Olvasóim azt kérdezik: mi az? Az egy bécsi találmány s magyarul annyit
jelent, hogy „az úrhatnám magyar“. A magyar, aki nem fér meg a bőrében.
A magyar, akinek szűk a világ. A magyar, aki, ereje még nem levén arra,
hogy meghódítsa magának a földgömböt, legalább csináltat magának
törvényhozásilag „magyar glóbuszt“. Persze arról volt csak annak idején
szó, hogy a magyar iskolák használatára szánt papiros-pépglóbuszok –
magyar felírásokkal készíttessenek. Ez épp oly természetes volt, mint
az, hogy ezért a német roppantul megharagudott, mivel hogy azelőtt a
glóbusz is csak németül járta nálunk. A németek tehát, minthogy egyebet
sem tehettek azzal a szesszel nevettek német-világszerte rajtunk, hogy
mi úrhatnám hóbortunkban már az egész glóbuszt Magyarországgal akarjuk
telepingálni. Annyival könnyebben nevethettek, mert hiszen számunkra
csakúgy ők liferálják most a magyar glóbuszt, mint liferálták annak
előtte a németet. Övék a haszon és a nevetés, mienk csak a glóbusz.
Régen németül, most magyarul verik egy kicsit a fejünkbe és egy kicsit a
fejünkhöz.
De nem olyan nagy oktondiság az, amilyennek a németek kitalálták. Hiszen
csak uralkodásról van szó, arról, hogy hány emberen uralkodik a magyar.
És ha az „ember“ szót nem filantropikus értelmében vesszük, (némelyek
már-már a macskát is, de a majmot bizonyosan e fogalom alá veszik,)
hanem határokat vonva a két király: az indulat és az ítélet birodalma
közt, csak azokról beszélünk, akik az utóbbinak polgárai: lélekben,
tudásban, ízlésben művelt elemei az emberiségnek, akik felett uralkodni
nem a pallos jogával, hanem a szellem hatalmával lehet csak: akkor, nos
akkor a magyar glóbusznak nem is olyan nagy híja lesz. Ki csak ama
részei esnek a föld kerekének, amelyeken az európai műveltség ízlése nem
parancsol.
Négy fő iránya van a világnak: kelet, nyugat, dél és észak. Négy hódítót
küldök én ki most innen a Duna völgyéből: egyet, aki megbűvöli a
szemeket; egyet, aki megbűvöli a füleket; egyet, aki megbűvöli a
szíveket; egyet, aki bűbájjal veszi meg az egész embert és kelet,
nyugat, dél és észak fogja hirdetni a magyar dicsőséget. És kell-e több
ennél ahhoz, hogy egy ideális magyar glóbusz gyönyörét élvezzük itthon
mi szegény magyarok?
Amely nép az emberiség művelődésében, a rettentő küzdelemben a
tökéletesedés felé e tökéletesedésnek négy fő csúcsát érinti, amely nép
négy héroszt ád egy század szellemi harcának hőskölteményébe; amely nép
a nagyság mértékét négy alakban betölti teljesen: az a nép, ha kicsi, ha
nagy, az elsők közt ragyog, részese a jelen legfőbb dicsőségének, biztos
zálogával bír egy reményteljes jövőnek, tényezőivel a nagyságnak. Abban
a népben a kor nyavalyái tehetnek rombolást, az anyag ereszthet belőle
vért, egy brutális ellenség ideig-óráig rátaposhat, de életéhez nem fér
semmi hatalom. Annak a népnek tehetsége, teremtő ereje adja meg a jogot
a helyre, melyet elfoglal a glóbuszon. Arra a népre szüksége van a
világnak, mert nála nélkül jelene kisebb volna, mint amekkora.
Ha a magyart a mult század német törekvései képesek lettek volna
kiirtani, akkor a jelen század megfosztatott volna dicsősége egy
részétől, attól a résztől, amely Európában fénnyel most borítja a magyar
nevet…
Mondjunk hát himnuszt annak, aki közeleg a távol nyugatról, kit mesés
híre előz meg útján, kit ünnep fogad, ünnep kísér, ahova bemén és
ahonnan távozik, aki egyetlen most a világon minden élőtársa között:
mondjunk himnuszt Munkácsinak, aki ecsetével a szemet bűvöli, ahogy
százévek óta nem bűvölte senki.
Hódítva járja ő be a világot s a magyar glóbusznak hódít művészetével.
Mondjunk másodszor dalt az ősz mesternek, akit Európa „királynak“
tisztel, ha oda ül ama tökéletlen hangszerhez, hogy csodát tegyen rajta
és uralkodjék a megbájolt füleken: ünnepeljük az ősz mestert, aki az
imént tette lábát a honi földre e szókkal: „Érzem, érzem, sehol sem
vagyok otthon, csak itt.“ Mondjunk dalt a dalosnak, mondjunk dalt Liszt
Ferencnek, aki hódít amerre jár, hódít a magyar glóbusznak.
És mondjunk mesét arról, aki már Európának meséli faja történetét, népe
erényeit, hibáit, szokásait, reményeit, bánatát; mondjunk mesét arról,
aki zsenijével kitört a gátakon, melyek a mi nyelvünk és az idegen
nyelvek közt fennállnak, kinek ajkáról patakzik az elbeszélés ezüst
folyama és bejárja határainkon túl az idegen határokat, szeretet,
érdeklődés, figyelem és bámulat tárgya; ékes szavú hírnök a magyarról,
értékes szószóló, kedves barát a családokban; hódító harcos megvető és
gőgös, rágalmas és cudar ellenségek ellen; becsülethozó kiküldöttje a
magyar szellemnek, amely tagadóit százfelé elnémítja s helyet nyer
idegen szívekben, idegen családok tűzhelyén, mint a legkülönb idegen
mérkőző fele: mondjunk mesét Jókai Mórról, ki hódít tisztelőket,
hivőket, rajongókat a magyar glóbusz dicsőségére.
De halkan beszéljünk a negyedikről, aki dalos, mint bárki, akinek
halhatatlanságot adott a lant, aki mély, mint a görög bölcs, szerény,
mint a nagyság és igaz, mint Arany.
A másik három zsenije egyesül a negyediknek fölséges harmóniájában,
harmonikus nyugalmában.
Ilyen a magyar glóbusz! Milyen vajjon a bécsi?
A nemzeti nyelv.
Ma az egész vonalon a nyelvért, vagy legalább a magyar nyelv jegyében
folyik a harc és a küzdelem. Az iskolában hathatósabban ápolják a
nemzeti nyelvet és irodalmat. Számos irodalmi társulat és kör alakul
ebből a célból. A kultúregyesületek a nemzeti nyelv terjesztéséről egyre
növekedő eredménnyel iparkodnak gondoskodni.
Azt szokták mondani, hogy az Isten azzal különböztette meg az embert az
állattól, hogy földíszítette a nyelv adományával. Ez, azt gondolom, nem
szabatos megkülönböztetés. Az Isten csak hangot adott, a levegőn élő
minden állatnak, az emberi állatnak is. Az állat a hangot kiformálta
nyelvvé. Aki megfigyelte az állatokat, tudja, hogy azoknak is van
nyelvük, de a nyelv kifejező tehetsége igen korlátolt. Csak jeleket
tudnak egymásnak adni, tudják néha egymást gyönyörködtetni hangjuk
modulációival s meg tudják értetni érzéseiket s ösztöneiket.
Az ember azonban az ajándékba nyert hangját odáig fejlesztette, hogy
nemcsak mindezt kifejezni és megérteni tudja, hanem ki tud fejezni
fogalmakat és gondolatokat is, és ez tette őt a világ urává. Világos
ebből, hogy az Isten temérdek ajándéka közt a nyelv a legbecsesebb.
Ezzel és csak ezzel tette az emberre nézve lehetővé, hogy iparkodhassék
ő hozzá hasonlatosnak lenni.
Ha már most az egész emberiségnek legfontosabb tulajdonsága a nyelv
képessége, úgy világos, hogy az emberiség tagjaira: a nemzetekre nézve
is áll, hogy legdrágább kincsök a nyelvük.
Az egyén legdrágább kincse az élete. Minthogy pedig a nemzet a nyelvében
él, világos, hogy a nemzet élete a nemzet nyelve. Vele él, vele hal,
nála nélkül megszűnt lenni, megszűnt egyéni életet élni és fölveszi
annak a nemzetnek egyéniségét, amelynek fölvette a nyelvét.
A nyelv keletkezését alig lehet másképpen képzelni, minthogy egy csoport
ember, mely tán törzzsé verődött össze, a maga körében érzései és
benyomásai ösztönére, a természettől nyert hangból tagolt hangokat
alkotott és ezeket lassan, hosszú századok, sőt évezredek alatt
kifejlesztették az egymást követő nemzedékek azzá, amit ma művelt
nyelvnek nevezünk.
Semmi sem világosabb annál, minthogy ebben a munkájukban őket érzékeik,
ösztöneik, érzésük, hajlandóságuk, ízlésük és gondolkozásuk vezette.
Ebből pedig következik az, hogy természetesen tehát a nyelv hű képe,
mása, következménye, alkotása és kifejezése valamely nemzet ösztöneinek,
hajlamainak, érzéseinek, ízlésének, gondolkozásának, azaz egész
egyéniségének és jellemének. Bizonyos tehát kettő: 1. hogy amely nemzet
elvesztette a nyelvét, az lassan-lassan kivetkőzik a saját ösztöneiből,
a saját érzéseiből, saját izléséből, a saját gondolkozásából; 2. hogy az
egyén, aki nyelvileg gyermekkorától kezdve beleolvad egy nemzetbe, az
benne növekedvén e nyelvben, nyelvével együtt felveszi a nemzet egész
karakterét is. Mert minden fogalmát, minden vágyát, minden gondolatát,
minden ízlését a nyelv segítségével kelti agyvelejében életre, melyben
tehát egy nemzeti lelki és értelmi élet keletkezik.
Itt kell megemlítenem azt, hogy mily kegyetlen veszedelem rejlik abban a
fonák divatban, mely fájdalom, annyira el van terjedve nálunk, hogy
gyermekeinket már zsenge korukban iparkodunk idegen nyelvekre tanítani.
Innen van az, hogy a pór nép minden tanulás és útbaigazítás nélkül
klasszikus tisztaságában tudja megőrizni a nemzeti nyelvet s a
nyelvtudomány kénytelen hozzája iskolába járni, hogy törvényeit
megállapíthassa, míg viszont a műveltebb osztályok ajkán, noha
grammatikát és szintaxist tanulnak az iskolában, megromlik a nemzeti
nyelv. És innen van, hogy mentül feljebb megyünk a társadalom rétegein,
annál romlottabb és tökéletlenebb nyelvtudást találunk, úgy, hogy
elmondhatjuk, hogy a magyar nyelv tökéletlenül tudása egyenes arányban
van a mentül több idegen nyelv tudásával.
Irtóztató vétek és kárhozat, hogy a magyar családokban éppen a leányokat
oktatják idegen bonneok és nevelőnők, noha éppen a magyar nyelv a
világon a leggyönyörűbben hangzik minden nyelvek között női ajkakról,
éppen az egész világon a magyar nők azok, akik a legpongyolábbul és
leghanyagabbul beszélik a saját nyelvüket. Nálunk a legnagyobb
műveltségnek tartják az idegen nyelv tudását. Franciaországban,
Németországban a legnagyobb s legtűrhetetlenebb műveletlenségnek a
nemzeti nyelv pongyolaságát vagy tökéletlenségét tartják. Az angolra
nézve, mely tudvalevőleg a legbüszkébb, a legönérzetesebb s
leghatalmasabb nemzet, ez a kérdés egyáltalán nem is létezik, mert az
angol egyáltalán nem tanul és egyáltalán nem beszél még a külföldön sem
idegen nyelvet.
Igaz, mi számban és hatalomban kisebbek vagyunk és a gyakorlati élet
erősebb kényszert gyakorol mireánk, mint az angolra, németre és
franciára. De ez ellen van egy nagy erősségem! A tudományok, úgy az
elvontak, mint a modern, gyakorlati tudományok ismerete sokkal
fontosabbak és abszolute fontosabbak egy nemzetre nézve, mint a nyelvek
tudása.
Kapunk-e mi magyarok úgy a tudományokon, mint a nyelveken? Minden anya,
aki szeret azzal kérkedni, hogy a fia meg a leánya már ír és beszél
németül és kitünően ejti ki a franciát, méltatlankodó bosszúsággal
beszél a zsúron arról, hogy az oktondi professzor az ő drága fiacskáját
elbuktatta a haszontalan latinból, a szamár fizikából és a fölösleges
magyar nyelvtanból, mert hiszen magyarul a Zsuzsi szobaleány is, bár
kissé parasztosan, de jól tud, bár soha hírét sem hallotta a
grammatikának. A Zsuzsi szobaleány jól tud magyarul, a kisasszonykája
ellenben nem tud jól.
De ez csak egy kis kirándulás elkeseredésem tág mezejére. Mert az angol
hatalmát nem az gyarapította meg, számát nem az sokasította meg, hogy
megtanult minden tagja két-három nyelvet a magáén kívül, hanem az, hogy
a magáét kiművelte, hozzá ragaszkodott, azon művelte a tudományt és
irodalmat rendületlen hittel és ebből nyert nemzeti ereje csodás
terjeszkedő és hódító hatalommal ruházta fel, intenzív gazdálkodást
folytatott a maga nyelvével, mi külterjes gazdálkodást folytatunk idegen
nyelvek segítségével.
De visszatérek kirándulásomból tárgyamhoz és fölteszem a következő
kérdést: hol kell a nyelvben a nemzeti jellemet és jellemalkotó erőt
keresni? Kétségkívül nem a nyelv anyagában, vagyis a szavakban. A nyelv
anyagába jellemző momentumok csak az érzékek által jutnak, de ezek nem
nemzeti sajátságok, csak egyszerű érzékelések, hangfestések, vagy
szóbeli megérzések. Például a villám villan, ami épp úgy kifejezi az
elektromosság elsülését a felhőkben, mint a német Blitz és blitzen. A
dörög az égzengést szinte utánozza, mint a maga fogalmát a dübörög,
berreg, susog, stb. a német Donner, zischen, a francia tonnerre és
chuchoter stb. De ezek egyikében sincsen semmi, amit nemzeti momentumnak
mondhatnánk. Hiszen ha teszem a kenyeret kunyar-nak vagy konyar-nak
hívnók, az éppen olyan magyar volna, mint a kenyér, mert igazság szerint
ebben a szóban, mint száz másban semmi sincsen, ami megmondaná, hogy
miért hívjuk mi kenyérnek azt, amit a latin panis-nak mond. A szókincse
tehát fontos és érdekes, inkább azonban esetleges anyaga egy nyelvnek,
nem benne kell a nemzeti momentumot keresnünk. Hiszen van arra is példa,
hogy egy-egy nemzet teljesen kicseréli a szókincsét és még sem változik
meg maga s megmarad annak, ami volt. Ilyen nemzet vagy inkább törzs van
Afrika nyugati partján, egy vad nép, amely a maga szókincsét teljesen
kicserélte a jövevény kereskedő angol nép szókincsével, de azért a saját
nyelvén angol embernek érthetetlenül beszél. Ilyen még, hogy messzebbre
ne menjünk az oláh, amely régi szókincsét szintén odaadta az V.
évszázadi rusztikus latin nyelv szókincseért cserébe, de azért nem lett
latin nép maga s nyelve sem lett latin nyelv. A magyar nyelv is temérdek
idegen elemet olvasztott fel magába, az angol éppenséggel három-négy
nyelv anyagát szedte föl magába – majdnem egyenlő arányban – mégis
egyetlen, eredeti és nemzeti. A nyelv nemzeti jellemét alkatában,
strukturájában, szerves részében kell keresnünk, amelyben megszűnik az
esetleg és a logika s az agyvelő rendszeressége lép előtérbe. A nyelve
anyagát úton-útfélen fölszedi az ember, a nyelve szerkezetét ellenben
megalkotja. Megalkotja külső behatások alatt is, minő a klíma, amely
ilyen vagy amolyan életmódra kényszeríti vagy csábítja:
terméketlenségével munkára, pazar termésével henye életre; nomád,
pásztor vagy házépítő földmívességre, vadászatra, halászatra és így
tovább. Az életmódja szerint lesz közlékeny vagy hallgatag, büszke vagy
alázatos, kalandos vagy békeszerető, gondtalan vagy takarékos,
találékony vagy lusta eszű s így tovább. Mert másnak fejlődik az, aki az
örökös nyár égövén tölti életét, másnak, aki hideg zónákban lakik és
ismét másnak, aki fölött forró nyár és jégfogú tél váltakozik. Másnak,
akit termékeny föld táplál, másnak, aki csak legelővel rendelkezik
barmok számára és megint másnak, aki sovány talajból alig tud valami
táplálékot kicsikarni s vízre kénytelen bocsátkozni, mint halász, vagy
fenevadakra kell vadásznia, hogy meleg ruhára tegyen szert. És valamint
egyénisége, elsőbben testi ügyességei, azután lelki diszpozíciói eképpen
az adott életviszonyai szerint fejlődnek ki, azonképpen azután kezdetben
néhány hangból, néhány szóból álló nyelvanyagának uralkodó lelkülete
szerint fejleszti ki a belső szerkezetét: kapcsolásait, kötéseit s
mindazt, amit az ember alkotóerejétől vagy képességétől a nyelv nyer.
Egy-egy ilyen embercsoport tehát testi-lelki életével szoros
összefüggésben alkotja meg a szerszámát, a lakását, a ruházatát, mind
ennek díszítését és ezzel párhuzamosan a nyelvét. Ha elsokasodik és
állami szervezetet is tud magának adni, akkor nemzetté lesz és amit
megtart abból, amit kezdettől fogva maga alkotott, az neki nemzeti
sajátsága, mondjuk: nemzeti civilizációja.
A nyelv kultusza.
Vannak nemzetek, melyek mindenféléből szeretnek egyet-mást mutatni s
amelyeknek e szerint igen gazdag nemzeti civilizációjuk van. A modern
élet az árú, a gondolat, a művészi és ember-anyag nagy forgalmával,
tömeges kicserélésével ráteszi pusztító kezét kivált a fejlődésnek
kezdőbb állomásán lévő nemzeti eredetiségekre, de viszont jobban meg is
becsüli, ami kiválóbbat produkál egy-egy idegen nemzet! Hiszen nem
látjuk-e például napjainkban a kínai és japáni civilizáció betörését az
európai civilizációba kivált a művészet és ipar terén? Még nem sokan
vették észre csak azt is, hogy a mi szecessziós irányunk anyja a japán
művészet. A nemzeti egyéniség a maga külsőségeiben, ruházatban,
szerszámban, a mindennapi élet eszközeiben, építkezésben, szokásban,
díszítésben mind jobban-jobban elvész és elkeveredik s a keverék
általános lesz. A magyar úri öltözködés már itthon is csak parádé, de
mint huszáregyenruha tartja magát a külföldön is és a zsinórozást
egyszer-egyszer fölkapta a párisi divat is. Ez olyan, mint mikor egy-egy
szavunkat átveszi a francia nyelv, pl. ezt a szót, hogy: kocsi. Ki kell
azonban mondanunk, hogy egy-egy kialakult nemzeti nyelv, minthogy benne
egész históriai érzés és gondolat világa a nemzetnek nyert kifejezést,
nem egyéb mint élő és szerves képe magának a nemzetnek: gondolkozásának,
alkotásainak, filozófiájának, politikai észjárásának és egész
jellemének. Ez a mély értelme van annak, hogy nyelvében él a nemzet.
Mert egy nép, melyet az idők viszontagságai megfosztottak mindentől,
amit keletkezése óta létrehozott, vagy gonosz körülmények
megakadályoztak mindannak a létrehozásában, amire különben képes lett
volna: ez a nemzet, ha különben képes volt megőrizni önalkotta nyelvét:
kedvezőbb időkben újra diadalra juttathatja önalkotta nyelvét; diadalra
juttathatja nemzeti karakterét és újra megalkothatja nemzeti
civilizációját. Ennek egyetlen biztos és csalhatatlan útja pedig nem
más, mint a nyelve kultusza.
Koncentrálni kell nemzeti nevelését a nyelvére. Minden agyvelőt a saját
nyelvével kell impregnálnia, hogy a nemzet beszélő szervei minden idegen
nyelv használatára tökéletlenekké váljanak: nemcsak beszélni, de
gondolkozni is kizárólag anyanyelvén tanuljon, hogy e nyelv törvényei
szerint gondolkozzék és minden más nyelven fogalmazott gondolat neki
idegen és tökéletlen legyen. Ez úton lesz nemzetivé a tudomány, az
ízlés, a művészet, az inspiráció és az emberi alkotás minden tényezője.
Ez – a nyelv egy nemzet kezében – az az épületkő maradék, amelyből a
művész meg tudja konstruálni az egész épületet: a nemzet kizárólag a
nyelvéből meg tudja konstruálni, helyre tudja állítani civilizációja
nemzeti stílusát.
Mindezeket elgondolván, megalakul elmémben az a sejtelem, hogy micsoda
ránk, magyarokra a nyelvünk. Sokat hallunk a nemzeti géniuszról, de
sehol sem találjuk megfejtését e fogalomnak. Nos a nemzeti géniusz
inkarnációja a nemzeti nyelv. A magyar nemzeti géniusz a magyar nyelv,
elannyira, hogy a mi nemzeti géniuszunk jobban, elevenen munkál abban az
idegen bevándorolt házaspár gyermekében, aki kizárólag a magyar nyelvben
nőtt emberré, mint abban az ősi családból eredt magyar úrban, aki idegen
nyelveken szedte magába műveltségét.
A nemzeti nyelv által él a nép, mint a keresztség indelebilis karaktere
által a keresztények egy lelki közösségben: nemzeti kötelékben, érzései,
vágyai, eszméi és öntudata egységességében.
A legtisztább, legeredetibb, leglogikusabb és legérdekesebb nyelv
Európában a magyar. Mindezt szerkezetére és törvényeire nézve értem.
Hozzátehetem, hogy nyilván eredetére nézve is a legrégibb. Az összes
európai nyelvek közelebbi vagy távolabbi atyafiságban vannak egymással.
Közös eredetük kimutatható. Egy sincs azonban köztük, mely szerkezetében
oly egységes és kizárólagos volna, mint a magyar.
A legegyszerűbb eszközökkel éri el a legfőbb célokat, amelyeket a nyelv
szolgál. És ha elemezzük, elemei közt ugyanazokat a jellemző
tulajdonságokat, sajátságokat és törvényeket találjuk, melyeket magában
a magyar emberben és környezetében.
Mindnyájan látunk olasz, francia és német falvakat. Ismerjük az olasz
házépítést sok zege-zugával, sarkával, csücskével, grádicsával, mely már
a régi római világból származott le. Már akkor a ház elül tangó volt,
belül tetigi, a hátulja tactum. Ugy változott, csavarodott mint az igéje
mikor hajlítják. Igaz, hogy a klima szükségeinek megfelel, de ez csak az
adott helyzet, abba építi bele az olasz a karakterét. Művészetnek az
építészetben is átvette a római ember a görögöt, lakóházat a maga
képére, nyelve törvényei szerint alkotott magának.
És ki nem ismeri a gót stílust és az ónémet házépítést, a maga
tornyocskáival, fülkéivel, erkélyeivel, kiugrásaival, beszögelléseivel,
ducaival és százféle tagoltságaival! És ki ne tudná, hogy a német és
franciának két nagy mestere épp úgy beszél, mint ahogy épít, ide-oda
szökő hangsúllyal, elnyalt s elharapott szótagokkal, a magánhangzók
kétségbeejtő variációival, a mássalhangzók hihetetlen elköszörülésével,
úgy hogy ezeket a nyelveket jóformán kétszer kell megtanulni: egyszer
írásból, egyszer hallás szerint. Mind a két nyelv cifrázatai megvannak a
két nyelv históriai ruházatán is; megvan a nyelv karaktere magán az
emberen is: a francia éneklő deklamációja, pózos viselkedése; a német
nehézkessége és pátosza nyelvéből ered. Ezeken a nyelveken nem lehet
másképpen beszélni és kell hozzá épp úgy mint az olaszhoz,
gesztikulálni, szinte hadonázni, sőt arcokat vágni.
Jól jellemzi nemcsak az embert, de a nyelvet is a két ember, aki
csikorgó tél idején bemenekül a csárdába.
A német belöki az ajtót s végigugrálva a szobán, kezét-lábát dobálva
hajtogatja: Szapperlott, kalt, kalt, kalt! A magyar belép, megáll,
körülnéz, végigsimítja bajuszát és szól: Jó idő van!
Mert nézzenek meg egy magyar parasztot, a maga nyugalmával, mélyen ülő,
lesből nyugodtan néző két szemével, csendes mozdulataival, szinte minden
gesztus nélkül; egyszerű ruhájával, amely sem színben, sem formában nem
kérkedik; kivált a bő gatya szépen rakott ráncaival, amely szemérmesen
elrejti az ember formáit és erejét egyaránt: olyan nyugodt, plasztikus,
világos, vonzó jelenség, minőt a világ parasztjai közt nem találunk.
Azután kevésszavú, tagolt, lassú, értelmes beszéde! És eszejárásának
egyszerű, logikus volta.
És nézzék meg a magyar falut: egy házsor vagy két sor ház szembe, vagy
négy sor, kettő keresztbe, kettő hosszat, vagy a falu és város nagysága
szerint nyolc-tíz vagy több parallel sor, de mind egyenes, hogy végig
lehet rajta látni, csak kényszerűségből kanyarodik meg valamely
akadálytól.
És nézzék meg a magyar paraszt házát: az utcára a lakórész, hozzáróva a
kert felül a gazdasági rész, az istálló is, egy végben hosszat, legvégül
tán a tyúkól vagy a kutya vacka.
És nézzék meg a magyar nyelvet hozzá, amely nem cifrázza magát
hangsúlyokkal, épp oly kevéssé, mint az ember beszédét gesztikulációval;
hanem mint ahogy a lakóházrész elől van, azután hozzárovódnak a más
célokra szükséges részek – megüti az első szót és sorakoztatja
méltóságos tempóban a többit. És nem kever egymáshoz nem illő
magánhangzókat, hanem vonzatja hangtörvénye szerint a felhangúakat
felhangúval, az alhangúakat az alhangúval. És a mássalhangzókat
keletkezési helyük szerint szereti egymásután glédában látni és ha
idegen szót vesz át, amelyben egymásután sorrendben olyan mássalhangzó
van, melyek közül az első a torokban, a második a nyelv hegyén, a
harmadik a szájpadlás körül születik, akkor inkább összecseréli a
betűket, hogy úgy következzenek egymásután a szájban, ahogy a
szájüregben keletkeznek és a kolerából a nép csinált korelát s a paraszt
szívesebben mondja, hogy Králi, mintsem azt, hogy Klári, az utóbbiból
még inkább Kalárit csinál.
És ha egymáshoz viszonyba hozza a szókat, hogy gondolatokat termeljen,
egyszerű ragozással teszi, nem töri át a szót, hogy _ich mag_-ból _ich
möcht_-et csináljon, hanem elül ereszti a szót magát – mint ahogy az
utcára kiépíti a háza lakórészét, – azután hozzátoldja a ragot, mint a
házához a mellékhelyiségeket és végigragoz és a legjelentéktelenebb
viszonylatot is raggal fejezi ki, mint ahogy házához odaragasztja a
tyúkólat, a kutyavackot vagy a kis faragószínt a gazda.
Az alpesi német is egy födél alá visz mindent, de nem egymásutánban,
hanem egymás mellé, egymás közé és egymás fölé is, hogy az ember nem
tudja, a gyermekeire nyit-e rá egy-egy ajtón vagy a borjas tehenére.
A magyar ember falujának és lakóházának nyilt egyenes, egy vonalban
egymáshoz rótt képe van, meg nyilt, egyenes világosan tagolt nyelvében.
E nyelv nyugodt, méltóságos, ünnepies strukturájában megvan a magyar
paraszt megfontolt, önérzetes jelleme, egész megjelenése. A magyar
paraszt nem beszél énekelve, nem deklamál, csak a koldusa reszketteti a
szót és cifrázza a mondókáját, hadd legyen ajakán a nyelv is nyomorék és
szánalomraméltó, mint maga a koldus. A magyar ember nem gesztikulál, nem
szeleskedik, épp úgy, mint ahogy szavát nem hangsúlyozza, vagyis nem
szótagra vet súlyt, csak értelmi hangsúlyt a szóra, amely mondatában
fontos.
És e magyar nyelv szerint kell kifejlődnie a magyar színművészetnek, a
magyar színpadi pátosznak és az egész előadó stílusnak. A magyar
szónoklati remek a Deák Ferencé. Az ő beszédeinek egyszerű, természetes
szerkezete, gyönyörű nyugalma, bölcs világossága és okoskodásának remek
nyiltsága, egyenessége és realitása felel meg a magyar nyelv
szellemének. A magyar zeneművészet csak a kísérletek állomásán van még.
Addig ne is álmodjunk nagyobb föllendülésről, amíg a magyar nyelv teljes
tudásával impregnált elme és lélek nem hoz magával megfelelő zenei
talentumot.
A magyar szobrászat, festészet, építészet, keresi még önmagát. Amíg e
téren küzdő művészeink külföldre járnak, mielőtt a magyar nyelvben és
benyomásaiban megtökéletesedtek volna – csak külsőségben, díszítésben s
mellékességekben fogják magyarságukat fitogtatni. Iróink, szépíróink nem
tudnak szabatosan magyarul, azért lesznek oly könnyen rabjává minden
erősebb, külföldi írói talentumnak. Megrészegednek Zolán, az olasz
veristákon és norvég ködével borított Ibszenen, mert már 15 éves
korukban elszakadtak a magyar irodalom hagyományaitól, a vele való belső
viszonytól, mielőtt még magyarságuk elérte volna pubertársát, ilyen
korban liaisont kötöttek már idegen irodalmi hölgyekkel, mielőtt örök
frigyre léptek volna a magyar múzsával s mielőtt elvégezhette volna
elméjükön fölavató művét páratlan nyelvünk csodaereje.
Tudjuk, hogy nagy civilizációk gőgös katonái lenézik és szívesen
becsmérlik a magyar nyelvet. Szegények, nem tudják miről beszélnek.
Most folyik egy 5–6000 év előtti civilizáció romjainak kiásása. A
nyugati szerencsés nemzetek tudósai izgalmas mohósággal és emberfölötti
türelemmel iparkodnak titkait megfejteni. Ma még csak odáig jutottak,
hogy két táborra oszolva azon villonganak, hogy a 6000 évvel ezelőtt
mint egy nagy civilizáció eszköze virágzott szumír nyelv rokona, őse
volt-e vagy sem a magyar nyelvnek. Egyikök kimondta, hogy a tudományt
meg sem lehet fejteni a magyar nyelv tanulmányozása nélkül.
Ha a németnek sikerült volna, amire annyi erőt pazarolt, a magyar
nyelvet a föld színéről kiirtani – ma tudósai lámpával keresnék
maradványait, tán üvegházakat állítanának tenyésztésére, hogy legyen
eszközük behatolni oly eltemetett világokba, amelyek megelőzték a
biblikus időt, ahova a maguk nyelvével eljutni nem tudnak.
De azért vagyunk mi itt, azért hirdetjük az igét, hogy a világnak ez a
kincse, a magyar nyelv soha ki ne vesszen. Istennek e gyönyörű ajándéka
örökké éljen, a magyar fajnak e remek alkotása Isten és a magyar nemzet
dicsőségére éljen és szolgálja az emberi faj dicső és nagy érdekeit.