Legkedvesebb könyveim.
Ha jól megnézem a dolgot, úgy sejtem, többet tanultam a rossz
könyvekből, mint a jókból. Mert az utóbbiakat élveztem mohón, az
előbbiekkel magamban disputáltam és elveimhez jutottam. A mai világban,
azt találom, az a szerencsétlensége van nevelésünknek, hogy a világ
remekeiről minden tudnivalót tudunk, mielőtt még magukat a remekeket
értenők. Én is dobálóztam Katonával, Shakespearerel és más nagy
dolgokkal, mielőtt a magam ítéletével tudtam volna róluk ítélni. Az
embernek tömérdek dologtól kell megszabadulnia, hogy saját impresszióit
megtalálhassa. És a remekírók értelmetlen kultuszától (az iskolákban),
hogy nem tudjuk őket unalmasságuktól megfosztani. Mert megunjuk, mielőtt
értjük és megszabadulunk tőlük maguktól, de unalmasságuk tudata elkísér
bennünket egészen a sírunkig. Hiába akad egy-két ember, aki visszatérvén
rájuk, fölfedezi őket; nem hiszünk neki.
Meg tudok sok könyvet és munkát nevezni, amely rám erős hatással volt.
Ilyen Goethe: Wilhelm Meisters Lehrjahre, amelyet ifjúságomban
számtalanszor olvastam, de mindig csak addig a fejezetig, melynek címe:
Die Bekenntnisse einer schönen Seele. Ezen túl nem volt a könyv többé
vonzó. A regény második részébe ifjúkoromban bele sem fogtam.
Inkább mindig elülről kezdtem, de megvallom, hatását nem annyira
jelességével gyakorolta rám, hanem anyagával; a színészélet, W. Meister
alakja, romantikus epizódjai, dramaturgiai fejtegetései: mindez igen
belevágott az én álmomba. Azt hiszem, mikor titkos szenvedély a színház
iránt arra csábított, hogy mint diákgyermek kínálkozzam statisztai
szolgálatra a soproni színháznak és én Laertesz néven iratkoztam be: a
Laertesz nevet nem Hamletből vettem (bár már akkor recitáltam belőle),
hanem Goethe regényéből. Shakespearet akkor olvastam, néztem, betéve
tanultam, de az igazság az, hogy kötelességem szerint bámultam és
imádtam. Hogy értettem volna, arról szó sincsen. Ez az oka annak, úgy
gondolom, hogy Shakespeare hatását magamra nem tudom ellenőrizni. Hogy
megvan, nem tagadhatom, de úgy tetszik nekem, hogy nem frissítő, éltető
italképp vettem, mikor szomjuhoztam (mert akkor emlékezném a hatásra),
hanem a pórusaimon lopózott be, mint a levegőben levő vízpárák, amelyek
mindig körülvesznek, anélkül, hogy tudnók. Engem is kora ifjúságom óta
Shakespeare így vett körül. Nagy impressziót tett rám a Zrinyiász, a Két
Szomszédvár, a Nibelung-ének és Homér két éposza. A sorrendet ezekben
nem tudom megállapítani. Zrinyi egy időben majdnem mindennapi
olvasmányom volt. Az Iliásznál arra emlékezem (30 év körül), hogy
iszonyúan elteltem vele s utána lesujtó könnyűnek találtam Arany
époszait, melyeket azért vettem elő, hogy megzavart lelki egyensúlyomat
helyreállítsam. Nem mentem semmire, ekkor került a sor a Nibelungokra, s
ez egészen lefoglalt ismét.
Mikor Ezopus című darabom tárgya forgott a fejemben, azt gondoltam
egyszer, minthogy az antik világban járok, meg kellene nézni, miként
írtak vígjátékot ezek a régiek. Elővettem Arisztofaneszt. Alig értettem
(görög és latin szövegben). Elővettem Terentiust, hidegnek találtam,
fogtam Plautuszt, ez volt rám erősebb hatással.
A görög tragikusok közül legkorábban Euripidesszel barátkoztam meg.
Utána Szofoklesz kezdett tetszeni. Negyven éves jól elmultam már, mikor
(nem tudom hányadszor, addig siker nélkül) Aiszkülöszt vettem a kezembe.
Iszonyúan megragadott, annyira, hogy három-négy darabját csak úgy privát
élvezetemre, a fiókom számára lefordítottam. Igy jártam Arisztofanesszel
is, amelyet korábbi hiú kísérletek után újra fölvettem, mikor Arany
összes műveiben megjelentek. Olyan rendkívül megkapott, hogy pauza
nélkül olvastam végig az összes meglevő darabjait, sőt amit meg lehetett
kapni német fordításban, úgyis megszereztem s úgy is végigolvastam. Ezek
a dolgok tanítottak meg arra, hogy az olvasmányok kor szerint
válogatandók meg. És oktalanság az ifjúságot a nagy klasszikusok
egészével gyötörni. Azokból csak a fiatalság számára szedett kivonatokat
lehet haszonnal forgatni iskolában és fiatalabb korban s csak annyit,
amennyi érdeklődésüket táplálja, kíváncsiságuknak megfelel. Ezzel beléje
oltódik az ifjúságba egy eleven mag, amely később sok esetben
kicsirázódik. Az eddigi rendszer ellenben megöl egy fiatal eleven magot
az iskolában.
Elméleti munkából semmit sem tudok fölemlíteni, filozófiával, fájdalom,
nem foglalkoztam, az esztétikai munkák türelmetlenné tettek, Grünwald
Béla munkái, Shakespeare király-drámái, Masznyik Szent Pál apostol
története tettek rám legnagyobb hatást.
De soha semmiféle könyv nem tett rám oly hatást, mint Szent Genovéva
története, gyermekkoromban. Lehettem 12 éves, mikor olvastam. Emlékezem
rá, egy magányos szobában voltam. A diványra könyökölve olvastam,
kimondhatatlan izgalomban. Mikor pedig oda értem, ahol a kis Szigfrid
anyja, Genovéva biztatására térdelve összeteszi a kezét s az égre
tekintve így szól: „Istenkém, köszönöm neked, hogy nekünk az epret
adtad“, – vége volt minden férfiasságomnak, az ajtóhoz rohantam,
ráfordítottam a kulcsot, azután a divánra borultam s remegő testtel
bömböltem gyermeki szívem megindultságából.