Mi a dráma?
A dráma egy költött vagy valóban megesett történet, amelyet a költő, az
élet önkényesnek tetsző árjából kiválasztva, mint önálló egészet
előttünk látszólag újra megtörténtet, élő személyek (színészek)
közvetítésével egy erre a célra megkonstruált és fölszerelt helyen
(színpad) és meghatározott időben.
Mi ebben a lényeges?
Első a történet. Történetnek kell lenni. De nem mindegy, hogy milyennek.
2. Az élet szakadatlan árjából és önkényességéből kivett történetnek,
amely tehát nem önkényes többé, hanem logikus és nem töredékes, hanem
egész, amelynek eleje és vége van.
3. A történet látszólag újra történik, megismétlődik előttünk, vagyis
látjuk, halljuk keletkezni, kifejlődni és befejeződni, szem- és fültanui
vagyunk.
4. Hogy nem igazi hősein, hanem a történet előadására vállalkozott és
erre képes más személyeken látjuk a történetet megesni.
5. Hogy nem igazi színhelyén, ahol megesett vagy megeshetett, hanem egy
ilyen előadásokra külön kitalált helyen, a négyszögletes, festett
falakkal és egyéb kellékekkel ellátott szűk, meghatározott színpadon
látjuk a történet megismétlődését. És végre:
6. Hogy nem mint az életben napokig, hónapokig vagy évekig, hanem
egy-két óra határán belül esik meg mindaz, ami az életben néha egy-egy
emberéleten, néha évszázadokon keresztül fejlődött.
Ebből a hat tételből csörgedezik a dráma minden szabálya.
Ezek között a feltételek között vannak külsők nemde és belsők. A költő
mozgásba hozza előttünk alakjainak testét, beleteszi egy festett világ
környezetébe, ez a külső; de megnyitja nekünk a belsőt is, az illetők
lelkét, azt a világot, amely ha igaz, akkor mi hovahamarabb igaznak
látjuk tőle azt a festett külső világot is. Ellenben ha a lelki világ
föltárásában hazudik a költő, akkor minket a legrealisztikusabban
kiállított színpad is el nem ámíthat, képzeletünket munkára nem
serkenti, illúziót mibennünk nem kelt. Ebből világos, hogy mi a drámában
a fődolog. Semmi más, mint ami fődolog ebben az istenalkotta világban,
amelynek a színpad hű tükre: az Igazság.
De ezzel csak nagyot mondottunk, sokat még nem, megmagyarázni pedig nem
magyaráztunk meg semmit. Mert fölemelkedik kétezer éves sírjából Pilátus
és ránk szegezvén téveteg szemét, azt kérdezi: Mi az igazság?
Az emberek, mikor okoskodnak, azt hiszik, hogy az igazság az arányos ok
és okozat, hogy az érdem és jutalom a bűn és büntetés egyensúlya.
Isten mentsen attól, hogy ezt a kegyetlen tételt elfogadjuk. Még az
életben is csak a büntető törvénykönyv van abban a kellemes helyzetben,
hogy a vétek, kihágás és bűntett ekvivalensét meg tudja határozni
bírság, elzárás, börtön, államfogház, fegyház, hivatalvesztés és kötél
alakjában. Már az erény és az érdem jutalmazására az életnek nincs
kódexe.
De ki nem tudná közülünk azt a római bölcs mondást, hogy ha ketten
ugyanazt cselekszik, az azért nem ugyanaz.
Az a drámai igazság, melynek megismerését itten keressük, nem egyéb,
mint a költői elhitetés drámai eszközeinek helyes alkalmazása, melynek
eredménye, hogy a színpadi játékot, vagyis valószínűségeit ugyanazon
érzelmekkel fogadjuk, melyeket bennünk fölkeltenek az élet valóságai.
A színpadon semmisem való: a deszka nem a világ, a dekoráció nem szoba,
nem erdő, nem tenger; a színész nem az, akinek alakját magára ölti; a
méreg, amit isznak, nem méreg, a halál nem halál, minden csak látszat.
Mi tehát az, ami velünk e látszatot valóságnak veteti?
Semmi más, mint a belső igazság és a külső valószínűség.
E két pólus között terül el a drámairodalom egész tömege, változatos
műfajainak sokasága. Mondhatnám, hogy az egyik pólus Aiszkylosz
tragédiája, a másik pólus a francia bohózat remek alakisága. Amaz csak
igaz, emez csak valószínű. A két tulajdonság vegyülékéből kerül ki
minden többi műfaj. Szabálynak állíthatjuk: mentül hatalmasabb az író az
igazságban, annál kevésbé kell vigyázni a külső valószínűségre;
megfordítva, aki nem az emberi természet nagy törvényeit mozgósítja akár
víg, akár szomorú történetben, annak annál találékonyabb bonyolító
ügyességgel és külső valószerűséggel kell dolgoznia.
Igen sokszor halljuk egy-egy drámaírótól valamely kifogásolt alakja vagy
története védelmében azt a mondást, hogy híven vette emberét és
cseledetét az életből, ismerte az embert.
Ez értéktelen híú védelem. Ha százszor megtörténik valami, mind a
százszor joga van mindazoknak, akik ott nem voltak, akik nem látták a
dolgot megtörténni, kételkedni abban, hogy csakugyan úgy történt-e, mint
ahogy elbeszélni halljuk.
Itt van a Dreyfus-tragédia. Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy a katonai
bíróság árulásért elítélt egy tisztet. Első megdöbbenésünkben felocsudva
kérdeztük: nem hogy mi alapon ítélték el, hanem hogy miért lett áruló
Dreyfus? Előkelő, dúsgazdag család ivadéka. Haszonért nem tette, nem
kellett tennie. Francia katona, aki, noha zsidó volt, ami karriérjét
megnehezítette, mégis a vezérkarban dolgozott, tehát nem kevésre vitte.
Erkölcsi jutalmat is különbet árulásáért nem várhatott.
Mi oka lehetett tehát az árulásra? Senki semmi okot, semmi erkölcsit,
semmi anyagit, sem személyeset nem talált s a közönség ösztönszerűleg
nem bíráinak kezdett hinni, hanem az ő ártatlanságában.
Ha az életnek is úgy sarkába bocsátjuk kételkedésünket: mennyivel
erősebben a színpadnak! Ott a költő nemcsak azt tartozik velünk
elhitetni, hogy amit mint fejlődő történetet elejbénk tár, az való,
hanem azt is, hogy a befestett vászon mennybolt és erdő, a színpad
szabad tér, a tőr, melyet ellenfelére emel, gyilkol, a semmi, amit
megitat vele, ölőméreg, Márkus Emilia nem Márkus Emilia, hanem Ofélia
vagy Marianne, vagy Melinda. És ott nekünk szívdobogást kell
elszenvednünk, el kell érzékenyednünk, rettegnünk, borzadnunk, sírnunk
kell.
Minderre csak akkor vagyunk képesek, ha a költő belesodort bennünket
történetének motívumaival (ami az ő igazsága) történetének az
illúzióiba. Nem valóságokkal viszi ezt véghez, hanem valószínűségekkel.
Nem látunk semmi valót, hanem amit látunk, valónak érezzük.
És ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valaha másképpen volt és hogy
mostan a realizmus, naturalizmus és verizmus korában nem így lenne. A
művészet, a dráma lényege ma is ugyanaz, ami máskor volt. Két dologban
van különbség.
Elsőbben is a színpad technikai művészete igen nagyot fejlődött és a
legbonyolultabb feladatok teljesítésére vállalkozik és képes is.
A másik különbség az, hogy a modern írók a drámai összeütközéseket, a
művészet anyagát fölfedezték a közönséges mindennapi élet embereiben is
és azt is földolgozzák. A nagy indulat és a nagy akarat föltalálható
mindenütt, az nincsen álláshoz, ranghoz, születéshez kötve. Ezzel együtt
mint realizmus följutott a színpadra, a mindennapi viszonyok rajza, mint
verizmus az ember mindennapi, közönséges lelki életének a festése.
De jól méltóztassék e dologban különbséget tenni. Mindez csak az örökké
érvényes drámai szabályok keretében érvényesül és nyer becset. Aki ezek
ellen vét, azt sem realizmusa, sem verizmusa meg nem menti a bukástól.
Akármily fotografikus hűséggel viszi a mindennapi életet színpadra – ezt
nevezik miliőnek – ha története nem valószínű és ha motívumai nem
érvényesek – művészete értéktelen, bukása, mint mondani szokták: több
mint bizonyos, tehát legalább is valószínű.