Másodéves jogász voltam. Kedves barátommal, akkor negyedéves, most
polgármester egy határvárosban, egy zöldfa-utcai házacska első emeletén
laktunk. Konyhán keresztül jutottunk egy csizmadiaműhelybe, abból a
szobánkba. Gazdánk felesége egy érzékeny hölgy vala, akinek tekintete és
sóhajtásai azt látszának mondani, hogy többet várt a sorstól egy
csizmadiánál és két diák-kvártélyosnál. El is neveztük őt tragikus
sujszternénak, mert sorsát megadással viselte, sőt szabad óráiban
mosással foglalkozott. Bútorai nagyon rosszak voltak. Az egyik ágy
ismeretségünk első napjaiban beadta a kulcsot. Igaz, hogy a csikorgó
hideg ellen, mely ellen siker nélkül küzdöttünk úgy, hogy fölváltva
megénekeltük, fánk nem lévén, a díván matracával takaróztunk, ami nekünk
is, de kivált az ágy roskatag alkotmányának lett nehéz és végül
elviselhetetlen. Dideregve bár, de élveztük reményteljes ifjúságunk
előnyeit, amelyek képesekké tettek bennünket mindennek nélkülözésére,
amink nem volt.
E rovatba a fűtőanyagon kívül néha az ebéd is tartozott; a vacsora, a
reggeli pedig szinte rendesen.
Egy este szokatlanul későn jött haza az én lakótársam; de apró fekete
szemei éppen oly szokatlanul tündököltek szemüvegei alatt. Rendkívüli
dolgokat beszélt nekem egy költőről, akivel a kedvező sors
megismertette. Kellemes, nyájas, adomás, élces, jóízű ember. Élete, bár
még ifjú, kalandos; kalandjait fűszeresen beszéli el vacsora közben,
azután egyszer-egyszer elmond egy szép verset. A vers szép, ahogy
elmondva van, gyújtó, megihlető. Beszéltem neki rólad is (én rólam!),
azt mondta, vigyelek el, és úgy tovább. Persze, hogy nem maradt egyéb
hátra, mint két napig nem ebédelni, hogy egy vacsora ára kiteljék a
költő társaságában. Milyen buta lehettem akkor elfogultságomban! Pedig a
vacsora a „présben“ volt, ahol a Rici, a Marici és más tündérek hordták
fel a sertés nyelvet és más nemzeti eledeleket a fiatalságnak.
… Ez 1864–65-ben volt… Többször is vacsoráltunk eképp együtt, de
különösen barátaim… Ezek egyikénél, aki ezidőszerint egy másik
határvárosban törvényszéki elnök, vacsora előtt összegyülekeztünk… Ott
költemények olvastattak fel… Én e dologból kettőre emlékszem. Az egyik
az, hogy én hetekig hordtam a zsebemben egy verset, azzal a szándékkal,
hogy ott elmondom, de sohasem volt elég bátorságom hozzá. Ha az akkori
barátom megvolna, meg vagyok győződve, hogy most is a zsebében volna az
a szerencsétlen vers, mely úgy kezdődött, hogy:
„Őszi szél, őszi szél
Fa levelét tépi,
És fehér dérruhát
Ad helyette néki…“
A másik, amire emlékszem, egy románc-féle, amelyet Komócsy elszavalt. Az
ő verse volt, címe, úgy hiszem „éjféli esküvő!“ Roppant hatással volt
ránk s ma is azt hiszem, hogy ebben a fajban e versnek nem sok versenyző
társa akad. Ma sem csodálom, hogy őszi szelemmel és fehér dérruhámmal
ezután nem mertem kirukkolni…