A Népszínházon fekete zászló leng s halálát hirdeti egy művészi
pályafutásnak, amely ott kezdődött és ott végződött. Erkel Elek, a
nagynevű Erkel-család egyik sarja, méltó nevére, a Népszínház megnyitó
napján, 1875 okt. 15.-én állt mint karmester először a közönség előtt.
Azt lehet művészi pályája kezdetének mondani. Azelőtt végigment azon a
praktikus iskolán, mely minden Erkel-fiú iskolája volt. Tanult otthon
muzsikát, amelynek minden elemével már veleszületett, azután verte az
üstdobot, a nagy dobot, meg a cintányért a Nemzeti Színház zenekarában.
A nemzeti színházi nagy dob mellől került a magyar zenevilág Lexije a
Népszínház karmesteri pulpitusa elé. A története e dolognak nincsen
érdekesség nélkül. A Népszínház első igazgatója az új színház
személyzetének szervezésében volt és meglátogatta az öreg Erkelt, akivel
éppen egy házban lakott, de egy emelettel fölebb.
– Az egyik fiát óhajtanám elkérni, így szólt a látogató a mesterhez, aki
az Erkelek udvariasságával és diplomatikus előzékenységével fogadta. – –
A fiamat? Melyiket?
Akkoriban járta a Ripacsos Pista dolmánya és különösen a Falu rossza.
Azért említem a kettőt együtt, mert mindenikhez Erkel Gyula
szerkesztette a zenét igen nagy ügyességgel és megfelelő szerencsével.
Azonkívül csinált épp akkortájt muzsikát a Csongor és Tündéhez is. Ezek
olyan munkában mutattak nagy hajlandóságot, aminőt az ember egy
külvárosi színház karmesterétől vár. Világos, hogy Erkel Gyula van arra
hivatva, hogy az új színház karmestere legyen. Ezeket az öreg úr
meghallgatta és egy kis ide-oda beszélés után pár napi időt kért.
Ezalatt kétségkívül haditanácsot tartott a család, mert az Erkelek
egymás nélkül semmit sem csináltak, még operát sem. Pár nap múlva Erkel
Ferenc visszaadja a látogatást az igazgatónak és így szól:
– Odaadom a fiamat, de nem a Gyulát, hanem az Eleket.
– Igen? – mond az igazgató – de én Eleket nem ismerem, csak azt tudom,
hogy most van a nagy dobnál.
– Való, hogy ott van, de az nem tesz semmit. A nagy dobhoz kell a
legjobb muzsikus. Anélkül a dob és cintányér nem muzsika, hanem lárma!
– Jó – felelé az igazgató –, ha Erkel bácsi azt mondja, hogy Eleket
adja, akkor bizonyos, hogy Elek odavaló, tehát viszem Eleket.
És azóta Erkel Elek halála napjáig szolgálta a Népszínházat és míg
egészségét bírta, szolgálta az Erkelek zsenialitásával, kitartásával,
diplomatikus hallgatagságával és udvariasságával a szolgálatban. A
legkitünőbb karmesterek közül való volt. A színésznek félsiker volt, ha
Erkelt látta maga előtt. Oly könnyedén, oly biztosan vitte a szólistát,
kóristát és zenekart, mintha csak bűvös ereje lett volna karjában és
pálcájában. Sokszor azt hittem, hogy mindenki, aki színpadon van, valami
titkos szállal van az ő pálcájához kötve. Csodálatos módon tudott
összezsugorodni és fölegyenesedni a helyén. Az énekes nyugodtan nézte
nagy fejét. Bizonyos volt benne, hogy amint rákerül a sor, hogy bele
kell vágnia, Erkel szeme hozzá röppen és pálcája megszólaltatja
hangszálait a kellő pillanatban. Addig hiába kereste a karmester szemét.
Ugy bujkált az a színpadi tömegben, hogy éppen csak azt látta meg, akire
az ének sora rákerült. Különös adomány ez. Hallom, hogy Erkel Sándor is
bírt vele. A Népszínháznak oszlopos tagja volt Elek, de én azt hiszem,
az operának is és bármely előkelő zenevállalatnak oszlopos tagja lett
volna.
Erős, nagy lomha test volt. A ruha úgy állt rajta, mint a fogason.
Járása nehézkes volt, majdnem esetlen, mint egy elefánté, de ez a
szétmálló tömeg a karmesteri székben könnyű, ruganyos, előkelő volt.
Taglejtése esztétikus, határozott és bájos vonalakban járt a hullámzó
zene felett, egy néma zene maga is. Erő és szépség volt e ritmikus
mozgásban s a mód, ahogy karnagyi botját tartotta s egy pár kézmozdulata
tipikus lett, eltanulták kollégái is.
Mint zeneszerző három nagy kísérletet tett a Népszínháznál, három
operettel, de kevés szerencsével, ami azonban nem a talentumán múlott.
Erkel Elekre nézve csak a kotta létezett. Ha oly korban születik,
amelyben a specifikus magyar muzsikának, a polifonikus kompozícióknak
van kelete, akkor, azt hiszem, kifejlődött volna kompozitori tehetsége
és ő maradandó művekkel tett volna bennünket gazdaggá! De az Erkeleknek
a zenei zsenijök mellett még egy igen nevezetes zsenijök volt: a kiváló
érzék az élet praktikuma iránt. Az érdekekkel kérlelhetetlenül
leszámoltak. Az öreg maga meghajolt a Wagner-divat előtt, mert uralkodó
erejét nem tagadhatta és elhagyva sikereinek mezejét, ahol eredeti
természete érvényesült: wagnerista lett fényes tudásával és csatát
vesztett csata után. Elek konstatálta magában, hogy az operettnek van
nagy kultusza és operettet írt, holott annyira sem érdekelte ez a dolog,
hogy akár csak el is olvasta volna a librettóját.
Ő megírta zenéjét anélkül, hogy tudta volna, hogy a história miről
traktál. Elolvasta kénytelen-kelletlen a megzenésítendő verseket és
amiről szólt a vers, az vezette őt a – hangszerelés brilláns
kezelésében. A librettóval nem törődött, vele néha a legvastagabb
ellentétbe keveredett. Oly egyoldalúan csak muzsikus volt, hogy – nem
maradván meg a tiszta muzsika mellett – mint operaszerző csak félsikerek
dicsőségét élvezhette.
Igazi dicsősége volt a népszínművek felbokrétázása dalokkal. A
Vereshajú, a Sárga csikó, a Piros bugyelláris ebbeli örömének aranyideje
volt. A legszemetesebb forrásokig elmenni egy-egy dalért, az neki
élvezet volt. Élete zenében folyt le, teljes egyoldalúságban. A
közdolgokból is alig érdekelte valami. Ujsággal keveset élt. Beszédében
felettébb óvatos volt és inkább az ujját leharapta volna, semminthogy
felebbvalójának olyat mondjon, amiről tudta, hogy nem fog neki tetszeni.
Tökéletes színházi diplomata volt.
Kollégáival megesett, hogy sértő nyilatkozatra ragadtatta el magát, de
csak a karmesteri székben és ott is mindig máshova nézve, mint ahova
beszélt. Az ilyennek is az lett a vége, hogy vacsorát fizetett annak,
aki megbántotta, vagy dühbe hozta és addig rimánkodott az ügyelőnek – a
színpadi porkolábnak –, amíg le nem törülte azt, akit ő iratott fel a
panaszkönyvbe, ahonnan a színházi bíróság elé kerül az ember.
Sok érdeme és érdemes multja van a Népszínház körül, méltán hirdeti
gyászát a fekete zászló. Agglegényi hanyag életet élt, komolyan a
színházon és a muzsikán kívül semmivel, még magával sem törődött. Azt
kell mondanunk, hogy a színház több hasznát vette neki, mint ő a
színháznak. Tehetsége nem jutott érvényre, elkallódott, széthullott,
mint ő maga, aminek oka, ami különös zeneéleti viszonyunk. Egyénisége
nem élt külön önálló életet, hanem csak része, mintegy orgánuma volt egy
zenész családnak, az Erkeleknek, akik együtt tesznek ki egyet és
felolvadnak mind az öreg úrban, akinek egyénisége dominálta a családot.
Csak a dirigensi zseni érvényesítette magát Elekben és Sándorban, mert
elvégre dirigálni nem lehet kollégiálisan, mintegy családi tanácsból.
A színháztól és énekeseitől szép koszorút érdemelt Elek és őszinte
bánatot, mert az ő acélkezét sokáig fogják sínyleni azok, akik jótékony
erejéhez hozzá voltak szokva.
Versek és versírók. 1893 június 17.
Furcsa dolog manapság a vers. Akárhányszor hallja és olvassa róla az
ember, hogy divatját multa, mai világnak nem való, de nem is kell e
szóval és gondolattal való játszadozás. Egyébre van ma gondunk egyfelől,
másfelől a realizmus és naturalizmus világában a feszes, fűzött, kimért,
nem természetes forma, minő a vers, lehetetlen, hogy általánosabb
érdeklődéssel találkozzék. Naív lelkek és akadémiák bogara az immár, a
modern világ ízlésében nincsen jó helye.
Biz ez ha így van, igen sanyarú dolog. Mert ha igaz is, hogy általában
az emberek ma nem igen kapnak a versolvasáson, mégis abban nem változott
semmi, hogy a versírásnak ma is csak annyi bolondja van, sőt tán több
is, mint akármikor lehetett. A poéták különös népe tehát ellentétben
lenne kora különös hajlandóságaival, ez a következtetés, de én azt
gondolom, hogy hamis következtetés. A vers maga oly szép, oly elmés
dolog, hogy – ha sikerült – soha értékét és érdekességét el nem
vesztheti. Közönségének meg kell lennie a társadalom minden rétegében: a
műveletlenben épp úgy, mint a műveltben. A jó versköltés oly ritka és
oly előkelő adomány, az emberi képességek közt oly kiváló, hogy
lehetetlen a többi embernek iránta közönyösnek lenni. A versköltés
követeli jogait a művelődés legkezdőbb állapotában. Csodás
tökéletességre emelkedik a civilizáció fejlődésével. Lehetséges volna az
emberi művelődésben oly kort elképzelni, amelyben az emberi ízlés
elveszíthetné fogékonyságát az emberi elme e nemes és finom alkotásai
iránt.
Én azt hiszem, ez lehetetlen.
Semmi, ami az abszolut jóra törekszik, ha megüti a mértéket, divatnak
alávetve nincsen, hanem örök életet él. Egy különbség azonban van a régi
és mostani idő közt, a régi alatt értvén azt, melyről a mai poétai
nemzedék azt hiszi, hogy a költők aranykora volt a maihoz képest, mely
állítólag semmi fogékonyságot sem mutat a rímjátékosok ügyessége iránt.
Régebben elszigeteltebb és korlátoltabb életet éltek az emberek. A sajtó
rendőri felügyelet alatt volt. Még az események is csak nagyon
megrostálva jutottak festék alá. Politikával, közügyekkel, nagyok és
kicsik magaviseletével és cselekedeteivel csak hallomásból, kávé mellett
foglalkozhattak az emberek. A polgári élet is szépen meg volt
rendszabályozva, a céhek őrködtek jogaikon és döntöttek egyének
sorsáról. Az emberi szellem kétharmadrésze parlagon hevert, tétlenségre
volt kárhoztatva s természetesen arra vetette magát, amire lehetett.
Képzelhetetlen odaadással foglalkozott a színházzal (igaz, hogy kölcsön
kérve és adva a könyvet, vagy lemásolgatva tartalmát, a szépliteratúrai
termelést.) Egy mai poétának sem tanácsolnám, hogy cserélje fel korát
amaz ideális idővel, amikor az emberek úgy el tudtak andalodni sok
középszerű versen, lemásolgatták egymástól és irígyelték a költő
dicsőségét. Szegény és szomorú idő volt az a költőkre egyénileg. Ma
igaz, hogy az emberiség figyelme és érdeklődése hétezer felé van osztva
a modern élet nagy versenyében, de az emberiség is aránytalanul több, a
sajtó szabad, a tudás és kutatás szabad és a verseny szabad. Óriási
tömege a vállalatoknak foglalkoztatja a szellemi munkásokat. Forgalomba
jő sok középszerűség, elaprólékosodik nem egy talentum, az irodalmi élet
nem sejtett mértéket ölt, a műveltség, az ízlés nagy arányokban terjed
és habár ma is megvan – még jobban és jutalmazóbban, mint bármikor volt
– a közepes képességeknek is a közönsége, mégis a verselőket szigorúbb
mértékkel mérjük. Ez azt jelenti, hogy száz ügyeskedőt hagyunk szaladni
pályáján anélkül, hogy fölbabérkoszorúznók, viszont összeköttetés,
véletlen, divat és az irodalmi piac sajátossága akárhányat sikerhez
juttat, amelynek értéke nincsen műveiben kifejezve. Ha pedig versírók
nem képesek oly sikerekre szert tenni, minőt óhajtanak és minőnek
szerencséjében más irodalmi ágak, nevezetesen regény-, tárca- és
színműírók sűrűbben részesülnek, ennek nem az az oka, hogy a vers ma nem
kell a közönségnek. A hiba a versírókban van, nem a közönségben. Csak
akadjon poéta, aki a mi korunk tartalmát tudja megfelelő becsű formába
önteni, poéta, aki eltalálta a tárgyat, formát és hangot, aki gyermeke
idejének s egyszersmind megfelelő tehetség: ez nyitott országutat fog
találni. A vers igen finom és kényes portéka. Elverselni a régi témákról
régi mód szerint: erre akad elég ügyeskezű ember. Nagy talentum, aki
rímes beszéddel bele tud markolni érdeklődésünk eleven világába, ki a
kapcsolatot az örökkévalóság és a mi életünk között megtalálja és
helyreállítja: az még mindig kerestetik. Én szeretek minden elibém
került verset elolvasni, nem mulasztom el belepillantani a
verskötetekbe, melyek elibém kerülnek. Temérdek ügyes emberünk van, sok
a biztató tehetség; de a mélyebb, filozófikusabb lélek, a képzettebb
elme, az alapos tudás, ami, hogy a költői talentum babért nyerjen, ma
mind elengedhetetlen, alig akad itt-ott elszórva egyenkint, együtt éppen
nem.
Munkácsy Mihály.
Fiatalon ment külföldre és hányódások, kétségek és lélekbontó válságok
után kivívta korszakos talentumával neve számára a világraszóló hírt. Ki
istápolta, ki emelte, ki tartotta őt fenn? Bizony mindnyájunktól ott
mehetett volna tönkre anyagilag és erkölcsileg. De bezzeg reklamáltuk
rögtön magunknak, amint fénye először kitört és bevilágított egész
világrészt. Azonban akkor sem volt még vége az ő küzdelmének. Még akkor
egy nagy és végzetes meghasonlásnak jöttek reá fekete napjai. Ebből is
csak a maga lelkének nagy ereje és tehetségének zsenije vezérelte ki.
Nagy alkotásai úgy következtek, ahogy az évek jöttek reá. Semmit sem
kért senkitől, a maga erejéből ment fel a halhatatlanok társaságába. A
civilizált világ ünnepelte őt. Ünnepeltük mi is, de némelyek megbánták,
mert mikor végre nekünk is festhet valamit (nem nábobjainknak, mert erre
csak az angol és amerikai magánembereknek van pénze, hanem a nemzetnek),
ekkor szemére hányták, mondván: „nem mondhatja, hogy honfitársai nem
tömjéneztek neki s nem ugrálták körül akárcsak a Buddha szobrát,
valahányszor csak hazajött“.
Igen szomorú látvány ez. Mert igaz, hogy Munkácsy, a művész, könnyen
ellehetne Magyarország nélkül. Ellenben Munkácsy, a magyar ember nem tud
ellenni hazája nélkül. Minden igaz léleknek szüksége van erkölcsi
egyensúlyához a – hazájára. De ha mi aszerint kezdjük el a haza fiait
taksálni, ahogy 8000 koronás ajándékot adnak, vagy nem adnak a nemzetnek
és hogy becsületes munkájok megéri-e, vagy sem ellenértékük árát: akkor
hányan maradunk jó hazafiak? Igazán szép kívánság: az ember művészetével
szerezzen hazájának hírnevet és becsületet; de ez nem elég, vegye még
meg drága ajándékkal és olcsó munkával hozzá a jogot, amely mindenkié
lenne talán egyformán, aki vétkesen el nem játszta: a jogot, hogy
hazafisága kétségbe ne vonassék nyilvánosan!
Az is baj, hogy ideje nagy részét Párisban tölti. Természetesen,
illetlen dolognak tartjuk, ha egy magyar mágnás magyarországi dús
jövedelmeit Párisban vagy Bécsben költi el. Ha azonban egy magyar ember
bármely ágában a foglalkozásnak valahol a világforgalmat adóztatja meg
magának tehetsége, szellemi felsőbbsége, találékonysága segítségével, ha
csak hazájától el nem szakad: büszkeséggel fogjuk honfitársunknak
vallani. A képzőművészeteknek nem európai empóriuma Budapest. Itt azt a
hírnevet nem elérni, de még fenntartani sem lehet, amelynek élvezetében
van ma Munkácsy s mely minekünk, magyaroknak több becsületet kamatoz,
mint hogyha magát a művész azokból a viszonyokból, a művészi fogalmak
ama középpontjából kiszakasztva, hazajönne beleilleszteni magát a
szerény keretbe, amellyel mi szolgálhatunk neki. Én imádom a Balatont és
bámulom a cethalat; de nem megyek annyira imádatomban, hogy a Balatonban
akarjam megtelepíteni a cethalat. A Balaton nem nyerne vele, a
tengerjáró cethal pedig nem állaná ki a kis víz kisszerű viszonyait.
A virága azonban minden kritikának, amellyel jelen korunk s a magyar
civilizációnak e fényességét illetik, a következő kérdés: „Nem lehetett
volna-e azt a nagy képet egy igazán hazai festővel megfestetni, aki
olcsón és jól megcsinálta volna s a többi termeket a többi nevesebb
művészek alkotásaival benépesíteni? Ha a kétszázezer forintot húsz jeles
művész közt felosztjuk, jut mindegyikre.
Mintha csak csizmáról lenne szó. A jelszó: „olcsón és jól“. Lehet a mi
hazai, a mi itthon lakó művészeinkre nézve ezeknél lealázóbb sorokat
írni? És félek, hogy e megalázó gondolat művészi körök inspirációjából
íródott meg.
Nem fognak azonban e sorok engemet arra csábítani, hogy művészeinket,
akik itthon, vagy bárhol vannak, kisebbítsem. Igen jeles, igen szép
gárda az, amely az ecsetet forgatja a nemzet dicsőségére. De fájdalom,
való, hogy e jelesek közül is többen, alig, vagy éppen nem találják meg
törekvéseik kellő föltételeit a hazai viszonyokban. És bizonyos, hogy e
pontban mindenkinek jogában áll a maga anyagi és erkölcsi érdekeivel
leszámolni s aszerint rendezni be az életét. Igy van az, hogy kevés
jelesünk van itthon, sok jelesünk van külföldön. Mindenki aggódva
gondolja magában, hogy Benczur Gyula kiváló talentuma nem képes
elégséges hatást gyakorolni hazai környezetére egyfelül és viszont nem
termékenyül meg tőle megfelelő alkotásokra. Mert itt korlátolt és
kicsinyes a művészi élet és az érdeklődés a művészet eleven élete és
fejlődése iránt.
Oly talentumnak, mint a Munkácsyé, itt nincsenek meg az élete
föltételei. Neki a nemzetközi művészi forgalomban van a helye, amely
értékét taksálja. De viszont, ha arról van szó, hogy műveinek hol van
helye: akkor a magyar nemzet fővárosát illeti az első szó.
Képzelhetetlen az, hogy itt egy monumentális középület épüljön, képekkel
diszíttessék és abból Munkácsy hiányozzék. Akit e nemben a magyar nemzet
jelenleg legnagyobbnak produkált, azt, mikor nagyot alkot, nem lehet
nélkülöznie. Az országháznak nemcsak fődísze, hanem főhíressége is az a
kép lesz, amelyet Munkácsy fest a falaira. A kép árát el lehet osztani,
ha el lehet osztani e mester tehetségét is művésztársai közt. Ha régen
így gondolkoztak volna, akkor az olasz nagymesterek képeit hiába
keresnők ma Itália középületeiben és templomaiban. Akkor a krónikákban
az volna megírva, hogy X. városa drágálta Rafaelt és más – különben „jól
és olcsón“ dolgozó hazai művészekkel festtette képeit. Magyarország
kultúrájának történetéhez tartozik, Budapest és a magyar nemzet
becsülete megkívánja, hogy aki legtöbbre vitte művészetében magyar
ember: annak művei a nemzet birtokában elégséges számban legyenek. Aki
magyar azt látni akarja, az ne legyen kénytelen idegen országba menni;
aki idegen látni akarja, kénytelen legyen Budapestre jönni. Hogy a
becsületet és díszt, ami ebben rejlik, mennyivel fizette meg a nemzet,
az mellékes. Mentül fényesebben jutalmazza egyik legnagyobb fiát: annál
büszkébben mondhatja a magáénak. Én valóban a gondviselés egy
szeretettel teljes vonását látom abban, hogy a millenniumra adott nekünk
egy Munkácsyt, megfesteni nagy epopoeánk végső képét, a honfoglalást.
Az Isten-ember.
Nézem, nézem azt a nagy képet a Műcsarnokban s amint szemem áhítattal
csüng a kép megindító főalakján, forr fejemben a gondolat, amelyet a
nézők csoportjának egyik felére nézve épp oly könnyen eldönthetővé tesz
vallásos hite, mint másik felére nézve hitbeli szkepszise. Amaz látja
Munkácsy Krisztusában az Istent s ebben keresi a kép dicsősége és
nagysága döntő momentumát; emez csak a názáretbeli hitújító
tragédiájának hősét látja benne, az Istent nem, csak az embert s azért
mondja a felfogást újnak, az ábrázolást korszakalkotónak vagy
iskolaalapítónak.
A két csoport közt áll – Pilátus és azt mondja: hol van az igazság?
Mondjuk ki mindjárt, az igazság a festő zsenijében van, aki
ellenállhatlanul ragadja meg a hivőt s a hitetlent; aki a vászonra
varázsolt alakját fel tudja ruházni mindama tulajdonságokkal, amelyek
képesek egyfelől praokkupált fogalmakat a legmagasztosabbról
kielégíteni, képesek másfelől abban, aki vallásos praokkupáció nélkül
járul e kép elé a tragikus momentum, vagyis a fenséges benyomását
fölkelteni.
E hatással szemben a képre magára nézve fontosságát veszti a vitatkozás
arról: hogy a művész felfogása és kivitele szerint mint Isten-ember
áll-e a képen Krisztus alakja, vagy úgy, mint ember. Mindenkit megihlet
a kép, mindenki leborulhat előtte áhítatosan. Az egyik imádja benne
Istenét, a másik az emberi képességet, nagyságot, végső sorban – magát,
mint embert, Munkácsyhoz épp úgy hasonlót, mint – Krisztushoz, az ő
felfogása szerint.
A képnek egyik fővarázsa az, hogy egyfelől csodásan tiszta, világos és
félremagyarázhatlan az ábrázolt cselekmény ama momentuma, amely benne
feltüntetve van, másfelől főalakja hatásának egyetemessége kérdésemnek
misztikus függőben hagyása által megóva, sőt biztosítva van. Bűvös
félhomálynak mondanám, ami e képben e kérdésen dereng, félhomály,
amelyen áthatni teljesen nincsen hivatva az emberi szem; félhomály,
amely nem vesz el az alakokból semmit, sőt amely árnyaikat növeli, az
illuziót táplálja, a képzeletet termékenyíti, mely adott esetekben egyik
leghathatósabb tényezője a művészetek hatásainak.
Hogy Munkácsy kereste ecsetével azt a Krisztust, aki művészálmaiban neki
megjelent, mutatja az a körülmény, hogy vázlatai között nem kevesebb,
mint négy Krisztusfej van. Rokon mind a négy, de nem ugyanaz. Aki a
képen van, az a hatodik. Az ötödik nincs sehol, mert az a képen volt, de
átfestette a mostanivá. Átfestette, mint annak idején olvastuk némely
francia műbíráló abbeli ítélete folytán, hogy Krisztus isteni része
hiányzik belőle. Ebből az következnék, hogy a mostaniból nem hiányzik s
ezzel a keresett felelet meg volna adva, ha ismét szemben nem állanának
azzal a véleménnyel, melyet e sorok elején idéztem s mely azért helyezi
a képet minden Krisztus-kompozíciók fölé, mert az embernek adja vissza a
jogát, nagyobbá tévén őt, úgyis mint hitalapítót, úgyis mint szenvedőt,
úgyis mint vállalata véres áldozatát az által, hogy isteni mivoltától
megfosztja.
Mi tekinthető vajjon ebben a perben döntőnek? Mi az, ami nemcsak a
művész szándékát, hanem eredményét is mindenkire nézve világossá tegye?
Mert nem elég esetleg tudnunk, hogy a festő Istent akart-e festeni, vagy
sem, emberi alakban. Meglátnunk, megismernünk kell, hogy azt festett-e?
Mi tehát a festett Isten csalhatatlan ismérve a szimbolikus
attributumokon kívül, melyekkel más művészek alakjaikat ellátni szokták?
Mi, ami a pert kétséget kizárólag eldönti? Miről ismerjük meg egy képen
az Istent, akinek fejét dicsfény nem környezi, ki mennyei környezete
nélkül van ábrázolva s oly helyzetben, midőn kárhozatos szenvedélyek
diadalt ülnek rajta, kezeit megkötözik s tehetetlenül hurcolják
„Ponciustól Pilátusig“?
Valóságban semmi, csak a hatás, melyet reánk tesz. Minthogy pedig a
hatás sokszor sok-, a jelen esetben kétféle, de olyan kettő, mely
megformulázva egymást kizárja, annál fogva csak azt az igazságot
tanuljuk meg, hogy a hatás tényezőihez, melyek a képben rejlenek,
járulnak, hogy az eredményt módosítsák, azok a tényezők, melyek a
szemlélőben vannak.
E szerint kutatásunk eredménye ismét nem volna több, mint az, hogy
akinek szívében benne van a Megváltó Isten, az a képben is megtalálja
Őt; akinek szívéből hiányzik, az a képen sem keresi, sőt éppen
negációjában találja élvezetét.
Kerüljünk más oldalról a kérdésnek. Nézzük, mi volt a művész föladata és
mi állt művészetének rendelkezésére, hogy céljához segítse.
Tegyük fel, hogy feladata volt megfesteni a szenvedő Istent. Akik előtte
vállalkoztak ez alak lefestéséhez nagy mesterek, azok három tényezőből
alkották meg Krisztus fejét: a hagyományból, a fogyatékos leírásból,
melyek alakját, arca, haja, szakálla színét – nem is mindig egyformán
hagyták az utókorra; azután a felséges arcból, melyet mint ideált
maguknak e hagyományok fölhasználásával megalkottak; végül a felvett
szituáció kifejezéséből az arcon.
Munkácsy nemkülönben eképpen tett. Az ő Krisztusában, nem tekintve
egyéni különbségét, – csak egy általános vonás hiányzik, amely a
többiben megvan: a lemondás vonása. Az ő Krisztusa éppoly magasztos,
éppoly ihletett, éppoly dicsőült, mint bármelyik elődjeé, de nem oly
rezignált. Szeme világol, fölemelt homloka impozáns, öntudata – mint
szava a tenger hullámainak az Irás szerint – fölötte lebeg és parancsol
itt a szenvedélyek feléje csapkodó habkoronáinak. Ellentétben áll-e ez
isteni voltával? Nem gondolom. Ellenben azt hiszem, e kép becsét
mértéktelenül csökkentené, ha nem így volna. A kompozíció mozgalma, az
alakok egy részének támadó szenvedélye, a helyzet, mely a művész által
fölvétetett, követelik Krisztus állását, fejtartását, szemének bűvös és
uralkodó világítását. Ez nagyon emberi vonás ugyan, de nem emberibb,
mint mikor azt mondja vért izzadva az „Isten“: „múljék el tőlem e
pohár“. És éppen ez a vonás teszi nélkülözhetővé a dicsfényt, az
immunitásának e jelvényét az emberi indulatok e tolongásában a földön,
sőt e vonás ereje nagyobb, általánosabb és közvetlenebb, mint a glória,
mely persze viszont szándékát teljesen világossá tette volna, ha
Munkácsy odafesti.
És vajjon miért nem festi oda? És azzal, hogy oda nem festette nagy
elődjei módjára, abbeli szándékát dokumentálta-e, hogy Istent nem, csak
embert akart festeni? Vesztett volna-e a kép, ha odafesti? Megannyi
kérdés, melyre nem tudok egyenesen felelni.
A festőnek mindenképpen csak az emberi alak áll rendelkezésére arra,
hogy Istent fessen. Módjában van mindent összeszedni egy ideálba, ami az
ember megjelenésében magasztos, fenséges van. De ha a legmagasztosabbat,
a legfenségesebbet festette is, az mindig csak a legmagasztosabb ember
marad. Az Isten a Genezis szerint a maga képére teremtette az embert, a
művész viszont a maga képére teremti az Istent. Semmi testrészt, ami
emberen nincsen, oda nem festhet, semmi kifejezéssel, semmi lelki
tulajdonsággal arcvonásban, testtartásban, amelyet emberről nem ismer,
fel nem ruházhatja. Bármily tökéletesen fesse tehát, ismét csak a
legtökéletesebb embert festette, sohasem az Istent, kit nem emberi
tulajdonságról kell, lehet és szabad Istennek felismerni, hanem isteni
tulajdonságokról, amely azonban csak szimbolikusan festhető le vagy csak
eredményében, mert csakis a léleknek tulajdonsága, ereje és hatalma.
Fesd az Istent, aki mindenhatóságát, természetfeletti erejét tettben
gyakorolja és nem fogsz vitát kelteni szándékaid felül. De ha fested
Istent, amint packázik rajta az emberi nyomorúság, alig van másod a
dicsfénynél, ami szándékodat világossá teszi a mai szkeptikus világban.
Hogy Munkácsy elmulasztotta vagy elkerülte Krisztusára dicsfénnyel
isteni volta bélyegét rásütni, lemondott az illuzió s útbaigazítás egy
sokat használt és igen kényelmes eszközéről: ezzel csak kivette képét a
katexochen egyházi képek sorából, anélkül, hogy profán képpé tette
volna. Ezzel tovább csak komplikálta amúgy is rendkívüli feladatát, de
fönntartotta magának vele az általánosabb hatás lehetőségét. Ha kereste
az istenit a maga Krisztus-ideáljában, nem a külsőségben kereste, hanem
abban, hogy a megváltó tanaihoz, emberi sorsához, megrendítő
tragédiájához méltó alakot állítson Pilátus elé, alakot, akinek látása
ebben a környezetben megtegye a nézőre a halálnak és föltámadásnak
együttes hatását; alakot, akiben a szenvedőt és győzőt látjuk egyszerre,
töviskorona és dicsfény nélkül is.
Ebben kereste és ebben meg is találta! És amíg a világ kihirdeti és
hiszi a bibliai Krisztus isteni voltát, addig látni is fogja Munkácsy
Krisztusában az Istent.
Nem volna érdekesebb dolog, mint egy oly művelt ízlésű embert állítani e
kép elé, aki a biblia-történeteket nem ismeri. Akire tehát a kérdés,
melyet feszegetek, nem létezik! Aki a képen kénytelen volna felismerni a
tömegek bősz szenvedélyéből, az írástudók gyilkos gyűlöletéből és a bíró
kishitű habozásából a vádlott veszett ügyét. Az mondaná meg csak nekünk,
hogy e kép a világ tragédiáját ábrázolja; az mondaná meg, hogy a
tragikus momentum ecset által soha megrázóbb kifejezést nem nyert, mint
e Krisztus-alak és fej által e környezetben. A tragikus momentum pedig a
legfönségesebb, amire ember emelkedik lelki tulajdonságok nagysága
által; az a momentum az erkölcs, az igazság diadala a halálban a
társadalmak, érdekek szabványai ellen való harcban; az a momentum
diadala annak, ami az emberben fönséges, örök, halhatatlan, tehát azonos
az Istenséggel.
Ime Munkácsy Krisztusában az Isten.
Szigeti József.
A gyermeket ritkán érdeklik a természeti tünemények. A világ a
gyermeknek egy adott keret, amelybe beleszokik, attól a pillanattól
fogva, hogy látni kezd. A természet periodikus tüneményei ehhez a
kerethez tartoznak. Figyelme inkább az esetlegességet keresi és
különösen a nagyok dolgának szeret a sarkában járni. Én gyermekkoromból
nem emlékszem arra, hogy természeti tünemény nagyobb hatást tett volna
rám. Ama gyönyörű romok is, melyek a zalamegyei hegység ormait
koronázzák, csak akkor kezdtek vonzani, amikor már Kisfaludy Sándor
regéit ismertem. Addig jobban érdekelt a kavicsos gödör, ahol játszani,
vagy a puszta téglaszín, ahol megint játszani, néha egyikben is,
másikban is fürdeni lehetett.
Csak egy ilyen dolog volt, ami különösebben érdekelt: az őszi köd. Az a
reggeli páraság, amely hűvös őszi reggeleken lomhán heverész a faluban.
Meg-megszakadozva óriás darabokban, ide-oda imbolyogva, hogy szinte
bujkálni lehet benne. Ezt gyakran nézegettem. Mulatságos és különös
volt, mikor egyszerre csak valami sötétséget láttam a méhében, amely
mozgott, lassan emberi formát vett fel, végül kilépett a homályból.
Ember közeledett felém. Rémesebb volt, mikor az én irányomból ment
valaki a köd felé. Most belép, a sarkán átvág és innét rája süt a nap.
Azután pár lépés után megint belelép és tovább megy és elveszti
körvonalai élességét, majd az egész formáját és immár csak egy sötét
folt marad belőle, mely tovamozog, végre eltűnik: elnyelte a köd.
Hetek óta minduntalan a szememet kísérti ez a gyermekkori benyomásom.
Hetek óta látok egy kedves alakot a végzetes köd labirintusa felé
haladni, ballagni. Már ott van. Már az egyik ködtömeg sarkán áthatolt.
Ismét rásüt az édes napfény. Megáll. Mintha visszanézne. Én rám néz?…
Kire néz? Mindnyájunkra?… Vidámság ül a szemében szomorúsággal
ölelkezve… De minő káprázat! Azt mondtam egy kedves alak? Hiszen én
kettőt látok, sőt hármat… ötöt… tizet, egy egész mozgó tömeget. Minden
egyes alakon ugyanaz a fej, ugyanaz a szomorúság mindeniknek a szemében,
vidámsággal összeölelkezve. Mintha utolszor nézne ránk vissza, hogy
belépvén a ködbe, a köd elnyelje az életet.
Ime most lép be, akinél vígabb cimborát, kedvesebb gazembert, munkásabb
henyélőt, a gyávaságban hősebb fickót, elmésebbet és szemtelenebbet ki
tudja, mikor látunk újra. Vesszen el minden gyáva pimasz! És a hideg köd
ráborul Falstaff hájtömegére, elnyeli furfangos nagy fejét, eltemeti
nagy szívének elpusztíthatatlan nagy vidámságát. Nem fogom többé
viszontlátni halhatatlan fiatalságodat jókedvű öregem!
De la Souche úr, hogyan, ön is megy? Kedves nyaralójából, az ön édes
gyötrelmeinek kényelmes kis tanyájából, a Nők iskolájának az egyeteméből
kilép, bele a ragadozó őszi ködbe? Óh, hiszen önnek, ha jól sejtem,
szarvai vannak, tépje foszlánnyá e rút ködöt, fujjon rá kifáradhatatlan
beszédű tüdejéből… Hogyan, ön megrázza álfürtös fejét?… Menni kell?
Isten veled Ágnes… és belép a ködbe és szétfoszlik… Miért nézném meg még
egyszer a Nők iskoláját, csak ezt a ködöt látnám s Molière vidámságai
könnyet csalnának a szemembe érette, akinek most már csak mozgó árnyékát
látom, eltűnőfélben, örökre.
S ki integet ott felém, hosszú kampós római botjával? Te vagy fejedelmi
Agrippa? Jókedvű, derék, fényes római lélek, öreg Meneniuszom? Viszed
fehér szakálladat a szürke ködbe? Hiába mentetted meg Rómát a Mons
Sacran egy adomáddal? Isteni humorod elől nem tér ki az éhes köd? Egy
toppantásodra, egy tekintésedre kővé meredtek a volszkus strázsák
Aufidiusz sátra előtt… Csakugyan elmégy? Futó tekintetet vetsz miránk
vissza. Szemrehányó tekintetet? Hogyan, te fényalak, mintha már nem a
szemedben, nem a lelkedben fészkelne olimpusi származású jókedved, hanem
iszákban a hátadon vinnéd magaddal a szennyes ködbe, mely befogadja
patyolattógás alakod, a bíbor pretextussal. Tudod-e, hogy tőled búcsúzva
Koriolántól búcsúzom és nagyszívű anyjától… Egy egész világomat viszed
magaddal… Isten veled…
És Meneniusz Agrippa után megy Poloniusz, Poloniusz után Sass István
uram és Sass István után egész sora a halhatatlan alakoknak, kiktől
örökre szóló búcsút veszünk,
Egy emberben nem lehet többet veszteni. Ezt jelenti az, hogy Szigeti
József megválik a színpadtól. Megválik? Nem, megvált. Mosolyogva,
nevetgélve, zsörtölődve mendegélt, egyszerre csak ott volt a csalfa köd
szélén, csak ott vettük észre a játék fordulatát. Az öreg Faun az ő
meghasonlott mosolyával ránknyilazott és belépett. Még látom elmosódott
kontúrjait, még a fülembe csendül egy-egy szava, de mindenen, amire
emlékezem, túl sír az őszi szél fuvalma, amely megmozdítja a ködöt,
amellyel együtt ingadoznak, lebegnek a távolodó alakok s amely fülembe
sírja:
Nem fogjuk többé látni halhatatlanságodat, jókedvű öregem!
Tamássi József. 1892 szeptember 8.
Jelen színésznemzedékünk egyik legeredetibb és legizmosabb tehetsége
haldoklik e pillanatban s életének leszerelt mécse tán ki is alszik
akkorra, mire én az utolsó pontot vetem e róla szóló kis megemlékezés
végére.
Harminckét esztendeje, hogy először láttam. Hidassy színigazgató
társulatánál játszott Sopronban, mint népszínműénekes, a hozzá méltó s
azoknak, akik látták, elfelejthetetlen, élete virágjában letört Szőlőssi
Ninával. Ifjúsága tüzében állott, alig hogy csak odahagyta a veszprémi
szűrszabóműhelyt, ahonnan a muzsa kiszólította; délceg, temperamentumos,
szilaj s egy meleg bariton hang birtokában már akkor föltétlenül
uralkodott a színpadon, amely megnépesedett, mihelyt ő rálépett, mert
élet, melegség, akarat jártak a kíséretében.
Ez 1860-ban volt. Nyolc-kilenc évvel később a városligetben, az
állatkert táján egy deszkából jól-rosszul hevenyészett fedetlen arénában
játszott Kőmives színtársulata. Ez ütött-kopott kompániában fedezte fel
Szerdahelyi Kálmán Tamássi Józsefet s kijárta szerződtetését néhai
Radnótfáy Sámuel intendánsnál. Nem ezek és nem Tamássi hibája, hogy
babér nem azonnal termett az ő homloka számára. Az ő szakmájabeli
darabok nem műszerepek. A műfaj maga, amelyben szerepei voltak, mint
költemény anyagánál és strukturájánál fogva is nem elég erős arra, hogy
a nagyobb műveltségű közönséget magában érdekelje. Hasztalan minden
hivalkodás, hiú erőlködés: a népszínmű sorsa föltétlenül a népdalhoz és
az énekesnőhöz, mint régen mondták: a vodvilistánéhoz van kötve. Ennek
igazinak kell lennie, hogy a népszínmű divatja el ne halványodjék.
Déryné, De Caux Mari, Hegedüsné, Blaha Lujza: ez a népszínmű története.
Ami közben van, nem számít. Ily közbeeső időben került fel Pestre
Tamássi. Bognár Vilma, Eötvös Borcsa, Helvey Ilka próbálták több
kevesebb szerencsével daluk szárnyára venni a pusztulásnak indult
műfajt, de siker nem követte őket. Tamássi ritka és frappáns tehetsége
sem tudott a dolgon segíteni. Ekkor, gondolom 1871-ben, jött fel
Debrecenből égi adományaival Blaháné, föllépett a Tündérlakban s a
forduló pont egy csapásra beállott. Most is előttem van az az este. A
közönség nem is álmodta, hogy voltaképpen nem Blahánét fedezte fel
akkor, hanem Tamássit. Eltelt Blaháné kedves, vonzó alakjával, szelíd,
szemérmes lényével, édesen csendülő dalával és nem látta meg, hogy
viszont Blaháné rajta feledkezik széles jókedvű játékostársán, ámul
változatos játékán, elmés találékonyságán, humoros tréfaságain,
egyszerűségén, természetességén, jóízűségén s engedi magát vinni,
ragadni és ott találja meg voltaképpen magát, ott lepleződik le előtte a
saját művészete, mellyel azóta is uralkodik a fővárosi közönség szívén.
Azt lehet mondani, hogy Tamássi játéka volt az a varázsvessző, melynek
érintésére kipattant a temérdek kincs, amit ma Blaha Lujza művészetének
mondunk. Akkor, mintha hályog esett volna le szép szeméről s mintha
hallottam volna felkiáltani: Aha, itthon vagyunk már!
Igy lett a fővárosi színházjáró közönség szemében egy fogalommá a
„Tamássi meg a Blaháné“ és a népszínmű új lendületet vett.
Legkülönösebb tulajdonsága volt Tamássinak, hogy alakjainak jelentőséget
tudott adni. Ugy felállította emberét a színpadon mindjárt első
megszólalásával, hogy a benyomás róla tiszta és határozott volt és az
illúzió teljes. Hangja korán megrongálódott, de a népdaloknak oly
mesteri deklamációját tudta, melyet wagneri művészetnek lehetne
neveznünk. A dal az ő ajakán nem közbevetett éneklés volt, hanem a
darabhoz tartozó szöveg. Épp úgy megjátszotta, mint a prózáját. És bár
egészben parlagi fejű ember volt, azt hiszem, esztétikáról nem sokat
hallott harangozni, de oly művészi inspirációval dolgozott, amely méltán
ámulatba ejtette a legkövetelőbb kritikus nézőt is.
Mert ha azt mondom, hogy dalait eljátszotta, azalatt nem azt kell
érteni, mintha belegesztikulált, járt-kelt s prózát csinált volna a
versből és a melódiából. Ellenkezőleg, más volt a játéka itt, más ott és
nem kevésbé változatos az egyik, mint a másik. Láttam őt egy népdalban
furulyával végigrohanni a színpadon (Vagyok olyan legény, mint te.
Csikós.) és láttam őt mozdulatlanságban elmondani dalát (ugyanott a
Magasan repül a daru). Amabban félelmet keltett, ezzel könnyekre
facsarta a szívedet.
Művészete teteje a Rokkant huszár, a Csikós és a Falu rossza volt. Mind
a három elsőrendű színészalkotás volt tőle, a remek szoborművek hosszú
láncolata mindenik. A népszínművek hőseinek vala a hőse ő. Más
darabokban, mint epizodista jeleskedett és nevezetesen a Nemzeti Színház
Shakespeare-előadásain mint nép, mindig adott egy-egy jóízű, vérmes igaz
figurát.
A szerencsétlenség akkor ütötte le, mikor már azon gondolkozott, hogy
átmenetet keressen az öregebb szerepekre. Tett is egy-két próbát és
világos volt, hogy itt is, ha anyagot kap, csak emelkedni fog. A sors
azonban halt-ot kiáltott feléje. Most pár éve, mikor a Betyár kendőjé-re
öltözködött a Népszínházban, szélütés érte, melytől balfele megbénult.
Csendes visszavonultságban élt azóta máig, amikor másodszor rohanta meg
a veszedelem, hogy leterítse. Elsőbben elszenvedte a halált, amikor
elvesztette a színpadot, most annak tán csak árnyékával vívódik. Mert a
mostani csak a testét öli utána akkor megölt lelkének.
Lukácsy Sándor.
Ma egy igen szép kritikát olvastam vonatkozással Lukácsy Sándorra,
legújabb darabjára, a szobrászokról s kőfaragókról, a színműköltőkről s
a színdarabcsinálókról, a művészekről s a mesteremberekről s végül a
kritikusokról, akik kétféle mértékkel mérnek. „Amint a kőfaragó –
úgymond az a kritika – sírköveivel a mulandóság szolgálatában áll, úgy a
drámacsináló is bizony csak az enyészetnek dolgozik.“ És a nyomorultak,
akik elől a halhatatlanság kapuja eképp bezáródik, még egyébként is
kikapnak. Gúnnyal, megvetéssel ostoroztatnak az igazi kritikus által,
akinek szempontja egyesegyedül a szépnek az a képzete, melyet meg tudott
magának szerezni. Akiről tovább mondva van, hogy „mellékes körülmények:
az irodalom napi érdeke, a pénztár viszonyai és más effélék, ítéletére
befolyást nem gyakorolhatnak“.
És suhog a szegény kőfaragó, a szegény Lukácsy feje felett az
„egyesegyedül szép szempontjának“ kegyetlen vesszője, amiért legutóbb
Arany János „Ágnes asszonyát“ tette csúffá egy népdrámában, ma meg Jókai
„Uj földesurá“-hoz folyamodott.
Hol végződik az irodalomban a kőfaragás, hol kezdődik a szobrászat?
Meddig dolgozik valaki az enyészet s hol kezd a halhatatlanság számára
dolgozni? Talán nem is szükséges vizsgálni; úgysem a vizsgálat, hanem az
idő dönti el, hozzá oly idő, melyet mi meg nem érünk. Hogy egyébként a
jó kőfaragó mindig többet ér, mint a rossz szobrász, az előttem nagyon
világos. Ha világos nem lett volna, Szigligeti Ede nemzeti kőfaragóink
céhmestere, valamint Csiky Gergely egy másik szerencsés kőfaragó érdemes
liferánsai a gyors enyészetnek, már megtanítottak volna rá. De boldog
Isten! Mivé is lennénk az életben temetőinkkel, házaink, kutaink,
udvaraink, kapuink s egyéb mindenféle épületeink díszítésével, ha a
kőfaragók becses céhe beadná a kulcsot? Mivé lennénk színházaink,
politikai, szépirodalmi lapjaink és füzeteink, könyvpiacunk, összes
irodalmi táplálékunk szükségleteivel szemben, ha becsületes kőfaragóink
megtagadnák a szolgálatot, ha a nyírottfejű puritán kritikusok máglyáira
rakatnának a boldogtalanok, ha szilenciumba tétetnének, amiért csak
középtehetségű emberi erényekkel dicsekszenek s nem jönnek a
halhatatlanság kiváltságával a világra?
„Az opportunitás a politika kiváltsága, a művészeti kritika mit sem tud
róla“, mondja emberünk erre, átmenetül oda, ahol a kőfaragók után
ezeknek jóakaratú bírálóit készül magasztos szempontjával „csúffá
tenni“.
Mindezek az idézett mondatok azonban közönséges közhelyek. Tanító
könyvben, ahol először el voltak mondva, helyesek. De az élet mindennapi
fogalmának tárgyaival s jelenségeivel szemben nagyképűen hangoztatva,
csak magasröptű tudálékosságok. A színház és termékeinek szerepe a mai
modern életben egészen más ítélő szempontok alá esik. Nem mintha a dráma
vagy a művészet szabályai megváltoztak volna, de rendeltetésük annyira
kibővült, hogy a viszony a mai s amaz időbeli dráma közt, midőn e műfaj
színrehozatala csak sátoros és nemzeti ünnepek váltakozása, költői
remekek versengése volt, annak a viszonynak felel meg, melynek valaha
csak leírása egy egész ember életébe került s amaz újságlap egy száma
közt, melyet ma egy óra alatt ezer meg ezer példányban bocsát a gép az
olvasó közönség rendelkezésére.
A modern életnek szüksége van hírlapjaira, regényeire s színházaira.
Párisban egypár millió újságlap jelenik meg mindennap s negyven színház
nyitja meg minden este kapuit a közönség számára. A negyven közül
egy-kettő akad, mely hetenként egyszer áldoz a halhatatlanságnak, a
többi az enyészet számára dolgozik. Igen sok fenkölt lelkű és tanult
kritikus tesz a színházak körül ott is napi szolgálatot. De senkinek sem
jut eszébe fölnyalábolni a szobrászt és agyonütni vele a kőfaragót. Ott
is van emberhalál, igaz. Ma kivégeznek egy rossz szobrászt, holnap egy
rossz kőfaragót. De azért, mert valaki csak kőfaragó és nem szobrász,
azért nem esik bántódása.
A „művészeti kritika“ fönkelt pártatlansága, opportunitás nélkül
valósága igen szép és nemes dolog, mikor nagy mesterek műveibe
elmerülve, keresi-kutatja az örökké szépnek a törvényeit, okulására és
gyönyörűségére a halandóknak. De ha kimegy a mindennapi szükséglet által
magának megteremtett szellemi vásárra s a gyors forgalom váltakozó
termékét veszi szemügyre – fel- s letünedező darabjait külvárosi
színházaknak, újságlapoknak szegény tömegeit – és nem hajlandó semmi
„mellékes körülmény“ által, sem az „irodalom napi érdeke“, sem a
„pénztár viszonyai“, sem „más effélék“ tekintetbe vételét megengedni;
akkor ugyan megóvhatta magának azt a lélekemelő öntudatot, hogy „meg
tudta különböztetni a drágakövet a csillogó üvegtől“, de nem győzte meg
a világ ép érzékű részét arról, hogy az legyen a fődolog, hogy ezt meg
tudják különböztetni, nem pedig az, hogy megkülönböztetésünk mellett
képesek legyünk a szellemi piac minden termékét, az üveget úgy, mint a
gyémántot, becse, haszna és szükségessége szerint méltányolni és
szolgálata jutalmához hozzájuttatni. És minthogy annyi drágaköve nincs a
világnak, hogy mindenkinek a fülébe, a nyakára, az ujjára jusson,
ellenben mindenki akar magának díszt, vagy a fülére, vagy az ujjára,
vagy a mellére, vagy mindenüvé, ahova tehető: ennélfogva az, ami – ha
üvegből, ha más értéktelen anyagból – a drágakő formájára van faragva s
ahelyett csillogni, villogni, az embereket gyönyörködtetni van hivatva
és e hivatásának bizonyos mértékig meg is felel, az az örökkévalóságra,
halhatatlanságra mint egyed nem tarthat ugyan számot, de nemében örök
időkön át fog élni és a mindennapi életben becsesebb szolgálatot tesz és
a forgalomban nagyobb értéket képvisel, mint maga a drágakő.
De álljunk meg, mert még betaláljuk bizonyítani, hogy a rossz színdarab
többet ér, mint a jó színdarab, pedig csak azt bizonyítjuk és állítjuk,
hogy az a pártatlan kritika, amellyel itt szemben állunk, voltaképp csak
egy irígy vén leány, aki az erényt botnak használja, nemhogy
rátámaszkodjék, hanem hogy üsse-verje vele a keze ügyébe került
fiatalokat. Mert az olyan elviselhetetlen, különösen az erényes vén
leányokra nézve, hogy a fiatal leány szemet szúr és tetszik, noha lám az
orra tömpe, a füle nem kicsiny, az ajka biggyedt s még mit tudom én,
hányféle hibája van. A vén leány egy lélegzetre elmondja mind, még meg
is szerzi mindeniket. Ami pedig a leányban a fiatalság, az az íróban a
tehetség. Az olyan kritikusra elviselhetőbb, ha egy tehetségtelen írót
lát, akinek nincs más érdeme, minthogy elkerüli a nagy hibákat, mint az
olyan, akit az eleven tehetség nem ment meg a nagy hibáktól és
tévedésektől.
Lukácsy Sándor, amint én ismerem, pedig sokat a veséibe néztem, tehát
gondolom, hogy némileg ismerem, igen jelentékeny színműíró tehetség.
Azonban egy teljesen demoralizált tehetség. Fejlődése minden idejét az
élő irodalomtól elszakadva, vándorló vidéki színpadok napi szolgálatában
töltötte el úgyis mint színész, úgyis mint művezető, úgyis mint író.
Hevenyészett, alaposan meg nem gondolt munkára volt múzsája hivatva s a
könnyűség, mellyel dolgozott e tekintetben, épp úgy csábította őt magát
excesszusokra, mint igazgatóit arra, hogy visszaéljenek szolgálatkész
képességeivel. Igy a fölületesség az okokban, a külsőségek
predominációja mindenben, az ízlés parlagisága a tréfában, úgy mint a
komoly részekben, amit eleintén tán csak a gyors munka könnyebbsége
végett engedett meg magának, az idők folyamán második természetévé lett,
vagy tán oly hiba volt kezdetben, amelyet nagy elfoglaltságában nem ért
rá észrevenni magában, annál kevésbé kigyomlálni tehetségéből.
Nehogy valaki Tóth Ede példáját hozza fel nekem, mint aki szintén
hasonló viszonyok között élt s mégis ott írta meg a Falu rosszá-t. A
különbség a feltételekben igen nagy. Lukácsy (ezt maga nem hiszi
magáról, de mindenki mondja róla) csakolyan rossz színész volt, mint
Tóth Ede; de amellett oly becses tag volt minden színigazgatóra nézve,
hogy mint színész is elsőrangú számba ment – egyéb tulajdonságainak
okáért. És mint színműíró kapós és kelendő volt Magyarországon. Az ő
színműveit 15–20 év óta széltiben játszák Magyarországon s mielőtt
Népszínház volt, egy helybeli német színházban Lukácsynak egy
népszínműve 100 előadásnál egy évben többet megért. Mit látunk ellenben
Tóth Edéről? Tóth Ede alig tudta a vidéken többre vinni, minthogy az a
harmad-negyedrendű társulat, amelynél éppen volt, egy-egy színdarabját
nagynehezen előadta. Tóth Ede volt – ha tetszik a hasonlatra visszatérni
– akkor a rossz szobrász, Lukácsy volt a jó kőfaragó. Tóth Ede sorba
bukott igazgatóival s darabjaival együtt s majd hogy el nem pusztult
mindenestül; Lukácsy egy-egy hevenyészett népszínművel újra meg újra
lábra állított egész társulatokat.
Egyre-másra készítette a düledező társulatok számára a támasztó
oszlopokat, mint szerény kőfaragó. Persze többet tett a mások, többet az
egész vidéki színészet megélhetéséért, mint a maga halhatatlanságáért.
Sorsa nem kedvezett neki oly értelemben, hogy csendes, megfontolt,
ellenőrizett működésben előrehaladva, tanulva tisztulhasson és
emelkedhessék, mint mások szerencsésebbek. Az ő múzsája a lázas,
szakadatlan, hamar munkában, hogy triviálisan fejezzem ki magam, inkább
károsodott. Eredeti adományait megtartotta, de azok is annak az ízlésnek
az irányában bokrosodtak meg, amelyet tulajdonosuk szolgált; a vidéki
színpadok ízlése által dirigálva, a drasztikus hatások, aktualitások
kiaknázása, lokális színek, szenzációs események feldolgozása, egy
primitív közönség kedvekeresése: ezek voltak az iskola, melyet Lukácsy
múzsája kijárt. Itt hibáitól sem ért rá megszabadulni, melyek el is
harapóztak rajta derekasan, úgy, hogy aki abban a helyzetben van, hogy
nem enged ítéletébe „mellékes körülményeknek“ beszólást, kezében
Arisztotelesszel, Horáccal és Lessinggel mindennap háromszor agyonütheti
őt. Azért azonban az, akit agyonütnek, nem mindig kevesebb ember a
gyilkosnál, néha éppen csakis fegyvertelenebb. Amily helyes annak a
„megismert szépnek“ az ő gőgös, pártatlan mértéke ott, ahol elvontan
irodalmi értékű munkáknak osztályozásáról van szó, épp oly mértéktelen
pártosság ott, ahol a munkáló irodalom felett bíráskodik minden
tekintettől függetlenül. Aki mögött mecenások, akadémiák, vagy nem tudom
mik állanak, az ám düllessze ki a mellét, vesse meg a profanum vulgus
tapsát s írjon a halhatatlanság számára könyveket, melyek a közönségnek
nem kellenek, melyeket azonban az akadémiák kiadnak és megfizetnek. De
akit gyermekkorától kezdve nem kísér pályáján ilyen szerencse, az
kénytelen korának írni, kénytelen kortársai, kénytelen közönsége
tapsában keresni jutalmát és exisztenciája föltételeit. Az ilyen
fejhajtva veszi el, szerényen, magát megadva, a fönkelt tudós abbeli
ítéletét, hogy csak kőfaragó és nem szobrász, csak mesterember s nem
művész s csak színműcsináló s nem drámai költő s vigasztalást keres és
talál egy érdekes könyvnek az előszavában, amely a napokban megjelent.
Egy kötet kritika elé van ez az előszó írva s az van mondva benne, hogy
szerzőjük azért adta ki, hogy majd a késői maradék ebből a kritikából
értesüljön arról, korunknak mily színműírói voltak. Mert ők, akik drámai
termékeikkel ezidőszerint ellátják színpadjainkat, mind meg fognak
halni, az enyészet számára dolgoznak „mint a kőfaragó a temető számára“,
de örökké fog élni és róluk hírt adni jövendő nemzedékeknek – a
kritikusuk.
Csatai Zsófi.
Nem tündökölt a Népszínház deszkáin, mint primadonna, de sok és becses
szolgálattal kötelezte le egyszer a közönséget, másszor igazgatóit.
Játszotta a saját szerepeit, melyeknek száma nem csekély s melyek
korkülönbség nélkül osztattak neki; sőt nemcsak kor-, hanem minden egyéb
különbség nélkül: egy-két szónyi és sok ívnyi szerep, víg és szomorú
szerep, fiatal és öreg szerep, énekes és nem énekes szerep, az mind nem
tett különbséget. Emellett játszotta mások szerepeit. Ha valaki elment
az intézettől, az előadást Csatai Zsófi tette lehetővé, ki azok közé a
színésznők közé tartozott, kiket a hasznos jelzővel kell kitüntetni. Nem
ékítés, nem cifraság, nem is szembetűnő oszlop az épületen, hanem fontos
szeg, amelyet nem igen látni ugyan, de amelyet nélkülözni nem lehet.
Kitünő erényei az elhatározott temperamentum, kiváló értelem, előkelőség
modorban, megjelenésben és alakban, nagy passzió és az iskolától és
színészi hagyományoktól független eredetiség. Marquis-néja (A franciák
Milanóban) bármely előkelő színpad szalónjának díszére válik; az
éhenhaló fiú (Grant kapitány gyermekeiben) a realisztikus előadás oly
éles és igazi vonásaival volt ábrázolva, menten minden színpadi
pátosztól és szenvelgéstől, hogy belső beccsel bíró ábrázolásnak volt
mondható.
Csatai Zsófi előkelő család ivadéka és szenvedélye vitte a színpadra.
Igazi neve Korizmics. Anyja (kit nemrég vesztett el) egy németországi
bárócsalád leánya. Zsófi – más hely nem lévén akkor üresedésben – a
Népszínháznál, mint karbeli kezdte meg működését. Első önálló szerepét a
„Kis herceg“ egyik apródjában kapta. A sors azonban, mintha fejébe vette
volna, hogy megtöri szenvedélyét a színészethez. Már hosszabban
betegeskedő atyja aznap délután halt meg, amelyen Zsófinak első szerepét
kellett játszani. A gyászeset híre oly későn érkezett a színházhoz, hogy
nem lehetett már másképpen intézkedni, kényes is volt, habár csak
kicsiny szereplésről volt is szó, egy fontos újdonság első előadását az
utolsó percekben megmozgatni: az árvává lett újonc kénytelen volt
játszani, amíg atyja ravatalon feküdt. Színész sorsa, katona sorsa! Első
sikerét a fiatal színésznek a magán való uralkodás és az összes
érzéseinek fölzendült birodalmán való uralkodás művészetében kellett
aratnia.
Sem ő, sem más nem hitte volna akkor, hogy ez az eset ismétlődni fog
vele a népszínháznál édesanyja halálakor. Ezúttal a „Hoffmann meséi“
kerültek színre. Az első előadás el is ment szerencsésen, a másodikra
meghal édesanyja, egy igen kedves és jó öreg asszony, aki németes
kiejtéssel felettébb folyékonyan beszélte a magyar nyelvet. Hogy a
helyzet még élesebb legyen, Zsófinak egy haldokló leány édesanyjának
szellemét kellett ábrázolnia. A szerep énekes lévén, nem lehetett a
dolgon másképpen segíteni, minthogy Zsófi a kép keretében, ahol a
szellemnek feltűnnie kellett, kiöltözve, kifestve a szerep kívánalmai
szerint megjelent, de a szerepet Vadnay Vilma énekelte le a szellemalak
mögé bujva kottáról. Bizonyára erős lélek kell ily kínos helyzeteknek
elviselésére! Erős szeretete a művészetnek is, hogy a háborgó érzésekkel
megbirkózni, távolállók ítéletével szembeszállni képesek legyünk…