Egy berlini színésznő szerepelt itt fővárosunkban, nagy hatást tévén a
színházi habitüékre, ami át szokott ragadni a közönségre is.
Nevezetesebb annál, hogy egy német színésznő ma Budapesten még 10–12
telt házat csinál egy végben, ezúttal az, hogy a magyar hírlapok (a
Budapesti Hirlapot kivéve) valósággal kultusszal vették körül e német
apostolt, sőt majdnem hajba kaptak rajta. A hajbakapás veszedelme úgy
támadt, hogy egyik lap megfelejtkezve konnexióiról a hazai művészettel,
föltétlen hódolást vitt az idegennek lábai elé, de másnap, nyilván
szeretetreméltón megintetvén, megfelejtkezését azzal kívánta jóvá tenni,
hogy az idegen művésznőt alaposan lehordta, kollégáit pedig, akik csak
azt cselekedték, amit ő, megleckéztette léha udvarlásukért az idegen
múzsa körül. Ez viszont egyik helybeli német újságíró kollégánkat
csábította arra, hogy a kérdést elvi szempontokra emelje s prelekciót
tartson a művészet nemzetközi természetéről.
Most a hóbortos vendégszereplésnek vége van s ránk nézve elérkezett az
idő, hogy elvi oldalát e dolognak kissé meghányjuk-vessük.
A színésznő, aki itt vendégszerepelt, egy kassai zsidóleány, tehát
magyar, aki úgy került a németek közé, hogy keveselte a stipendiumot,
amelyet a magyar színésziskola kínálhatott neki. Bécs többet ígért,
tehát Bécsbe ment s német színésznő lett. Most Berlinben udvari
művésznő, aminek nincsen jelentősége. Nem mintha ott is ne lehetne
egy-egy jó színész, de Berlin színészete általában a német színészetben
nem számít, nem fokmérője a művészetnek. Másod-, harmadrendű vidéki
színtársulatok képességei vannak ott a színészet élén. Ez egy
különösség, de tény, hogy Bécsé e tekintetben az elsőség, azután jön még
vagy öt német város és csak azután Berlin, színészetének művészi értéke
tekintetében.
Emiatt azonban lehetett volna a kassai hölgy igen nagy művésznő; nem ez
az oka, hogy nem volt. Ő az oka, hogy Berlin színészi átlaga fölé nem
emelkedett. Legfényesebb művészi adománya egy kifogástalan termet,
azután jön egy érdekes fej, most egy hosszú sor középszerű tehetség és
végül egy jól kidolgozott gyakorlat, mely termetet, fejet és
alárendeltebb művészi adományokat egzecéroztat. Ezért lelkesült két
héten át Budapest és magyar sajtója.
Ez megnyugvásunkra szolgál, mint jellemző körülmény. A kassai kisasszony
– akármint játszott is – vendégszereplését igen jól rendezte el. Ebben
föltétlen elismerés illeti a művészetét. Még azt a gyémántot is
elvesztette, amelyet minden ilyen utazó művésznő el szokott veszteni:
még a legnagyobb is, aki egyszernél többször lép föl valahol, elveszti
Patti, elveszti Sarah, elveszti Nilsson stb. Sarah – ahol már egyszer a
gyémántot elvesztette – másodesetben már vérhányást kap a harmadik
felvonás után és görcsöket. De azért végigjátsza szerepét őrjítő
halálmegvetéssel és elragadó bágyadtságot hozván magával, ha
kitapsolják. Ez a gyémánt-elvesztés a szentpétervári iskola. Ott van az
az egyetem, ahol a művészi svindlérség doktori diplomáját szerzik az
adeptusok.
Nem tartozunk azok közé, akik a nemzeti színháznak különben jelentékeny
tehetségeit, vagy akár kész művészeit is ízléstelen kultusszal veszik
körül. Azt hiszem, nem is vagyunk föltétlen kegyeikben becsvágyó
szépeinknek. De hidegebb természetünknek sem bocsátanók meg azt a
megfelejtkezést, hogy nemzeti színházunk székvárosában ünneplésre méltó
művészetnek hirdessünk egy színészi rutint, mely közhelyekkel dolgozik,
középszerűséggel merészen provokál s egy-két színészi fogás birtokában
magát isteni titkok tulajdonosaképpen viseli. Ha a mi színésznőinkben
csak annyi művészi tőke volna, amennyi e körünkből gazdag anyagi és
erkölcsi jutalommal eltávozott kassai kisasszony összes vagyonát
kiteszi, igen nagy volna a mi szegénységünk.
Mi volt tehátlan oka mégis a nagy sikernek?
A rendezés, amely temérdek embert tudott érdekkörébe vonni és levette az
összes fővárosi sajtót a lábáról s ez utóbbi vagy nem tudta fölismerni,
vagy nem merte nyilván kimondani a vendég-művész értékét.
És most a tények: egy magyar leány, akinek nem elég az anyagi jutalom,
amellyel a magyar művészet (vagy művészete magyar nyelven) kecsegteti,
beáll németnek, és célját eléri. De egy nap azt veszi észre, hogy neki
ez nem elég. Eljő tehát Magyarország fővárosába, föllép s Magyarország
fővárosa lába elé borul, anyagi és erkölcsi kincseit odarakja elpártolt
leánya lába elé. És a kassai kisasszony azzal a megnyugtató tudattal tér
vissza a német császár fővárosába, hogy élete föladatát, születése
kötelességeit, földi hivatását nem tévesztette el: Magyarország
igazolta, sőt megjutalmazta azért, amit tett.
A kassai kisasszonnyal ugyan mit sem vesztett Magyarország művészete, ez
az én meggyőződésem, de szereplésével Budapesten kegyetlen csorbát
szenvedett a mi erkölcsünk.
Én senkivel sem perlek. Kultiválja mindenki a német múzsát tetszése
szerint; de én e kultuszt együgyűnek és bűnnek tartom a mi
fővárosunkban, ha a magyar sajtó és a magyar előkelőségek gyakorolják.
Noblesse oblige. Bismarck expropriálja a lengyeleket, mi ünnepeljük az ő
előörseit. Utóda bolond lenne, ha még egyszer meg nem próbálná bennünket
is – expropriálni. Mert mi szörnyű nagy hazafiak vagyunk, ha bajban
vagyunk, ha tatár dúl, török deportál és német fojtogat; de mikor a
magunk urai vagyunk, hordozzuk mindenkinek a sleppjét, ha csak egy szép
termetű kassai német-magyar zsidóleányét is. Nincs más föltételünk
hozzá, mint hogy a kaszinó menjen az oktalanságban elül.
Az egész epizódnak a fejére tette a csörgősapkát egy helybeli német
újság, mely a magyar hírlapok ama kis viszályát, mely ez ügyben, mint
soraim elején megírtam, támadt, elvi szempontok alá vonta s eképpen írt:
„Ha önök síkra szállanak a tételért, hogy magyar színésznő nem beszélhet
németül, akkor ki kell vonniok azt a végső következtetést is, hogy a
nemzetiség megóvandó minden téren az utolsó konzekvenciákig. Nemde?
Bizonnyára, felelik önök. Nos, akkor minden magyar születésű művész csak
magyar könyveket írhatna, csak magyar képeket festhetne és csak magyar
dalokat szerezhetne. Már most, ha önök ezt helybenhagyják, akkor – hogy
csak a legnagyobbakról szóljak – el is ítélik Széchenyit, Lisztet, meg
Munkácsyt. Széchenyi művei legnagyobb részét németül írta, Liszt német
dalokhoz komponált zenét és Munkácsy Münchenben német képeket festett.
De Liszt oratóriumai, Munkácsy mesterművei sem állhatnának meg az önök
kritikája előtt. A szentek, kiket Liszt dicsőített, nem voltak magyarok,
Milton és Mozart, kiket Munkácsy festett, szintén nem születtek a Tisza
és Duna közén.“
Visszautasítom mindenek fölött a kétségbeesett logikát, melyre ez az
okoskodás fűzve van. A művészetekben mindenesetre kiváló értékű a
nemzeti momentum. Hogy ez abból állana, hogy egy magyar festő ne
festhessen képet csak olyról, aki Magyarországon született és a magyar
zeneköltő és poéta ne dicsőíthessen csak magyar nemzeti szenteket: ezt
csak olyan szent gondolhatja és hirdetheti, akinek semmi sem szent,
legkevésbé a józan ész.
A kérdés, mely föl van vetve, ebből áll: ha egy magyar születésű művészi
képesség idegen nemzet szolgálatába lép, és ott becsületet vall,
tisztesség neki is, nekünk is (a szegényeknek, akik a gazdagnak becseset
adtunk, bár nem rajtunk mult, hogy ne adjuk), de nekünk, akik nemzeti
munkánkból az erőt elvesztettük, kár is. Azonban el tudjuk viselni, sőt
némi keserűséggel vegyes hivalkodásra is képesek vagyunk, ha lelkileg és
szellemileg magokat expatriált jeles honfitársainkról beszélünk. Nem
tesz különbséget a személyre nézve, ha ez a költészet, tudomány, vagy
színművészet terén történik is; de objektíve az igen nagy különbség,
mert ez reánk nézve szőrin-szálán elveszett, míg a képíró, a zeneíró
ecsetével dolgozik és a hangokkal, amelyekben megél a magyar lélek és
jellem. A német nyelvben, mint művészi anyagban ez nem él meg.
De józanul az egyéntől elviselhetetlen áldozatot – sem anyagit, sem
erkölcsit – nem szabad követelnünk. Ha valaki több dicsőségre szomjaz,
mint amennyit mi neki adhatunk, vagy ha több pénzre éhez, mint
amennyivel mi szolgálhatunk, az ám menjen Isten hírével, semhogy egy
egész életen át étlen-szomjan itthon sanyarogjon. Ezért még hazafi is
lehet. Mert hiszen nem mindenki képes áldozni is, hát még nagyot áldozni
a hazáért. Tehát nem gáncsoljuk. Menjen Isten hírével. Örvendünk, ha nem
voltak reményei csalókák s vágyai, melyek kivitték, beteljesednek.
Hanem két föltétele van a mi ilyetén megnyugvásunknak: első, hogy ott,
ahol van, a fajának s hazájának becsületére váljék; a másik az, hogyha
megnyerte a nagy világ tapsát és pénzét, hát – érje is be vele s ne
vágyjék a hazaira, melyet megvetett, mert keveselte. Itthon az
önérzeteseknek és híveknek csak botránykozására van szereplése. Ami
tapsot és pénzt itt kap, az egy demoralizált nemzeti közérzet gyászos
forrásaiból ered.
A szabad sajtó 50. születésnapján.
Ne ámítsuk magunkat, amíg mi bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a
sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, akiknek
gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem érkezett-e el
ideje annak, hogy a sajtószabadság gyámság alá helyeztessék?
Mit kell e jelenségről gondolnunk? Azt-e, hogy az emberek
megcsalatkoznak ideális várakozásukban, vagy azt, hogy nem az emberek
ítélete a hibás, hanem a sajtó, amely nem felelt meg a maga feladatának?
Vagy azt kell-e végre gondolnunk, hogy nem azok, akik nekünk
sajtószabadságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a gyarló
emberek, akiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a
sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben?
Én azt hiszem, hogy mind a három hibás és hogy mind a három ártatlan.
Azok az emberek, akik valamikor vérük ontásaig lelkesedtek a
sajtószabadságért, azért lelkesedtek, mert látták a rab sajtót, mert
érezték, hogy a rab sajtó éles kard a hatalom kezében, mellyel szemben
védtelenül, fegyvertelenül áll a nép, ők hát a védtelen állapotból
sóvárogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az ideáljukért.
Azóta elmult 50 esztendő. Aki nekünk akkor ideálunk, imádott
menyasszonyunk volt, azzal immár ötven év óta közös háztartásban élünk.
Tiszteljük, szeretjük; bájait, erényeit megszoktuk, ellenben apró hibái,
hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek látszanak nekünk, mert
más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, halálba, vészbe rohanni az
imádott ideálokért és más mindennapi prózai munkában, vesződségben,
aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal birkózni, megőrizve ott az ideált.
Más az, amikor egy intézmény ideálképpen vágyainkban él, mint alig
elérhető cél lebeg előttünk, képzeletünk által fölpiperézve és más az,
midőn megvalósítva polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk
egy része fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha
kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót.
Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos dolog az arany? Gazdaggá teszi az
embert, de elszánt, lázas álmokra csak azt serkenti, akinek nincs, aki
küzd érte, a képzeletében rajzolja ki magának az üdvöt, amit élvezni
fog, ha lesz: míg az, akinek van, lelkesedés nélkül, vagy éppen unottan
számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja és azt hiszi, tán boldogabb
volna, ha nem volna és most is küzdhetne érte.
Ez a nagy közönség a szabad sajtóval szemben. Talán képes lenne
elprédálni csodálatos kincsét. De tudom, ha elveszítené egy napon, újra
hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának vére, élete árán is.
De talán maga a sajtó hibás abban, hogy szabadságának becsülése
megrendült az emberek szívében? A szabadsajtó is emberi intézmény, az
sem lehet a gyakorlatban tökéletlenségek nélkül.
De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy élete, javai
és szabadsága biztosítása végett botra van szüksége, botra, amelyre
támaszkodik, botra, amellyel dolgozik, botra, amellyel védekezik:
lehetnek-e annak a botnak olyan kényelmetlenségei, amelyekért eldobná
magától?
Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei vannak is, éppen úgy feje és
főorgánuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki látott
már olyan embert, aki azért, mert feje nem formás, vonásai tökéletlenek,
arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán segíteni, hogy –
leoperáltatja fejét a testéről.
Igy járna az, aki vakságában a sajtó szabadságához nyúlna azért, mivel
hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember erényei mellett
a szabad ember hibáit, bűneit is.
Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó?
Akik vérüket öntötték ötven év előtt, hogy nekünk ezt a kincset
megszerezzék, nem is sejtették meg azt a jelentőséget, amelyet ez
intézmény elérhet. Nézzék meg azt a szerény, kezdetleges alkotmányt, az
első szabad prést ebben a hazában, melyből az első szabad szó
Magyarországon kirepült. Ami ma a Londonból Konstantinápolyba közlekedő
villámvonat, ami az utcákon száguldó villámoskocsi az atyáink meséiből
ismert delizsánchoz képest, az ez a kis gép ma a mi rotációs
szörnyetegeinkhez képest.
Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyorsasággal, összekötve egyest
egyessel, osztályt osztállyal, nemzetet nemzettel, világrészt
világrésszel röpköd széjjel az újságpapiros, mindennap újra hírt,
világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva minden házba.
Az emberiség minden vívmányát születése első percében közkinccsé teszi
az újság.
A tudomány tőkéit, melyekhez könyvek útján nagy költséggel jutott a
jómódú ember, ma aprópénzre váltja az újság és szegénynek, gazdagnak
nyújtja egyaránt, Ezres bankót ritka ember lát, százassal sem igen
dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség szellemi
kincseit és úgy osztja szét, mert a krajcár a kunyhóba is el tud jutni.
A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de
félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel 5000 embert lakatott
jól. Az újság tíz- és százezreknek terít mindennap asztalt dús szellemi
lakomára.
De csak a szabad sajtó.
A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek
szüksége van: a régi hatalmasok maguknak udvari bolondot tartottak,
akinek szabad volt megmondani az igazat és ezért fizették. Aki elpártol
a szabad sajtótól, az a legdrágább pénzért bolondot tart magának, hogy
hazudjék neki.
Gondolhatják egyesek, hogy a szabad sajtó is hazudik. Igaz. De hisz
emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek emberi
erényben és emberi bűnben egyaránt.
De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e mondani,
vagy inkább hazudik. És ki az a botor elvetemült, aki hazudnék, ha megél
az igazságból?!
Ellenben a rab sajtónak nincsen választása: hazudnia kell a hatalom
parancsából.
És ezzel itt vagyok az újságíróknál. Ezekre is azt kell ismételnem, hogy
az újságírók is csak emberek. Azoktól sem szabad mást, mint emberi
dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, sőt el kell viselnünk,
hogy emberi hibák nélkül ne legyenek.
A sajtó immár nem is tudom hányadik nagyhatalom. Azt mondják a hetedik,
ne tessék hinni, mert a szabad sajtó az első nagyhatalom a világon. A
többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek zsebéhez férnek
hozzá. A szabad sajtó hozzáfér az emberek lelkiismeretéhez. Micsoda
rengeteg dolog, micsoda iszonyú befolyás ez az újságíróra nézve, aki
rendszerint nem olyan bölcsőben ringott, amilyenben a világuralom
örökösei pihennek. Mennyi jellem és kötelességérzet, lelkesedés és
önzetlenség kell ahhoz, hogy e hatalommal a kezében szerény és
nagyobbrészt szegény polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró,
hogy ne csak a hatalmát gyakorolja, önkénye, szeszélye és tetszés
szerint, hanem a kötelességét mások iránt is teljesítse.
Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott céhe előtt.
Az újság, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és
leghathatósabb jótékony intézménye. Nemcsak a gyámoltalanokon segít;
nemcsak a közjótékonyságot szolgálja; nemcsak a humánus és hazafias
célok megvalósításában vezérkedik, hanem az egyes, a város, a nemzet, az
emberiség összes javait, erkölcsi, szellemi és anyagi érdekeit munkálja.
Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet
trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a
gazda, a mesterember, a cseléd, a tudós, a családapa mind éntőlem vár
tanácsot és útbaigazítást. A gazdag nálam keresi meg, hogy hova vigye a
pénzét, a szegény éntőlem kérdezi, hogy hol szerezze meg a mindennapi
kenyerét, az ingadozó éntőlem vár irányt és erőt, az érzület ítéletet és
táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget: ez irtóztató sokaság
reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa belőle azt, ami az én
agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor
megvirradt neki, lát és tudja, hányadán van és biztosan megy a munkára,
tudja hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát.
A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg érzülete mindennap mintegy
rátámaszkodó botját keresi az én lelkiismeretemben, az újságíró
lelkiismerete szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel
megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért.
Ez az újságíró manapság, de csak a szabadsajtó újságírója, mert nem az a
nagyobb rabság, mikor láncot csörget valaki a kezén, ha igazság van a
szívében: nagyobb rabság az, mikor aranylánc van a nyakán és hazugság a
szívében.
Költészet.
Költő a szó szoros értelmében az, aki a nyelv mint anyag segítségével az
élet jelenségeit és nyilatkozásait valamely határolt, valamely
tökéletességre törekvő formában elejbénk tárja. Ugy van, hogy az életnek
mindig csak töredékét adja, de amit ad, formainak egésznek kell lennie,
tartalmilag legalább annak látszania, ha tökéletes akar lenni. Ebből
világos, hogy egy költőnek öntudatosságra van szüksége. Tudnia kell mit
akar, ismernie kell föladata célját és a céljának legjobban szolgáló
eszközöket. De hogy ez még nem lényeges benne, újra meg újra, mintha
tapasztalnám. Sőt ha meg sem volna írva, hogy „intendum dormitat atque
Homerus“, még akkor is a legnagyobbaktól vett példákkal könnyen tudnám
bizonyítani – teszem azt Petőfiből –, hogy a leglényegesebb
tulajdonságok egyike a költőben mintha bizonyos naívság lenne, amely oly
dolgokra viszi őt, minőket a kisebb, de kritikaibb, tán mondhatnám
műveltebb szellem mindig elkerül. A legnagyobb költőknek a lénye, mintha
közvetlen érintkezésben volna egy-egy nép összességének lelkével,
mintegy megnyilatkozása annak. Épp oly széles, épp oly mély, szélesítve
és mélyítve inkább egy évezeres lét sorsváltozásai és a természetes élet
kezétől való formálás, mintsem tanulás, ismeret, fölvilágosodás és
művelődés által; de amily mély és széles, épp oly naív, gyermekes és
közvetlen is.
Szinte lehetetlenségnek látszik, hogy valaki, a legnagyobb tehetség is
újat teremtsen; sőt az erőnek erejével való újabb teremtés törekvése,
úgy tetszik inkább a kisebb elmék vesződsége. A nagy elmék rendszerint a
meglévő irodalmi anyagot dolgozzák újra, csak a haladottabb időt és
saját géniuszokat viszik bele a régi anyagba. Az újszerűt, az újnak
látszót a múlékony tehetségek hajhásszák. És mi az eredmény? Az, hogy ez
az újnak látszó, ócskaság lesz 24 órák alatt, az a régi pedig új marad
évszázadokon keresztül. Mert óh, tanult ízlésű költő, akárhogyan kerülöd
a poétai közhelyeket, az ars poetica ismert frazeológiáját: a holdat, a
hajnalt, a csillagokat, a harmatot, a napsugárt, a csalogányt, a
pacsirtát: tudd meg, nem ez a fő.
Ezek nélkül épp oly rossz lehetsz, mint velök. Egy igazi költő sem félt
még tőlük, sőt valamennyi csak úgy szórja ritmikus soraiban
kifogyhatatlan bőkezűséggel s azzal a naívsággal, mintha ő szórná
először. A különbség a jó és nem jó közt, helyesebben az igazi és nem az
igazi közt, hatásban az, hogy az igazinál minden ócskaság újnak látszik
s a nem igazinál az újnak látszó sem tesz rád benyomást, ami pedig a
készletből van véve az éppenséggel receptszerű, unott, avas és fád.
Van az embernek adva egy tehetség, amit a vers vagy más költött mű
lelkének szeretnék nevezni. Hogy ez mi, azt meghatározni általánosságban
talán lehetetlen is. A versköltőnél a dalolás tehetsége. Egy külső és
belső muzsika, amely a kifejezés, a verselés, az érzelem, a gondolat és
a tárgyak egy-egy csoportozatából támad, mindez konkrét esetekben
egyenként bírálható és méltatható, általánosságban nem tudom e
tárgytalanságot megfogni. Akiben megvan a dalolás tehetsége, az kinyitja
a száját és a poétai művekből ezerszer ismert szók és sorok oly
közvetlen kedvességgel sorakoznak ajakán, hogy melódiájuk elbájol s
lelkünk vagy szellemünk enyelgésének vagy gyönyörködésének kész tárgya
lesz. Hibák, botlások, döccenések, tökéletlenségek épp oly kevéssé
zavarják élvezetünket, mint egy kis leány kedves megjelenésének részbeli
tökéletlenségei – egy fitos orr, egy szeplő, egy gödröcske, egy
harmóniát bontó külön vonás, kisebb-nagyobb száj stb.
Az erős, dalíró tehetségek tulajdonsága, hogy egy naív lélek
merészségével írnak meg dalokat, melyeket már ezerszer megírtak,
csinálnak hibákat, melyeket ezeren elkerültek; azután keresés nélkül
találnak új és mintegy véletlenül produkálnak formailag is virtuóz
dolgokat. Nem akarják a hibát, nem akarják a virtuozitást, nem akarják
az újat, nem akarják a régit, hanem ami megihleti őket, azt elmondják
dalban, mintha ők találták volna föl s beleteszik a lelket, amely
magukban van s ezzel övék lett elvitázhatatlanul a dal is.
Az igazi poéta lényét nem lehet teljesen kideríteni. Tehetségének végső
szálai ott vesznek el a természet titokzatosságai közt. Ez a lélek
nemzőképessége, mely megtermékenyül és szül. Minden igazi költő művében
megvan a formán és a tartalmon kívül a halhatatlan lélek, úgy mint a
gyermekben, amely születik. Nem gondolat, nem esemény, nem hangulat, nem
tett, nem érzés, hanem egy erő, amely mindezzel elbánik, a poémát
megalkotni látszik és mindenesetre áthatja.
A költemények ama sokasága, mely nincs hangulat, esemény tett, érzés,
gondolat nélkül, de híjával van nemzője e lelkének, az hasonlít a
gyermek- és emberutánzatokhoz, a szebbnél szebb bábukhoz, viaszk és
egyéb figurákhoz és élő emberekhez is; de csakis hasonlít, nem az, csak
elmés báb és nem élő lelkes alkotás. A halhatatlan rész, a lélek
hiányzik belőle.
Szép érzéseket, szép gondolatokat, elmés történeteket, bájos képeket,
muzsikás nyelvet sokan tudnak; de teljes embereket, igaz történeteket
drámában s elbeszélő költeményekben, az emberi szív természetes
megnyilatkozását dalban, a lélek önkénytelenségét versben: ezt csak a
legnagyobbak és a népdalok tudják. És minden jó vers, a dal, igazában
egy-egy egész ember, olyan, mintha elejbénk lépne egy ismeretlen oly
szókkal ajakán és oly helyzetben, hogy szaváról és magatartásából
meglátnók lelke valóját és megismerkednénk vele. Innen van, hogy egy ily
verset egyszer olvasva, sohasem feledünk el, régi ismerősünk marad
minden időkig. Más verset, szépet is, jót is, százat is olvasunk és
elfelejtünk s újra olvasva sem jut eszünkbe, hogy immár olvastuk.