kongott a gellérthegyi harang, midőn a kétszerecsen-utczai fürdő elébe
érkezém, hol nagy népcsoportozatot láték tolongani a közel sütőbolt
előtt, mi mindenesetre rendkívül nagy jelentőségű lehetett, mivel
ilyenkor a szegényebb sorsú emberek vagy legkellemesb munkájokat,
tudniillik az ebédlést végzik, vagy pedig alusznak, hogy legalább
mindenféle jó eledelekről álmodhassanak, s ki nem tudja, hogy az evés és
alvás nemes gyakorlatában nem igen hagyja magát a magyar háborgattatni.
Én is kiváncsian a csoportba vegyültem tehát, miután hátulsó zsebemből
kendőmet kivonám és kalapomba rejtém, s kabátomat jól összegombolám,
hogy valakinek eszébe ne juthasson megtudni akarni, hogy ugyan jól jár-e
órám?
Eleinte zavart lármánál egyebet nem hallék, mintha német daljátékban
lettem volna, melynek gondolatárvaságát zavart és zajos futásokkal
törekszik elrejteni a szerencsétlen szerző. Utóbb a nagy zajból kis síp
és nagy brúgó hangja kezde kissé érthetővé lenni, melyek azonban oly
válogatott kifejezésekben hallaták magokat, hogy csak liba és pénz sűrű
említését merem följegyzeni, a többit pedig keresztyénség sűrű
fátyolával takarom el.
E két szóból azonban teljességgel nem bírám az iszonyú történet fonalát
összegombolyítani, ámbár mind a kettő igen jól illett össze, miután
mindnyájan jól tudjuk, hogy a tollas libát pénzért veszszük s mégis
szeretjük, a tollatlan és viganós libát ellenben csak úgy veszszük el,
ha neki van pénze, és még akkor sem szeretjük. Minőről volt itt a kettő
közül tulajdonkép szó, azt sokáig nem határozhatám meg, mert nem könnyen
találhattam emberre, kitől e bonyolódott esemény megfejtését alaposan
remélhettem volna.
Mellettem száraz targonczás állott, izzadtságtól nedves ingben, száraz
kenyér mellett fonynyadt augsburgi kolbászt rágva; ehhez nem akarék
folyamodni, mert az augsburgit soha nem szenvedhettem. Túlsó oldalon egy
víztől csepegő vastag vizesasszony rázta vörös ökleit, s három lépésnyi
körben oly irtózatos pálinkagőzt terjesztett, hogy égő szivaromat
azonnal elvetém, mert féltem, hogy a szeszes légkör meg fog tőle
gyuladni; két koldus pedig oly gyanusan vonogatá vállát, mintha nagy
háborgattatásnak lett volna kitétetve, ezektől tehát igen
tiszteletteljes távolban kelle magamat tartanom. Néhány mosdatlan
suhancz is állott még közelemben, de ezeknek szemei is majd átmetszék
valamennyi zsebemet, következéskép igen tanácsos vala tőlök lehetőségig
őrizkednem. Végre néhány meglehetősen tiszta nőcselédet pillanték meg,
kik hosszú pléheken kalácsot, rétest, halat, malaczot és egyéb
mindenféle sülteket tartottak, s oly nyugodtan mutaták fehér fogaikat,
mintha gazdáik egyáltalában nem bánnák, hogy meleg sült helyett majd
hideg összeporosodott eledelt fognak kapni. Ezek közé iparkodtam tehát
nyomulni, tudván, hogy a természet ezen titokteljes lényei igen
közlékenyek szoktak lenni; eleinte azonban mégsem feleltek meg
várakozásomnak, mert nagyon is félénkül viselték magokat, mintha még
soha nem beszéltek volna szakállas férfival; utóbb pedig oly versenyző
bátorság által tünteték ki magokat, hogy bizonyosan nem bírnának
szavaikon eligazulni nyájas olvasóim, ha hű közlésökre határoznám
magamat. Legyen tehát szabad saját szavaimmal előadnom az egész érdekes
történetet.
Budapest boldog s boldogtalan lakosira Terézia napja virradt föl, s a
névnapi üdvözlők ugyancsak izzadtak, mert annyi a sok szép Riza, Rézi,
Tézi, Terka, Tercsi, Teréz, Trézsi, és Terézia Budapesten, hogy egy kis
nőtelen armádiát azonnal papucs alá lehetne általok juttatni.
Épen nem csodálhatni tehát, hogy a Terézia város egyik parányi
viskójának legkisebb hátulsó szobájában is két asszonyi lény lakott, kik
a keresztségben e díszes nevet nyerék sajátul, mert e tekintetben bizony
rólunk nélkülünk szoktak határozni, akár van az utóbb kedvünkre, akár
nincs. E két asszonyi lény megette ugyan már kenyerének jobb részét, de
azért mégis Terkának szerette magát neveztetni, ámbár bizony már a
Trézsi is rágalom nélkül rájok fért volna. Az epegörcs kiragadá szerető
karjaik közül imádott férjeiket, s azóta testvéri barátságban éltek
együtt, mert a nagy veszteség mindig közelebb hozza egymáshoz az
embereket, mint a nagy nyereség vagy szerencse. Hogy azonban férjök
halála után is legyen valakiök, kivel gyöngéd vonzalmukat éreztethessék,
tehát egy gyepen felnőtt tíz éves hajdani libapásztornét tartottak, kit
közösen vertek, akarám mondani – fizettek. Egyébiránt mindketten igen
hasznos tagjai valának az emberi társaságnak, mert a mosás nagyhasznú
művészetét gyakorolták, még pedig igen előkelő házaknál, s így igen
természetes, hogy mindig ugyancsak volt mit mosniok!
Mások szennyessége és saját szorgalmuk oly kellemes helyzetbe tevék
őket, hogy igen édes megnyugovással tekinthetének azon nagy nap elébe,
mely az ő névnapjok vala; mert tudni kell, hogy a szegény embernek is
csak oly névnapja van, mint bárki másnak! Reggel fölültek ágyokban,
egymást nyájasan fölköszönték, és a kis szolgálót békés egyetértésben
meglehetősen eldöngették, hogy a mai ünnepélyes napot semmi ostobaság
által meg ne zavarja, s ne mutasson szokás szerint duzmadt arczot, hanem
ugyancsak jó kedvű legyen, mit a kis cseléd oly örömmel fogadott, mintha
húsz libát vitt volna el szemeláttára a kánya. Ezen kedélyes műtétel
után fésülködéshez fogtak, mely munka közt ily párbeszédre nyiltak meg
ajkaik:
– Hát névnapunk van ám ma, Terka!
– Az ám, Terka.
– Te boglyas!
– Tessék.
– Hozz egy garas ára ánizsost.
– Nekem dancigert.
– Megállj csak, hozz inkább két garas árát, hiszen nem romlik meg, ha
holnapra marad is.
– Nekem is, aztán úgyis minden esztendőben csak egyszer van az embernek
névnapja.
– Ki tudja, megérjük-e jövő esztendőre.
– Biz igaz ám.
– Aztán kinek fukarkodjunk!
– Igaz bizony, csak egyszer él az ember.
– És akkor is csak úgy isten irgalmából.
– Kivált ha minden uraság okos, s minden mosóné bolond volna.
– Úgy ugyancsak fölkopnék állunk.
– Meghiszem azt!
– Mégis csak nagy szerencse ránk nézve, hogy az uraságok úgy nevelik
kisasszonyaikat, hogy semmivel nem gondolnak, midőn férjhez mennek.
– Csak a cselédekkel ne kellene osztoznunk.
– Hja, juttatnunk is kell, ha azt akarjuk, hogy maradjon.
– De hát ugyan mihez fogunk ma?
– Már én megünneplem e napot.
– Magam is azt gondoltam.
– Hát mit süssünk?
– Káposztásrétest.
– Jó lesz biz az.
– Mindegyikünk két huszast ad hozzá, és akkorát süthetünk, hogy az ajtón
is alig fog beférni, és még holnap is rájárhatunk.
– Úgy ám.
– Én majd a tésztáját gyúrom meg.
– Én a káposztát vagdalom össze.
– A boglyas pedig sütni viszi.
– Úgy lesz.
Ah, nemde, ily szép egyetértés, a gondolatok ezen öszhangzó találkozása
csak a boldog egyszerűség szende hajlékában trónol, melynek küszöbét
nagyravágyás, ármány és vetélyvágy nem léphetik keresztül!
De csöndesülj le, érzékeny résztvevő szív, és engedd nyugodt öntudattal
elsorolnom a névnapi ünnepély nagyszerű eseményeit.
A káposztásrétes-szörny szerencsésen elkészült, s akár hátulsó
kocsikeréknek is beillheték, ha kovács akad, ki meg bírta volna vasalni.
A kis boglyas annak idejében el is vitte a sütőhöz, és érzékenyen
lelkére köté, hogy meg ne égesse, de nyersen se hagyja, mert mind a
kettőért neki kellene lakolnia. És a sütő csakugyan vigyázott, s a
remekmű oly remekűl készült el, hogy bármely asztalon is pirulás nélkül
foglalhatott volna helyet. Azonban, mi a csillagok fölött határoztatik,
az ellen a csillagok alatt nagyon keveset lehet tenni. A kis boglyas oly
sikátoron kényszerült keresztül menni nagy terhével, melyet zöld mocsár
borított, mikép azt több helyen mindenkor láthatni, kivevén a kemény
téli időt, midőn kisebb utczáink ezen veszélyes sebeit is beheggeszti a
jótékony fagy. Szemközt bérkocsis robogott elébe, ki kocsijának felével
a száraz gyalogútat foglalá el, hogy kevésb tisztogatni valója legyen. A
kis boglyas tehát csak a lovak patkói és mocsár közt választhatott, mert
azt falusi tapasztalatlansága daczára is tudta már, hogy az arszlánias
szellemű bérkocsisok három élet kedveért sem térnek ki kerékvágásukból.
Bátran a mocsárba ugrott tehát, de nagy erőlködése miatt lába
megcsúszott, s előbb a rétes zuhant a sárba, azután pedig ő a rétesre. Ő
maga egy tagját sem törte ugyan el, de a rétes egészen össze volt
roncsolva, s minden részecskéje vastagon sárral boritva. Szegény kis
boglyas tudta ugyan, hogy mi várakozik rá otthon, de azért mégis gyorsan
haza siete, mert a bizonytalanság még a legkeményebb valónál is
rosszabb. Hogy megérkezte után igen érzékeny házijelenet fejlett ki a
névnaposok kis szobájában, azt nem is szükség említenem, s azért
egyenesen csak az események további elsorolásához fogok.
– Mit tegyünk most? – szóla rövid pihenés után az egyik névnapos.
– Egyet gondoltam, – viszonzá a másik, miután a kis cseléd hátára
ráadásul még egyet kollantott.
– Hát mit?
– Mult pénteken Márton ludat vettünk közös költségen, süttessük meg,
hiszen vehetünk még helyette mást.
– Igen, de hiszen olyan sovány még, mintha mindig káplán konyháján élt
volna.
– De hát mit tegyünk?
– Legyen, nem bánom.
És úgy lőn. A liba sarúit lehúzák, ketté vágák hosszában, hogy két
darabban annál hamarább megsülhessen. Ezt azonban már nem bízták a kis
boglyasra, hanem az egyik névnapos maga ment a sütőhöz, onnan pedig egy
ismerősének látogatására sietett, hol szokás szerint annyi mondani és
panaszkodni valója volt, hogy a szerencsétlen liba már ki is hült a sütő
nagy asztalán, mire érte visszaérkezett. Most azonban iszonyú vita
támadott, mert a libának egyik fele nyom nélkül eltünt. Valamely betyár
lopta-e el az asztalról, vagy gonosz szellemek ragadták el, – ki tudná
azt voltaképen meghatározni? Czivakodás közben a boldogtalan mosóné oly
tüzesen szeldelte karjaival a levegőt, hogy a pléhet leüté az asztalról,
mire az éhes házi komondor a libának másik felével azonnal eltünt,
mintha szinpadi sülyeszték alá hullott volna. Ekkor természetesen
irtózatos spektákulum támadott, s e pillanatban érkeztem a vész
borzasztó színhelyére, hol egyszerre két névnapos fosztatott meg
ünnepélyes gyomorörömétől a konok sors által.
Keblemet oly kimondhatlan elérzékenyülés szorítá össze e pillanatban,
hogy már távozni akartam, midőn rögtön e kiáltás kezde minden oldalról
harsogni: «Halts im auf! Fogjátok meg!» – Ugyanekkor oldalba taszíttatva
érzém magamat, s föltekintvén – az öreg Móriczot látám futni, ki a
tolongásban bizonyosan csint követett el. Az egész csoport azonnal utána
iramodott, és én sem maradtam el. De a gyors lábú zsidó azonnal a fürdő
udvarába ugrott, mely sűrűn fákkal van beültetve. Mindnyájan tüstént
utána nyomultunk, s én, mivel az elsők közt valék, és történetesen
nemcsak előre, hanem minden oldalra is figyeltem, egy nyitott fürdőbe
láttam az öreg bűnöst suhanni, melynek ajtaját azonnal bezárta. Meg vagy
tehát valahára, gondolám, s az ajtót kevés percz alatt betörtük; de ki
képzelheti bámulásunkat, midőn a parányi fürdőszobát üresen leltük? A
kádat és rongyos pamlagot háromszor is fölforgattuk, de hiában. Már
csaknem azt képzelhették volna a babonáshitűek, hogy a föld nyelte őt
el, midőn a pamlag végénél alig észrevehető ajtócskát pillantottunk meg.
Azonnal berontánk rajta a szomszéd fürdőszobába, de az is ily rejtett
ajtóval volt ellátva, s így nagyon természetes, hogy Móricz a hátulsó
ajtón ismét utczára jutott, mialatt mi az első fürdőszobát motoztuk.
Hej, vajmi sok titkos és gyalázatos bűnt rejtettek már el ezen
oldalajtócskák, s valóban nem ártana, ha valahára találkoznék valaki az
illető helyen, ki ezen bűnfészkeket megvizsgálná, és a rejtett
ajtócskákat befalaztatná, mert ha nem lehet is mindent lehetlenné tenni,
legalább a kényelmes csábító alkalmat kellene megszüntetni.
A fürdő bérlője kissé zajgott erőszakoskodásom miatt, s így az okozott
kárt megfizetém, Móricz pedig bátorságba helyezheté ragadmányát, mely
mint hallám, egy falusi hentesnek jól megtöltött tárczájából állott.
XXXVIII. Művészet pongyolában.
A kevés pillanatnyi késedelmezést s néhány forintnyi költséget épen nem
sajnálám, mert legalább meggyőződém, hogy Móricz még életben van, s
mesterségét még most is gyakorolja; annálinkább sajnálám azonban, hogy
hatalmamból most is kisiklott, s teljességgel nem ismertem útat, melyen
hozzá férhettem volna. Bertókom folyvást legnagyobb szorgalommal
hajhászta őt, minden betyártanyát kikutatott, a zsidópiaczon egész
napokat töltött, Ó-Buda minden sikátorát megmotozta, a nap és éj
legkülönbözőbb szakaiban; de minden siker nélkül maradt, ámbár a hajdani
csárdás is híven segíté őt vasárnaponként, hogy végkép kitisztulhasson
azon gyanuból, mely a két pisztoly által eleinte ráháramlott, s
egyszersmind boszút állhasson tulajdonának fölgyújtásaért. Nem teheték
tehát egyebet, hanem egyenesen az ismert általános magyar gyógyszerhez,
a reményhez folyamodtam, s egyszersmind a véletlenségben bíztam, mely
nemcsak papiron, hanem az életben is több csomót oldott már meg, mint a
legügyesb kiszámítás.
A segédszerkesztőt nem lelém honn, mondák, hogy próbán van a szinházban.
Annál jobb, gondolám, ez alkalommal legalább én is megláthatom egyszer a
művészetet érdekes pongyolájában, mely bizonyosan ebben legérdekesb,
valamint a hölgyek.
Az előcsarnokban a lámpákat tisztogaták, lépcsőket seprék, s a rámákba
új szinlapokat illesztettek, mikből látám, hogy nagy látványos színmű
fog adatni, zenével, énekkel, tánczczal s minden egyéb mellőzhetlen
kellékeivel a művészetnek. A földszinti ajtót megnyitván, látám, hogy
ott is seprenek, minek egyébiránt különben előadás alatt csak szerfölött
ritkán tapasztalhatni sikerét. Ismét betevém az ajtót, mielőbb menekülni
kivánván a portól, s az udvarra menék, hogy hátulról léphessek a
művészet templomába. A színpadra vezető kapu közelében néhány díszítő
falatozott, kikre irigy szemeket vetett egy kapusarkához kötözött
harczmén, melyet a béke targoncza elébe, s onnan erejének fogytával,
szinpadra juttatott, hol a művészet szekerének rúdjai közé állíttatik
néha néha, midőn emberi erő már nem bírja a műértő nagyérdemű közönséget
a művészet templomába vonni.
Szent borzadás futá végig kontár tagjaimat, midőn a négylábú görhes
kapuőr mellett elhaladván, azon küszöböt érinték halandó lábaim, melyen
azon deszkázatra valék jutandó, mely a világot jelképezi. A ló
méltóságos állásba helyezkedék foszlányos, de azért mégis sujtásos és
paszomántos vörös takarója alatt, s tollas fejével ünnepélyesen
bólintott, mintha beléptemhez magas megegyezést akarna inteni. Első
belépésem azonban mind e mellett sem volt szerencsés, mert megbotlottam,
s oly erővel zuhantam egy nagy sziklára, hogy könyökömmel tátongó likat
ütöttem bele; szerencse, hogy a szikla papirosból volt csinálva, mert
különben bizonyosan nem ő, hanem én kaptam volna sebet. Mintegy két
lépést tevék nagy vigyázattal előre, midőn remegő gyöngéd hangon e
szókat hallám kiejtetni:
– Hah, kegyetlen szép nagysád, tehát azt méltóztatik akarni, hogy a jövő
éjszakát ismét álmatlanul kelljen eltöltenem?
Körültekinték s a homályhoz szokni kezdő szemeim köpczös férfit
pillantának meg, vaskos némber előtt térdelve és ennek kezeit csókokkal
borítva.
Bizonyosan az első vagy második szerelmes szerepét tanulja, gondolám és
tovább ballagék, papirosból készült felhők közt, mikről egy ócska
holdvilág és nap oly baráti közelségben függöttek, hogy a tapasztaltabb
csillagásznak is ugyancsak dolgot adott volna szomszédságuk
megmagyarázása. A felhőkhez ajtótlan remetelak támaszkodott, mely előtt
egy szakállas zsidó és sima arczú úr állott, következő párbeszédbe
mélyedten:
– Uram, én pénzemet akarom.
– Majd a hónap elején.
– Azt már tizszer tetszett mondani.
– Nem mondom többször, ha ön sem zaklat többé.
– Ön még tréfál!
– A közönség azt szereti.
– De én nem vagyok közönség.
Bizonyosan párbeszédet próbálnak valamely új vígjátékból, gondolám s
csak azt csodálám, hogy a zsidó már rendes szinpadi öltözetben volt,
mintha valóságos zsidó lett volna, a másik ellenben semmi szinpadi
öltözetet nem viselt. Most majd hangosan kiáltottam föl, mert óriási
oroszlán tátotta felém iszonyú száját, de szerencsére még jókor eszembe
jutott, hogy itt minden csak színlelés; nevetve fricskáztam tehát meg
papir orrát és balra fordultam; de csakhamar visszaszökkentem. Egy
rózsabokorhoz és összehajtott kútgémhez támasztott széles pálmafa
mellett ugyanis férfi és asszony állott egymással szemközt, villogó
szemekkel és magosra emelt öklökkel. A férfi fojtott hangon, de igen
dühösen így szóla:
– Asszony, te ismét azon átkozott íróra kandikáltál.
– Nem igaz.
– Jól láttam.
– S ha tettem, nem rossz czélból tettem; ő engem szavalásra tanít.
– Arra nincs szükséged, én is szinész vagyok s még sem tudok szavalni és
azért fizetésem mégis pontosan kijár s a karzat mindig tapsol, ha nagyot
kiáltok.
– Már most elég legyen, nem tűrhetem goromba zsarnokságodat.
– Micsoda? Majd megtanítlak!
Erre a férj a nőt derekasan megpáholta, még pedig oly tökéletes szinpadi
csalódást idézve elő, hogy minden parlagi tapasztalatlan ember valóságos
verésnek tartotta volna azt, mi itt bizonyosan csak próba volt valamely
új bohózatból, mely a vádorszínészek életéből van merítve.
Még néhány lépést botorkáltam előre, egy nagy gőzhajón vigyázva
keresztül léptem, hogy lábaim alatt be ne horpadjon; egy kétemeletes
házat kissé félre toltam s lábujjhegyre állván, a Gellérthegyen
keresztül néztem, mert túlsó oldaláról zaj hallatszott felém. Államat
tehát a csillagásztorony tetejéhez támasztám s kényelmesen figyeltem.
Előttem meglehetősen tág szoba nyilt, melyben a főbb szerepek vivői épen
próbát tartottak. A szoba közepén kétfelé néhány üres pezsgőüveg és
kopott halálfej volt lerakva, miknek a szinfalakat kelle képezniök,
minthogy a szinpadon ugyan e pillanatban alkalmasint más próba
tartatott. Egy csinos hölgy a szoba közepén állott, a baloldali
rögtönzött színfalak közé tekinte és lelkesülten szóla:
– Ah, mily leírhatlan kéj árasztja el dobogó keblemet! Ő jő s vágyva
terjeszti felém karjait. Siess, siess, szerelmes herczegem.
Az, kihez e szók intéztettek, tormás kolbászkát harapott e pillanatban
és ugyancsak sietett kellemes munkájával, hogy a zárszóra
elkészülhessen.
A csinos hölgy ellenben azon rövid szünetet, melyet azon idő igénylett,
mely alatt a szerelmes herczeg valószinüleg bejöhetett, épen nem hagyá
használatlanul, hanem burnótszelenczéjéből derekasan szippantott.
Végre berohant a szerelmes herczeg, miután száját sietve megtörlé és
dobogó szivéhez szorítá szép kedvesét, ki a burnóttól épen akkor nagyot
prüszszentett.
– Hah, nyomorult csábító, halál fejedre! – kiálta most dühösen egy kis
pohos úr, kit épen akkor beretváltak a szinfal mögött s ki félig
beszappanozva, mint zsarnok apa, színpadra rohant, tőr helyett fogvájót
emelve magosra jobbjában.
Itt a fölvonásnak vége lett s a művészek és művésznők vidám beszélgetés
közt a másik fölvonásra készültek; én pedig tovább tapogatództam, mert
barátomat még itt sem láttam. Egy igen rongyos erdőn és sok helyen
botrányig fölfesledezett tengeren keresztül, a deszkavilág másik
oldalára érkezvén, régi lovagvárat toltam kissé félre botommal s az ez
által támadt keskeny nyiláson át egy hosszú fürtű, beteges vagy
lelkesülésben szenvedő uracsot pillanték meg, kinek bajusztalan sima
arczán számtalan nélkülözések és szenvedélyek viharrongálta bánatos
kifejezése ült s ezen ülés által egész fölületét szörnyen
összelapította, elannyira, hogy e szellemi hasonlatnál fogva üres
erszényének semmiféle szemrehányást nem tehetett. Előtte szomorú
arczkifejezésű némber állott, ki orrát oly magosan tartá, hogy csaknem a
német lovagvár őrtornyának papirból készült rézvitorlájába ütközött. E
némber öreg volt ugyan, de szerfölött fiatalnak látszhatott volna, ha a
természet csak amúgy könnyedén paczkázni hagyna magával és a fekete
színt is tetszés szerint fehérnek mutatná.
A némber megszólalt s a repedékek ezrein átsüvöltő léghuzam elnémult.
– Feil úr!
A hosszú hajú úrfi sóhajtott.
– Kedves Feil úr!
A lapos arczú úrfi szürke szemeit regényesen forgatá.
– Édes Fülöp!
A lapos arczú és hosszú hajú úrfi szemeihez szorítja ökleit.
– Tehát a szívnek szózatát sem érti már, hű lovag?
– Nem!
Ily fájdalmas és egyszersmind méltóságos kifejezése ezen egyetlen
igénytelen szónak minden században csak egyszer hallható s akkor is
vészt és pusztulást jelent.
Most már a hölgy is sóhajtott és a gordonka legvékonyabb szívszaggató
hangján szóla:
– Fülöp, mivel érdemlém ezt, öntől, ki szép hazájának első lovagja?!
– Oh!!
– Ah, szivem megreped, ha ön világosabban nem szól.
– Az én csizmám is megrepedt és ön makacsul hallgatott.
– Egek, jól hallok-e?
– Az én gyomrom is megrepedhetett volna üresség és szárazság miatt és ön
mégis konokul hallgatott.
– Elájulok!
– Én is elájulhattam volna végső elgyöngülésnek miatta; de Zwiebel
kisasszony nem volt oly szivtelen, mint ön s hónaponként négy pengő
forintot igért az irodalom oltárára letenni számomra, hogy művészetünket
gond nélkül emelhessen azon dicső fénypontra, mely azt illeti, érti ön!
– Hallatlan!
– De jó!
– És ezért gáncsolja ön mindig játékomat nyomtatásban?
– Nem érdemel ön mást.
– Ah!
– A művészet őszinte tisztelése is ezt kívánja tőlem.
– És ön most teszi azt, most, midőn oly sok idegen utazó látogatja
városunkat, midőn oly jól folynak ügyeim, hogy legnagyobb szerencsémnek
tartanám, ha ön tőlem, jótékony czélok előmozdítására, minden hónapban
előre fizetendő öt pengő forintot elfogadni méltóztatnék!
– Oh, mit nem tesz az ember az isteni művészet előmozdítására!
– És Zwiebel kisasszony?
– Kontár, kit illendően le fogok rántani minden nap.
– Fülöp!
– Kunigunda!
Ezzel távoztak s bizonyosan nem csalatkozom, ha mondom, hogy az
próbajelenet volt a «Részrehajlatlan szinbiráló» czímű német
vígjátékból, mely még eddig nincs magyarra fordítva.
Most balról erős csoszogást hallék, egy nagy templom tornyát kissé
félrehajlítám tehát és ismét új látvány fejlett ki bámuló szemeim előtt.
Középnagyságú szoba egyik szögletében aszkóros öreg ember állott, fejét
falhoz támasztva s nyikorgó hegedűjéből mindenféle hangokat iparkodott
kikényszeríteni, miknek aztán összevéve khinai tánczot kellett volna
képezniök. Egy nadrágba s frakkba bútt és e szerint férfivá átöltözött
bíbicz, kinek lábszárait halála után hihetőleg kötőtűk gyanánt fogják
használni, karjaival s érdemök szerint méltánylott lábaival mindenféle
forró, lázas mozdulatokat tőn, miket mintegy tizenkét apróbb s nagyobb
fiú és leány ugrándozva utánozni iparkodtak, s e mellett iszonyúan
izzadtak, mi egyébiránt nagy hasznukra volt, mert az izzadtság legalább
némileg megtisztítá mosdatlan arczukat. Ezen művészi erőlködések
közepett egy fiú és leány jött sietve, kikre mérgesen rivalga a bíbicz:
– Most kell jőni?
– Engedelmet kérek, – felele nagy alázattal és zsebében figét mutatva a
szurtos fiú, – a meiszter úr parancsából előbb az elkészült csizmákat
kelle haza hordanom.
– Én pedig, – sipíta félénkül a lány, – nem távozhattam el a gyümölcs
mellől a piaczról, mert a mama almát vitt egy uraság után puttonban
Budára.
Ezen szende mentség után e művészet ezen reménydús két csemetéje is
komoly ábrázattal utánzá a többiek bakugrásait és én azt gondolám, hogy
ezen ügyetlen eviczkéléssel az úgynevezett Elszler-düh és szinpadi
gyermekhóhérolás fog majd kigunyoltatni. Egyébiránt pedig a kis
csizmadiainasban épen nem botránkoztam meg, mert volt már példa, hogy
ezen szinpadon egyszerre több vargainas mulattatá a nagyérdemű műértő
közönséget.