzal, hogy immár közel négyszáz éven át hagyományosan
ápolja, őrzi és fentartja játékát Krisztus kínszenvedéséről. A régi
misztériumokból tisztult és fejlődött ki az oberammergaui passió
bizonyos tökéletességére a maga nemének. A színpad históriája azt
tanítja, hogy úgy a régi görög időben, valamint a kereszténység idejében
is a dráma a vallásos misztériumokból alakul ki profán művészetté.
Vagyis a szülőanya belehalt abba, hogy életet adott gyermekének. A
gyermek: a keresztény dráma hallatlan tökéletességre fejlődött, fejére
nőtt összes irodalmi testvéreinek, a többi műfajoknak; mint irodalmi
foglalkozás is a legjutalmazóbb; mint a dicsőség osztogatója minden
írónak a legkívánatosabb, mert a legeslegnagyobb közvetetlenséggel
osztja a babért. De, ismétlem, anyja életén vette meg ezt az
elsőbbséget, mert a misztérium megsemmisült, csak az irodalomtörténetben
él, mint a holt nyelv a grammatikájában, mint a kiveszett állat
spirituszban, a kiveszett növény lepréselve. Tenyészni nem tenyészik
sehol.
Én azonban ezt a tanítást, amelyet az irodalom professzorától tanul meg
az ember, ezúttal megszorítom. Ott jártam Oberammergauban, megnéztem a
passió főpróbáját s azt kell róla mondanom, hogy az a tökéletességre
fejlődött misztérium. Négyszázéves történet, fejlődés, tisztulás
változása nélkül a lényeges ismérveinek. Az maradt lélekben, ami volt,
ami esetlegességeiből is a lényegéhez tartozik, mint teszem azt, a
játszók – az is a régi maradt. A falubeli nép játsza úgy, hogy teszem
azt, a házigazdám néhai atyja ezelőtt tíz évvel Judás volt, a házigazdám
a kórusban tenort énekel, a kocsisom, akivel a játék utáni napon
Hohenschwangauba utaztam, az előadáson Sámsont ábrázolta egy élőképben;
egy müncheni barátom pedig éppenséggel szűz Máriáéknál lakott. A
községnek 1200–1300 lakosa van s ebből az előadáson 700 körül van a
színpadon, jóformán a falu épkézláb népe. Csak az apróbb gyerekek, az
öregek, betegek, cselédek, nyomorékok maradnak ki a játékból. Magából
abból a családból, ahova engemet szállásoltak, hárman játsztak. Reggel
nyolc órától fél tizenkettőig a színpadon voltak, fél kettőig minket
szolgáltak ki az asztal körül, fél kettőtől hétig ismét a színpadon
voltak, mert ennyi ideig tart Krisztus kínszenvedésének csodálatosan
megható játéka májustól szeptember végéig minden vasárnap és ünnepnapon,
minden tizedik esztendőben.
Az oberammergauiak polgári foglalkozása a képfaragás. Farag az egész
lakosság. Gazdaságuk nincsen, mert a bajor havasok ama völgye, amelyben
a község fekszik, három oldalról el van zárva, csak egy oldalról van
nyitva, de ez az egy az – északnyugati oldal. Szántani, vetni, aratni
ott nem lehet. Csak éppen rétjei és legelői vannak, de mérsékelten ez
is. Faragó szerszámukkal keresik a kenyerüket s minden tizedik
esztendőben eljátszák Krisztus kínszenvedését. A faragás elég
tisztességes kenyéradó a hegyi lakók szükségét tekintve, de a
passiójáték világra szóló hírt szerzett nekik. Házigazdám, Anton Lechner
uramnak, a néhai híres Judásnak egyik asztala körül ültünk, egy kedves
newyorki asszonyság a leányával, egy csikágói szeretetreméltó
kisasszony, egy szanfranciskói katholikus pap és én. Elég messziről
jöttünk mind, hogy a főpróbát megnézzük. Rajtunk kívül volt még ott ez
alkalommal vagy 2000 idegen. A nézőtéren voltunk közel 4000-en. Ennyi
ülőhely van ugyanis benne és hézagot keresve is nehezen lehetett
találni. A helyárak 10, 8, 6, 4 és 2 márka, egy márka 120 fillér.
Legtöbb a tíz márkás hely s így egy tömött ház bevétele fölrúg 28 ezer
márkára. A környék népe úgyszólván vallásos gyakorlatnak nézi e
játékokat és néha processziókban jár el rája. A teljesen
ágrólszakadtakat ingyen bocsátják be, erre is vannak helyek, amelyek
nincsenek a 4000 ülőbe beszámítva. Egy-egy esztendőben 27 előadás van
rendesen. De gyakran megesik, hogy valamely ünnepen kétannyi nép jön,
mint amennyi belefér a nézőtérbe s ilyenkor a következő napon
megismétlik a játékot.
A játékos esztendőben és a játék előtt majdnem egy évig, összesen
mintegy húsz hónapig szünetel minden polgári munka s ilyenkor az egész
falu a játékra készül. Van a falunak rajziskolája, ének- és
tornatanítása. Minden, ami a játékhoz kell: az összes jelmezek, mind a
faluban készül. Egy éltes, odavaló leány áll a szabóműhely élén. Ő
szabja ki a jelmezt s a falubeli leányok varrják. De valamint az előadók
nem képzett színészek, ő sem tanult szabó. Tehetsége van a szabóságra,
mint Lang Antalnak alakja, hangja, lelkülete, szíve a Krisztus
szerepére, a másiknak a Judáséra, egy fiatal leánynak szűz Máriáéra.
Mert Mária, a szűz anya nem lehet – vénleány. A polgármesterük tartja
kezében az egész rendet. Evidenciában van minden gyermek, hogy kiből mi
válik. Némely 12–14 éves gyermeknek az álma, hogy 10 év mulva Krisztust
játszhassa és az autoszuggesztio alatt, melyet áhítatos becsvágya rája
évek során át gyakorol, fejlődik a gyermek. Talán még a szakála is
aszerint nő ki. Mert az oberammergaui játszók nem maszkírozzák ki
magukat, mint a színészek. Sem festéket, sem parókát, sem semmi eféle
kisegítőt nem használnak, hanem úgy növesztik és viselik a hajukat, úgy
gyakorolják a járásukat és egész maguktartását, ahogy az alak
megkívánja, akit tízévenként játszaniok kell. A mester a rendezőjük. Ő
válogatja össze a ruhák színét és ő állítja össze az élőképeket az
ótestamentumból, amely a passió egyes következendő részeit
szimbolizálják. Van zenekaruk és énekkaruk és a karbeliek éneklik, hol
egyik, hol másik, némelyik igen fényesen a magánrészeket. Nem kevesebb,
mint 27 énekrész és prológszavalat van egy előadáson. Ezt mind
tanulgatják hónapokkal az előadások megkezdése előtt. Az idei ciklusra
tavaly februáriusban kezdték meg a tanulást. Bevételök – belépőjegyekből
– lehet 4–5 százezer márka. Ebből fedezik beruházásaikat, a tiszta
jövedelem kétharmada közcélokra megy, egyharmada a játszók között
osztódik szét, azaz közel hétszáz ember közt. Ez tavaly azt jelentette,
hogy Krisztus személyesítője kapott 2000 márkát, a kisebb (gyermek)
szereplők húsz-húsz márkát. A közbülesők jelentőségük szerint
jutalmaztatnak. Mind ez igen szegény jutalom másfélévi munkaszünetért,
mely idő alatt nemcsak nem dolgoznak maguk, hanem vevőik is másfelé
néznek, úgy, hogy mire újra munkába kezdenek, vevőjük száma erősen
megapad. De ez kiegyenlítődik a forgalom által. Mert mindenkinek van
kiadó szobája, sokaknak terített asztala; azután fotografiában, faragott
munkában s minden egyébben esik ilyenkor kinek-kinek gazdag vásárja.
A közcélok alatt kell érteni vízvezetéket, kanalizációt és közkórházat,
amit építettek. A jó oberammergauiak mind e három intézmény nélkül
elehetnének. De a nagy idegenforgalom szükségessé teszi ez egészségügyi
intézményeket. Ők maguk kórházba is csak elvétve kerülnek, de mondták
nekem, ha véletlenül valamely utasembert a látogatók közül baj érne: azt
csak el kell látni illendően.
Beruházás alatt értendő a színpad, a nézőtér, a kiállítás, amely az idén
vagy 130 ezer márkába került, maga a prológus olyan hímzett szövetű
ujjast visel, amelynek métere 60 márka és a szükséges műhelyek, a
zenekar, énekkar, iskola stb. föntartása. Az idén építették a fedett
nézőteret, amely 200.000 márkájukba került. Azelőtt fedetlen volt s
megesett, hogy a hirtelen jött jégeső iszonyú pánikot okozott a
közönségben. A játszók egy része teljesen ki van téve most is az idő
viszontagságainak s akárhányszor megesik, hogy szakadó esőben játszák
végig rendületlen nyugalommal fenséges játékukat.
A telep maga két részből áll: a nézőtérből és a színpadból. A nézőtér
egy nagy, téres, egyszerű, négyszögletes deszkaalkotmány vasíveken, de
elvakolva. Külseje grafito-alakokkal van díszítve: egy-egy szent,
templomi stílusban. Az ülőhelyek alkalmasan eltagolva erősen emelkednek
hátrafelé, úgy, hogy minden sor kényelmesen ellát az előző sorok fölött.
Leghátul egy pár páholy van nevezetesebb, vagy előbbkelő személyiségek
számára. Ha ez nem akad, akkor huszonöt márkáért bárki megveheti az
előadásra. Hátul a páholyok körül a fenmaradó nagy falon kétfelül két
kép van ügyes ecsettel festve: az egyik a közeli ettali bencésklastrom,
híres búcsújáró hely; a másik az oberammergaui passiók régi primitív
játszóhelye. A nézőtér elülső része nyitva van s vele szemben áll a
színpad. Középen a szorosabban vett színpad szintén egy négyszögletes
hosszúkás, mély ház, zsinórpad nélkül; mélysége körülbelül két színfal.
Itt váltakozik a díszlet, itt játszódik le a jelenetek egy része, itt
vannak az élőképek. E színpadnak van nagy előtere, melyre a játszók a
szükséghez képest ki is jönnek. Oldalt kétfelül csatlakozik e színpadhoz
egy-egy nagy kapu, melyen keresztül Jeruzsálem utcáiba látni; a kapu
után következik mintegy 45 foknyi szögben egy-egy görög oszlopcsarnokos
ház, vagy tíz lépcső magasan az egyik, a nézőtől balra Pilátus palotája,
a másik, a jobboldali Kaifás lakóháza. E házakhoz ismét szögletben úgy a
jobb-, mint a baloldalon oszlopos folyosó, pompás falmezőkkel. E
folyosókból lépnek föl a prológus és a karok, jobbról és balról és egy
hajlott sorban fölállnak a színpad peremére, középen a prológus, jobbról
a basszus és alt, balról (a nézőtől) a tenor és szoprán. Mindez –
színház, a függönye, a kapuk, a két ház és a folyosók elég élénken, de
ízletesen vannak díszítve, úgy, hogy a szem kellemesen jár ide s tova
rajta.
A közönség áhítatosan üli meg s tömötten a padsorokat. Taps nincsen.
Színpadi hatások a mai drámai teknika értelmében nincsenek.
Magábaszállás, áhítat, könnyhullatás a hatás.
Az előadás tárgya Krisztus kínszenvedése: Jeruzsálembe való
bevonulásától kezdve egész mennybemeneteléig az evangelisták előadása
szerint. A játék minden jelenetét megelőzi a prológ, az ének és egy vagy
két élőkép az ótestamentumból, amely Jézus életének előadásra kerülő
mozzanatát szimbolizálja.
A darabot, ha szabad annak nevezni, amelyet most játszanak, az odavaló
pap rótta össze és egészítette ki az idők folyamán kialakult
szövegekből. Ő költötte a prológust is és az énekszöveget. A prológust,
amely himnuszi hangban, kizárólag antik verselésben célzásokat tartalmaz
az elkövetkezendő képekre s a jelenetre, följajdul vagy fölujong a
tartalom ihletétől, fenségétől: egy méltóságos fejedelmi alak mondja el
nemes egyszerűséggel, kiváló értelemmel és rajongó hittel. Ez az ember,
akit csak Christus Mayernek hívnak Oberammergauban, mert harminc éven át
háromszor játszta Krisztust és mindeneknek, akik látták, felejthetetlen.
A prológust követi az ének, az ének alatt föltárul az élőkép.
A legzseniálisabb és legszebb dolgok közé tartozik néhány e képek közül,
amit valaha láttam. Semmi az operai és egyéb színpadi káprázatos
tündérségekből ehhez nincsen fogható. Mert itt világításbeli hatások
nincsenek. Amennyi és ahogyan a napvilágból véletlenül ráesik, annyi a
világítás. Itt tisztán a remekül tagolt tömeg, a zseniálisan állított
csoport, a fenséges színharmónia, a közönséges nappali világosság
nyugalma és az ember ihlete, mártíriumos szilárdsága dönt. Nyolc éves
gyermekek percekig, mint az acélkapcsok, úgy állják helyöket. A profán
színpad raffinériájának nyoma sincs. Ez a klasszikus festői remekművek
egyszerűségét, biztosságát, varázsát és keresetlenségét adja nekik.
Sohasem láttam olyan szépet ebben a nemben, mint a képet, amelyben a
zsidókra a pusztában a manna hull. Test testen, fej fejen, egy meg nem
szakasztott tömeg emberből, asszonyból, gyermekből. A tömeg gyönyörűen
eltagolva színekkel és egy-egy – nem tudom másnak mondani – kontra
állással, ami abból áll, hogy valaki egy váratlan elhajlással, háttal
vagy fekve van beillesztve és a képből Mózes és Áron kiemelkedő alakja.
Csodásan szép, harmonikus, tömeges és nyugodt kép. A gyermek olyan
biztosan állja benne a helyét, mint a meglett ember; a szem éppen oly
szilárdan állja szerepét, mint a kar s a láb.
Nem tudtam levenni a szememet az én Sámsonomról, akiben másnap
kocsisomra ismertem. Félig dűlt helyzetben, magát hátra vetve, fogta
jobbjával a repedező oszlopot, szemét pedig kimeresztette az űrbe, hogy
szinte tündöklött nagy világos két szeméből a világtalansága. Körülötte
a rémület csoportjai, amelyekre rászakadandó volt a királyi palota
padmalya. Nevezetes zseni lakik abban az egyszerű emberben, aki ezeket
az ő egyszerű társait ilyen tökéletességek kész anyagává tudta
megihletni.
Az utolsó vacsorában, bár az elrendezés más, megelevenedik az ember
előtt da Vinci képe. Remek az apostolok ruházata, mindenik két-két
színben s e színek csoportosítása az asztal körül. Judás ruhája éppen
oly elmés, mint szerencsés, sárga sárgában, de ez már nem élőkép, ez
jelenet, amely a cselekményhez tartozik.
Magáról az előadásról szeretnék egy nagy szót mondani. Mindenek után,
amit tanultam s amit magamnak elképzeltem, az volt az illúzióm ezen a
nevezetes vasárnapon, amelyen reggel nyolctól (másfélórai ebédidejét
leszámítva) este fél hétig a színházban ültem, hogy egy klasszikus
ógörög tragédiai előadást nézek. Nem egy színpadi szórakozás, hanem
valamely nemesebb tartalmú ünnep ez. A görögök mitoszbeli hőseik,
félisteneik szenvedését, gyásszal és irtózatokkal telt kiengesztelő
sorsát nézték, nagy ihletű költők szövegét hallgatták a szabad ég alatt,
reggeltől estig, napokon át, nemzeti ünnepre gyűlve, nem professzionátus
színészektől, hanem a szerző által összeválogatott és betanított lelkes
barátoktól és ihletett emberektől.
Itt is. Azt a történetet, amelyet mindnyájan tudunk. Az újtestamentom
szövegéből századokon át kialakult dialógokkal, melyeket megihletett
szívű emberek formáltak, kiegészítettek és kiválogatott, e szöveg
hitében fogant, született és nevelkedett emberek mondanak el rajongó
lelkük közvetetlenségével és lelkes szeretetével. Ez emberek olyan
szilárdak a hitükben, mint az evangélisták, akiknek könyveiből nőtt ki a
szöveg. Azt merném mondani, hogy ez az egyszerű, keresetlen, naív könyv,
amiben semmi sincsen, amit ne tudnánk, de amiben minden új, ami van,
igazságától és hitétől, egy nagy alkotás. A misztérium kialakulva
műfajjá, naívságát megmentve tökéletességgé. Olvasmánynak is élvezet,
imádságos-könyvnek is a legjobbakból való.
A játékról mit mondjak? Súgójuk nincsen. Ugy mondja mindenik a szöveget,
mintha ő találná föl. Mindenik szereplőnek a szavába, mintha hallottam
volna beledobogni a szívét. Természetesen, vannak jobbak és gyöngébbek.
A fiatal 25 éves Lang először játszotta Krisztust. Mondják, hogy messze
elmaradt elődjétől. Ezt mondták Máriára is. Én mégis azt gondoltam, hogy
itt-ott a régibbek talán szebben mondtak valamit; valamely
tulajdonságukban jobban találtak föladatukhoz, de őszinteségben, hitben,
lelki elváltozásukban és ihletükben a maiak is föladatuk színén vannak.
A mostani fiatal Krisztus az első szereplés izgalmával, föladatának
megilletődésével, szerepének kiáradó, isteni teljességével jött és
iszonyú őszinteséggel emelkedett föl a keresztfáig s megrendítő volt
rajta a halál. A vér kiment az arcából, a szeme megtört, a teste
csuklóiban megoldódott s mintha elszálló lelkének szárnycsapása lett
volna, úgy hallatszott a közönség sóhajtása végig a tömegen. Az ember
szíve félelmesen dobogott arra a gondolatra, hogy mi lehetett 1900 évvel
a Golgotán, amikor most, egy közönséges ember egy bajor faluból, magát
beleképzelve az Istenember helyzetébe és másolva szenvedését és halálát,
aki sem nem Egressy, se nem Garrik, hanem egy tanulatlan képfaragó
ember, csak hite és ihlete segítségével így megrendíti a sokaság szívét.
De mégis, egy korlátozásom van. Nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanaz ez
a passió, ami nekem volt s azoknak, akik velem nézték.
Azt gondolom, háromból egy szükséges; vagy a lélek és elme naivitása,
vagy egy felsőbbrendű műveltség, vagy végre az, hogy az ember,
akármilyen is a műveltsége, Jézusát már a szívében odavigye magával.
És ezt nem felekezeti szempontból értem, mert azt gondolom, hogy
manapság, mikor az európai emancipáció folytán a zsidók is a keresztény
társadalom kötelékében élnek és nem külön kötelékben, Krisztus lelkének
és tanításának szeretete nincsen egyházhoz kötve és felekezethez.
Egy azonban bizonyos, hogy a mai fölületes és cinikus műveltség
szerencsétlenei számára elrejtett kincs ennek az előadásnak a bája és
hatalma.
Most már csak egyet és mást kell elmondanom, ami kiegészíti vagy
megmagyarázza azt, amit a minap írtam a bajor falu előadásairól.
Mindenekfölött azt szeretném kiemelni, hogy Krisztus kínszenvedéseinek
ez előadásában semmi teatrálikus hatás nincsen, leszámítva a pazar
kiállítást ruha dolgában. Ez valóban udvari színházi luxus, finom,
szolíd kelme, fényes, aranyos és históriai oly értelemben, hogy a nagy
egyházi festők képeiről van nagyrészt mintázva. Maga a darab inkább
epikus természetű s egymásután adja az új testamentom ismert jeleneteit:
Krisztus bevonulását Jeruzsálembe szamáron impozáns néptömeg
kíséretében, a kufárok kiűzését a templomból, a bethániai idilli
jeleneteket (búcsú) és Jézusnak írral való megkenését Mária Magdolna
által; Krisztus utolsó útját Jeruzsálembe; az utolsó vacsorát; a
szinédriumot, mely elvégzi Jézus halálát; Jézust az olajfák hegyén;
ezután a jeleneteket Annáh, Pilátus és Heródes előtt, a törvénylátást,
Kaifás által, aki halálra ítéli Jézust; majd Krisztust a börtönben, ahol
megcsúfoltatik; Júdás kétségbeesését és öngyilkosságát; Krisztust, amint
a saját keresztjét viszi, a Golgotán, a keresztről való levételét;
föltámadását és mennybemenetelét.
Drámai izgalmak csak azokat a jeleneteket borítják el, amelyekben a
farizeusok Pilátustól ítéletük megerősítését iparkodnak kierőszakolni. A
többi jeleneten mind csak megilletődés ül, bensőség, áhítat, megindulás,
meghatottság és néma fájdalom, a színpadon éppúgy, mint a nézőtéren. De
hogy ez egyszerű, keresetlen jelenetek, melyekben csak az történik
szemünk láttára, amit már mindnyájan ismerünk gyermekkorunk óta, mily
hatással közlődnek a nézővel, annak külső mértéke az, hogy reggel 8-tól
este fél 7-ig ott ülünk, teatrális emóciók, taps és egyéb járulékai
nélkül a közönséges színháznak, ott ülünk és lessük az utolsó szót s az
utolsó képet is.
Az ember azon csodálkozik legjobban (amíg nem látta a dolgot), hogy a
színjátszás mai raffinált virtuóz képességei mellett, melyeket bőven
élvez a modern közönség, miként érheti be a világ minden részéből
összesereglett, tehát igen világlátott sokaság az egyszerű oberammergaui
faképfaragók játékával, amelynek bizony semmi köze, sem semmi rokonsága
nincs a Novellik és Sarahk izgató művészetével.
A feleletet az ember csak ott a helyszinén találja meg.
Ez az egész, menetében, párbeszédeiben, fejleményében, motívumaiban oly
igen egyszerű és természetes, megható történet csak igen egyszerű és
természetes eszközökkel oly szép és fenséges és csak teljesen rokon a
lélekben és elméjükben is igen egyszerű és természetes emberekkel, akik
előadják. Nem színészi tudományukkal győzik, hanem megfelelő
előkészületük – az értelmes és őszinte beszéd – mellett azzal, hogy
teljesen beleélik magukat darabjuk kultuszába és őszinte hittel,
meggyőződéssel és érzelemmel elmondják a járásukkal-kelésükkel járó
szöveget. Egészben művésznép az igaz, amely az elemi iskolai
tudnivalókon kívül rajzolni, muzsikálni, énekelni és tornát tanul s a
foglalkozása is művészet. A lakosság általános foglalkozása a
képfaragás. A szobrászi állás, szép vonalak, egyszerűség és báj
természetükben van, évszázados gyakorlat után szinte velük születik.
Ilyen plasztikus művészi eszközök az ő színészi eszközeik is.
Keresetlen, egyszerű, természetes, őszinte mint a képfaragás, mely a
legegyszerűbb dolgok: _a vonalak_ szépségétől és korrektségétől függ.
Teljes összhang van tehát a darab kompozíciója, a története, az emberek
lelki és elmebeli világa és mindennapi foglalkozása között.
A színészet technikájában sokszor föltették és vitatták, de soha el nem
döntötték a kérdést, hogy a színésznek, aki sírást színlel, szabad-e
vagy kell-e igazán sírnia, aki meghatottságot játszik, meghatottnak
kell-e igazán lennie. Oberammergauban ez a kérdés nem vitás. Ott a
játszóknak az érzelme lélegzetvételükkel jár ki s be az ajakán. Ott
semmit sem játszanak, ott mindent átélnek a játszók és mikor Krisztust
leveszik a keresztfáról, az a Krisztus fizikailag él ugyan, de lelkileg
meg van halva és a néző nem veszi észre, hogy fizikailag él. Borzalmas
meghalást, megdöbbentőt, megigézőt láttam akárhányat nagy művészektől.
Igazán halott embert színpadon életemben csak egyet: Lang Antalt a
keresztfáról való levételekor és anyja: Szűz Mária ölében fekve. Oly
mély és igaz volt ez a benyomásom, hogy egyetlen bántó dolog volt benne,
a sok mesterséges vérfolt, mely a testére volt festve, holott ezenkívül
semmi színpadi segítő eszközt, se arcfestéket, se parókát nem
használtak. A színlelt vérfolt sértő volt az egész ember és alak lelki
és testi igazságán.
Van az oberammergauiaknak gyakorló színpaduk is, amelyen közbe – a
passió közé eső években – maguknak és a környéknek játszanak. Van erre
egy pár hazafias darabjuk és egy pár népszínművük. Nagy sajnálatomra
ebből semmit sem tudtam megszerezni s ezeket nem vonhatom bele ítéletem
okai közé. Csak olybá vehetem, hogy ezeken gyakorolják beszédüket,
mozgásukat, úgy, hogy 10 évről 10 évre a nagy alkalom ne találja őket
gyakorlat nélkül.
Az oberammergaui játék eredete egy fogadalom 1633-ból, amikor olyan
pestis pusztított ott, hogy három hét alatt az akkor kisded faluból
kihalt nyolcvannégy lélek. A pestis ellen fogadta föl a falu
előljárósága, hogy ezentúl minden tizedik esztendőben előadja Krisztus
kínszenvedésének a tragédiáját, mint ahogy a régi okmány mondja: die
passions-Tragedi Zu Ehren dess bitteren Leyden und sterbens Jesu Christi
zu halten und zu Exhibiren.
1634-ben volt az első játék s azóta tart rendesen, kivéve ha háború
megzavarta. Igy az 1870.-i német-francia hadüzenet már játék közben érte
az oberammergauiakat. Abba is hagyták a játékot, de 1871-ben lejátszták
a megzavart esztendő tartozandóságát.
A pap, a polgármester, a faragómester, a tanító s a zenetanárok rendezik
és intézik ezt a csodás vállalatot.
* * *
A mult vasárnapi főpróbára a falu előljárósága a müncheni írói és
újságírói egyesület közbenjárásával hívta meg az európai sajtót. Ez
egyesület kitünő elnöke Schaumberg dr. meghívását egy kirándulás
tervével tetézte a néhai Lajos bajor király tündérváraiba, melyek azon a
vidéken vannak. Vagy száznegyvenen a sok százból, aki Oberammergauban
összesereglett, elmentünk Schaumberg dr. és Wetzstein müncheni
hírlaptulajdonos kalauzolása mellett e kirándulásra; a bajor nép
zsenijének élvezetéből a fantasztikus lelkű bajor király alkotásaiban
gyönyörködni. Megnéztük a linderhofi nyaralót, a miniatur Versaillest,
amely megdöbbentő pazarsággal dicsőíti XIV. és XV. Lajos királyokat.
Minden az ő ízlésükben van, minden őket ábrázolja, korukat, embereiket,
szeszélyüket, ünnepeiket: festmény, szobadísz, bútor, minden, minden,
minden. Képzelhetetlenül fényes, drága, szeszélyes, fejedelmi, terhelve
arannyal, ezüsttel, márvánnyal, drágakővel, bíborral, bársonnyal,
hímzéssel, műtárgyakkal kigondolhatatlan sokaságban, egész az
ebédlőasztalig, amely a padlóba sülyed és megrakva jő fel. Egy
mesterséges csepegő kőbarlang villamos világítással, vízeséssel, tóval
és festménnyel; egy a párisi kiállításon vásárolt mór kioszk
fantasztikus ragyogással; vízművek játéka, szobrok, lépcsők és
gloriettek; kábító látvány, melyből alig tud az ember magához térni a
régi egyszerű kápolnában, ahol egymaga szűk falak közt lakik az Isten,
míg a nyaraló csodás, észvesztő szobasorában egymaga bolyong a király.
Ezt gondoltam magamban s ez a gondolat mind metszőbben fészkelte be
magát az agyamba, amint szobáról-szobára mentem, amelyekben a legutolsó
szék árán meg lehetne venni egy bajor parasztházat: hányszor nem
kiáltozhatott ez a szerencsétlen király arannyal hímzett bíborágyával és
pamlagaival szemben állva: adjatok egy ágyat, amelyen egy kicsit
henteregni, egy diványt, amelyen kényelmesen elnyújtózkodni lehet!
Hochenschwangauban az új Neuschwanstein gyönyörű fellegvár fenn a
sziklán éppen ilyen, csakhogy itt a német monda kultusza a fő s a
mellékdísz: a Szigurd, a Parcifallegendák képben, szoborban, faldíszben,
mindenben. A keleti fejedelmek, az Ezeregy éjjel tündérsége, egy a
világtól elzárkózott király fantasztikus álmai megvalósítva, terem terem
után csodánál csodább. Hihetetlen a mai modern világban. Mintha egy
régi, egy elmult rendből menekült volna ide a XIX. századba a régi
századok bolygó lelke.
Régi várakat: a gúláktól kezdve a mi középkori várainkig, ha látok, egy
elmult világ rendje elevenedik meg előttem; a fáraók rabszolgái, a mi
középkori eleink jobbágyai nélkül ily alkotások lehetetlennek látszanak.
Ime azonban itt egy király az egyenlőség forradalma után, a szocializmus
ébredő századában szemébe nevet világrendnek, időnek, multnak s jelennek
s megcsinálja az elmult századok passióit modern eszközzel: a pénz
iszonyú tömegével. Környezete megrettenve nézi a pazar szeszélyt,
módokat keres, hogy segítsen a bajon és íme a nép, amely misztikus
szeretettel nézte titokzatos királyát, suttogni kezd, gyülekezik,
fegyverkezik, hogy körülvegye, megvédje és szökésében segítségére
legyen. S egy végzetes pillanatban ez a mesébe való király az orvosa
elől, akinek hűségében nem bízik, menekülve a stahrembergi tóba gázol.
Az orvos utána siet, hogy kivezesse, a király birokra kél vele s
mindkettőt örök halálos öleléssel fogja át a hullám.
Alançon hercegasszony valamikor menyasszonya volt ennek a királynak. De
az ideális férfi megcsalatkozott menyasszonyában s örökre elfordult
nemcsak tőle, hanem minden asszonytól. És a gondviselés, ez a rettentő
poéta az egymásnak szánt, de egymástól elfordult két lelket, hogy a
halálban se találkozhassanak, – az egyiket vízbe temeti, a másikat
emésztő tűzbe, a párisi bazárégésbe.
Sokfelé el van terjedve II. Lajos király arcképe azon a vidéken.
Szerették, mert a sokaság mindig vonzódik a szertelenhez, a
kimagyarázhatatlanhoz, a titokzatoshoz. Ma éppenséggel lelkesedéssel
beszélnek róla, mert szeszélyes alkotásai, amelyeknek fényében, mint
arannyal kivert kriptában szörnyű magányosságban élte napjait, – most
meg vannak nyitva a világ kíváncsisága előtt s benépesítik a vidéket
utas emberekkel. Mikor a király meghalt, az udvar elsápadt hátrahagyott
adósságainak szörnyű listáján. Azóta azonban turistáktól belépődíj
fejében a kastélyokért beszedtek 17 millió márkát. És ezt mindig
bővebben fogják szedni úgy, hogy a szerencsétlen király pazarlása végül
ma üzletnek is fényesen beválik.
Arcképét, pedig általában igen szép férfi hírében volt, valahányat
láttam, nem találtam szimpátikusnak. Én alkotásaiban láttam az ő valódi
képét. Mintha nem olyan királynak képzelte vagy érezte volna magát,
akinek uralkodó-jogai és kötelességei vannak: akinek népét kell vezetni,
hogy boldoguljon: hanem mintha az álmodozó gyermekfantáziában élő király
lett volna, akinek a király fogalma, hatalma, dicsősége és egész valója
aranyruha, gyémántkert, ezüstpalota, fény és káprázat s amit csak egy
szertelen, csapongó képzelet az éj sötétségéből magának ragyogást elő
tud varázsolni. Művészei, magányos színháza, várai, kastélyai,
egyedülvalósága és korlátlan akarata voltak az ő királysága, nem pedig a
sörös Bajorország.
Magyarországra kettő emlékeztet e tündérkastélyban: Benczur Gyula két
képe Linderhofban és Szent István és Szent László király alakja a
neuschwansteini vár tróntermében, ahol az elefántcsontból tervezett, de
el nem készült trón fölött való körfalat a kereszténység hét szent
királyának festett alakja díszíti.
Magyar hazánk az egyetlen ország a világon, amelynek trónján két szent
viselte a koronát. Szent Istvánról még egy nagy kép is van e roppant
fényben tündöklő teremben: amint a pogány magyarokat a keresztény hitre
téríti.
Müncheni újságíró-kollégáink iránti hálás gondolattal zárom le e
soraimat, amiért meghordoztak bennünket abban a tündérségben, amelyben
tündöklenek a bajor nép, a bajor hegyi vidék és a legszerencsétlenebb
bajor király álomlátásai.
Banquo szelleme.
Megnéztem „Macbeth“ fölelevenített előadását, élveztem a gondot, melyet
reáfordítottak, de sajnosan vettem, hogy a jó szándéknak áldozata lett
Banquo kísértő lelke, melyet kihagytak. Aki netán nem tudja a
történetet, annak íme itt elmondom az idevágó részt.
Banquo és Macbeth csatát nyernek, mint hadvezérek Duncan király számára.
A nap hőse kiválóképpen Macbeth. Mikor a két hadvezér a csatatérről
eljő, egy pusztás helyen három boszorkány üdvözli s Macbethnek egy
méltóságot ígér, melynek birtokosa még él és királyi koronát; Banquónak
azt, hogy maradékai lesznek királyokká. A két hadvezér nemsokára
találkozik Duncan királlyal, aki elhalmozza őket magasztalásaival,
Macbethre ráruházza a boszorkányok által ígért méltóságot és bejelenti
nála látogatását, hogy ott tölti a következő éjszakát.
Macbeth megrendül a boszorkányok egyik jóslatának gyors beteljesedésén s
ezt kezességnek veszi arra, hogy másik ígéretök sem marad puszta szónak.
Ez izgalmak, nagyravágyásának sarkantyúja és felesége ösztökélései
ráviszik a tettre: megöli királyi vendégét s csakugyan király lesz. Mit
ér azonban neki a korona, ha nem magának s maradékainak szerezte lelki
nyugalmának árán, hanem Banquo utódai számára. E hánykolódás veszi arra,
hogy bérelt gyilkosokkal megöleti Banquot és fiát. A gyilkosok megölik
Banquot, de fia, Fleance, elmenekül. Ezt jelentik a gyilkosok
Macbethnek, éppen akkor, mikor az új király maga köré gyűjtötte híveit,
hogy megvendégelje őket. Iparkodik is mindenki az új uralkodó kegyében
járni, tömegesen jöttek el Skócia nagyjai a királyi vacsorára s le is
telepedtek. Csak Macbeth széke üres még, mert ő egy titkos ajtó küszöbén
suttog a két gyilkossal, akik neki Banquo haláláról hozzák a jó, Fleance
megmeneküléséről a rossz hírt.
– Jól van, menjetek – mondja Machbeth. – Majd holnap még beszélünk
erről.
Most a királyné szólítja férjét, hogy üljön vendégei közé. Lennox úr is
mondja: – Nem tetszenék felségednek közibénk ülni? S rámutat az üres
székre. E pillanatban megnyílik a föld vagy a fal és a megölt Banquo
lelke odaszáll az üres székre és reá ül. Macbeth azonban a kínálgatók
felé fordulva megszólal:
– Itt volna országom minden dísze, ha még Banquo kedvelt személye is itt
lenne.
– Távolléte ígéretének értékét csökkenti csak. Tessék felség
megtisztelni bennünket királyi társaságával! – mondja Rosse lord.
És most Macbeth a széke felé fordul és indulna; de elképedve tántorodik
meg és a megrettenéstől nyitva maradt ajkán e szók szaladnak ki: „az
asztal teli van“.
– Sir, itt van az ön számára fenntartott hely!
– Hol?
– Itt, jó uram. Mi az, ami így fölindítja fenségedet?
– Ki tette velem ezt közületek?
– Mit, jó uram?
De e kérdést Macbeth már nem hallja, hanem a kísértetnek ő reá szegzett
tekintetével kezd perelni: „Nem mondhatod, úgymond, hogy én tettem:
nekem hiába rázod véres fürteidet!“
Zavar támad erre a teremben, az urak felugrálnak, a királyné marasztalja
őket. Hogy így, úgy, ez rendes baja, ne is figyeljenek reá. Majd
férjéhez fordul:
– Hát férfi vagy te?
– Az, még pedig oly bátor férfi, aki szembenéz olyannal, amitől
elképedne az ördög is!
A királyné férjével, Macbeth a látománnyal perel, mely csakhamar el is
tűnik s az egész társaság s a király is összeszedi magát a királyné
biztatására s újra asztalhoz ülnek. Macbeth poharat töltet s vakmerőn
újra Banquora köszönti, mondva: „bár itt lenne“. Erre a kísértésre újra
megjelenik.
– El – ordítja Macbeth, el a szememből! Takarjon el a föld! Csontodban
nincs velő, a véred hideg; nincs akivel rám meredsz, a szemednek fénye.
És így tovább, míg a kísértet újra eltűnik s a vendégség feloszlik.
Erről a jelenetről van szó, melyből kettőt emelek ki: a kísértetet nem
látja senki, csak Macbeth, a többi mind csak az üres széket nézi.
Macbeth pedig az egész jelenet alatt nem mondja szóval, nem mondja
célzással sem, hogy kit, mit lát. Azt, hogy kit, mit lát, a skót
vendéguraknak nem is kell tudni; de annál szükségesebb, hogy tudja a
néző, ha ez nem tudja, a jelenet minden közvetlen erejétől, rémes
borzalmasságától, konkrét tartalmától meg van fosztva. Aki Macbethet
először látja és olvasásból sem ismeri, az tisztára nem is sejtheti, mit
bolondozik Macbeth az üres székkel.
Lehet, hogy különösebbnek tartja egy-egy becsvágyó színész csak olyanok
számára játszani, akik igenis ismerik Shakespeare műveit; de ez tévedés.
Mert nem egynek vagy másnak, de mindenkinek kell játszani. És a teljes
igazság mindenkinek igazság, a féligazság pedig sokak számára
érthetetlen, a többiek számára pedig csak féligazság. Még akik
Shakespeareből tudják is, hogy oda az üres székre Banquo szellemét kell
gondolni: azok is meg vannak fosztva a szolgálattól, melyet szemök van
hivatva tenni képzeletüknek. Képzelniök kell, amit láthatnának. A nézőt
már meglepte és fölizgatta a megjelent kísértet, mielőtt Macbeth
meglátta volna. Kiki felismervén Banquo szellemét, előkészítődik, várja,
lesi izgalommal és kíváncsisággal Macbeth megrettenését és kitörését, ha
majd ez is meglátja, amit a néző már lát. E nagy és félelmes jelenet meg
van fosztva nagyságának és félelmességének főtényezőjétől, ha a kísértet
nincs ott, mert meg van fosztva világosságától elsőbben is, másodszor
pedig érzéki voltától.
Tudom, szeretnek hivatkozni Macbeth másik látományára, arra, mikor a hős
a gyilkosságot elméjében forgatja s a levegőben egy tőr képét látja.
Akinek gondolkozása csak ez analógia kitalálásáig mélyedt bele
Shakespeareba, az ne magyarázza, még kevésbé merje korrigálni
Shakespearet, aki utasításaiba beleírta, hogy a szellem jő, leül és
eltűnik, de nem írta meg, hogy a levegőben egy tőr tűnik fel.
Miért írta meg az elsőt, miért nem kívánta a másodikat?
Mert az elsőre a színpadi világosságnak, a néző képzeletének és a
jelenet borzalmas hatásának szüksége volt, a másikra mindezeknek nem
volt szüksége.
A magánbeszéd, melyben Macbeth tőrt lát, éjjel, titokzatos sötétséggel
mondódik el, egy pillanatban, amikor tudjuk, hogy Macbeth mit forgat
szívében, tudjuk, hogy felesége miért ment be s várjuk tőle a
csengetyűjelt a gyilkosságra.
A helyzet borzalmasságát emeli a tomboló vihar, égzengés és villámlás.
Csupa izgalmas momentum, mely fogékonnyá teszi a lelket minden
különösségre.
Ellenben a másik jelenet egy víg királyi banketten történik. Nagy
társaság, fényes kivilágítás, derült arcok, pompa, bor és párolgó
ételek. Víg pohárcsengésre, muzsikára, táncra és mulattató közjátékokra
is számíthatunk. Csak egy gondolat bántja a királyt: él-e még Banquo? A
bérelt gyilkosok jönnek és ebben is megnyugtatják őt. Nem egészen, de
mégis. Most már hát ő is mulathat kedvére. Hívják is vendégei, biztatja
felesége s ekkor ő odafordul, sajnálja, hogy kedves embere Banquo, nem
örülhet velök és…
A vidámság e mozgalmas képében ki gondol oly fordulatra, ki van rá
elkészülve, hogy a király üres székébe a most megölt Banquo véres árnya
üljön be?
Nincs-e mulhatatlan szüksége az érzékek segítségére a figyelő léleknek,
hogy a nagy ugrást sikerrel megtehesse Macbeth-tel együtt?
És még egy nagy különbség.
Láttuk, hogy a lakomát zavart kísértet se mint kísértet, még kevésbé
mint Banquo megnevezve nincsen az egész jelenet alatt, úgy, hogy a
vendégek nem is sejtik, miért háborog úgy a király. A tőr jelensége
egészen másképpen van. Amint Macbeth szólásra nyitja ajkát, ezt mondja
rögtön: „Tőr az, amit ott látok?“
Bezzeg nem mondja amott: „Kísértet az, vagy Banquo lelke az, amit ott
látok?“ De nem elég, hogy ennyit mond, még le is írja: „Kezem felé
fordítva markolatja.“ De az sem elég, hanem folytatja: „Mégis látom… épp
úgy, mint ezt, melyet ím kirántok!… Most meg vércseppek vannak rajta…“
stb. Vagyis: minden kitelhető módon eteti képzelőtehetségünket, mikor
erre van bízva, hogy elejbénk is a tőrt odarajzolja a levegőbe. Mikor
pedig nem tartja elégnek a néző képzeletét, akkor igénybe veszi érzékeit
s azoknak adni táplálékot, megjelenteti, amit láttatni akar.
Végre én is tudom, hogy mai napság kísértetek nincsenek s hogy némely
tudós azt mondja, hogy a látomány csak Macbeth felgerjedt lelkének a
szüleménye. Azonban azt is tudom, hogy boszorkányok már Könyves
Kálmánunk idejében sem voltak, mégis a mi jó Dugonicsunknak az
édesanyját még a mult évszázadban égették el Szegeden, mint boszorkányt.
Sőt mi több, Macbeth előadásán, amelyből a kísértetet kitörülte a
felvilágosodás, ugyane felvilágosodás meghagyta a boszorkányokat és a
többi fantasztikus látományokat.
Ezen a címen azt hiszem vagy mindent ki kell hagyni, ami a felfogásba
ütközik, vagy semmit. Egyet kihagyni, mást megtartani, csak jobban
rontja azt, ami megmaradt. Ha hiszünk a boszorkányokban, könnyű hinnünk
a kísértetekben is. Ha nem hisszük a kísértetet és kivetjük, csak annál
bajosabb hinni a boszorkányt, akit megtartottunk.
Én azonban megtartom a kísértetet is, a boszorkányt is és elvetem a
modern felfogást. Nem mintha a magam részéről hinnék a hazajáró
lelkekben. Ezen én túl vagyok, de tudom a katekizmusból, hogy Isten
teremtette a maga képére az embert. Ellenben tudom a történelemből, hogy
az ember a maga képére teremtette az Istent, úgy értve, hogy minden
népnek a földkerekén megvan a maga fogalma az Istenről és a
természetfölötti lényekről. Isten teremtette a világot és az embert; az
ember pedig viszont nem szűnt meg teremteni, hogy a teremtésbeli
hézagokat, melyekbe elméje el nem ér, a maga módja szerint benépesítse.
Igy teremtette a kísérteteket, boszorkányokat, tündéreket stb.
Hogy ma már igen sokan nem hisznek se tündért, se boszorkányt, se
kísértetet: mit tesz az? Hiszen sokan már Istent se hisznek. Ellenben
igen sokan még mindig hisznek Istent és igen sokan még egyéb
természetfölötti lényeket is. A költő pedig a maga céljaira nemcsak az
Isten közvetlen teremtéseit használja, hanem mindazt is, ami közvetlen
az emberi elme és képzelet alkotása s csak közvetve Istené.
A kérdés az, miképpen használja? Végre is csak kétféle ember van a
világon; olyan, aki hisz a kísértetben és olyan, aki nem hisz a
kísértetben ugyan, de tudja, hogy mások hisznek benne. Az elsőfajta
hajmeresztő borzalommal nézi Banquo szellemét; a másik fajtára nézve
pedig úgy áll a dolog, hogy ő oly ember történetét látja maga előtt, aki
hisz a kísértetben, látja őt legválságosabb pillanataiban, a többek közt
szemtül-szembe a kísértettel. Senki sem kívánja a hitetlen nézőtől, hogy
Banquo lelkét kísértetnek nézze, még kevésbé, hogy egyáltalán higyjen a
kísértetekben. Csak elégítse ki kíváncsiságát amaz emberek körül, akik
boszorkányokkal és kísértetekkel vesződnek.
És biztos, ha sikerül a színpadon mozgó alakokat nem X és Y színésznek,
hanem Macbethnek és Banquónak néznie és érdekeik harcába belesodródnia:
akkor borzalom és izgatottság fogja megszállni Banquo kísérteties
árnyának megjelenésekor csak úgy, mint Macbethet, akár hisz különben a
kísértetekben, akár nem. Ellenben a jelenet érzéki hatása elvész a
hitetlenre nézve is, ha e szellem valósággal ott meg nem jelenik s csak
a színész borzadálya játsza el konkrét tárgy nélkül a háborgó
lelkiismeret játékát.