Tudós volt, komoly tudós, tele a tudás szeretetével és szerénységével.
Semmit sem vitt magából a piacra, sohasem játszott hossz-ra a nevével és
egy lépést sem tett híréért, melyért csak dolgozott, ami nagy sor, de
nem elég manapság. Hírlapíró is volt. Még pedig a javából való, de ott
is a foglalkozását szerette és szolgálta, nem a nevét, nem a hírét, nem
a személye hatását. Az ötvenes évek óta írt újságot, de talán valamely
külső szükségesség nélkül sohasem írta semmi dolga alá a nevét. Az
újságírásban elvből tartotta a névtelenséget. Nem csoda, ha a mai
reklámos világban száz üres név szélesebb körökben ismeretes, mint az ő
súlyos, tartalmas, drága neve. Pedig ez a név a legértékesebbek közé
tartozik a magyar művelődés történetében. Természete, vérsége,
személyének külsőségei és nehézkessége okozták, hogy hivatásának
korlátain innen maradt működésében és alkotásában. Tehetsége sokoldalú
volt, de elemeire bontva, mind atyafiságban állt egymással, amiben
dolgozott. Ha egy szóval kellene megjelölni az ő kvalifikációját, azt
mondanók, hogy Salamon Ferenc a halhatatlan újságíró volt. Mi magunk is
újságírók ezzel a legnagyobbat mondtuk. Mert hiszen mi egyéb az
újságíró: moralista, politikus, történetíró. Törvénye az igazság
szeretete. Salamont ez töltötte el. Egész lénye az igazság szeretetétől
volt áthatva s ebben rejlett nagy ereje úgy is mint történetírónak, úgy
is mint újságírónak. A divatos újságírásnak azt a nemét, mely
hallomásokból ír rémtörténeteket, titkokat fürkész és ajtókon
hallgatózik, megvetette egyszerű szittya vérének egész melegével.
Csodálatos, szokta mondani, hogy a mai újságírók csak az iránt
érdeklődnek, amit bizonyosan nem lehet tudni s elhanyagolják vagy meg se
látják azt, ami – kedves formulája: – napnál világosabb. Természetesen,
hogy mi apróbbak az előkelő álláspontra, szép mesterségünk e legnemesebb
felfogására mindig fel tudjunk emelkedni, ahhoz híjával vagyunk az ő
eredeti, nagy elméjének. Ő semmiről sem tudott írni, amit meg nem nézett
a szemével, meg nem tapogatott a kezével. De amit megnézett és
megtapogatott, abba tudott új, eredeti felfogást belevinni; abból
kikobozta a törvényt, a gondolatot és új lett, ami réginek, ismertnek
látszott. Az apróbbak új és ismeretlen és hallatlan dolgokat hajhásznak;
ő a régi látszatból a valódi tartalmat hüvelyezte ki. Igy tett mint
újságíró, így mint történetíró. Módszere aritmetikus volt, mindig
egyenletekkel dolgozott. Az ismertből kereste ki az ismeretlent.
Csodálatos gyanakvása volt mint történetírónak minden iránt, amit
emberek instruáltak. Az okmányok hitelére nem igen támaszkodott. A
természet munkái, a mesterségek munkái, a kő, a föld, a víz, az éghajlat
és az emberi természet törvényei voltak a fegyverei: ezekből írta
történeti munkáit. Ez az ő saját módszere volt eredeti, szellemes és
ellenállhatatlan. Kegyetlen a kritikája régi följegyzések, krónikák és
adománylevelek értékéről. Hányszor fordult egy-egy kő, vagy ércdarabhoz,
hogy az emberek megírt hazugságai ellen megvédelmezzék. Innen van
fejtegetéseinek az élettel, a színnel, a valósággal teljes volta.
Történeti munkái mind egy-egy regény érdekességét e módszertől nyerik. Ő
maga a matematikát dicsőítette tanítómesterének. Attól szerette meg az
igazságot – valószínűleg igazságáért szerette meg azt – s attól vette
rendszerét. Mint 48-as honvéd bujdosnia kellett, nevelőnek állt be s
akkor foglalkozott a tudás ez ágával s innen származtatta elméje
diszciplinált voltát. Mint újságíró foglalkozott a nevelés kérdéseivel
is. Egy felettébb érdekes cikksorozatot írt, mely utóbb különlenyomatban
is megjelent a hetvenes években, a Reform c. újságban. Ebbeli tanításai
mind a saját tapasztalásából voltak merítve. Egy siketnéma fiú volt a
növendéke s ő kitalálta a módját, hogy rendkívüli sikert ért vele, egy
lénnyel, akitől a tanulás két főeszköze: a hallás és a beszéd képessége
meg volt tagadva. Ki beszélhetett illetékesebben pedagógiáról, mint a
tanító, aki ily iskolát járt ki sikerrel? Ujságírói pályafutását, mint
kritikus kezdte. A Kisfaludy Társaság csak most egy-két éve adott ki
tőle két kötet ily dolgozatot. A legvonzóbb és legtanulságosabb
olvasmány irodalomkedvelők és írók számára. A hatvanas években ment át a
politikára. A Pesti Naplóban a bécsi dolgok rovatát kezelte s állandó
harcot folytatott a bécsi újságokkal. Érdekes polémia, sistergő
csatározás volt az s a legkelendőbb olvasmánya az akkori közönségnek. A
kiegyezés alatt érintkezett a vezérlő politikusokkal, akik nemcsak
meghallgatták észrevételeit, de értékesítették is. Tudom, hogy azt
tartotta, hogy a delegációk néma közös ülésezése az ő ötlete. Tudom,
hogy ez iránt mások is fenntartják apasági igényöket: de ő reá nézve a
dolgot tőle magától hallottam. A kiegyezés után a hivatalos lap
szerkesztője lett. Nem becsvágy nélkül vállalkozott ez állásra, de
becsvágya igen sok nehézségbe ütközött, mert a hivatalos lap a
diszkréciók kegyetlen kötelékeivel volt guzsba csavarva. Csakhamar meg
is érte, hogy e lap eltiltatott minden hírlapírói közléstől.
Elviselte a dolgot, mert abba az időbe esik nagy vállalata: Budapest
történetének a megírása. Ez az ő legnagyobb – fájdalom befejezetlen –
műve, melyet úgy készített, mint az az építőmester, ki egy monumentális
épülethez maga kénytelen követ fejteni, téglát égetni, maltert keverni,
tervet készíteni és kőművesmunkát végezni. A módszer, az anyaggyűjtése,
a tárgy fölszedése, alapozó munka és fölépítmény: minden az ő keze
munkája. A főváros területét, környékét bejárta, fölmérte, megvizsgálta
föld felett és föld alatt. Volt geológus, hidrológus, indzsellér,
topográfus, archeológus és Isten tudja mi hozzá. Ámulattal nézi az ember
azt az óriási szélességét a talentumnak, amelyre csak egy teremtett
újságíró képes, melynek színekben, tartalomban, anyagban gazdag
eredménye az ő nagy műve. Nem krónikát beszél ő el, nem valamely
történetet, félig mások nyomán hazudva, félig magától képzelve; hanem
megszólaltat hegyet, völgyet, követ és vizet, felépít hajlékot és
várost, de reális anyagból; megszólaltat egy-egy szerszámot, egy kardot,
egy sarkantyút, egy gombot, egy-egy pénzdarabot, föltámaszt egy-egy
embert megdöbbentő valódiságában, lelket idéz elejbéd, egyszóval
valóságot és igazságot. Ahol e kettőre nem akad, ott nincs érdeklődése:
ott nem épít, hanem rombol. Rombol meséket, pusztít mende-mondát,
semmivé tesz képzelgést és hazugságot. Ő eddig a klasszikus történetíró
a magyar történettudományban. A mult idők lehét, letűnt idők lelkét az ő
munkáiból lehet kiérezni. Régi történeteink elbeszélve megvannak
összefüggésben több jeles író tollából. Magyar történelem, amely
tudományszámba menne, az nincsen. Történelmi felfogást Salamon könyvéből
lehet tanulni. Aki az ő művét haszonnal olvassa, több magyar történelmet
tud, mint aki a többi Magyarország történelmeit betéve tudja.
A publicisztika munkáiba ellenállhatatlanul sodorta őt 1870-ben a
francia-porosz háború. A Reform az akkori áramlattal szemben egymaga
pártolta az összes magyar lapok közül a poroszok ellenében a franciákat.
Ez irányhoz csatlakozott ő is és egyik félelmes ereje volt az
irányzatnak.
Azóta nagyobb újságírói hadjáratban nem vett részt, de összeköttetéseit
fenntartotta s ápolta s a Budapesti Hírlapnak a későbbi években is
gyakran volt vendége, természetesen nem politikai cikkel. Néhány év óta
egyetemi tanár volt. Ez volt élete keserűsége. Lemondással,
elcsüggedéssel lépett mindenkor a katedrára. Gyűlölte az élőszóval való
előadást. Inkább öt óráig írnék, mintsem hogy egy óráig beszéljek,
mondta, valahányszor az egyetemre való útjában betért hozzám, vagy
másutt volt találkozásunk. De azért csak eljárt kötelességtudón, bár
mélyen megvetette azt is, amit előadott, mert általános magyar
történelmet kelle hirdetnie, azért ott is vonzó, eredeti és érdekes
volt.
Alacsony, zömök ember, tömött tagokkal, rövid nyakkal. Négyszegletes
feje benn ül két válla közt, göndör, most már erősen szürkülő haj ad
arcának keretet. Homloka szűk, orra lapos, eleven két piciny szeme távol
áll egymástól, ritkás szakáll és bajusz borítja az állát. Valóságos
tatár arc; de oly jóízű barátságos mosolygása volt, hogy ezt a különös
arcot vonzóvá tudta tenni. Szíve lágy és jó volt, mint a kenyér. Adta is
szívének jóságát mindenkinek, aki közelébe jutott, mint ahogy a jó apa
osztja ki családja közt a felszelt kenyeret. Szerény volt jelleme, jó
volt a szíve, nagy volt az elméje. És semmivel se fukarkodott,
mindenéből bőven adott. Keresményéből, tudásából, jó szívéből és
hatalmas talentumából egyeseknek és nemzetének, amelynek dísze és fénye
volt.