Mint egy nagy üstökös – mondták akkor – jelent meg a magyar irodalom
egén Madách a maga korszakos munkájával. Az Ember Tragédiájával. Ma a
merényletek korában közérdekűbb, ha azt mondjuk, hogy mint egy merénylő
bombája röpült a tömegbe. Arany János, kinek ítéletétől a szerző függővé
tette műve sorsát, Arany, ellensége a nagy szavaknak, ezeket írta róla:
„Az Ember Tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű,
irodalmunk legjelesebb termékei közt foglalhat helyet… fogadja leghőbb
köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért,
melyet költészetünkre deríteni hivatva van.“
Miből áll vajjon ez a fény, melyet egy mű valamely irodalomra derít?
Abból-e, hogy e nagy idő alatt három szerény kiadást ért? Abból-e, hogy
megjelenésekor hivatott és nem hivatott kommentátorok megrohanták,
megvizsgálták, kideríteni iparkodtak, hasonlít-e valamihez és mihez?
Goethe Faustjának van-e és mi része születésében? Abból-e végre, hogy
amióta újdonsági ingere megszűnt, esztétikusaink és kommentátoraink
ízlése izgatva, kíváncsisága vonzva, ítélete próbára téve nincsen
általa?
A korán elhunyt nagyság születésnapjának ötvenedik fordulója volt 1873
január 21.-én. Mily pompás alkalom összes műveinek kiadására,
ragyogásának fölélesztésére: hadd gyakorolja fényderítő hatását
költészetünkre.
Azonban erre se akkor, se később senki sem gondolt. Madách fényének
hatását nem látom. Iróink, kritikusaink, politikusaink, műkedvelőink
mind tele vannak idézetekkel, hivatkozásokkal. Heinet, Goethét,
Horáciust, Schillert, még Shakespearet is, de ezt csak németül, –
borúra-derűre idézik másokkal egyetemben; úgy látszik azonban, hogy
valamennyit inkább csak mások idézeteiből, mint idézni valót ismerik,
hasonlóan ama zsidó gavallérhoz, aki esztétikai műveltségének nagy
öntudatával ült a színházban s mikor a színpadon marquis Posa a
kegyetlen Fülöp lábaihoz veté magát, fölkiáltván: „Sir, geben Sie
Gedankenfreiheit“ (Sir, adjon gondolatszabadságot) – megvetéssel dűlt
székében hátra: „Alte Geschicht!“ – Nem új! mondá. Mert ezt a mondatot
és még száz mást Schillerből rég betéve tudott, anélkül, hogy valaha Don
Karlost olvasta volna. A németek és a franciák mulattató formában szemen
szedték nagy írók mondásait, s értéküket így aprópénzre váltva legalább
részben forgalomba hozták Madách szentenciái alusznak békén, mert csak
olyanok idézhetnék, akik művét szorgalmasan olvasnák. Szikrái gyakorlati
használat végett nincsenek kiszedve. Idézeteket Madáchból nem is hall,
nem is olvas az ember.
A népszerű és nem népszerű felolvasások divatja se volt sohasem
virágzóbb mint most. Akad-e a sok felolvasó közt egy is, aki egy kis
villanyos kiállítást rendezne Madách fényének fókuszából, egy kis
kultusz tárgyává iparkodnék tenni a kincset, melyhez oly váratlan
örökségképpen jutottunk egy negyed századdal ezelőtt?
Mindenki az érdeklődés divatos tárgyai után kapkod, mintha nem bíznék a
saját képességeiben s hatását tisztán tárgyától várja. Ha így múlik el
még egyszer 25 év, Beőthynek, aki már annyi jeles írót felfedezett,
öregségében kell felfedezni s újra világra hozni Madáchot…
Pedig mily érdekes, mily feszítő tárgya a kutatásnak, a magyarázatoknak,
a méltatásnak, filozófiai, széptani, etikai fejtegetéseknek! És szinte
világos, hogy enélkül, ily közvetítő munka nélkül sokáig hiába kell
várni a fényre, melyet e mű költészetünkre deríteni Arany szavai szerint
hivatva van. Avagy fény alatt azt kell-e értenünk, hogy alkalomadtán
dicsekedhetünk vele, hogy van egy mű irodalmunkban, melyet ugyan kevesen
és ritkán olvasnak, melyről egészben fele annyit sem beszélnek, mint
híres külföldi remekekről, de amelynek összehasonlítását például
Fausttal a legélvezetesebb szellemi és lelki foglalkozások közé lehet
sorolni s melyet összehasonlítani vele érdemes is, lehet is abbeli
minden aggály nélkül, hogy becse megcsökken. Mert Faust csak annyival
különb, amennyivel Goethe maga és pályája különb Madáchnál; de az Ember
Tragédiájának eredetisége, önálló becse az összehasonlítás által csak
nyer, a két mű mindenik gyarapodva, erősödve hagyja el az összehasonlító
kritika tüzét. Mentül felületesebben foglalkozunk a két művel, annál
nagyobb a hajlandóság bennünk a kettőt azonosnak, az egyiket eredetinek,
a másikat ez által inspiráltnak – ha nem éppen másolatnak venni, de
mentül tüzetesebben, mentül behatóbban vizsgáljuk egyiket a másikon,
annál fényesebben revelálódik előttünk mindeniknek eredetisége, még
találkozó, érintkező pontjaikban is, mert az élesebb szem hamar ki fogja
találni, hogy csak azokról lehet szó.
Példányom, amelyből én a napokban újra meg újra elolvastam Az Ember
Tragédiáját, 1863-ból a második kiadásból való, tehát 20 éves. Én magam
akkor, mikor vettem, azaz megjelenésekor szintén éppen 20 éves voltam.
Emlékezem, mily mohón olvastam, emlékezem, mennyire el voltam telve
dicsőséggel, emlékezem – s ha nem emlékezném, meggyőznének róla az
olvasás közt megjelölt ama helyek, melyek akkor nagyobb hatást tettek
rám, – de emlékezem, hogy mennyire – nem értettem meg azt, amit nem
szűntem meg olvasni és másoknak is felolvasni. Szerencséje Goethének,
hogy már nem élt. Én ugyan nem hittem volna neki, hogy nem ebből írta
Faustját. Minthogy azonban a dolog, ha ilyesmiről szó lehetett, csak
megfordítva eshetett volna meg, beértem azzal, hogy mint mások, nálamnál
okosabbak és idősebbek, én is felolvadjak a „magyar Faust“ dicsőségében.
Azután jöttek más dicsőségek, más érdekek s húsz esztendőbe került, míg
ismét visszatértem a régi tárgyra.
Istenem, ugyan az én kétszer 20 esztendőm nem csak parabola-e? Nem
volt-e az egész magyar közönség egy 20 éves ifjú, aki duskált a hirtelen
jött dicsőségben, élvezte azt és nem a szellemet, amely reáborította a
fényt? És nincs-e okom hinni, hogy e közönség egy bizonyos értelemben
még ma is húsz esztendős? És hogy sokkal lassabban és sokkal későbben
is, mint én, üti meg a 40-et? A nemzetek s a közönségek nem érnek s
öregesznek meg oly gyorsan, mint az egyedek. E szerint a közönségre
nézve még nincs itt a Madách-olvasás második korszaka, ha csak
kettejökre, tudniillik Madáchra és a közönségre bízzuk a dolgot.
Szerencsére azonban e kettő közt van egy harmadik: az irodalom. Ahhoz
fordulok. Nem veszik észre az Akadémián s a Kisfaludy-társaságon s a
Petőfi nevéről nevezett egyesületben is, hogy most író nemzedékünket nem
érdekli vagy nem eléggé maga az irodalom felhalmozott anyaga? Szakmányos
ismertetések és kritikák időnkbeli mulandó művekről: ezt produkálják
azok, akik esztétikával foglalkoznak. A magyar halhatatlan írók
halhatatlansága igen szomorú halhatatlanság. Tanító könyvekben emlegetik
őket iskolás fiúknak: ennyi az egész. A nagyokat, a felnőtt embereket
francia, német, olasz s más nagyságok tündöklésével foglalkoztatják.
Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách remekeinek közvetítésére, méltatására,
alkotó törvényeik kikutatására, szellemök forgalomba hozására – nincsen
magyar széptani litteratura.
Egy-egy életrajz megiratva s azután fennhéjázással agyonkritizálva:
semmi több. Egy kutató szellemnek az Ember Tragédiája valóságos
kincsesbánya. Nem egy, hanem három érdekes könyvet írhat róla, anélkül,
hogy távolról kimerítené, s háromszor érdekesebbé tett vele egy könyvet,
melynek becsét s nemcsak érdekességét fokozta.
Madách egyike volt a legérdekesebb jellemeknek, könyve a legbecsesebb
tíz könyve közt foglal helyet a magyar litteraturának; az író már-már
húsz éve halott és a közönség s az irodalom birtokában a nagy mű három
sovány kiadásának, híjjával van Madách többi műveinek! Pedig ki az, aki
csak egyszer is olvasta az Ember Tragédiáját és izgató vágyat ne érezne
legalább bepillantani ez írói szellem egyéb fogantatásaiba?
És azt hiszitek, ebben az irodalom nem bűnös? Csak az bűnös. A közönség
s irodalma közt is folyton foly egy birok, egy küzdés, az irodalom
vezérei intézik a csatákat. A közönségnek az írói tábor által
elszakasztott minden jó diszpozíciója egy-egy csatavesztés; minden jól
felhasznált pillanat és alkalom egyben egy-egy nyert csata. A
közönségnek van joga feledni és hálátlannak lenni, _ha tud_, ha az
irodalom engedi.
Madách elhanyagolása vétek és kár egyaránt. Ki fog először síkra
szállani, hogy megengesztelje a vétket s pótolni iparkodjék a kárt? Az
első hivatottat üdvözölni fogom, mint aki folyamatba teszi az elektromos
áramlatot abban a rendkívüli battériában, amely „hivatva van fényt
deríteni költészetünkre.“
Ha azonban az irodalmi szcenírozók megfeledkeztek Madáchról, bezzeg nem
felejtkeztek meg a színpadi szcenírozók. Egyszerre három felől is
olvassuk, hogy Molnár György, Paulay Ede és Kovács Gyula foglalkoznak,
sőt tán el is készültek az Ember Tragédiájának színpadra való
alakításával.
A színpad alkalmas eszköz irodalmi művek terjesztésére,
népszerűsítésére. De odavaló mű-e Madách filozofikus költeménye? Én nem
hiszem. Meg vagyok győződve, hogy ott mint különösség fog hatni részben,
egészének értelméből ki fog vetkőzni. Számos idevágó okaimat ezúttal
elfojtja a tér, melyből kifogytam. Csak azt kívánom még ide tenni, hogy
ha mégis nem akar a Nemzeti Színház a kényes kisérletről letenni, nyissa
meg a keblét igazán s kérje be a másik két művész átdolgozását is. Ilyen
kényes dologban nagyon jól, fegyverezetten kell a porondra menni. A
színpadi berendezést se ügyességgel, se tapasztalással, se fantáziával
nagy földön nem győzi úgy senki, mint Molnár. S mikor egy vakmerő
kísérletről van szó, melyben a vesztes végre is se nem Molnár, se nem
Kovács, se nem Paulay maga, hanem igen könnyen – Madách is lehet, akkor
a legagyobb óvatosság a legnagyobb becsület.