Katona Józsefet semmi sem kárpótolhatja azért, amit az élet tőle
megtagadott. De amíg írni és olvasni fognak magyarul, irígyelni is
fogják tőle, hogy róla és művéről Gyulai Pál könyvet írt. Katona vérző
sorsa volt, hogy korából kimagasló tehetségét nem látták meg. Koszorúját
senki sem tépte meg, mert részben elfogult, részben korlátolt szemű
korának nem volt számára koszorúja. Azóta egyesek tettek lábaihoz
babérleveleket. Gyulai font csak teljes koszorút halhatatlan halántékai
körül.
A babonás hit egy nemével hirdetik Magyarországon már évtizedek óta, nem
hogy minden drámáink sorában Bánk bán áll első helyen, hanem hogy e mű
drámai remek, amely a nagy brit költő művei után a világirodalomban is
az elsők között kér helyet. Én is e hitben nőttem fel s gyermekes
áhítattal, majd betéve tanultam meg a művet, mielőtt megértettem volna.
Később, érettebb ésszel, iskolázott elmével nézvén előadásait, olvasván
szövegét, hézag támadt hitem és benyomásaim között. Kétkedővé lettem s
körülnézve úgy találtam, hogy igen sok hallgatag társam van a
kétkedésben. A nagy véleményben, mely Bánk bánról dogmaképpen száll
nemzedékről nemzedékre, azt kezdtem belátni, több része van a nemzeti
hiúságnak, mint a meggyőződésnek. Azért minden kétkedő társamnak melegen
ajánlom Gyulai Pál könyvét. Ez a könyv meg fogja rá tanítani, hogy a
hit, melyben Bánk bánra nézve fölnevelkedett, nem tárgy és ok nélküli
babonaság. Katona nagy, a legnagyobbak társaságába illő nagyság és műve
méltán büszkesége nemzetének. E tételnek bizonyítására Gyulai éppen oly
lelkesedéssel indult meg, mint amily sikerrel éri benne célját. Egy
becses munka érdemeit, szépségeit, jelességeit több élességével az
elmének, szeretetével a szépnek és gondjával a szeretetnek szemen szedni
alig lehet. Nincs mű a magyar irodalomban, amely ily kritikai
készséggel, ily lelkiismeretes alapossággal vizsgáltatott, boncoltatott,
elemeire szétszedetett s imét egész formájába vissza- és
összeillesztetett volna. Mint az órás a művet szétszedi, hogy
összességében és részeiben egyaránt megítélhesse: így bánt Gyulai Bánk
bánnal. Találékonyság, szellem és kritikai elme dolgoznak benne két
kézre. Aki valaha Bánk bánnal foglalkozott, akár hogy feldolgozza, akár
hogy valamely feldolgozott Bánkot kritizáljon: mind kirukkol Gyulai
könyvében szolgálatot tenni Katona dicsőségének. Katona és Gyulai
karöltve halhatatlanná tesznek a magyar irodalomban honi és idegen
neveket, amiért valamiképp e tárggyal tulajdonosaik foglalkoztak. Egy
szép és becses monográfia e könyv, szép és becses szolgálatot téve a
nemzetnek s irodalmának egy kérdésben, amely e szolgálatra rá van
szorulva.
Mert Katona nagyságáról, Bánk bán becséről meggyőző képet rajzol ugyan
eléd Gyulai, de könyv, még Gyulaié is, el nem enyészti a nagy tényt,
hogy a mű maga nem oly hódítóképes, mint egy jelentékeny esztétikus,
kezében e művel.
Engem évek óta nyugtalanít Bánk bán kérdése, mert igen nagy
fogékonyságom mellett is színpadi művek iránt, azt kell mindig
tapasztalnom, hogy Bánk bánnak második és ötödik felvonásán kívül minden
része engemet hidegen hagy. A békétlenek jelenete vonzó és érdekes, Bánk
katasztrófája megrázó és tragikus, előzményei azonban nem érdekesek,
szépségeik, becses tulajdonságaik mellett is fárasztók.
Gyulai érdekesen hordja össze az okokat, amelyek Bánk irodalmi és
színpadi sikerének útjában álltak keletkezése idején. Ma ő a teljes
sikert föltételezi. Én magamra nézve tagadom s csak részben ismerem el.
Természetes tehát, hogy Gyulai e kérdésre sem terjeszkedett ki és
természetes, ha viszont engem ez izgat, hogy erre is iparkodom felelni,
amennyiben egy rövid tárca keretében képes vagyok rá.
Annak keresem okait, hogy miért a tragédia, amelynek becséről Gyulai
könyvet ír, anélkül, hogy még ki is merítené benne minden tényezőit, rám
csak csonka hatással van? Okait keresem, hogy e mű fejleményei,
története, jeleneteinek egymásutánja és akciója, cselekvényének
peripeciái nem érdekesek, nem feszítők, nem melegítők, nem bírnak más
nagy tragédiák ama lebilincselő érdekével, mely a nézőt megragadja,
magával sodorja, fokozatosan emelkedő izgalomban tartja egész odáig,
ahol a tragikus katasztrófa erejével ismét helyreállítja nézőjének
megbomlott erkölcsi egyensúlyát.
Meglehet, magam állok e véleményemmel, hogy Bánk tragédiája csak részben
érdekes, mint színpadi akció; de ha éveken át kénytelen vagyok érezni
ezt, érdemes okait keresnem a darabban is. Ez okok közül azt hiszem
főhelyen áll az, hogy a darab külső meséje, története tényleges
következményei belső tartalmának, szegényesek, jelentéktelenek és
mellékutakon folynak, nem a tragédia főmedrében. Nem csodálatos-e az,
hogy Bánk Katona drámájában, kivéve a II. felvonást és a IV.-nek egy
jelenetét, folyton csak magával küzködik, híreket, impressziókat vesz
mellékszemélyektől? Nem csodálatos-e, hogy a drámai ellenőrökkel
személyes érintkezésbe nem jő, saját föltevései, sejtelmei, gyanui azok,
amelyekkel perelni kénytelen, ha Izidóra, vagy Biberach, vagy más
mellékes szereplő valamely hírt nem ád neki? Nem csodálatos-e, hogy a
rajta esendő gyalázat veszélye, tényezői, komoly gyanuja is közelébe sem
férhet; ő se hozzá nem tehet, se belőle el nem vehet, – alig támad e
veszély, már meg is esik rajta a sérelem? Nem csodálatos-e, hogy hozzá
méltó ellenfelével az egész darabon át csak egyszer találkozik, vele
csak egyszer száll szemtül szembe, akkor, mikor meg is öli? Bánk sorsa
Melinda katasztrófájáig nyughatatlanságot kelt; de a megdöbbenés, a
félelem tragikus érzéseinek elüljárása nélkül jutunk el a jelenethez,
amelyben Melinda térden fekszik férje előtt.
Azt hiszem, e kifogásokat úgy lehet formulázni, hogy Bánk bán fényesen
van koncipiálva, fényesen van tragikus alaknak rajzolva is, de hatás
nélkül van megkomponálva. Koncepciójának hatalmas volta magyarázza meg
tragikus bukásának megindító erejét; tévesztett kompozíciója azt, hogy
első részei nem teszik meg a Katona zsenijéhez méltó hatást.
Gyulai Pál könyvének egyik legszebb lapja az, amelyen Bánk tragikumának
elemeit sorolja el. „Ime Bánk tragikuma, úgymond, ki önbíráskodva
nemcsak a társadalmi rend ellen támadt fel, hanem önmagának erkölcsi
létalapja ellen is. Midőn meggyalázott becsületeért bosszút áll,
egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete megnyugszik, méltóságát,
hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király
kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos férfiúból forradalmár, lovagból
nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső és
belsőképp egyaránt bukik.“
Ime, az éles kutató elme, amely Katona bánkjának összetett jellemét
alkotó elemeire bontotta, most azt mutatja meg, hogy a tragikus bukásban
mindez alkatelemek is derékon törtek. A halottnak nemcsak szíve repedt
meg, hanem keze is eltört, lába is eltört, agyveleje is szétloccsant,
minden porcikája külön is összezúzódott. Egyet persze nélkülözök
Gyulainak e szellemes lajstromában: Melindát, Bánk véghetetlen szerelmét
és ez téteti velem a kérdést: az-e valójában Bánk tragikumának
kimerítése, amit Gyulaitól kapunk? És az a megrázó, az a szívhasító
jajgatás, melybe a nagy úr Melinda holtteste felett kezd, melyiket
siratja az itt felsorolt veszteségek közül, melyek közt Melinda csak a
meggyalázott becsület örve alatt juthat egy kis helyhez?
E hős fegyverei kétségkívül e hős jellemének alkatrészei. Hogy e részek
a harcból, melybe a hős indul, több-kevesebb veszteség nélkül nem jönnek
vissza, az bizonyos; de hogy a tragikum mind e jellemvonások gyászos
kudarca legyen, ez előfordulhat, de nem szükségképpeni és nem is
kriteriona a tragikumnak. – Ez benyomásom szerint nem is éppen Bánk
tragikuma, bár tagadhatatlanul sorsa; de mindez megtörténhetik valakin,
aki azonban más tanulságokat vonhat le magának az eseményekből s nem
lesz tragikus alakká, nem lesz megalázott szerencsétlenné, hanem esetleg
Endre trónjára ül és uralkodni fog. Miért nem történhetik meg Bánk
bánon: ez a Bánk tragikuma.
A tragikumot nem szükség érteni ahhoz, hogy érezni, hatását befogadni
képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz: ha gonosztevő a hős,
ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a kizökkentett erkölcsi
egyensúlyt állítja szívünkben helyre. Ha tehát e végső hatása mindig
ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely egységnek is léteznie, kell
egy formulát találni, mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi,
formulát, amely fedezi Bánk, Lear és III. Richárd tragikumának fogalmát
egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bűn vagy bűnhödés és
bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás engemet azonban
nyugtalanít. Én azt hiszem, az emberi küzdelem e problémáját nem lehet
ilyen matematikai egyenletté redukálnunk. Ha mégis tesszük, akkor a
legkevesebb, amit kívánnunk kell az, hogy az egyenlet két része egymást
minden külön esetben fedezze, a bűn és büntetés egymásnak megfeleljen,
hogy a büntetés helyes arányban legyen a bűnnel. De így áll-e a dolog? A
kívánatos vég a csata zajában-e az, amit a szörnyeteg III. Rikhárd
büntetésképpen érdemel, holott Lear király nem szenved, nem tűr
kevesebbet, szánalmas halállal hal meg, király is volt és se vér nem
tapadt kezére, se semmi szándék is olyan, amit Rikhárd tömegesen
elkövetett?
Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bűnért“, vagy
vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész mivoltáért.
Előttem soha semmi sem definiálta jobban a tragikumot, mint a népies
mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett: Nagyon is
jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt: magához vette az
Isten.
A szuperlatívus a tragikum. A tragikum a nagy szóban rejlik. Nagy jóság,
nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, külön-külön, vagy
csoportosan egy alakban nagy események s nagy indulatok színjátékában,
harcban az élet lehetőségeivel; egy rendkívüli hős kénytelen
megsemmisülése önnön rendkívüli tulajdonságai által drámai akcióban: ez
a tragikum. A rendkívüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, amely
jogaihoz nem juthat abban a világban, amelybe tétetett. Ez a tragikum.
Bánk bán tragikuma, amely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy szíve,
nagy szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző,
fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből
összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.
Ebbeli fölfogásomból következik, hogy Gertrudis királyné ártatlanságára
a Melinda elleni merényletben nem fektetek oly nagy súlyt, mint Gyulai s
amit fektetek, más szempontból teszem. Gyulai azt hiszi, Bánk bán
tragikuma feltételezi Gertrudis ártatlanságát, vagyis az ártatlanság
nélkül Bánk tragikuma elesik, vagy legalább is hiányos.
Ez előttem elfogadhatlannak látszik. Sőt Gertrudis ártatlanságával nem
is vagyok olyan nagyra. Nem mintha azt állítanám, hogy a királyné mégis
tényleg kezére játszott Ottónak, hanem mert minden kétséget kizár, hogy
Gertrudis ha nem is erkölcsi szerzője, de erkölcsi oka Melinda esetének.
Ő a nap ez udvar csillagrendszerében. Ő belőle származik minden törvény,
amely ott uralkodik. Az ő súlya, tekintélye, erkölcse, akarása,
nem-akarása tesz lehetővé, vagy lehetetlenné mindent. Ha nem öccse
követi el a gazságot, a tett árnyéka még akkor is visszaesik őreá. Ottó
itt alig több, mint egy tulajdonsága a királynénak, melyet külön személy
képvisel, de melyért a felelősség őreá esik vissza. Hogy a költő a
királynét személy szerint kimentette az alkalomcsinálás cudarságából, az
véghetetlen erkölcsi finomságára, erejének ritka érzetére mutat (nem
szorult rá!); de merném az állítást kockáztatni, hogy nem Bánkra való
tekintettel cselekedte. Királynéja díszét mentette meg, darabja fényét
emelte és hőse méltó ellenfelét óvta meg ezzel műve számára. Ha
részesévé teszi Gertrudist a merényletnek, csak egy aljassággal rontotta
volna meg azt az alakot, amely úgy, ahogy most van s ahogy Gyulai
kitárja, Katona halhatatlanságának része. Terhelve amaz ocsmánysággal,
foltot ejtene a királyné Katona művén is. De Bánk tragikuma nem
csökkenne, az ugyanez maradna, mert ha Gertrudis nem dobta is Melindát
sajátkezűleg fajtalan öccse karjai közé: a bujaság amaz üvegházát,
amelybe átültetve Melindának el kellett hervadnia, a királyné építette.
Ami történt, az ő bűne, csak ő tehette volna, hogy ne történjék…
De nem feleselek tovább. Ez az újságíró tragikuma. Mohón élvezi egy
becses könyv száz lapjának kilencvenkilencét és a sátán arra ösztökéli,
hogy a századik lappal feleseljen, mikor nyilvánosan beszél a könyvről.