Hogy hol született, hol lépett először a világra szóló deszkára, hol
ment férjhez és mikor, azt akkor írjuk meg, ha nekrológot kell róla
írni, ami valószínűleg még igen soká lesz. Most csak művészete
nekrológját kell megírni, mert itt az a csoda történik, hogy egy kitünő
művész, anélkül, hogy jubilált volna, 53 éves korában végképp
visszavonult dicsősége színteréről. És ha még naiva vagy heorina vagy
efféle volna. De egy úgynevezett komikáné, aki éppenséggel nem öreg ma
sem, ámbár sohasem is volt fiatal. Mert hiszen mostani szerepkörében
működik a fővárosi közönség előtt, a Népszínház megnyitásának napja óta,
tehát éppen 17 év óta.
Angyal Ilka abból a kitünő dunántúli típusból való, amely asszonyban
ritkán kerül a szemünk elé, de férfiúban ott volt Kerkápoly Károly és
itt van Eötvös Károly személyében. Okos és ravasz asszonyi jósággal
enyhítve; jó szemmel mindenre, ami körülötte történik, hivatásában
mester, rejtett tűzzel hevül, de a hideg, nyugalmas számítás látszatával
külsején, elágazó tehetséggel, amely nem ritkán egy másnak útjában áll s
nem ritkán elaprózza az emberét.
A fiatalos szerepkörre hiányzottak Klárnéból a külső feltételek. Arca
nem volt se szép, se bájos _leánynak;_ de kifejező és jellemző volt
korosabb alakok számára. Jóság és erő osztoztak vonásain és tekintetén,
ha mozgósította szívét. Hangja érdes, nehézkes volt. De oly egyszerű és
őszinte, oly természetes tudott lenni beszédében, oly átható és világos
a nézésével, hogy minden kifejezés, amire szüksége volt, rendelkezésére
állt. Egy hosszú képcsoportozatot lehetne az alakokból összeállítani,
amelyek 17 éves pályafutását jelölik és elmulhatlanok azok előtt, akik
fogékonyak ama mesterkéletlen színpadi alkotások iránt, amelyek
látszólag önmaguktól, fáradság nélkül, mintegy önkénytelen szülemlenek,
de voltaképpen a legigazibb színészihlet teremtvényei. A Dráma a tenger
fenekén című látványosság puritánjától a Vereshajú groteszk szolgálójáig
oly hosszú skála van, mint a pedantériától a bukfencig. Mi minden ott
fekszik közötte! Sokasága a jó, a furcsa, a kedves, az érzékeny, a víg,
a zsémbes, az okos, az együgyű, a bolondos asszonyoknak és
asszonyságoknak, akikbe Klárné lélegzetet fútt, hogy éljenek. Ezeket
búcsúztatja ma tőlünk a Proteusz-képű Fóti Dorkában örökre. És
búcsúztatja azt a másik talentumát, amely manap már éppen a ritkaságok
közé tartozik, hogy alakjait, már külsőleg is, oly frappáns
jellegzetességgel állította ki, hogy immár beszéltek, még mielőtt
megszólaltak volna. Minden kicsi szerepéhez a parasztöltözködést nagy
művészettel gyakorolta. Haja – pedig nem is mutogatni való nagy – de
számtalanszor kitünően forgatott fegyvere volt. Úgy nekifésülködött
egy-egy szerepéhez, ha epizód volt is, hogy a Desdemónák se különben.
Valamerre életében járt, mindig nyitva volt a szeme és sohase vittek el
mellette látatlanba semmit és ha az ember egy eredeti öltözetdarabot
vagy egy ruhadarab viselésének a módját vagy fejviseletet vagy akármit
látott rajta s megkérdezte hogy honnan szedte ezt a pompás dolgot,
könnyen kapott olyan feleletet: Hja, kedves uram, most húsz esztendeje
láttam itt vagy ott a vásáron. Húsz esztendőre is eszébe jutott, ha
belevágott abba, hogy tökéletesebbé tegye művészete látszatát.
Ebből megértheti az olvasó azt is, hogy miképpen lett Klárné színműíró.
A jó szeme, a hű megfigyelése tette azzá és nem siker nélkül. És még
hozzá mindig megvolt az a jó ízlése, hogy nem írt magának szerepet a
darabjában. Ha játszott bennök, kénytelenségből esett meg rajta.
Mindezek fölé: Klárné hű és megbízható tagja volt a társulatnak mindig,
melynek keretében élt, szeretetreméltó kollégája társainak, megbízható
barátja barátainak, önzetlen, lemondó és szerény a magánviszonyaiban.
Most visszavonul nyilván egy kissé, megbízhatatlan egészsége miatt, mely
a művészélet izgalmait nehezen viseli. Szerény penzió vár reá s egyetlen
vágya, hogy a falusi magányba, ahová igyekszik, magával vigye a
fejőstehén árát. Kollégái és barátai, akik fájó szívvel búcsúznak tőle,
magukra vették a vágya gondját. Abonyi nem csinált még népszínművet
kedves elbeszéléséből, melynek címe: Az özvegyasszony tehénkéje. Klárné
elmegy, utolsó szerepét e meg nem írt darabból választja. Ott fog élni
tehénkéivel, népszínműbeli alakjainak illúzióiban. Hányszor fogja
megsimogatni tehénkéjét, hányszor fog ráborulni, hogy könnyeit hullassa
rá, gondolva arra, ami elmult, amit időnap előtt itt hagyott: a lámpák
fényét, a darabok izgalmát, a közönség üdítő látványát és a taps éltető
zaját és minket, akik szerettük?
Ifjúkori emlékeimből.
Atyám gazdatiszt volt a Szegedyeknél, s én Acsádon születtem, közel
Szombathelyhez, Vasvármegyében. Innen Eötvösre költöztünk, ami már
Zalavármegye s én ott éltem le boldog gyermekkoromat.
E rózsás időszak minden bájos emléke odaköt s ma is órákig tudok
elandalodni játszóhelyeink vonzó képein. Azt hiszem, senkinek oly
kedves, mozgalmas, élvezetes gyermeksége nem volt, mint nekünk, a
Szegedyek gyönyörű pusztáján, Eötvösön.
A szabadságharc után kerültem el az atyai háztól először iskolára…
Sárvárra. Ez ismét Vasmegye. Innen Kőszegre. Még mindig Vasmegye.
Innen nagy diáknak Sopronba.
Diákemlékeim kedves, felejthetetlen teátruma s első színhelye az
ébredező fiatal embernek, aki valamelyes érintkezésbe jön a világgal.
Hányszor jártam meg tengelyen az utat Zalából Vasmegyén át Sopronba ez
idő alatt!
De 1860-ban vége lett a diák-dicsőségnek, a sors felkapott s vaskézzel
ledobott – Somogyba.
Gazdasági gyakornok, majd írnok lettem ott s egy pár friss, vidám és
tanulságos esztendőt töltöttem ottan. Sok jó barátot hagytam ott, nem
kevés értékes tapasztalást hoztam magammal, mikor onnan el, Budapestre
jöttem, szembeszállni az élettel.
Szívem ifjúságom szép napjainak emlékéből élt s erős szálakkal volt
kötve mindenüvé, ahol gyermekente jártam.
Hálás természetem átölelte mind a négy vármegyét s mind a négy vármegye
egy kissé atyám és anyám lett.
Partikularizmus, osztályság és felekezetiség ismét igen nagy divatját
éli napjainkban. Micsoda-párti, mely országból való, mely vidéki, mi
felekezetbeli: ezek a kérdések érdeklik a kort, holott csak egy fontos
és érdemes kérdésnek volna szabad ma lennie, ennek: magyar-e valaki,
vagy nem?
A részeknek el kel enyészni az egészben.
Nem kell megsemmisülni, hanem oly értelemben, hogy az összesség
szolgálatában harmonikus egységgé olvadva, a szilárd konstrukció
benyomását tegye a csak ideális kötelékekkel eggyé kapcsolt összesség.
Ez pedig olyformán történik, hogy minden rész az egésznek jellemét és
közérzését ölti magára.
Mert az emberi természetre nézve lehetetlen valamit szeretni, ami
illetetlen hagyta szerető szerveit.
Mindenkinek szülőfalva a hazája, hazája pedig az ország, melyben
szülőfalva fekszik, mely faluja nyelvét beszéli.
Én szülőfalvamból elsodortattam s szeretetem megilletődött ama helyek
által, amelyeken mint gyermek bolyongtam, ahol beszélni tanultam, a
világ bájaira megnyilt a szemem, ismereteire megnyilt az elmém.
Ez nekem a négy vármegye képében a Dunántúl. Az eötvösi puszta, a
kőszegi hegyek, a soproni iskola, a somogyi jó barátok, a gyönyörű
Balaton, a romok, melyeket Kisfaludy Sándor megénekelt, a Szalavölgye,
melynek regényes korszakát ismertem Deák házával, a Csányiak, a
hosszúfalusi Horváthok viselt dolgaival; a szeszélyes bújósdit játszó
Fertő, a rengeteg Bakony. Ezekben imádom én a hazát.
Mindenütt másutt ez országban vendégnek érzem magamat, s csak ahol
magyar szót hallok, ott csordul könny a szemembe, feldobog a szívem,
mert büszkén érzem, hogy íme – ez is Magyarország.
A mi diáktanyánk. 1891 május 31.
Abban az időben, melyre most gondolok, Thaly Kálmán még híres poéta
volt. Ezt abból tudom, mivelhogy akkoriban minden reggel, diákmise
végén, amíg a többiek az imádságot mondották „pro imperatore nostro“, én
térdenállva egy csöndesen magamban elsuttogott Miatyánkot küldtem az
Isten trónjához, oly fohász kíséretében, hogy valamikor oly poétává
engedjen az Isten lennem, amilyen most Thaly Kálmán.
Oh mennyei naivitás, óh szűzhit, óh áldott ifjúság, óh szent és szép
remények kora!
Ebben az időben voltunk lakótársak Csukássi József és én, soproni
diákok. Jóval több immár, mint harminc esztendeje. Ő az ev. liceumba
járt, én a bencések gimnáziumába. A véletlen valahogyan összesodort
bennünket egy jómódú polgárcsaládnál, ahol egy kis szoba volt kettőnk
lakása. Az élet, melyet ott folytattunk, olybá tűnik fel ma előttem,
mint egy remek kompozíciójú falfestmény, melyet félig elmosott az idő.
Hol kezdődnek a vonalak, hol végződnek, szinte csak sejteni lehet már;
de bájoló a hajlásuk itt, kedves a találkozásuk amott; egy helyen a
tökéletesség egy része, amott csak a töredéke, az egésznek bűbáját
inkább érezni lehet, semmint látni, kimutatni és föl is tüntetni
valamely harmadik személy számára.
Diákok lettünk volna s egész bizonyos, hogy rendesen eljártunk az
iskolába; de a tanulásunkra semmit sem emlékezem. Csak azt az egyet
tudom, hogy én csináltam néha az ő latin penzumát, ő pedig az én szabad
fogalmazásaimat. Mert igen eleven szellemű fiú volt s én feltétlen
hódoltam írói talentumának. Tudom, hogy kettőnknek volt egy flótája és
kettőnknek egy hajsütővasa. Mind a kettőt én kezeltem ügyesebben s én
többször égettem el az ő haját, mint ő az enyimet. Ami a flótát illeti,
azt mind a ketten csak sanyargattuk.
Ketten nagyon hamar megszerettük egymást s mások, nevezetesen az ő
kollégái, ugyancsak megszerettek minket kettőnket is. Lakásunk gyorsan
valóságos diákkaszinó lett. Az Olympus felhői nem lehettek sűrűbbek,
mint e szobában a dohányfüst, se az érzelmek szárnyalóbbak az istenek
tanyáján, mint a mienken. Hiszen akik odajártak velünk együtt, mind az
Olympuson túl jártak vágyaikkal, kivévén mikor tarokkoztunk. A nagyobb
rész a színészdicsőségre vágyott. Szinte mind azok akartunk lenni s azt
hiszem, a bolondok házához jobban hasonlított tanyánk, mint egy
tisztességes Olympushoz, mikor egyszer híre jött, hogy E. Kovács Gyula –
gondolom Beregszászon – beállott színésznek. Volt közöttünk egy legény,
tán Kéry Kálmán, aki valahol Kovács Gyulával járt iskolába. S a
történet, hogy íme egyik kollégánk volt kollégája, akit mi már e
lépésénél fogva is testvérnek s olybá vettünk, mintha mindnyájan jártunk
volna vele valahol iskolába: tehát a történet, hogy egyik kollégánk
kollégája elég bátor volt s átugrotta a Rubikont, ez minket mód nélkül
fölizgatott. Napokig csak Kovács Gyula boldog bátorságáról
beszélgettünk. Mi magunk bárhol jártunk, mindenütt ezt a Rubikont láttuk
magunk előtt, mindig az ugrásra készültünk. Szerencsére egyikünk sem
ugrotta át. Nagyon magas volt a partja: félelmünk szüleinktől. Ez
visszatartott mindnyájunkat, de annál féktelenebbül dőzsöltünk vágyában.
Akkoriban Sopronban csak német színészet volt. A bécsi német színészek
szerettek oda lejárni klasszikus repertoárjukkal. Persze mind ott
voltunk egy-egy shakespearei estén s azután megszereztük a könyvet,
természetesen németül, mert hiszen magyar fordítása még akkor nem volt
és úgy, ahogy Sopronban megtanultunk németül: iszonyú
fáradhatatlansággal deklamáltuk éjjel-nappal III. Rikhárdot.
Hol vannak, akik e kedves diákélet hősei voltak? Visszaemlékeztek-e ama
napok naív verőfényére most, hogy Józsit, akkori örömeink s illúzióink
egyik társát, örök pihenőre kísértük?
Perlaky Kálmán képviselő urat ott láttam a gyászolók közt. Kéry Kálmán
mint szavaló őszinte bámulatunk és naív irígységünk tárgya; Vörös Pista
a társaság Adonisza, az ő irígyelt barna fürtjeivel, hozzá mestere a mi
nyakgatott hangszerünknek: a flótának. Koch Adolf, Binder J., Torkos
László és a mi két saját külön Saphirunk Lessner és Veisz? És a Szigethy
testvérek? És a többiek? Harmincöt év óta járunk azóta a külön-külön
utakon. Akit messze se sodort közülünk egymástól a sorsa, annak is olyan
nagyon régi dologszámba megy mindez, hogy szinte idegenen jár el egymás
mellett.
Minket, akik a kis tanyán a hosszúsoron gazdák voltunk, minket tartott
együtt a gondviselés: Józsit és engem. Mi is egy darabig távol voltunk
egymástól, de vágyaink közössége, amely ifjúkori barátságunk kötötte,
kézen fogva vezetett át az életen, idehozott bennünket a fővárosba
egyazon ügy szolgálatában. Sőt egy majdnem csudás fordulattal egy
tanyába tett bennünket szürkülő hajjal: a Budapesti Hirlap-ba. Hajsütőre
immár nem volt szükségünk, de ha nem is flótánk, egy volt a nótánk. Ami
játék, ifjúkori vágy illúzió volt: a soproni kis tanya művészi
ábrándjai, az önképzőköri becsvágyak, a diákújság zsengekori kísérletei:
itt férfias munkaképpen, életcél, komoly szolgálatképpen, a haza oltára
körül ismétlődött és eltart a sírig.
Mi ketten ifjúkori ábrándjainkat láttuk és szerettük egymásban.
Melyikünket nem temettek el tegnap?
Nincs szebb dolog, mint a lelkes ifjúság. Nincs édesebb, mint a lelkes
korból eredt barátság. Az újabb keletű szakadósabb. Egy rokon lélekben
ifjúsága illúzióit s tisztaságát bírja emlékül az ember s benne, ha
elveszti, többet veszít, mint egy embert, mint a barátot magát.
De minden veszendő, ami földi.
Komócsy József.