A laikus ember nem is gondolja, mily fogas kérdés ez a gyermekirodalom
kérdése. Hiszen egy különben teljesen tudatlan dajka, mint egy bűvös
hatalom, úgy bilincseli magához a gyermeksereget, ha rákezd egy
tündérmesére, vagy valamelyik elmés Csalóka Péter, Hőköm Mátyás, Bolond
Istók adomára.
De éppen itt van a dolog bibéje. Nem tudás kell oda, hanem tehetség.
Azokat a dajkameséket sok évi – tán százados – forgalom öntötte abba az
alakba, amelyben nemzedék adja nemzedéknek, dajka dajkának. Azok úgy,
ahogy a rátermett mesélő száján élnek, klasszikus irodalmához tartoznak
a naív népköltésnek. Élve szállnak nemzedékről nemzedékre s elterjednek
s ahol alkotó erejű, de parasztnak, vagy dajkának maradt talentum kezébe
kerülnek, megtollasodnak, kibővülnek, gazdagodnak és formásodnak. Ha
pedig valamely irodalmi nagyság teszi rájok a kezét, akkor Fausztok,
Szentivánéji álmok és Csongor és Tündék lesznek belőlük.
Tehátlan állapítsuk meg elsőbben is azt, hogy a gyermekirodalom
műveléséhez épp úgy, mint máshoz más, különösen ehhez való tehetség
kell. Nem mindegy, akárki ír a gyermekeknek. Nem minden, különben derék
talentumú író van arra is hivatva, hogy a gyermekek számára írjon. Lehet
valaki igen kedves írója hölgyeknek vagy férfiaknak vagy öregeknek, de
teljesen híjával lehetnek azoknak a tulajdonságoknak, amelyek képessé
tennék arra, hogy tudjon gyermekek számára is írni. Egy szóval nem elég
ebben akarni. Mert ez az akarás legtöbb esetben csak azt eredményezi,
hogy az illető gyermekes lesz és affektált, hozzá tudálékos, de nem lesz
sohasem azzal az igazi, eleven hatással a gyermekekre általában, melynek
maradandó hatása van a lélekre.
Az iskolakönyvek egy része szintén ez alá a szempont alá esik.
Természetesen nem gondolom, hogy a trigonometria tanító könyvét a
gyermekirodalom szempontjából kell megítélni. De állítom, hogy az ábécés
könyv, a számítás elemeiről szóló könyv, az olvasó és még más könyvek
ebbe tartoznak. Némelyik könyv végig az egész gimnáziumon. Vonzónak,
bilincselőnek kell lennie. Hiszen az irtóztató dolog, hogy nyilvános
oktatásunk már zsenge korában megutáltatja a gyermekekkel a tanulást,
holott az ember egész élete nem egyéb szakadatlan tanulásnál. Hiszen
minden ismeret nélkül jön a világra, elsőbben is megtanul járni és
tudjuk, mily makacs kitartással és erőszakossággal tanulja meg. Nem
lehet tőle visszatartani. Kétségbeesett kísérleteket tesz és hányszor
ijeszti holtra a szegény elfoglalt mamákat vakmerőségeivel. A járás után
megtanulja mindjárt a legnehezebbet a világon: a nyelvet minden
csínjával-bínjával, minden misztériumaival, legkényesebb törvényeivel és
legtöbb szabálytalanságaival. És ezzel szemben áll az az őrületes
valóság, hogy oktatási rendszerünk nem képes nyolc álló esztendeig az
ifjúságot legfogékonyabb és legtanulékonyabb korában a latin nyelvre
megtanítani. Hiszi, hiheti valaki, hogy itt másban lenne a hiba, mint a
könyvben és a módszerben?
Mert hiszen a gyermek főtulajdonsága a kíváncsiság. A világra hozzá
magával csodaszerkezetét, a mindent befogadni képes agyvelőt, tisztán,
szűzen, mint egy fehér lapot. És lépten-nyomon ír rá valamit és folyton
azzal foglalkozik, hogy lásson, amit nem látott, halljon, amit nem
hallott és ráírja fehér lapjára. Mert hiszen még semmit sem látott,
hallott s rengeteg látni és hallani valója van. Ámulva nézi egyiket a
másik után a tudás fokozódó vágyával és kíváncsiságával. És mi ezt a
vágyat nem használjuk fel, hanem oly rendszerbe erőszakoljuk, melyben
egy év alatt kimerül és kín lesz neki tudásának szaporítása.
A titok tehát: a gyermek szellemét és lelkét haszonnal foglalkoztatni.
Helyzetét kihasználni, úgy, hogy lelke ne belefáradjon, hanem inkább
beleszeressen a foglalkozásba, melyet neki nyújtunk.
Az iskolát kiegészíti a gyermekirodalom. Már most azonban ezt a
gyermekirodalmat teljesen megrontotta egy fonák felfogás két irányban.
Az irány az, amely erkölcsjavító tendeciával ír, és kínál a
gyermekvilágnak könyveket. Könyveket jó és rossz gyermekekről, melyek
szembeállíttatnak és együgyű szándékossággal egy hamis és nem létező
világot festenek a gyermek elé. Semmi sem természetesebb, mint hogy a
gyermekek ezekben az olvasmányokban vonzóbbaknak találják a csintalan
gyermekeket és unalmasnak a jókat. Mert kiérzik a könyv szándékát és nem
veszik komolyan. És azzal a világgal, amelyben élnek, ezek a
szentimentális, túlzott érzékenységű és keresetten erkölcsös dolgok merő
ellentétben vannak. A gyermek, akárhogy őrzik is, otthon, házon kívül
érintkezik másokkal, cselédekkel, pajtásokkal, iskolatársakkal,
felnőttekkel, különböző dolgokat, véleményeket és ítéleteket hall és
igen hamar rájön, hogy igazán nem úgy folyik a nevelés, a világ, ahogy
az ő erkölcsös könyveiben meg van írva, hanem egészen másképpen.
Kíváncsiságával azután affelé fordul, amelyet – nem adnak a kezébe.
Mindezek szerint a gyermekirodalom nem esik más megítélés alá, mint a
felnőttek számára írott könyvek. Amit gyermekeknek írunk, egyazon
törvények szerint kell írnunk. A különbséget a gyermek eszében és a
felnőtt ember eszében és felfogásában kell és szabad csak keresnünk.
Vannak tárgyak, amelyek meghaladják az ifjúság elméjének az erejét;
vannak kérdések, helyzetek, viszonyok, melyeket nem érthet meg, van
stílus, amely idegenné teszi neki azt is, ami legjobban neki való. Igy
tehát egyet-mást ki kell választásunkból küszöbölnünk, ha gyermekek
számára írunk. Amit azonban írunk, azt a való élet viszonyaiból, az élet
igazságaiból és igazságtalanságaiból kell vennünk, nem egy hazug, nem
létező, csinált erkölcsökből rájuk tukmált világot kell elejbök
festenünk. Az élet keveréke a legjobb keverék. Eziránt érdeklődik a
felnőtt is, meg a gyermek is és ennek befolyásai tesznek rájok erős,
átalakító hatást.
Én előttem az irodalom, a költészet nem egyéb, mint az élet művészi
feldolgozásban és ennek kell lenni a gyermekirodalomnak is, ha jó akar
lenni.
Egy másik irány, amelybe beletévedtek azok, akik az ifjúságnak írnak, az
ismeretterjesztő irány. Ez ellen kifogást nem teszek, csak óvatosságra
intem művelőit. Felnőttek számára is írnak ily regényeket csillagászati,
földrajzi, etnológiai, arkeológiai stb. keretben. De mindenki bizonyos
lehet benne, hogy az érdeklődés tárgya itt sem az ismeret, nem a
tudomány, hanem a történet, amelyet szolgál. Igy be lehet csempészni
kerülő úton nagy emberbe és gyermekbe egy és más hasznos tudnivalót, de
gondolja meg minden ember, hogy hasznosabb tudnivaló nincsen, mint az
egyensúlyos jellem és lélek. Ezt munkálja a jeles irodalom általában. A
többit vele, mellette, sőt benne is könnyen megtanuljuk, ha a tanítás
módszere nem fárasztó és erjesztő, hanem ellenkezőleg az, aminek lennie
kell: edző és serkentő.