Nekem itt Arany Jánosról kellene beszélnem. Elmagyaráznám honnan jött,
ki volt, mit alkotott és hová ment. De ha jól megfontolom a dolgot, be
kell látnom, hogy azok, akik a hallgatóság padsorait elfoglalták,
legalább is tudnak annyit, ha nem többet Arany Jánosról, mint én. Mert
hiszen mi itt már a végeken vagyunk. Hajdanvaló Hunyadi János gubernátor
híres végvárában, Temesváron.
Gondolja-e valaki, hogy a török dúlás idejében a jeles és nagyhírű
kormányzó vitézei javát a budai vár ünnepeire küldte volna táncolni és
mulatni, nem pedig inkább a végekre törököt verni, dicsőséget és babért
aratni?
Bizonyára úgy volt a dolog, hogy Temesvár utcáit akkor is a magyar
dicsőség válogatott katonái rótták. Itt csöngött a java legényeknek a
kardja, itt hangzott a szava, itt jártak-keltek azok, akik a magyar
becsület legbiztosabb, legfanatikusabb, legönzetlenebb katonái voltak.
Ha pedig így volt régen, így kell a dolognak lenni ma is, amikor nem a
kard, nem az ágyú hirdeti a magyar nemzet ügyét, hanem a művészet, az
irodalom, a tudomány és a polgári munka.
Ez újkori fegyvernemnek legjobb, leghívebb, legfanatikusabb katonái ma
is itt kell, hogy legyenek, a végeken, ahol a nagyobb erőre, a nagyobb
tisztességre, az önzetlenebb, önfeláldozóbb, öntudatosabb, a nehezebb
munkára van szükség. Gondolom, hogy mi, akik e munkában a cifrább,
hivalkodóbb s könnyebb munkájú központon hadnagyok vagyunk, itt önök
között, tisztelt temesvári magyar hazafiak, csak közlegényszámba
mehetünk.
Önöknek az Arany Jánosuk, a Petőfijök, a Vörösmartyjok, a Zrinyijök, a
Katonájuk úgy a zsebökben van, mint akármelyik művelt magyarnak. Senki
ezekről önöknek újat mondani, ezekről önöket kitanítani hivatva nincsen.
Ha én mégis abban a tisztességben részesülök, hogy Arany János címén
szólhatok önökhöz, óvakodni fogok, hogy olyat beszéljek, amit mások
talán még jobban is tudnak, inkább az ünnepet fogom magasztalni, mely
bennünket magyar hazánk e dicső pontján ma összehozott.
A katholikus anyaszentegyház, ha Isten dicsőségére templomot vagy
kápolnát épít, az új hajlékot rendesen fölajánlja valamely szentnek, sőt
vendégül fogad más szent vagy boldog alakokat is, hogy az épület falait
képükkel földíszítse. A patrónusé marad az oltárkép.
Az idők viharában a szentek ilyetén kultusza soknemű támadásnak volt
kitéve; de ez a dolog oly mélyen gyökerezik az emberi szívben, az
emberek hajlandóságában, hogy soha kiirtható nem volt s ahol az egyik
formájában eltörölték, visszajött diadalmasan másik formában. Tudvalevő,
hogy a protestántizmus eltörölte a szentek vallási tiszteletét.
Templomaiban nem is találjuk képeiket, szobraikat; de aki valaha
megfordult a londoni óriási szent Pál gyönyörű templomában, benépesítve
találja falait, sarkait és fülkéit szobrokkal, domborművekkel és képes
ábrázolatokkal.
Nem a vallás, de a nemzet szentjei ezek, igaz hívei és nagy hazafiak,
érdemes alakjai az angol históriának. De van-e ebben különbség? Nem
szükséges a kanonizáció ahhoz, hogy valaki igazi szent legyen. A kath.
egyház szentjei az emberiség hősei, a szentpálbeli szentek egy nemzetéi.
És nem igaz-e, hogy szívünkhöz nemcsak a legdicsőbb szentek állnak
közel, hanem az anyaszentegyház által nem kanonizált ama szentek is,
akik a magunk históriájából, a mi fajunkból kerültek, közvetlen Isten
közelébe, hogy szószólóink, pártfogóink legyenek.
Pár évvel ezelőtt Oberammergauban jártam, a híres passziójáték
megtekintésére. Onnan kirándultam egy pár helyre, hogy megnézzem a
boldogtalan II. Lajos bajor király által épített fantasztikus
várkastélyokat, melyekben kép, szobor, műipar és építő művészet dolgában
tömérdek kincs van fölhalmozva.
Az egyik ily kastélyban a néhai királynak van egy pazar fénnyel, aranyos
ragyogvánnyal díszített trónterme, egyik végében magas állványon a
trónnal. A trónfeletti széles falon pedig az összes európai
dinasztiákból eredt szentek arcképe van, aranyos mezőn életnagyságban.
Hogy dobogott, hogy ujjongot az én szívem, amikor itt konstatáltam, hogy
e tekintetben sem ült dicsőbb dinasztia Európa trónján, mint az
Árpádoké, akik a maguk lelki gazdagságából négy szentet ajándékoztak a
kath. egyháznak.
Egy másik dinasztia se többet kettőnél, sok egyet se, a mi vérünk
négyet: szent István, szent László, szent Imre és thüringiai szent
Erzsébetet. Ott ragyog képük a bajor király káprázatos tróntermének a
falán és hirdeti fajunk dicsőségét, erényét, fényét és képességeit.
A temesvári értelmiség vezérelemei kápolnát építenek a nemzeti irodalom
kultuszának. Ezt a kápolnát földíszítik a nemzeti irodalmi kultusz egyik
legnagyobb alakjának a nevével és képével, melyet úgyszólván a kápolna
oltárképévé avatnak.
A nemzeti térítés nagy művének valósággal egy stádiumát jelezi ez az
esemény itt a Délvidéken, melyet egy nagy nemzeti szerencsétlenség
kikapcsolt a magyar géniusz uralma alól és mely most lelkes férfiak
vezetésével azt lehet mondani visszatér apái hitére, a magyar nemzeti
kultúra szent árnyékába.
Ennek a nagy eseménynek, e nemzeti hitújításnak külső kifejezője ez a
mai ünnep. Védőszentjéül, pátronusául a mozgalom magának Arany János
vonzó és megható alakját választotta.
Ebben a választásban valóságos inspiráció vezette: nem a Szózat költőjét
választotta, aki félkezében a régi dicsőség káprázataival, félkezében a
nagyszerű halál iszonyatos rémével rázta meg a nemzetet, hogy álmából
ébredjen, tettre serkenjen és az élethez való jogáért síkra szálljon az
újkor küzdő fegyvereivel.
Nem is az egünkön pörkölő hévvel sistergő meteorként elsuhant Tirteuszt,
a szilaj csaták izzó dalnokát, a szabadság halált kereső hősét szemelte
ki magának, aki szent őrületében a napsugárból font magának ostort, hogy
megkorbácsolja vele a világot; hanem választotta a világ legszerényebb
zseníjét, a méla költőt, az objektív lirikust, aki nyugalmas, mint a
magyar róna, szílárd, mint a nap a zeniten, mély és magas, mint a kék
levegő a zeniten álló nap s az alföldi róna közt és épp oly tiszta,
átlátszó és világos, mint ez a levegő; aki bölcs, mint egy pátriárka s
aki naív, mint egy gyermek; aki gondolkozásában és képzeletében épp oly
merész és egyenes vonalú, mint a sas röpte, egyéniségében pedig oly
igénytelen és félénk, mint a bokorban búvó kis madár; aki zavartalan
szeretetet, tiszta gyönyört kínál, azzal vonz, azzal hódít és azzal köt
magához.
Aki hevével senkit sem tipor le, ellenben égi adományával mindenkit
felemel.
Választotta azt, aki mint az éj bús vándora, a hold úgy futotta be
pályáját: csillagot hagy maga mögött, amerre jár, reszkető fényét
bocsátja a sötét földre és titokzatos félhomállyá varázsolja az
éjszakát, hol, amire fénye esik, kidomborodik plasztikus
tökéletességgel, de nem szakad el környezetétől, hanem rejtelmesen,
misztikusan beléje olvad.
Arany János halkan lép, szerényen jár, egy-két barátja bizalmas körében
vidám és tréfás, nagyobb társaságban, ha ugyan belesodorja a balsors,
hallgatag és borus. Kedves hangszere a gitár, amely neki beszédes, jó
barátja, zsongva kíséri versei ritmusát és összeköti neki az emberi
beszédet, az ő páratlanul szép, egyszerű, világos, lágy és édes magyar
nyelvét a zene hullámzó ritmusával, hogy neki megfejtse a magyar
prozódia titkait.
A tekintete tétovázó és szinte bizonytalan, ha az embereket nézi; de
csodás erejű, átható, ha a természetbe néz, és varázstükör, ha az emberi
lélekbe tekint vele. Soha magyar író mélyebben nem látott bele abba a
feneketlen tengerbe, melyet emberi léleknek mondunk, mint az ő réveteg
szeme.
Dalai, balladái, elbeszélő költeményei egy külön Magyarország területét
népesítik be. Históriánk egy részét, a magyar népét, ha nép és história
merőben kiveszne, az ő műveiből rekonstruálni tudná egy hivatott
történetiró. Mert az ő versei dokumentumok. Nemcsak az ő egyénisége van
bennök megörökítve, hanem a magyar népé is, és az is, hogy a magyar nép
milyennek látta magát a jelenben és milyennek látta a históriáját.
Vörösmarty a festő, Arany János a szobrász a költők között. Pályafutása
– az időben – a legrettentőbb és a leghálásabb volt, amivel kora a
művészt csak megkínálhatja.
Látta a negyvenes évek küzdelmét, amely szatírákra hangolta szemlélő
természetét; látta a 48-i époszt irtóztató katasztrófájával, mely
megdermesztette a képességeit; és látta az ébredést és versenyt alkotott
az alkotókkal. S mikor a király és nemzet kibékült s az életnek
visszadott nemzet reménye az egekre szállt: őt az esemény alkotó
erejének teljességében találta, egymagát a nagyok közül. Az akkori
országos örömhöz tartozott, hogy a királyi kegy a nemzet dalnokáról sem
feledkezett meg s Arany János mellére tűztek egy Szent-István-rendet. A
költő megdöbbenve fogadta a nem várt kitüntetést s mikor megtudta
barátaitól, hogy ezt a dolgot már el nem kerülheti, leült s megírta e
sorokat:
Kibékültek, határt jártak,
A legényre jó sort vágtak.
Engem is most ez a sors ért,
Elviselem a hazáért.
Ma a rádium és hélium korában az elemeknek se szeri se száma. A régi
világ szerényebb volt a szükségeiben, beérte három főelemmel: a tűzzel,
a levegővel, a vízzel. A mi költői szentháromságunkat –, akik igaz, hogy
annyiban különböznek a keresztény egyház Szentháromságától, hogy nem
csak személyök szerint vannak hárman, hanem lényegökben is: ezt a mi
költői szentháromságunkat én e három régi elemhez hasonlítom.
Vörösmarty, a magyar nemzet költője hasonlatos a levegő proteuszi
természetéhez: mint a lehelet gyöngéd, mint a szellő játszi, mint a
vihar tombol és száguld, ha az istenek haragra, indulatra indítják.
Petőfi Sándor, a szabadság költője a tűz, mint bájosan lobogó gyertya a
szegény házában, mint világító fáklya a szeretet és szabadság
szolgálatában, mint romboló tűzvész érzelmeinek szent és félelmes
fölgerjedésében és mint kitörő vulkán és mindent elborító láva, ha
gyűlölete csatázik.
Arany János, a magyar nép költője a víz: amely lágyan öleli oceán
képében az egész földet és mint pára járja be éltetve a mindenséget;
neki ellent semmi sem állhat, sem a leggyöngédebb szervezet, sem a
legkeményebb szikla. Nem ereje teszi ellenállhatatlanná, hanem
gyöngesége, őszintesége, hűsége és igazsága. Mert a víz, a mindenek hű
tükre: ami bele néz, az néz ki belőle vissza, akár a virágszál, akár az
emberi arc, akár az égboltozat.
Az elmult évszáz a magyar költészetnek hőskora volt. Megnyitották a
századot Csokonai, Berzsenyi, majd jött a két Kisfaludy és Katona
József. Egész hegykoszorúja a dicső talentumoknak, mint ahogy körülöleli
gyönyörű sík hazánkat, a Kárpát hegység védő koszorúja, úgy sorakozik a
költők serege fölöttünk és körülöttünk, – mi epigonok félelemmel és
áhítattal tekintünk föl rájuk és fölöttük emelkedik – mint Tátra, Fátra,
Mátra – költői nemesi címerünk három bércóriása.
A nagy nemzeti katasztrófából, amely a magyarság e dicső félszázados
korszakát bezárta, a három közül csak egy hozta át a mi munkánk korába
alkotó erejét épen és csorbítatlan. Az, akit a tűzhöz hasonlítottam,
elégett a katasztrófa tüzében, az, akit az éltető léghez hasonlítottam,
mikor elült a vihar s a balsors és rabság fojtó éjszakája borult ránk, a
téboly éjszakájának rabja s martaléka lett.
Akinek a tehetségéhez a hasonlatot az áldott, éltető, termékenyítő
vízről vettem, diadalmasan vitt át az újabb korba. Mert a víznek nincsen
akadálya, ha nem hömpölyög, mint a folyó, ha nem zúg és hány hullámot,
mint a tenger, akkor mint pára vándorol és mint harmat hull a szemekre,
a virágra, a búzavetésre és üdít és éltet és termékenyít. Ember föl nem
tartóztathatja, hatalom meg nem állíthatja, zsarnok bilincsekbe nem
verheti.
Arany János a csüggedés, a kétségbeesés napjaiban is szólt s szavának
csoda harmatja reményünk eltaposott csíráját új életre keltette. Mert
szent volt minden szava. S a nemzeteket az önérzete dicsőség tartja fönn
ellenségeinek körében.
Temesvár nemzeti társadalma Arany János égisze alá helyezte hazafias
küldetését, amelyre vállalkozott, amelynek útjára indult, mikor az Arany
János Társaságot megalapította.
E kép méla tekintete kíséri lépteit. Arany János szelleme ihleti meg
lelkét. Békés, áldásos szellemi munkája – mint a víz a vetést –
megtermékenyíti a fogékony lelkeket, fogékonyságuk mértéke és természete
szerint; egyszer mint fenségesen tova hömpölygő folyó, egyszer mint
csacska patak, egyszer mint zuhogó zápor, mely összemossa, ami egymással
rokon, egyszer meg mint termékenyítő langyos májusi eső; egyszer mint
harmat, mely a hajnal rózsás ujjáról hull alá, egyszer mint pára, melyet
a suhanó felhő hajt izzó homlokokra, tikkadt tagokra, kifáradt
tájékokra.
Tükrözzék e vízben ragyogó napként mindenha Magyarországnak és az
érdemes városnak: Temesvárnak elmulhatatlan dicsősége.
Gyulai Pál.
A hely, melyet irodalmunkban Gyulai elfoglal, igen díszes és előkelő.
Ezt az előkelő helyet Gyulai nem az Istenektől kapta ajándékba, hanem
kiérdemelte, megszolgálta becsülettel maga. Ez a polgári életben a
nagyobb dícséret, melyet rá mondani lehet, de a Parnasszus
arisztokratikus világában a születés adja a nagyobb fényt. Fiatal
korában, vagy fiatal kora bizonyos éveiben majd minden ember poéta!
Megénekli, ami vonza, amíg az élet érdekei ki nem csalják ifjúsága
ábrándos berkeiből a gyakorlatibb foglalkozások tisztásaira vagy éppen
országútjára. Gyulai hivatás szerint nem költő. Ő mintha csakis az
ifjúság ez általános édes hajlamát vitte volna át élete többi szakaiba
is és amint egyéb képességeit ritka mértékben kiművelte, azonképpen
tökéletesítette magában ezt a képességét is. Mindig szerette a szépet,
mint kritikus kutatta, mint ember élvezte és nem tudott arról lemondani,
hogy poéták módjára alkotásaiban is részt vegyen. E nemes ambíció
föladatai, megoldásának fegyvertára. Gyulainál lényeges dolgok híjával
volt és maradt; olyanokéval, melyeket szeretet, gond, odaadás, lelki és
elmebeli nagy műveltség: Gyulai Pálban tündöklő erények csak részben
pótolhattak. Az igazi, a hivatásos poétának dalos kedve,
önkénytelensége, naivitása, közvetlensége hiányzik Gyulaiból; viszont
nem jellemzik az ő múzsáját az erősebb tehetségek túlzásai sem, úgymint
egyoldalúság, elfogultság, szenvedély, hatalmas tényezők sok merészebb
költői alkotásban és persze sok, de rendszerint nagyszabású botlások
forrásai is. Invenciója hasonlít ahhoz a szerencsétlenhez, aki mindig
csak akkor talál meg valamit, mikor már a másik lehajol érte s
tapasztalásait fantáziája sem kiegészíteni, sem feldíszíteni nem elég
erős. Legszerencsésebben inspirálja őt a kész minta, legyen az népvers,
vagy gyermekmese vagy más költő egy-egy műve. Késznek formában,
kompozícióban késznek kell annak lenni, ami őt szerencsésen inspirálni
akarja. Szíve nagyon fogékony, de mintha saját szerelme, saját öröme és
búja elfogódottá, elfogódása ügyetlenebbé tenné őt a maga ügyében.
Szubjektív költeményei nem állják ki a versenyt többi testvéreikkel.
Poétasága 12. évébe esik – a kötet első verse alá tett évszámtól
számítva – szerelmi verseinek egy sorozata és Gyulai, mintha kezdő poéta
lenne újra, 12 évi poétai mult után! A nagy érzés az igaz poétát
szózatosabbá, Gyulait szóban szegényebbé, hebegővé, ügyetlenebbé teszi.
Neki mintha éreznie is eszével kellene, ha azt akarja, hogy verse
sikerüljön. A tárgy, az anyag, amíg nem vers, költő képességeit
csökkenti. Ellenben felfokozza, ha megfelelő formában látja és képessé
teszi hasonló mű létrehozására.
1846–1881-ig vannak a kötetben versek. Harmincöt éves költői
pályafutásnak eredménye e kötet. Fogjuk – kvantitatíve – ahhoz, amit
egy-egy költő írt s meg fogjuk látni, hogy egy igazi költő öt éves
pályán többet ír, mint Gyulai harmincöt év alatt írt. Nem mintha azt
mondanám, hogy aki legtöbbet ír legkülönb, nem is gáncsképpen, csak mint
jellemző vonást hozom fel. És azt állítom, hogy igazi költői lélek
folyton és szakadatlanul teremt. Benne van a lélek, amely hajtja, amely
nyugodni, pihenni nem engedi s egymásra nőnek a kötetei. Ir jót,
gyengét, nagyszerűt, selejtest, vegyest, egyforma kedvvel, belső
kényszerűséggel, amíg vénája el nem apad s maga el nem hallgat
végképpen. Minden izgatja, inspirálja, amit lát, amit hall, amit érez,
amit gondol s benyomásainak eredményeképp bőven szórja adományait,
tehetsége és hivatása gyümölcseit, megbájolni a világot. Egy erős és
eredeti költő 35 éves pályájának minden eredménye mindenha egy-egy kis
könyvtár. Mily hideg és megfontolt viszony költő és múzsa közt, amely e
nagy időn át oly meddőséget mutat. Egy-két vers egy évben, ennyi az
egész. Bölcs számítás-e, bölcs önismeret-e ez nála vagy öntudatlan
karakterisztikon? Mindenik esetben jellemző; oly abstinencia, minőre a
nagy szerelem nem képes, tehát Gyulai viszonyában múzsáihoz a nagy
jelzőnek nincs helye. Viszont mindenik esetben erény is. A nagy költő
írhat sokat, írhat temérdeket, legrosszabb versében is van egy-egy
szakasz, egy-egy sor, kép vagy ötlet, mely zseníjére vall. Aki tehetsége
szerint nem nagy, annak okos mértékkel kell írnia, ökonomikus maga
koncentrálásával, ha nem akar üres rímkovács és szószaporító lenni. De
tehetség dolgában nem csak legnagyobbjainknál kisebb Gyulai; kisebb
olyanoknál, akik nemcsak elismerésben, irodalmi állásban, de írói
értékben is viszont nálánál kisebbek. Mivoltának ez a pontja rám nézve
legérdekesebb. Midőn kénytelen vagyok belátni, hogy költői tehetségei
másod-, harmadrendűek, föltalálása kevés, imaginációja szárnytalan;
gondolatai, képei, formai érzelmeinek kifejezésére nélkülözik az
eredetiséget; sőt maguk az érzelmei inkább egy művelt szentimentalizmus,
mint mélyebb s igazibb érzések benyomását teszik; egy múzsa, akit
lendületes, őszinte táncos kedvben, ihlett divinációban, alkotó erejű
megnyilatkozásban sehol sem látok: mi az akkor, ami őt a magyar
Parnasszuson disztingvált költővé teszi, méltóvá az elismerésre, méltóvá
arra, hogy a nemesebb ízlés híveinek kedves auktora legyen, különbé
többeknél, akik Istentől többet kaptak szép hivatásukhoz és
sokkal-sokkal különbé valamennyinél, aki csak annyi tehetséggel maradt
meg a költői pályán, mint ő? Gyulai kritikus elme. Kritikai működésében
jobban felhevül, mint hogy ha lantja húrjait veri. Igazságát, mint
kritikus annyira szereti, hogy szívesen lesz érte akárhányszor
igazságtalan is. Poétai ihlet sohasem ragadja el se túlzásra, sem
igazságtalanságra; kritikai kedve akárhányszor. Verseiben is a nagyobb
hatás ott van, ahol emberek, viszonyok, politika vagy érzések felett
ítél, másszóval, ha mint poéta is megereszti kritikai fékszavát, ha
kritikát ír versben. Ezt pedig nem ritkán cselekszi, cselekszi egy
kiművelt nemes ízlés lelkiismeretes vezérlése alatt, a legtisztább,
legpallérozottabb stílban, féltékenyen őrködő műgonddal. Cselekszi
bőséges szabadsággal Romhányiban s azt teszi éppen Romhányit legkülönbé
Gyulai minden művei között, hogy benne legszabadabb tért enged írói énje
legerősebb tehetségének. Itélet, ízlés, gond a formában, gondolatban és
kifejezésben; tudás, a gondolkodás emelkedettsége és a lélek nagy
műveltsége a tartalomban, az igazságnak, a jónak szeretete a
karakterban, íme a ritka erények, melyek Gyulai poétai értékét sokkal
magasabbra emelik, mint ahol tehetsége áll.
Három főcsoportba oszthatók az ő verses művei: 1. Alanyi versek és
kisebb eredeti kompozíciók, melyek együtt egészben gyengébb oldalát
mutatják Gyulai egyéniségének. 2. Más művek impregnációja folytán
keletkezett versek, úgymint a népköltések, gyermekmesék hatása alatt
irottak. E téren vannak egyes darabjai, melyek talán versenytárs nélkül
állanak irodalmunkban, fölülmúlva csak mintáik által. 3. Az a rész, hol
műveiben a boncoló, a kritikai elem szélesebb tért foglal el: ide
tartoznak szatírikus versei s mindenek felett Romhányi, melyet saját
tapasztalásaiból, az életből vett adataiból szőtt, de idegen költőtől
tanult modort, hangot és Kisfaludy Sándortól kért kölcsön strófákat
hozzá.
Romhányi Gyulai legérdekesebb műve. Kiválóan érdekessé, sőt annak idején
aktuálissá nem politikai részei tették, hanem szatirikus kitérései.
Gyulai a kritikus szerepel itt, mint verses elbeszélő. Énekszóban, síma,
szép, kellemesen csergedező énekszóban gyakorolja minden untalan,
aránylag példátlan szépséggel sajátabb tehetségét. És e kedves
funkcióján annyira fölhevül, hogy közbeszúrva, észrevétlen, lírája is
igazabban csendül és nagyobb lendülettel szól, mint hogy ha csak
„dallani“ készti valamely körülmény vagy érzés. Ehhez járul a tiszta
forma, a fölényes gondolkozás, finom lélektani észleletek, egy
egyensúlyos objektivitás, éles megkülönböztetés és találó megfigyelés,
melyek nem túlzó, de nem is keserűség nélküli szatirikus kitéréseinek új
meg új táplálékot hordanak fel; dologi és személyi ellentéteket elkövető
méltányossága, szeretete az igazságnak, a hazának és saját ostorozott
fajának, hozzá az ő melankolikus egyéniségének közbeszólásai méla
rezignációval: íme az elemek, melyek változatossá, vonzóvá, élvezetessé
és becsessé teszik ezt a verses regénytöredéket. A forma tisztasága és
egyszerűsége, a gondolkozás és nyelv eleganciája és a fölényes szellem
Gyulainak egyébiránt minden versében erénye, mely néhol teljesen
takarja, néhol meg szerencsésen pótolja a költői véna hiányát.
Greguss Ágost.
Hallgatói az egyetem bölcsészeti karán, mikor tíz éves tanárságának
fordulóját ünnepelték meg, arany tollat nyújtottak át neki. Ő ez arany
tollal megírta utolsó művét – végrendeletét.
Két évi haldoklás után halt meg a mosolygó beteg. A borus decemberi nap,
mikor felvirradt, néma ajakkal, csukott szemekkel találta őt. Nem is
derült ki egész nap. Szürkén, ködösen, lélekzetfojtón ült a fővároson,
hideg, nyirkos, embervesztő lehével.
Akit legméltóbban temettünk volna kikeletkor, rózsanyílás idején, mikor
a természet harmattal, virággal hinti be a sírokat, zöld füvet gyorsan
fakaszt friss hanton, mosolygó élettel serényen takarja az enyészet
helyeit: a harmonikus, szép élet csendes kedvű hősét, a szerény
mosolygót, az idealista filozófust a tél kísérete követi velünk utolsó
útjára.
A halál kaszája kegyetlen éllel pusztít vetéseinkben. Alig sirattuk el a
legnagyobbat, a nagy kéri újra könnyeinket. Méltán fordítja le
irodalmunk nemtője a gyászfáklyát: az erény fekszik, az irodalmi erény a
ravatalon. Nem a törvényalkotó lángész, a tehetségbeli nagyság, nem a
hérosz, akinek élete küzdelmekkel, alkotásokkal gazdag és akit halála
tesz nagyobbá; hanem a lelkes író, a munkás, a kitartó, a búvár szellem
a gondolkodásban, az ízlésben és a műveltségben és mindezek nemességében
megállás nélkül előre törekvő munkás mintaképe.
Tüskés külseje – mint sok különös gyümölcsfaj, melyet a természet
szeszélye hoz létre – édes tejű magot: egy szelíd, derült, talán naív
lelket rejtett magában.
Széles homloka, torzonborz szőke haj által koszorúzva, nemes
gondolkozásnak vala székhelye, sovány csontos arca nem tett magában
biztató benyomást, de két nagy kék szeme barátságosan világított be e
különös vonások groteszk szögeibe; hangja merev, nyelve nehéz, mosolya
első látásra szarkasztikus volt. De úgy kellett lenni, hogy minden
ellentétes legyen rajta. A kemény hang és a szinte dadogó nyelv egy
tiszta, síma, folyékony és világos stílust, szorosan megformulázott
gondolatokat közvetítettek; faun-vonásainak szelíd szőke hajból adott a
természet keretet; éppen nem simulékony bajsza árnyából nem bocsátott ki
szúrós szót, gunyoros mosolya a jóindulat, a jóság, szívesség,
jótékonyság kíséretében jelent meg pajzán tündérnek. Mintha az
elérzékenyülés ellen szabadította volna rá tréfálkozó biztosítéknak. Jó
és nemesszívű ember volt, az volt érzésénél, gondolkozásánál, elveinél
fogva, melyeket széptani dolgozataiban hirdetett, élete viselt dolgaiban
mindenha követett.
Eredeti teremtő erő nem hajtotta őt, inkább a minták vonzották.
Szemléleti hajlam, kiváló megfigyelő és méltató képességekkel; mint
esztétikus kevesebb bíráló, mint ismertető kedvvel, mint filozófus egy
kissé poéta és mint költő inkább egy kissé filozófus. Alapos tanulás,
kiváló műveltség és a szépnek meleg, sőt rajongó kultusza: ezek voltak
munkásságának főtényezői. Az esztétika és filozófia terén is nagyobb
alkotások ambíciója nem vonzotta. Tankönyv a szép mesterségről, egy
monográfia a balladáról és a Shakespeare pályájáról írott kötetek, mely
utóbbiakban természetesen töméntelen idegen anyagot dolgozott fel: ezek
íme nagy munkái. Versei a lélek erényeinek apotéózisa, tiszta forma,
nemes gondolatok, elmésség, kedves tréfa és vidám bölcsesség által
értékesek. Az irodalomnak nagy vesztesége van a szegény szenvedő
halálában. Egy fáklyahordónk dőlt ki, aki sokat bevilágított tiszta
lángjával és sokaknak. Barátja embernek, állatnak, természetnek,
szeretettel szólt mindenről. Szerette tárgyát, szerette művészetét,
szerette hallgatóját. Ki az, aki őt hallgatta, aki életét nézhette, aki
egy könyvét elolvasta – mert ez mindenik ugyanaz – és aki őt magát meg
ne szerette volna?