„Anonymus“ aláírással egy jó emberemtől cikket kaptam erről a kérdésről,
amely az idegen helyesírást védelmezi az én helyesírásommal szemben.
Tisztelt barátunk azt mondja szerényen a bevezetésében, hogy ő nem
jártas a tollforgatásnak csupán mechanikai részében (vagy mekhanikai?)
teszi hozzá zárójelben.
Eddig két idegen szót hozott forgalomba: „Anonymus“ az egyik,
„mechanikai“ a másik. Az egyiket latin helyesírással írja, a másikat
vegyesen latinnal és magyarral. Én mind a kettőt magyarral írtam volna:
_anonimusznak_ és _mekánikainak_ és se nem ch-val, se kh-val. Mért
legyek én különb és kegyeletesebb a franciánál, amely azt írja:
_mécanique_.
De ez a kis példa is azt bizonyítja, hogy az ellentábor voltaképpen nem
ellentábor, mert éppen úgy ír, mint én, csak kevesebb bátorsággal,
kevesebb következetességgel, tudósnak akarván, de nem tudván lenni, mert
a szükség parancsol s kényszeríti arra, hogy felállított elve ellen
vétsen lépten-nyomon. Barátom cikkelyében erre nézve még a következő
idegen szókat találom ekképpen írva: vindikalok, korrekt,
kozmopolitizmustól. Miért nem vindicálok, correkt és kosmopolitismus?
Vagy ha már kozmopolitizmus és korrekt, akkor miért nem anonimusz? Mert
hisz tudva van, hogy az elsőbbikben a latin s-t magyar s-nek, az
anonimuszban pedig sz-nek ejtjük.
A kérdés az: miért írunk voltaképpen? A felelet pedig ez: Mert nem lehet
mindent élőszóval elmondani. Mi célja van tehát az írásnak?
Helyettesíteni az élőszót.
Lehet-e ehhez képest más a feladata, mint hogy az élőszót híven
helyettesítse, vagyis hogy azokat a hangokat rögzítse meg, amelyeket a
fül hall az ajakról? Nyilván nem lehet. További kérdés: Ha egy idegen
nyelv szavait kell megrögzítenünk, mily eljárást követünk? Mást-e, mint
hogy a magunk beszédebeli hangjegyekkel rögzítjük annak a szónak
hangképét? Azt hiszem, nem mást. Mert különben mást olvasunk belőle ki.
Olyan dolog, mintha kútágas helyett csizmahúzót rajzolnánk le. Senki sem
fogja a kútágast belőle kinézni. Minek hívják a britt drámaírót?
Világos, hogy Sekszpirnek. Aki tudja, erről is ráismer; aki pedig nem
tudja, bolonddá van téve, ha rákötjük a Sákszpejáre nevet, csupán azért,
mert azok számára, akik angolul olvasnak, a betűk értékéhez képest
Shakespearenak kell ezt a hangképet lepingálni, hogy Sékszpir jöjjön ki
belőle.
Világos előttem az, hogy akik e kérdésről vitatkozunk, nem értjük jól
egymást. Erről meggyőz Anonimusz úr cikkelye is. Ő azt hiszi, hogy az is
megtörténhetik, hogy az a magyar, aki az én írásomból a Sékszpirt
ismeri, ha azután meglátja valahol leírva Shakespearet, azt fogja hinni,
hogy ez két személyiség. És azt kérdi tőlem: nem mulatságos ez?
Nem uram, ez nem mulatságos. Ennek egyáltalán nincsen jelentősége. Ez az
ember magyar ember, minden körülmények közt tudta jól a britt költő
nevét és ha valakinek megírta, az is jól jutott a költő nevének
birtokába. Ha meglátja valahol a Shakespeare nevet, abból, ami róla
mondva van, ráismerhet az emberére is és megtudja azt is, hogy miképpen
írják ezt a nevet az angolok. Ebben semmi mulatságos dolgot nem látok.
Az pedig, hogy ne gondoljam azt, hogy jómagunkkal tehetetlenek vagyunk
és szánkba kellene rágni a szót, mint a kisgyermeknek a falatot és hogy
a kultúra (miért nem cultura?) mind tágabb körökben és intenzívebben
(miért nem intensivebben?) terjed köztünk és lépést tart vele a
nyelvismeret is, ezt én vigasztalásnak el nem fogadhatom, komolynak meg
még kevésbé.
Magyarországon beszélünk össze-vissza magyarul, szerbül, oláhul, tótul,
horvátul, németül. Hány nyelvet tanuljunk még hozzá, hogy minden idegen
szót – csak az európai nyelveket is! – helyesen tudjuk leírni s az
idegen helyesírásból helyesen tudjuk elolvasni?
A kultúra és a nyelvismeret sohasem terjedhet odáig, hogy bármely nemzet
nagy tömege mást ismerjen, mással éljen, mint a maga kultúrájának
közvetítő eszközeivel. Tudhat Magyarországon négy millió ember németül,
egy millió franciául, százezer angolul, százezer olaszul, ezer
spanyolul, ötszáz dánul, de senki sincs, aki ezt mind valamennyit tudja,
tehát egyik vagy másik esetben minden olvasót, az ország összes millióit
kisegítem, ha az én helyesírási metódusom szerint adom ajakára az
ismeretlen, vagyis – mert idegen betűértékkel leírt – tehát reá nézve
olvashatatlan szót.
És még ez is: mindazok közül, akik magyarul írni és olvasni tudnak,
hányan vannak – legalább is 50%, aki magyarul sem tud korrektül és
hibátlanul írni. Mily haszonnal írom én le ezeknek az idegen helyesírású
szót? Hiszen a hírlapok – írástudó emberek munkája is tele vannak
helytelenül írott idegen szókkal. A legképtelenebb helyesírási hibákkal
van forgalomban nálunk egész tömege az idegen szóknak. Nem is említve,
hogy a legcifrább kiejtése dívik szerinszerte, egy-egy szóról kétféle is
s az igazi még sincsen közte.
Egy komoly ellenvetést lehetne felhozni ellenem s ez az, hogy külföldön
is a napi forgalom neveit idegen helyesírással írják. Ez igaz. Egy
francia színlapot tudok, azon ott áll ez a szó János. A francia újság
azt írja Munkácsy; az első francia színpad hősnője Reichenberg k. a. A
Figaró azt írja a Neue Freie Presse után: Herr von Hegedus (ü-je nincs).
Ez mind igaz, de van egy nagy különbség a dologban. Ez az, hogy míg mi
nagy képpel keressük grammatikában és lekszikonban, hogy hogyan kell
kiejteni egy-egy idegen szót vagy nevet, addig a franciára nézve nem
létezik idegen szó vagy név, az mind e neveket franciának nézi és veszi
és a színlapról azt olvassa, hogy Zsanosz, az újságból azt, hogy
Mönkakszy, hősnőjét Résambér k. a.-nak hívja, a Figaróból pedig a mi
képviselőink nevét így olvassa ki, hogy Er von Ézsdüsz.
Ha ön, tisztelt olvasóm, vagy ellenfelem, egy francia embert megkérdez
az iránt, hogy miképpen írják ők az idegen szókat, akkor a francia
elbámul és azt mondja: Idegen szó? Mi az? A francia nyelvben nincsen
idegen szó. A francia ember tehát mindent a maga betűinek értéke szerint
olvas el s ezt egészen természetesnek tartja. Ránézve egyáltalán fel sem
merül az a kérdés, hogy a maga helyesírásával írja-e az idegen szókat
vagy sem. Neki Auber, Berger, Meyerbeer, Dreyfuss, Singer, Hegedűs és
Munkácsy – mind kifogástalan francia szó. Azt mondja Obé, Berzsé,
Dréfüsz, Szenzsé, Ezsdüsz. Éppen mint ha mi azt mondanók (betű szerint
olvasva) Dumasz, Tha-ke-ra-y, Whi-te, ahelyett hogy Dümasz, Zekére,
Veit. Ez a nagy különbség abban, ha mi írunk mások helyesírásával és ha
mások írnak a mi helyesírásunkkal. A francia könnyen elvan a mi
nagyságaink nélkül. Nem tartozik műveltségének teljességéhez, hogy
jeleseinknek tudja a nevét. Nekünk azonban tudnunk kell az ő története
nagy neveit, irodalma hőseit és művészeit. Igy az angoléit, az olaszéit
és a többi.
Az pedig tiszta dolog, hogy a francia és az angol neveknek, melyeket egy
életen át tanulunk, a felét sem tudjuk korrektül kiejteni. Micsoda
önámítása ez a műveltségnek? Ha hozzászoknánk a kiejtésük szerint való
írásukhoz, legalább tudnók az egyiket pontosan.
Anonimusz úr cikkében előfordulnak ezek a mondatok:
„A keserű érzésben, a mi nagyjaink nevének eltorzítása miatt a
külföldön, magam is teljes mértékben osztozom, de ez még nem ok arra,
hogy Munkácsy, Jókai szép magyar nevéből Mounkaatchy-t és Yaukai-t
torzítsunk egy pár léha francia kedvéért és minden egyes nemzetnek az ő
módja szerint.
Az ő igazi tisztelőik tudják nevüket helyesen kiejteni is.
Sőt ellenkezőleg, arra fektessünk különös nyomatékot, hogy e dicső nevek
érintetlen tisztaságukban maradjanak és így váljanak a magyar nemzet
dicsőségének hírhordozóivá! Őrizkedjünk az úgy is ijesztően terjedő
kozmopolitizmustól!“
Mit jelent az, hogy egy pár léha francia kedvéért eltorzítsuk a mi szép
magyar neveinket? Ki tanácsolja azt? Én csak azt mondom, hogy nem mi
írjuk nekik, hanem ők bár írnák maguknak a mi neveink hangzását az ő
betűjegyeikkel. Ha u-t kell írniok, hát azt a jegyet, amely náluk
jelenti az u-t. Ekkor legalább tudnák, hogy minek hívnak bennünket.
Hiszen az a torzítás, amit ők művelnek a mi neveinkből, amikor a mi
helyesírásunk szerint leírt nevet az ő helyesírásuk szerint olvassák.
Héguéduche helyet Ezsdüszt olvasnak a Hegedűsből. És mi a
kozmopolitizmus abban, ha én meg akarom tanítani a becsületes magyar szó
igazi hangzására az idegent és mi nemzeti legyen abban, hogy az én
helyesírásomból olvasson ki az idegen értelmetlen, hamis hangokat: ezt
nem tudom.
Egyébiránt azt konstatálom, hogy az idegen szók rendszere az összes
európai nagy nemzetek közül csak a német nyelvben van meg. Mi inkább
szolgai, mint értelmes tanítványai a németnek, sok egyéb cókmókkal ezt
is átvettük tőle. Ki nem tudja az adomát, amely a három nagy nemzetnek:
az angolnak, franciának és a németnek tudós módszerét jellemzi.
Feladják, hogy könyvet kell írni az oroszlánról. Az angol tudós fogja
magát, elmegy a sivatagba, a tanyáján keresi fel, megfigyeli, kitanulja
a puszták királyának szokását, természetét s úgy ír róla könyvet. A
francia kimegy a párisi állatkertbe s ott ismerkedik meg témájával. A
német összeszed minden könyvet, amely Herodottól maig íródott az állatok
királyáról, áttanulja s ebből ír új könyvet. Hiányzik az adomából a
magyar tudós. Megmondjam-e keserűségemben, mit tenne a magyar tudós –
kivéve Herman Ottót –, ha az Akadémia ezt a pályakérdést kitűzné? –
Fogná magát és lefordítaná kivonatosan a német könyvét.
Mert mi mindenben a némettel pendülünk egy húron. A francia s az angol a
természetet vizsgálja, a német a könyvet. A francia s az angol beutazza
a világot s megírja, amit látott. A német megkritizálja, amit a francia
és az angol megírt s átszedi a török, a japán és kínai neveket francia
helyesírással, mi meg átvesszük a némettől. A francia az óvilág összes
görög és latin isteneit, hőseit és dolgait átfranciásítja, mert nem tűri
meg nyelvében az idegent. Azt írja: Orace, Andromaque, Thesée, Diáne,
Ciceron, Jove és úgy ejti ki, hogy Orász, Andromak, Tezé, Dián,
Sziszerón, Dzsov. Mi pedig írjuk: Horátius, Andromache, Theseus, Diana,
Ciceró, Zeusz, Jupiter és ejtjük vegyest magyarosan és latinosan. A
francia és angol elfogadják a modern nevek eredeti (idegen) helyesírását
(nyilván kénytelenségből, mivel csak írva s nyomtatva kapják), de
következetesen angol és francia kiejtéssel mondják ki. Mi is elfogadjuk
az idegen nevek idegen helyesírását, de kinevetjük vagy lenézzük
egymást, ha rosszul írjuk le, ami sokszor és kinevetjük egymást, ha
rosszul ejtjük ki, ami majd mindig megtörténik. És ezt mi tudományos
álláspontnak tartjuk. És ezzel harmadszor is rászolgálunk arra, hogy
kinevessük egymást és magunkat.
Nemzetiségi kérdésünk.
Ez az állam, mióta Árpád bejövetelével megalapíttatott, sok rázkódáson
ment keresztül. A magyar uralmat ismételve érték katasztrófák, ezer év
óta megesett az, hogy az állam szuverénitását legázolták a tatárok;
letiporták a törökök, eltaposták a németek és volt itt tatárvilág, volt
törökuralom, volt német fönnhatóság. De egyszer sem volt sem román, sem
tót, sem szerb. Az idegent mindig a magyar döntötte meg és helyébe is
mindig az éledt fel újra. Hogy lehet abban kételkedni, hogy az államnak
szükségképpen magyarnak kell lennie? Tudom, azt mondják, hogy régen nem
volt nemzetileg magyar; állami nyelve latin volt stb. De mit tesz ez?
Régen úgy volt, ma nem úgy van. Mert régen minden civilizáció nyelve a
latin volt, de a nemzetek elejtették a latint s helyébe tették a
magokét. Mi is helyébe tettük a magunkét. Nem a törököt, mely egyszer
leigázott bennünket, sem a németet, mely szintén leigázott bennünket,
annál kevésbé olyanok nyelvét, akik sohasem igáztak le bennünket, hanem
a magunkét, a magyar nemzetét, a magyart. Ez oly egyszerű, oly
természetes, mint a lélegzés.
Most jönnek a konzekvenciák: természetes, hogy ezen tanítjuk
értelmiségünket, természetes, hogy iparkodunk mindenkit reá megtanítani,
mert mindenkinek szüksége van reá e hazában s e hazának viszont szüksége
van mindenkire. Aki pedig nem tud magyarul, az a nemzet értelmi nagy
munkáiban hasznavehetetlen és magára nézve a boldogulás egyik elsőrendű
fegyvereivel szegényebb azoknál, akik tudnak magyarul. Vesztes a nemzet
vele, vesztes vele az egyén is.
De senki se higyje, hogy ez a mi nemzetiségi kérdésünk! ez csak a mi
etikai alapunk ebben a harcban. Ez csak azt bizonyítja, hogy a nagy
igazság a részünkön van, még pedig a hármas igazság: a történelem
igazsága, a politikáé és a jogé és ez adja belső, erkölcsi erőnket.
A nemzetiségi kérdés egészen más dolog. Az korunk vezérlő és mozgató
érzülete. És tudjuk, hogy a kor mozgalmai, ha elkapták az elméket, nem
respektálnak semmit: se történelmet, se jogot, se igazságot. Kitűzetnek
célnak és eszközévé lesznek minden egyéb emberi törekvésnek és
szenvedélynek. Bűnnek és erénynek egyaránt. Szolgálatukba áll a rajongó,
zászlajára tűzi a hivő, odaszegődik a számító, a haszonlesés, a
pályakereső, a szerencsehajhász; eszköznek s célnak használja felváltva
a politikus és így tovább. Az eszme a személlyel összekeveredik, hol
megnemesíti, hol beszennyezi egymást a kettő. Cavour egységes Itáliát
csinált vele, Bismarck egységes Németországot, Oroszország él vele
otthon, hogy egységes orosz nemzetet teremtsen, külföldön, hogy egységes
államokat megbontson. Egy vakmerő kópé állást szerez magának vele s
esetleg sikkaszt és tovább áll. Ismétlem, célja lesz az embereknek s
céljaik eszközökké alacsonyíttatnak le általok. És ebben a képében kell
a politikus embereknek vele leszámolni: semmi érzelgés, semmi
képmutatás, ha szabad kérnem. A dolgot respektálom, az emberére gyanus
szemmel nézek. Egy állam, amely idegen ajkú – nem az állam nyelvén
beszélő felekezeteknek autonómiát ad, azt biztosítja s ad hozzá
templomban és minden egyházi, társadalmi, politikai, gazdasági stb.
egyesületükben szabad nyelvbeli használatot; mely megengedi intézetek,
színházak, iskolák és egyesületek ápolását minden nemzetiségnek: ez az
állam nem vádolható azzal, hogy ellenséges érzülettel van a nemzetiségek
iránt. A magyar országgyűlés kiszabadítja az oláh egyházat a szerb
egyház körmei közül. Míg együtt voltak, egymást gyűlölték s nem értek rá
a magyart gyűlölni. A magyar állam megszabadította egyiket a másiktól,
mindegyiknek biztosította autonómiáját és szabadságát s most mind a
kettő a magyar államnak opponál. Ilyen csak ott fordul elő, ahol az
állam, akár hagyományból, akár kénytelenségből méltányosságot gyakorol.
Oroszországban, Németországban ilyesmire példa nincs, ott minden
kisebbség sanyargattatik, erőszakkal pusztíttatik, még kisajátítás által
is.
És van-e vajjon újságolvasó ember Magyarországon, aki ne ismerné az
erdélyi oláh pénzintézeteket és a túrócszentmártoniakat? Ott az
egyesület és a halmozott pénzerő nemzetiségi célokat szolgál. A föld
kerekségén az meg nem tűretnék sehol. Itt meg van tűrve, de még
bocsánatot is kérjünk hozzá, hogy magyar kultúr egyesületet hozunk
létre, holott oláh, tót és szerb hasonló egyesületek is vannak?
A magyar államnak, mint minden más államnak, csak egy kötelessége van:
hogy mivoltának, magyar voltának következményeit levonja s polgárai
anyagi és erkölcsi érdekeinek becsületes őre legyen. Ami e kötelességei
teljesítésében gátolná, azt nem szabad tűrnie. Senkinek a nemzetiségét
nem bánthatja; de senkitől sem szabad eltűrnie az országnak erkölcsi
feldarabolását és szétszakgatását, nemzetiségi jelszók alatt. Nem szabad
eltűrnie a nemzet egységének szétbontását érdekcsoportokra, a részek
ellentétbe helyezését egymással nyelvek szerint, az összetartozandóság
érzetének meglazítását. Magyarán mondva: az államra nézve nemzetiségi
kérdésnek nem szabad lenni. Nagyszívű és nagylelkű idealisták tévedése
juttatta e monstrumot a mi törvénykönyvünkbe. Az állam állam és magyar
itt. Féltékenyen kell őrködnie állami attributumainak integritása
fölött, elsősorban magyarsága fölött. Ettől függ, hogy képes legyen
őrködni polgárainak érdekei, jóléte s jogai fölött is. S hogy miképpen
tudja megóvni mind a kettőt, aszerint él vagy enyészik más államok
között; gyarapszik mások rovására, vagy bukik mások gyarapodására.
Hasonló a feladata más országoknak: déli határainkon Szerbia és
Oláhországnak, de – otthon. A nemzetiségi kérdés megoldása a műveltség,
az erő, az okosság és a bölcs kormányzás kérdése csak. Szabadságot adhat
a magyar állam – és ád is – egyformát mindenkinek; nemzetiséget csak
egyet adhat: a magyart; mert nem Szerbiát, nem Romániát, nem Tótországot
van hivatva alkotni és felvirágoztatni, hanem Magyarországot. Nem
magyarajkú alattvalóinak ád egyházi autonómiát, egyesületi jogot, szabad
szót, szabad sajtót s a nyelv szabad használatát mindezekben. Aki bárhol
többet remél ennél, fordítson hátat Magyarországnak; de tudni kell, hogy
aki Csehországban cseh korcsmában németül beszél, azt igen hamar
megverik; Zágrábban az utcán hölgyek, mert magyarul beszélnek, fiatal
emberek által inzultáltattak: Oroszország erőszakosságairól hallgatok;
Posenben a papot, aki temetésnél lengyel beszédet mondott, börtönbe
hurcolták és Észak-Amerikában, a szabadság hazájában, ahol a németek
száma milliókra, a különféle nemzetiségeké százezrekre megy, a más, mint
angol nyelven írt szerződés nem perelhető.
Tételeim tehát ezek: nemzetiségeink vannak, de nemzetiségi kérdés nincs.
Az államnak vannak jogai és kötelességei; a polgároknak szintén. Az
állam őrködik azon, hogy ki-ki jogait élvezhesse, kötelességeit
teljesíthesse; a polgárok őrködnek azon, hogy az állam is ezt tehesse és
tegye is, azért szabadok és van alkotmányuk. Nemzetiségi jogcímen
privilégiumot alattvaló nem élvezhet. Nemzetisége, amely jellemét
megadja, melyhez jogok és kötelességek vannak kötve, csak az államnak
van, mert anélkül el nem lehet. Az egyes polgárra nézve mindegy, akár
magyarnak, akár románnak, akár horvátnak, akár szerbnek vagy tótnak
vallja magát. Az államra nézve nemcsak, hogy nem mindegy, de sőt
lehetetlen, hogy más legyen, mint magyar. Egynek pedig kell lennie.
E szerint nemzetiségi kérdés, amely kényelmesen el nem fér a mi
alkotmányunk keretében, nincsen, nem is jogosult; ami van, az
csinálódik, okoz több-kevesebb kellemetlenséget és alkalmatlanságot; de
el fog múlni, mint etikai tartalom nélkül való törekvés.
Ha azonban valaki azt állítja, hogy van olyan is, amely a mi alkotmányos
szabadságunkba bele nem fér: akkor az nem nemzetiségi kérdés már, hanem
hazaárulás. Azt nem megoldani, hanem megsemmisíteni kell. Mert az nem
testvériséget akar, hanem háborúságot.