Sokat el-eltünődöm én mostanában a versen. Egy egész csomó új
verseskönyv hever körülöttem. Olvasom, hol egyiket, hol a másikat. Alig
van olyan, hogy egyet-mást ne találnék benne: formai és tartalmi
kedvességeket, érzést, ötletet, képeket. De alig van olyan, melynek
olvasása vonzana, vagy lekötne, fáraszt és nem pihentet mindenik. Ami
kevés elméletet tudok, abból egyikre is, másikra is rá tudnám
bizonyítani, hogy derekas poéta; de csak a mások számára. Magam
kételkedve nézem Apolló adeptusait, mert ha a könyv törvényét meg is, de
a magam gyönyörűségét nem tudom bennök megtalálni. Enélkül pedig nem
hiszek sem a poétának sem a szabálynak. Viszont, ha a gyönyörködésem
teljes, ott üdvözlöm a költőt, ha tudomásom elégtelenségével nem tudom
is megbizonyítani a mivoltát és kikeresni a jussát. Jártam én így már
emberekkel. Ujabban Kupa Árpáddal is; de mások hajlandók ugyan benne sok
mindenfélét megdícsérni, csak éppen azt vonakodnak benne meglátni, ami
engemet úgy elkapott benne. Mit csináljak? Kétkedéssel nézzek magamra is
– már mint másokról való ítéletemre? – Ezt nem tehetem, mert akkor le
kellene mondanom magamról és magam helyébe tenni az iskolát, a szabályt.
És kénytelen volnék íróban és költőben keresni – nem a magam örömét és
gyönyörűségét, hanem – a szabályt. Ez pedig igen sivár és vigasztalan
foglalkozás lenne. Megmaradok hát eddigi módszeremen, annál is inkább,
mert van rá csalhatatlan próbám, amelynek időnként mindig alája vetem
magamat.
Ez a próba: Zrinyiász, a Két szomszédvár, az Iliász, a Nibelungének, a
Székely balladák, a magyar népdal, Petőfi, Csokonai és Arany,
Aiszkülosz, Arisztofánesz, Claude Tillier, Göthe, Kralyevics Markó,
Molière, Shakspere s még néhány író és munka.
Ezekre mindig szomjazom. Ha a kezembe veszem, nem is teszem le, míg újra
el nem végeztem. Mindig újjászületek, megifjodom, meggazdagszom tőlük;
mindig újra meggyőződöm, hogy a világ legszebb és legnagyobb dicsősége
halhatatlan írónak lenni. Hogy nincsen a világtörténetben esemény, amely
egy-egy ilyen munkának a megírásával fölérne; hogy az emberiség
legnagyobb jótevői ezek az írók.
És meggyőződöm még egyről s ez most rám nézve a fontos: meggyőződöm
arról, hogy föltétlen és korlátlan a fogékonyságom aziránt, ami jó az
irodalomban. Akiket hát én megdícsérek, nyugodtak lehetnek az iránt,
hogy rászolgáltak a dícséretre, ha mások ellent is mondanak. Kell
valaminek lenni bennök abból, ami naggyá teszi az írót, mert én bennem a
visszhangot fölverték. Bírálónak lehetek igen rossz, médiumnak,
mondhatom teljesen megbízható vagyok.
Ebből származik azt hiszem az is, hogy mint tehetségek fölfedezőjének
szélesebb körökre elterjedt rossz hírem van. Tudniillik semmi képességem
nincsen arra, hogy gyönyörűségemet találjam az oly írókban, akik nagy
formai műveltségükhöz eredetiséget és mélységet a tartalomban nem
nyertek, ellenben vonz és érdekel a formai tökéletlenségben is a
tehetség minden komolyabb jele. Az idén akadémiai pályabíró lettem
volna, de a szerencse éppen akkor ütött el ettől a tisztességtől, amikor
már a pályázó összes 26 tragédiát végig elolvastam. Az eredmény ez:
unott s fáradt lélekkel vergődtem keresztül azokon a műveken, amelyeket
a pályabírák megdícsértek és megjutalmaztak (bizonyos hogy nekem is, ha
köztük maradtam volna, azt kellett volna megjutalmaznom) ellenben nagy
érdeklődéssel olvastam el három darabot, amelyet a pályabírák alig
emlegettek föl. Ezek szerzőjére sokkal kíváncsibb vagyok, mint a
nyertesekére. Fájdalom, alkalmasint sohasem fogom a nevöket megtudni. De
a meggyőződésem az, hogy ezeknek kell az első csoport formai
tökéletességeit elsajátítaniok, (ami lehetséges is), hogy jó drámaíróink
legyenek. Amazok, a nyertesek sohasem szerezhetik meg azokat a
tulajdonságokat, amelyek emezekben vannak, mert ezeket Isten adja, nem a
gyakorlat. De hát a versek! Hogy manapság olyan nehéz sora van a
versnek! A próza, ha közepes is, csak eltartja valahogy az emberét. A
verselők méltán panaszkodnak azon, hogy a kor mostoha irántok. Persze
úgy van. A tévedés azonban az lenne, ha azt gondolnók, hogy ez az időn
mulik. Én azt sejtem, hogy a poéta urakon és a mesterségök természetén
múlik.
A vers az a gondolatközlésnek szokatlan, előkelő, ünnepies formája. A
közönséges forgalomba nem való, csak ha egy kicsit magát lealacsonyítja.
Manapság pedig az írás, a gondolatközlés szabadsága, az olvasóközönség
nagy elterjedése folytán, mikor nem kiváltságos köröké az irodalom,
hanem mindenkié, az utcáé is, mikor fönnt fogy, lent pedig szaporodik a
közönség: a próza és a prózai válfajok hamar megtalálják az érintkezést
a modern tömeggel. A vers nem találta meg. Versíróink antikvált
észjárású emberek, verseik anakronizmusok. Olyan versíró nincs, aki egy
csapásra magához rántaná, fölgyújtaná az egész nagy közönséget; aki van,
az a régi nemzedékek poétáinak eszejárása és világnézete szerint dalol;
a mult idők poétáinak modorában írja verseit, azok hagyományát őrzi,
fegyvertárát forgatja, azok szemével nézi, ha egyáltalán nézi az új
világot. Még témát sem talál újat. Minden megváltozott: a gőz, a villám
lett úrrá, iszonyú mekanizmusok foglalták el állat és ember helyét; az
elmék egyensúlyt vesztve új rendet keresnek, a poéta megmaradt
berkeiben. Művelt emberek lévén, tele a régi írott munkák ismeretével,
mi ezt is tudjuk méltányolni, de nem ez az, ami hivatva lehet elragadni
bennünket. Ezt csak az igazi modern poétától várhatjuk, akinek
gondolatából, szavából, képéből, fölfogásából és érzéséből a mai élet
kiált át hozzánk.
Igaz, hogy ma az írás művészete is meg van tévedve épp úgy, mint a többi
művészet. Irás, festés, képfaragás, mind ott van, ahol a zene: nincs
melódiája, csak akkordjai vannak, csak hangszerelés a mestersége.
Visszament a kezdet kaoszába és még nem formálódott ki belőle új
mivolta. Nincsenek gondolatai, csak sejtelmei; nincs mondanivalója, csak
ösztöne, hogy beszéljen. A vers még ennyire nem szakadt el – talán
szerencséjére – a régi világtól; de azért kevésbé is jött forgalomba,
mert könnyebben lehet nélkülözni, mint a többit, ez a malőrje. Ünneplő
ruhája nem szükséges, hogy mindenkinek legyen; hétköznapi ruha nélkül
senki sem lehet el.
Meg fogja-e találni helyét, célját, ahol szolgálatot tehet, avagy a
szalon csecsebecséinek henye szerepében marad-e? Ki tudja. Még
vezércikket nem olvastam verset, bár nagyon jól el tudom képzelni, hogy
az sem lehetetlen. Már némely lapban találkozunk vele heti rovat
képében. Szatírikus, tréfás, elmés, legtöbbször írónikus, igen sokszor
tetetett, rendszerint jó verselés: ebből áll. Költészetnek nem mondható,
csak a ruhájában jár. De helyes ösztön szerint való kísérlete annak,
hogy a vers, a költészet helyet és szavazatot kapjon az élet
küzdelmében.
És kimondjam-e, ami igaz? Ez, ha sikere lesz, először történik meg a
világon. Nem mintha egy-egy versnek, időközönként valamely poétának
döntő hatás vagy nagy szerepe ne akadt volna az események alakulásában.
De a költészet kelendőségéről, divatjáról, a költők sikeréről szóló
legendák csakis legendák. Mindig az volt a költő szerepe, ami ma:
kielégítetlen vágy, csonka elismerés, küzdés, nélkülözés, sóvárgás a
dicsőségre, küzdés az elismerésért és elmaradt jutalom. Uri vagy
fejedelmi protekció, egy-egy mecénás tartotta a költőt. Remeket alkotni
s éhen halni, halhatatlanságot biztosítani s elzülleni: ez bizony az
irodalomtörténetben sűrűbben ismétlődik, mint a föltétlen dicsőség és
elismerés. Olvassátok, oh poéták dicső elődeiteknek az életrajzát is. A
legritkább esetben kellett a poéta a maga korának, aki némileg kellett,
ritkán volt az érdemesebb. Zrinyit észre se vették Gyöngyösi mellett. A
régi világ nem is volt úgy berendezve, hogy a költő nagyobb hatást
tehetett volna a közönségre. Gondoljátok meg a mi ideális korszakunk
viszonyait: az Auróra-kört. Mi volt az? Néhány poéta és egy pár száz
előfizetője az almanaknak. Berzsenyi verseit a központi papnevelő
növendékei adják ki. Ha verseiből kellett volna megélnie, dicsőségét ha
kellett volna kamatoztatni, mi lett volna belőle? Igy is melankólikus
lett. Ha ellenben ma talál valaki jó dolgot írni, huszonnégy óra alatt
országos nevet csinálunk neki mi újságírók és exisztenciája biztosítva
van. Állást kap ujságnál, magánvállalatnál, megválasztják képviselőnek.
Ebből a versíró sincs kizárva. Csak tudjon annak a nagyközönségnek
dalolni, amely ma az újságok körül szellemi közösségben él és mindenre
figyel, ami történik.
De hát mi az a jó vers? Ez a nagy kérdés és fájdalom, mi, akik
elmélkedünk, mindig csak arról tudjuk megmondani, jó-e, rossz-e, ami már
megíródott. Receptet új versre nem tudunk adni. De recept szerint nem is
igen tudunk írni. Mert igaz ugyan, hogy ami jót írtak, az minden időre
jó és az egyszersmind recept is; de minden időnek megvan a maga derengő
vágya, megvan lelkében lappangó gondolata, megvan ki nem mondható baja.
Kell tehát meglennie költőjének, aki a derengő vágynak kifejezést tud
adni, a lappangó gondolatot megfogalmazza, a ki nem mondható bajt ki
tudja mondani. Ez azután a kor embere. Aki pedig a régi receptre ír jót,
azt a műkritikusok megdícsérhetik, de az nem a publikum embere,
legföllebb az akadémiáké.
De nehogy valaki azt értse ebből, hogy politikai vagy társadalmi, vagy
nem tudom miféle témáról kell ennek az új világnak dalolni, hogy poétává
avatódjék valaki. A modern világ csak más-más színben mutatja esetleg az
örökkévaló emberi tulajdonságokat. Tenger dolog van, amely évezredek óta
az emberi szív és elme érdeklődésének elsőrendű tárgya és az is marad
mindvégig. Ahhoz azonban, hogy ezek megéneklésével, melyekről már annyi
ezer év óta szól a poéták dala, ma még meg lehessen ragadni a
közönséget, igen erős költői egyéniség kell. Hiszen mi folyton olvassuk
és emlegetjük a régieket. Ezekkel szemben egyesek daloló vágya és
verselő ügyessége nem elég nekünk. Azt gondolom, ez a tömérdek iskola,
amely egymással hajba kapva dulakodik előttünk: az idealizmus, a
realizmus, a naturalizmus, a verizmus, a szimbolizmus, az
impresszionizmus, a dekadens irányzatok minden egyéb faja nem egyéb,
mint az aránytalanság szüleménye az írók tehetsége és képzettsége közt.
Több mindebben a spekuláció, mint az inspiráció. A műveltség fegyverével
dolgoznak, nem a tehetségével. Nincs találékonyságuk, közvetetlenségük,
nincs képzeletük és ihletük, tehát mindenféle raffinériával
helyettesítik e hiányokat. Nincs mondani és nincs mesélni valójuk, tehát
magyarázattal és módszerrel pótolják azt, amijök nincsen.
A jó költő tele van képekkel. Nem képletes beszédet értek, hanem
valóságos, reális, megrajzolható képeket. Ujabban szerencsére ismét
divatba jött, ami régen igen szokásos volt, a könyveket illusztrálva
kiadni. De fájdalom, ezt a divatot nem belső szükség hozta létre, hanem
a képelőállítás teknikájának igen könnyűvé és olcsóvá lett a módja.
Immár nem fa-, réz- és acélmetszetek, hanem cinkofotografiák és
heliogravűrök és eféle mekánikus másolatok. De meg kell nézni e csinos
és tetszetős illusztrációkat: épp úgy nem képek, mint ahogy festőink
kiállításában nem látunk igazán képeket. Ötletek, impressziók és
legfőképpen úgynevezett hangulatok, amit nem is lehet megmondani, hogy
micsoda: sejtelem, borulat, köd, szóval valami, aminek se formája, se
eleje, se vége, se közepe; valami megfoghatatlan, valami általános. Az
egyéniség beolvadása a közbe. Sokkal természetesebb és jellemzőbb, mert
benső lényök azonosságán fekszik, amikor a modern poéták művét
megzenésítik. A zenét is csak sejtelemmel lehet magábavenni. De a modern
megzenésítés is olyan, hogy egyszer a muzsika a fő, egyszer a textus.
Egyszer ez homályosítja el azt, egyszer amaz homályosítja le ezt.
Programmzene. A zenét a szövegből véljük megérteni, mert ha nem
képzelünk hozzá hajnalhasadást, erdőzúgást, égiháborút (ami csatazaj,
vagy korcsmai verekedés is lehet), akkor egyáltalán nem tudjuk, hogy mit
képzeljünk vagy gondoljunk, mert arkitektonikus, művészi egészet,
melódiát nem kapunk. Majd ismét úgy érezzük, hogy most értjük csak a
poétát, mikor az idegizgató akkordok és hangfestések zaklatnak
bennünket. Pedig mind a két esetben meg vagyunk csalva. A versre nézve
megcsalt bennünket a muzsika, a muzsikára nézve bolonddá tett a vers. Ez
is a tehetség elégtelenségének a raffinériája, még pedig két
szövetkezett elégtelenségé: a muzsikusé és a nyelvművészé. Egyik sem
tudja gyakorolni a maga hatását, hát ketten gyakorolnak egy harmadikat:
a hangulatot. Ez a szó, mint művészeti műkifejezés a németből jött
hozzánk. Mert Stimme hang, hat Stimmung hangulat. Pedig ich bin nicht
gestimmt, annyi, mint nem vagyok jó kedvemben, vagy konkréte valaminek a
kedvében. Nem vagyok adakozó kedvemben, mondja III. Rikhárd, mikor
fölrúgja Hesztingszet. De már a szegény borongós Reviczky Gyulának Az
élet hangulat. Ő bizony ennek a ködbe veszett lelkű világnak a poétája
volt, melyben a képzetek vonalait – kontúrjait – nem lehet meglátni.
Melyben nem rajzolnak, csak színt festenek, de azt is csak elmosódót,
mindig szürkével erősen keverve, nehogy határozott találjon lenni.
Milyen különös, hogy a mai nagyon is számító világban, melyben a
kereskedőelv dominál, a kétszer kettő, mint a pozitívság kánona ridegen
uralkodik, a szórakozásban a kézzelfoghatóságokon kapunk – a művészet
komolyabb mezején mindenütt a határozatlanság, az ingadozás rabjai
vagyunk és az emberek az élet pozitivizmusából tömegesen menekülve a
spiritizmusban, a szimbolizmusban állítják helyre értéktelen
egyensúlyukat. És ez imbolygásból az az íróké és költőké, ami gyönge és
erőtelenség van benne. Miért, mert a közönségüknek utána járnak, nem
előtte. Ők udvarához tartoznak és nem prófétái, vagy legalább
fejedelmei. Nem viszik a közönséget, hanem lantot verve kísérik erkölcsi
becsípett állapotában. Nehéz is hát, de meg méltatlanság is lenne a
modern poétákról szigorú bírálatot írni. Majd talán máskor több
szerencsével próbálhatjuk meg.
Magyar zene.
Ismételve olvastam holmi méltatlankodást azon, hogy az opera
igazgatósága ahelyett, hogy kiaknázta volna egy magyar zeneszerző
operájának a sikerét, inkább sietett hegyibe ereszteni egy európai hírű
külföldi darab perzselő konkurrenciáját. Az bizony igaz, hogy ez nem sok
barátságos indulatról tesz tanuságot. De a magyar opera szerzője legyen
nyugodt, az opera igazgatósága önnönmagának sem jobb barátja, mint neki.
Ha tudna vagy akarna az opera vezetősége a maga érdekeiről jól
gondoskodni, ilyet éppenséggel nem tenne és nem tenne sok egyebet sem.
Többek közt nem erőszakolná a darabokat, melyek neki sikert ígérnek, a
szezon haldokló végén és a nagyhét bőjti napjaiban, hanem olyankor
rendezné diadallal kecsegtető csatáit, amikor egy ily diadal kiaknázható
az egész évadon keresztül, kedvező benyomásával, természetes jókedvével
beragyogná egy egész év eshetőségeit.
Most hiába veri le _Toldi_ a cseh bajvívókat iszonyú erejével, egy
talián komédiás futásba kergeti őt magát egész hadával együtt. A
_Bajazzókat_ nyilván mindenki fogja látni akarni s az emberek
bosszankodni akarnak, ha a színlap mást hirdet, még ha Toldit is. De
sokáig sem egyikben, sem másikban nem fogunk gyönyörködni, mert hiszen
mindössze még egy hónap az opera évadja, azután nyugszol, mint a szász
asszonyság mondja, a _Háromszéki lányokban_.
Azonban én azt hiszem, nemcsak a színház nem teszi meg helyesen a
kötelezettségét oly eseménnyel szemben, minő a Toldi előadása, mink írók
is hátralékban vagyunk valamelyest. Zenebírálóink egy-egy tárcában
beszámoltak róla s azután _nyugszol_. De sőt ugyanakkor a
képviselőházban vita támadt a magyar zene tanításáról a Zeneakadémián,
amelynek igazgatója a _Toldi_ szerzője és se abba a vitába Toldi bele
nem került, se vele kapcsolatosan a házon kívül valamely vizsgálat
tárgya nem lett. Szóval: ott is beszéltek, azután – nyugszol. Hogyan,
hát nem érdekel minket ez a dolog? Mikor Milanóban Verdit és Mascagnit
viszik a lámpák elé, hónapokkal előbb mozgósítva van egész Európa
figyelme, sőt a tengerentúli országoké is; hallatlan munkája folyik az
érdeklődés felkeltésének és utána egy évig meg nem szűnik a dob műve,
amíg csak minden halandó tudomásul – és minden épkézláb színház meg –
nem vette az új csodát. Mi nem hogy kiaknáznók a sikert és a mű
tanulságait, hanem az olasz bunkóval leütjük a magyart s nem hogy másra
nézve kecsegtetőnek mutogatnók, inkább mindent – részben elkövetünk,
részben elmulasztunk – arra nézve, hogy mások azt higyjék, nemcsak hogy
magunknak nem kell a magunké, de még csak nem is érdekel bennünket.
Jobban érdekel az idegen.
Pedig ez a Toldi nagyon érdekes és tele van tanulsággal. Soha kiáltóbb
illusztrációját a magyar zenéről folyt vitának találni nem lehet, mint
amilyen a zeneakadémia igazgatójának e műve. De nehogy valaki
félreértsen, tegyük ide mindjárt, hogy a magyar zene tanítása alatt
senki se sejtse azt a föltevést, mintha a magyar zenének más törvényei
lennének, mint bármely más nemzeti vagy nemzetközi muzsikának. Erről szó
sem lehet. A zenének egyetemes törvényei vannak, aki zenetudós, aki a
zene elméletét tudja, annak elég egy-két magyar kompozíciót, nehány
magyar népdalt megismernie, hogy tudja, mik a magyar zene
megkülönböztető tulajdonságai. A magyar zene e tulajdonságai
természetesen tanulás tárgya az akadémián, valamint kell hogy előadják
ott a magyar zene történetét, fejlődését és elemezzék anyagát, jellemző
ismertetésben részesüljenek jeles muzsikusaink és – mint ahogy a
költészettan tanítja a műfajokat – azonképpen létezvén zárt magyar zenei
formációk, ott ahol a gavotteról, nocturneről, a polonnaiseről, a
mazurkáról, a Chopin-keringőről magyaráz a tanár a növendéknek: ott a
magyar hallgató, toborzó és egyéb magyar kompozíciók, szimfónikusok és
mások lehetetlen, hogy szeretet és figyelem tárgya ne legyenek. Id.
Abrányi Kornélnak tudok oly remek magyar kompozícióját, hogy a
legelegánsabb külföldi mesterek hasonló fajú művei mellett fénnyel
megáll és hatással. Czinka Pannától hallottunk tavaly Káldy Gyula
történeti koncertjén oly munkát, mely finomságával, melódiájával,
energiájával szenzációt csinált a zenekedvelők széles köreiben s ma a
szalonok kedves darabja zongorára téve.
De nemcsak e zárt műfajokból állónak kell gondolnunk a magyar muzsikát.
Hiszen talán az építőművészet törvényei is nem kevésbé egyetemesek, a
mint a zeneművészetéi. Mert tudtommal kétszer kettő minden nemzetnél
négy, a négynek a négyzete 16, az egyenes vonal sehol sem görbe, az ív
sehol sem egyenes. Hogy az egyetemes törvényeken belül mégis van görög
építészet, gót és mór építészet, ki meri tagadni? Hát a képírás? Hát az
olasz, a spanyol, a német Madonnák, a hollandus Madonnái? Pedig a festés
és rajzolás törvényei is egyetemesek. Van a nemzetek alkotó
tehetségeiben valami különös, amely az egyetemes törvényeken túl
alkotásaikban kifejezésre jut. Ez a valami adja ki a nemzeti stílust. Ha
pedig bármely ágában is a művészetnek a nemzeti motívumok az illető
művészet tudományos és tanító anyagában fel nem dolgoztatnak, akkor
világos, hogy a nemzeti momentum az illető művészeti ágból, ha már
megtalálta oda az útját, újra kipusztul, ha még meg sem találta, soha
bele nem juthat.
Ezekből látszik, milyen vétkes és botránkoztató felületesség az, amely a
sarkantyús oroszlánnal falatja fel hazai zenénk kezdetleges anyagát és
szellemét. Ehez járul, hogy zeneakadémiánk szelleme, iránya, tehát
zenénk fejlődésének sorsa egy kiválóan művelt zenetudós kezébe van
letéve, aki most bocsátotta szárnyra második operai kompozícióját s akit
méltán csak e műveiből lehet megítélni. Ha a szándék és a jellem
tisztasága és a rendkívüli zenetudomány elég volna ez állás betöltésére,
keresve sem találhatnánk különb embert Mihajlovics Ödön úrnál. És rendes
körülmények közt egy virágzó magyar zeneirodalom keretében nem is
kellene más feltételek után nézni. De a mi körülményeink közt kész
szerencsétlenségnek kell mondanunk, hogy azok a tényezők igazgatják
zenénk sorsát, melyek Hagbart és Signe és Toldi zenéjének szelleméből
szólanak hozzánk.
Nevezzük nevén a Wagner-iskolát. Egy túltengett, zsenialitásában
túltengett német elme rontotta meg a mai nemzedéket szertelenségeivel,
melyekből rendszert csinált. A legszilajabb ellenmondás van ez iskolában
összeházasítva. Az operát elnevezte zenedrámának, mintha bármely
elnevezés is kiforgathatna egy műfajt a maga törvényeinek éltető
föltételeiből. Az elnevezés onnan eredt, hogy a muzsikát állítólagos
alárendeltségéből ki akarta emelni és egyenrangú tényezőjévé tenni a
színpadi előadásnak. Ez már egy alaptévedés. A színpad nem az a porond,
ahol a muzsika, mint muzsika arat diadalt. Ott a színdarab, az akció, a
cselekvés, az érzések és szándékok szembeállása és az emberek sorsa kéri
érdeklődésünket muzsikával vagy anélkül. Világos, hogy itt mi a fődolog
és mi az alárendelt rész. Világos, hogy csak a bomlott muzsikuselme
gőgje az, mely ott is egyenrangúvá akarja tenni a muzsikát, ahol az az
egyenrangúsítás hiba. A színpad félig koncertteremmé van ezen az úton
devalválva. Az előadás nem koncert már és nem opera: ez a zenedráma.
Ennek az ideálnak a követésében meg kell törni a leghatalmasabb
tehetségnek is, mert nem lehet két fődolog egy dologban, hogy van dráma
zenekísérettel, a melodrámától az operáig, vagy van zene, melybe emberi
hangok is vegyülnek, zeneszámba menvén (IX. szimfonia. A teremtés.
Requiem, misék) vagy zene esetleg pantomimikus akcióval. Mindez nyújthat
zavartalan érdeklődést és élvezetet. Ezeken kívül esik a zenedráma. Ez a
képtelenség a modern realizmus álláspontjára teszi a muzsikát s a
legmisztikusabb romanticizmusba löki a színpadi költészetet. Mert nem
engedi meg az énekelt muzsikát, hanem követeli a zenélő filozófiát és
akciót. A végtelenségig megsokasítja a hangszereket és a legképtelenebb
feladatokat rójja rájok, de kizárja a zenekarból a legszebb hangszert:
az emberi torkot. Ennek csak kiabálni, deklamálni szabad a zenéhez, vele
zenélni nem szabad. Ez a realizmus ebben az irányban: beszélve énekelni,
mert énekelve beszélni nem természetes. De akikre e feladatot rója, azok
a mitosznak ködös képzelt és képtelen alakjai. Mentül nótásabb és
furcsább, annál jobb. Mert hiszen, ha egy frakkos hős énekelne így
másfél óráig, azzal nem lehetne az erdei madarat meg a tűzokádó sárkányt
megszólaltatni. Bűvös sapka, meg bűvös kard, lovas walkirok és egyéb
csodák kellenek ehhez a zenei valósághoz és óriások, hattyúk és
rajnabeli kincsek meg törpék; Hagbartok meg Szignék.
És most jön Toldi, a zenedráma. De mi lett itt a mi jó Toldinkból!
Természetesen ó-német és új-wagneri recept szerint se a magyar mondának,
se Ilosvaynak, se Aranynak egyetlen egy jellemző motívuma nem maradt meg
rajta. Egy szentimentális szerelmi történet lett a történetből, egy
fogadalmas trubadur lett a hőséből.
Abból a vaskos, naív, magyar Toldiból megfelelő operát írni, ahhoz egy
kissé vaskosnak, naívnak és magyarnak kell lenni. Ahogy Mihalovics
fegyverkezve van, írt belőle Hagbartot és Szigfridet, felfogása, modora,
stílusa kompozíciója és struktúrája elannyira idegen, hogy a nevek
szinte komikusak az emberre. Toldi csak hazai termék, de nem magyar
opera, éppen oly kevéssé, mint ahogy Lenau nem magyar költő, úgy
viszonylik ahhoz a Toldihoz, kit Arany János lelke alkotott, mint
Grillparzer Ein treuer Diener seines Herren című darabja Bankbanusról,
Katona József Bánkbánjához.
A magyar gondolkodás, a magyar érzés adománya és eredetisége kell hozzá,
hogy valaki magyar zenét írjon. Az egyetemes zenei műveltség ehhez nem
elég.
A magyar író.
Mikor egy boldogtalan testvérünk a tollban méregpohárral fejezte be
pályafutását, mely kecsegtetőn indult és szürkén végződött, a róla írt
búcsúztatókban – szinte valamennyiben – keserű sorok voltak olvashatók a
magyar író vigasztalan sorsáról. A tanulság mindenütt ez: ha más
nemzetnek szolgált volna tehetségével, ezrek, százezrek, ha nem éppen
milliók (forint vagy frank) jutalmazták volna s nem kell vala arra
jutnia, amire jutott mint magyar. Egy előkelő tehetségű kollégám
éppenséggel ki is dolgozta a témát e cím alatt: „Egy elzüllött élet.“ A
cikk tartalma ez: a magyar társadalom nem tartja fenn íróit, mégis
megharagszik reájuk, ha tehetségüket politikába, újságírásba, vagy az
irodalomnak is jövedelmezőbb formáiba viszik kamatoztatni, holott másban
van „tehetsége java, ebben tudna halhatatlan műveket teremteni, ha
meglenne hozzá élete kényelme, nyugalma“. A magyar társadalom követelni
látszik e szerint a halhatatlan műveket de nem adja meg hozzá a
kényelmet, vagy csak a nyugalmat is.
Van-e e panaszokban igazság? van is, meg nincs is. Mert termettek ugyan
kényelemben és nyugalomban is halhatatlan művek; de túlnyomó nagy száma
a halhatatlan műveknek kényelmetlenségben, nyughatatlanságban, nyomorban
és kétségbeesésben termett. Nyugalom, kényelem és halhatatlanság; pénz
és babér közt semmi összefüggést nem látok. Ilyen szempontból a panasz
teljesen jogosulatlan. És nincsenek-e más nemzeteknél is elzüllött nagy
tehetségek és nincsenek-e nálunk olyanok, akik boldogultak? És más
nemzeteknél azok-e mindig a leghalhatatlanabbak, akiket közönségük
kegyével és kincseivel elárasztott és nem lehetne-e nálunk Petőfi, aki
halhatatlanságát sanyarú sorsban szerezte, művei után ma szerencsés
anyagi körülmények közt elő ember? És nem hagyott-e Arany János, a
halhatatlan, vagyont az örököseire?
Meg vagyok győződve, hogy nálunk minden szakasztott azon mód megy és
fejlődik, mint bárhol a világon, t. i. a viszonyok törvényei szerint.
Amit negyven millió francia tesz, azt teszi aránylag a tíz millió
magyar. Egybe kell vetni a számot, a helyzetet, a viszonyokat s ha
levonjuk az eredményt, azt hiszem, éppenséggel nem utolsó helyen állunk
mi magyarok Európában. Ebből persze nem az következik, hogy érjük is be
ennyivel, hanem az, hogy nem szabad igazságtalanul gáncsolni,
méltatlanságokkal bántalmazni a nemzetet s követeléseket támasztani
ellene látszólagosságokkal, hanem szabad és kell a helyzetet igazságai
és törvényei szerint megítélni s iparkodni kell e szerint fejleszteni s
előbbre vinni. Ebben pedig két főeszköz áll rendelkezésünkre:
kizárólagosabb magyar nevelést kell adnunk újabb nemzedékünknek és
komolyabban kell vennünk nekünk íróknak a feladatunkat.
A szegény halottal, kiről megvan a véleményem, nem akarok már feleselni;
de ha nem ismertem volna is, tudnám az életrajzokból, hogy ő is ült a
szerencse tenyerén, volt kényelme is, nyugalma is, de nem tudott vele
mit csinálni. Lélektani igazság, hogy semmi sem csábítja el könnyebben
az embert attól a kincsétől, amelyhez nyomorúsága idején mint erkölcse
foglalatjához, mint reményei összességéhez, mint élete fenntartójához és
céljához ragaszkodott, egy szóval eredeti tehetségének ápolásától, mint
a kényelem s a nyugalom, melyre hirtelen szert teszen. Nézzétek meg a
szegény ördögöt, akinek nincs annyi módja, hogy nyomorult kedvesét, aki
osztozik vele nélkülözéseiben, feleségül vegye: amint örökség vagy a
szerencse kereke által gazdagságra jut, hű kedvesét szereti leghamarább
elhagyni s nem magához, hanem módjához keres illőbb feleséget. Ritka
kivétel, aki másképpen cselekszik. Az emberi természetben rejlik az.
Irígylitek a franciákat, amiért íróikat – már mint néhányát –
elhalmozzák kényelemmel és nyugalommal; de a legelőkelőbb francia
újságok egyike irígyli tőlünk Berczik Árpád romlatlan tollát, amiért nem
robotol egy blazírt publikumnak, mint az elhalmozott francia írók, akik
pedig nálunk is keresettebbek, mint Berczik. A fiatal írónak vannak
rendszerint ideáljai. Kevés akad olyan, aki ideáljainak meghódítva,
magához rántsa a közönséget. A nagyobb rész olyan, hogy maga szalad a
közönség után kegyét, tetszését keresve. Aki ezek közül szerencsés, az
tesz szert legelőbb nyugalomra és kényelemre irodalmi munkassága után.
Halhatatlanságra ritkán. Életet, ha megszűnt írni, nem művei, hanem az
irodalomtörténet ad neki halála után. A közönség pártolásának ritkán van
tehát köze egy-egy halhatatlan munkához. Az ember magában hordozza
fejlődése törvényeit. Az élet rendes eseményei, adományai és csapásai:
szegénység, gazdagság, boldogság, boldogtalanság, öröm és gyász,
nyugalom és zaklatottság ellenkező eredményeket szülnek más-más
egyéneknél. Egyet tönkre tesz a felkapottság, egyből a névtelenség
csikarja ki a halhatatlan művet. Egyet termékennyé a nyomorúság, némává
a bőség. Egyéniségünkben rejlik a sorsunk. Az anyagi jólét is relatív
fogalom. Ami egynek elég, az másnak csak étvágygerjesztő. Ami ezt
munkára serkenti, az mást tétlenségre csábít. Szűnjetek meg tehát a
közönséget zaklatni a pártfogás hiányának panaszával. Ugyis hasztalan,
mert a közönség nem egy ember, akit megszorítani és megzsarolni lehet.
Senki nem veszi panasztok magára, csak terhére vagytok vele
olvasóitoknak. Ebben a panaszban mindig rejlik valami a gondolatból,
melyet ide írok: sajnálom, mintha ezt mondanátok: sajnálom, hogy
magyarnak születtem. Ha német volnék, angol vagy francia, dúsgazdag
ember volnék tollam után.
Nos, meglehet, az volnál, meglehet, nem volnál. Sehol sem szaladgálnak
tömegesen a dúsgazdag írók s mondásod legvalószínűbben egy tetszelgős
önámítás vagy egy sértő kifakadás nemzeted iránt. Csak egy bizonyos,
hogy magyar, író és ezzel elégedetlen vagy. Tőled függ, hogy vagy az
egyikről vagy a másikról, elégedetlenséged kettős forrásáról lemondj:
Vagy nem tőled függ? Büszke vagy magyarságodra? Akkor viseld panasz
nélkül következményeit. Szereted múzsádat? Akkor becsüld meg, öleld
krajcáros kifakadások nélkül, ne hányd szemére, hogy elégséges hozomány
nélkül esküdtél vele össze.
És én nem is hiszem, hogy a közönség nagyobb pártfogása s az írók
fényesebb anyagi helyzete egyenes arányban állana az irodalom
tartalmasabb fejlődésével. Én az ellenkezőt hiszem, azt, hogy egészben a
nagyobb irodalmi forgalom beiszapolja, sikérebbé teszi az irodalmi vizek
medreit s még a nagyobb tehetséget is a halhatatlanság szolgálatától
elcsábítani képes a napi ízlés, a mulandóság szolgálatára. Igaz, hogy a
modern életnek nagyobb szüksége van már a nagyobb forgalomra, mint a
nagyobb mélységre, épp úgy, mint ahogy el lehet az iparművészet kézi
remekei nélkül, de nem lehet el többet a gyárak tömeges termelése
nélkül. A nagyobb mélység szolgálatára megvan a multak öröksége, a
nagyobb részt nyugalom és kényelem nélkül termelt remekek.
Nagy fogalomra, mindig nagyobbodóra szüksége van tehát az irodalomnak, a
nemzetnek, ha előre menni akar; de nem éppen a magyar író-világnak, mely
kétségkívül van olyan helyzetben, hogy emiatt se elzüllenie, se szép
feladatait kudarctól féltenie nem kell.
Én sohasem láttam statisztikai számítást arról, hogy egy nemzet
intelligenciájának hány százaléka esik az irodalom pártolóira; de meg
vagyok győződve, hogy aránylag mi is állunk úgy, hogy az európai
középszámítás alá nem esünk. Hogy ez az írók szükségletét vagy éppen
vágyait nem mindig elégíti ki, az természetes, mert minden író egy ember
és egy egész ember szükségleteit és vágyait hordozza magában, akár tíz
millió embernek ír, akár ötvennek; akár Párisnak, akár Budapestnek; akár
a francia városoknak, akár a magyaroknak. És Magyarországon van még egy,
ami másutt sokkal kevésbé van meg. Itt az író ember, ha némileg komoly
és megbízható, könnyebben jut álláshoz, mint bárki és bárhol. A színház,
akadémia, a múzeum s hasonló nyilvános intézetek, hol szerény, hol jobb
állásokkal kínálkoznak; a zsurnalisztika tűrhető kenyeret ád: a
magánintézetek, még pénzvállalatok is nem ritkán szívesen fogadják az
írót; a képviselőházba könnyen küldi a választó a toll embereit, kiket a
pártok is szívesen látnak. Egy komoly író gyorsan jut oly jövedelemhez
Magyarországon, mely száz, sőt kétszázezer koronányi tőke kamatainak
felel meg. Mivel szerezte? Irói voltával. Néha érdeme, néha
kvalifikációja sincsen egyéb, mint hogy jó verseket ír, jó novellákat,
színdarabot s a többi. Megélni egy szóval meglehet a magyar írónak. Ha
nincs más vágya, mint hogy egy csendes, tisztességes, becsületes
kényelmű otthonban nyugalmat találjon halhatatlan munkák írására: erre
van mód bőven Magyarországon.
Aki itt se kényelmet és nyugalmat nem talál, se halhatatlan munkát nem
ír, az ennek maga az oka, oka nem a magyar nemzet. Egyet tanuljon meg
minden magyar író idejekorán: se megélni, se meggazdagodni ne múzsája
után akarjon. Kedvét, örömét, pihenőjét, gyönyörűségét, édes izgalmát
keresse a vele való foglalatosságban, ne kenyerét, borát és pecsenyéjét.
Pattanjon fel Pegázusára, ha megszállja egy útnak a vágya a csillagok
közé, de ne fogja a nemes szárnyas lovat az ekéje elé, sőt még csak az
akadémiákba se istállózza be, mert ott meg a más ekéjét kell húznia. Igy
megeshetik, hogy tolla bizonyos gazdagsággal árasztja el gazdáját; de
bizonyos, hogy eképpen úrrá teszi őt egy tisztességes és nemes
értelemben Magyarország; és egyesek így sem fogják a katasztrófát
elkerülni, melynek tényezői a lényükben vannak. Az irodalom pedig így
fog legfüggetlenebbül, legáldásosabban, legbecsesebben fejlődni s a két
faktor: irodalom és közönség eképpen fogja legüdvösebben hatását
egymásra gyakorolni. Egyik se lesz a másiknak se zsarnoka, se
rabszolgája.