középről dobogás és nyerítés hangzik felém; de oly tompán, hogy nem
különböztethetem meg a hangokat. Fal van itt útamban? Ah, nem, csak nagy
függöny; ezt kellene tehát valamikép megkerülnöm, hogy a szinpad elejére
juthassak. De micsoda kövek ezek itt lábaim alatt? Ah, bocsánat, ezek
szinpadi ételek, festett puhafából. Hah, most majd orromra buktam, még
pedig utamban heverő szinpadi trón miatt, melynek pirosra festett s
deszkából készült bársony ülésén burgonyával megrakott kosár áll,
bizonyosan a művészet valamely ága képviselőjének anyagi táplálatára.
Ah, ime, itt egy bő nyilású és gyantaszagú nagy barlang, bizonyosan ez
az, melybe «Ördög Róbert» rohanni szokott, mert valóban ördögi bűz
özönlik felém belőle; más kijárás nincs, ez tehát mindenesetre a
tulajdonképeni szinpadra vezet. Hosszú lélekzetet vettem, orromat
befogám, lelkemet istennek, testemet pedig kortársaim irgalmába ajánlám
és – egy – kettő – három – barlangba rohantam.
Alig léptem egyet a rémes barlangban s alig kezdém magamat, e rendkivüli
elszántságom miatt, csöndes szerénységgel magasztalni, midőn valami
rugalmasra hágtam s ezen rugalmas valami élesen fölsivított és elrohant.
Minden jó lélek dicséri az urat! rebegém s bizonyosan ugyancsak
elsápadtam, a mi nálam ritkán szokott megtörténni. De ugyan mi lehetett
ezen borzasztó eleven valami? Talán maga az ördög, ki Róbert elébe
hosszú tűzfolyadékot köpködni szokott? Bizonyosan sem állítani, sem
tagadni nem merem ezt, mert annyi bizonyos, hogy mikép a világosság azon
parányi sugaránál, mely e szörnyű üregbe hatott, tisztán láttam, hogy a
többször ismételt rugalmas és visitó valaminek – hosszú farka volt! E
szerint tehát ezen kétes rém vagy maga az ördög volt, vagy – patkány,
minek szorosb s eldöntő meghatározását tapasztalt természetbuvárok
érvényes itéletére bátorkodom bizni, minthogy áltanok könnyelmű
terjesztése által nem szeretném magamat a természettudomány törvényszéke
előtt bűnösnek nyilvánítatni.
Nagy elővigyázattal emelém e szörnyű kaland után ismét előre ingatag
lábaimat s minden veszély nélkül szerencsésen a barlang tulsó részére
jutottam, mely rózsabokrot képezett. Hah, gondolám, midőn ezt látám,
azért követnek el az emberek oly kevés jót, mivel tudják, hogy a pokol
kapuin túl rózsák illatoznak; jól van, de azért a töviseket sem kellene
feledni! De merre most? gondolám s azonnal jobbra fordulék, mert ott
néhány üres itczés sörös poharat pillanték meg egy féllábú zsámolyon,
miből méltán következtethetém, hogy már a művészek sem lehetnek távol. E
véleményemben az is megerősített, hogy most már tisztán hallám az előbbi
hangokat s meglehetős bizonyossággal hihetém, hogy azok valóban
művészektől származnak. A lefüggő nagy ponyva mellett, melynek egyik
fele igen jellemzőleg temetőt, a másik pedig művészet-dicsőitést
ábrázolt, átcsusztam tehát s legott világosság lőn előttem és azon dicső
látvány által, mely most bámulni nem győző szemeim előtt mutatkozott,
eddig kiállott fáradozásimért oly dúsan és egyszersmind édesen érzém
magamat megjutalmaztatva, mint a vándor, ki már nagyon elfáradt s
meggyőződik, hogy az előtte pompázó város, melyből már a kedves
bográcsoshús illatát véli orra felé illatozni, – délibáb volt.
Egyébiránt azt csakugyan nem tagadhatám, hogy valósággal a
tulajdonképeni szinpadon állék, azon ünnepélyes jelentőségű helyen, hol
emberi emlékezet óta mindig csak egy ember uralkodik, még pedig oly
iszonyú korlátlansággal, hogy a szabadság valódi barátja nem is
tekinthet borzadály nélkül e helyre, hol az önkénynek megdönthetlen
trónja áll, lábbal taposva a szabadság után sóvárgó elme minden
fölvillanását. Az önérzet lázrohama egész roppant birodalmakat
semmisített meg, hatalmas kényurakat porba zuzott, nemzeteket teremtett
és mély sírba temetett, szokásokat változtatott, nyelveket örökre
elnémított; szóval: teremtett és semmivé tett. Ámde e parányi helyre
mégsem birt befolyással lenni. Hatalmas népszónokok hallaták itt
magokat, ereiket sör és bátorság duzzasztá s szavaik a mennydörgés
hangjával is fölértek; de szót sem merészlettek szólani, mi az itt
uralkodó kényúrnak tetszésére nem volt. Haddöntő vezérek félelmes
csatákat víttak, lábukat már az ellenséges vezér nyakára akarák
feszíteni; de a zsarnok hátrálást parancsolt s a győzelmes daliák
hátrálni kényszerültek. Kényurak, kik előtt az egész ismert és
ismeretlen világ remegett, vakon kötelesek minden szavára figyelni, sőt
mi több, az egymással czivakodó irók is rögtön elnémulni kényszerülnek,
ha ezen zsarnok azt kívánja. És kicsoda tulajdonképen ezen rémes
zsarnok? A sugó!
A segédszerkesztő csakugyan ott volt s egészen a szívemelő látványba
látszott merülve lenni, midőn mellette megállapodám; s meg kell
vallanom, hogy elmélyedését igen természetesnek lelém, midőn szemeimet a
szinpadon végig jártatám. Egyik oldalán hangjegytám előtt hosszú hajú
kartanító állott, hegedűjéből mindenféle hangokat csiholva ki, melyeket
számos kardalnok tehetsége szerint utánozni törekedett torkával. Ezen
erőlködést kézzel lábbal is elősegíték s a kartanító mindenesetre
beérhette a jó szándékkal. A másik oldalon a néma személyek vezetője
kínozta el magát egy csoport munkanélküli arszlánokkal, kiknek este
hadsereget kelle képezniök. Ezek igen példás rendben lépdeltek
mindenfelé s csak aránytalan növésük volt szembetünő, mert egyik például
kalapostól sem ért a másiknak kecskeszakállaig; de ez, mint utóbb
hallám, szándékosan történt, hogy a közönség annál világosabban
láthassa, mikép ez már tökéletesen vert had s azért van ily aránytalanul
összetákolva mindenféle szerencsétlen hulladékból. Egyébiránt este, a
lámpafény homályánál, pánczélban és forgós sisakban csakugyan mégis elég
ijesztő külseje leend e hadseregnek; midőn azonban csak imígy
pongyolában van a művészet, akkor valóban semmi rendkivülit nem lehet
tőle követelni.
– Barátom uram, – így szólék csodálkozva a segédszerkesztőhöz, miután az
itt látottak és hallottakat vele röviden közlém, – mindig oly példás
rend uralkodik itt?
[Illustration: Művészet pongyolában.]
– Mindig, – felele ő méltányló tekintettel, – sokszor pedig még ennél is
példásabb.
– Azért halad ezen szinház oly szépen.
– Úgy van. Kár, hogy nemzeti szinpadunkon nem uralkodik ily szép rend.
– Tehát ott nem megy minden ily szépen?
– Világért sem; ott egyetlenre sem bukkant volna ön itteni szép
tapasztalásaiból.
– Valóban?
– Úgy van.
– Mily kár!
– Nemde?
– A mieinknek sem kellene elmaradniok a rendre nézve.
– Hiszen épen azért vagyok itt.
– Igen?
– Úgy van, lapomban híven előterjesztem majd mind azt, mit ön látott s
magam is tapasztaltam és reménylem, hogy szavaim termékeny földbe fognak
hullani.
Ezután elmondám Pándy és Dalmer kalandját s csakhamar megegyeztünk a
rendszabályokra nézve, miket holnapra szükségeseknek tartottunk tervem
előmozdítására és a szálkás deszkákról a göröngyös kövezetre léptünk,
mert az ebéd ideje legyőzte bennünk a művészet és pongyolája iránti
ihletettséget.
XXXIX. Fátyol titka.
Csak két negyedet ütött háromra, midőn már helyet foglalék azon sarokház
közelében, hová a kis Móriczot délután három órakor visszahozni igéré
azon hölgy, kinek látását oly fontosnak tartám, hogy az öreg Móricz
elszalasztását is feledhetőnek vélém, ha itt most tökéletesen tisztába
lehetne jőnöm.
Alig állék azonban néhány pillanatig helyemen s már észrevevém, hogy
valóságos botránykőül szolgálok. A velem szemközt álló földszinti ház
ablakánál csinos asszonyka ült, kezében kötéssel s szemeiben hő
elragadtatással; átellenében fiatal férfi ült, kezében könyvet tartva s
szünetek közt szemeit a hölgyre emelve, ki meg nem foghatá, hogy mért
állok oly meredten helyemen s azért a függönykét behuzá. Lám, gondolám
édes megnyugvással, mégis sok hű nő van ám a világon, ime, ez függönyt
von elő, hogy szemeim elől magát elvonhassa, egyszersmind értésemre
adván, hogy nem szépen viselem magamat.
Azon házból, mely mellett állottam, egy öreg asszony lépett ki és
udvariasan szóla, miután kissé körültekintett:
– Nem méltóztatik besétálni?
– Köszönöm.
Az asszony mogorván dünnyögve vonult vissza a házba s én kellemesen
meglepetve gondolám: ime, nagy városban is él még a vendégszeretet;
engem ezen asszonyság életében most látott először s mégis
vendégszeretettel szólított hajlékába, hogy az utczán meg ne unjam
magamat s puha székén vagy pamlagán megpihenjek; de köszönöm szépen, én
majd csak állok most, legalább kivételképen, mert a magyar különben
mindig csak ülve szokott haladni, azaz: mindig gyűlésekben csücsülgél és
azt véli, hogy ugyancsak nagyot tett, ha ezen örökös gyűlések és ülések
közben néha-néha még beszél is valamicskét.
A szomszéd utczából egy derék férfi közelíte, oly ingadozva, mintha
politikai lakomából jőne, csakhogy nála nem az elvek, hanem lábak
ingadoztak. Közelebb érvén hozzám, lábait megállítni törekvék, mi nagy
nehezen sikerülvén neki, akadozva szóla:
– Rám méltóztatik várakozni?
– Nem.
– De mégis engem méltóztatott keresni?
– Nem.
– De én itt lakom ezen sarokházban.
– Mondom, nem önre vártam.
– Talán mégis, mert én énekesmester vagyok, engem sokan keresnek.
– De én nem.
– Furcsa!
Ezzel nagy nehezen a sarokházba botorkált, miután többször visszatekinte
felém s fejét csóválta, mintha nem akarná hinni, hogy csakugyan nem reá
várakoztam.
Alig tünt el a kapu mögött s egy bérkocsi közelíte, a kocsis kalapját
érinté s kérdőleg tekinte rám, hogy nem akarok-e üres hintajába ülni?
Fejemet kedvetlenül rázám és a kocsis tovább hajtott, csodálkozva
tekintvén néhányszor vissza, mintha meg nem foghatná, hogy ugyan mért
állongálhat jól öltözött ember a város ezen elhagyatott, vagy legalább
néptelen részében.
Most házaló zsidó állott meg előttem s nagy alázatossággal köszönte és
bizalmasan suttogá, mi alatt gondosan körülnézett:
– Talán károsulni méltóztatott?
– Nem.
– Bocsánatot kérek, csak azért gondoltam, mivel ezen távol utczában
méltóztatik állani és körültekinteni.
– Tehát veszedelmes ezen utcza?
– Nem, hanem én ismerős vagyok itt és nyomába szoktam annak jutni, a mi
itt vesz el; azért bátorkodtam szólani.
– És ha csakugyan vesztettem volna valamit ezen utczában?
– Úgy fél áron visszaszerzem, ha nem böcsületes ember találta meg.
– Hogyan?
– Igen, mert az ilyen vagy megtartja, vagy hirlapokban jelenti és díj
nélkül adja vissza tulajdonosának a talált tárgyat.
– Ah, értem.
– Engedelmet kérek.
A házaló távozott s én ismét új keresetmód megismerésével gazdagodtam.
Egy közel szurtos csapszékből igen csinos külsejű fiatal ember jő ki,
hosszú haját félre simítja hevült homlokáról, zsebéből tárczát von elő,
valamit jegyez bele és nagyszerű lépésekkel távozik.
Ugyan mikép tévedt ez ily szegényes csapszékbe, melyben fuvarosok és
targonczások mulatozásnak engedik át magokat és régi bevett szokás
szerint paczalt kapnak, midőn paprikás csirkét rendelnek meg? Ez
alkalmasint azon távolról bevándorlott firkászok egyike, kik
árcsökkentés útján magasztalják az idegen művészeket, az ittenieknek
pedig ebéd- és vacsoráért szolgálnak a művészet érdekében és néha
azoknak is juttatnak egy pár sült falatot, kik megvásárlott
sületlenségeiket ingyen közrebocsátják. Ha azután ezen művészi források
kissé apadni kezd, akkor a zugcsapszékeket járják el és ingyen-ételhez
törekszenek jutni, mit mikép néhányszor saját szemeimmel látám és
tulajdon füleimmel hallám, ekkép visznek véghez.
Az ily bevándorlott szarka, mások tollával, vagyis fizetetlen ruhákkal
fölpiperézve, nagy elbizottan lép csapszékbe, mintha csak tüzet akarna
kérni, hogy krajczáros havannai szivarát meggyujthassa és úri hangon
szól:
– Tüzet!
A korcsmáros, mivel pinczére nincs, maga ugrik föl s gyufát gyujt az
úrfinak, ki isten tudja melyik németországi kávéházban kezdé irodalmi
pályáját, mint tekeőrs most orrát fintorgatja a gyufa bűze miatt és nagy
leereszkedéssel kérdi a csaplárost:
– Ugyan mikép tud ön e zugolyban megélni, kocsmáros úr?
– Csak úgy lassacskán, – felelé szokott elmés modorával a nyárspolgár.
– Járnak vendégei?
– Meglehetősen, főkép ünnepnapokon és este, munka után.
– Igen, de képzelem, hogy azok bizony nem sokat fogyasztanak.
– Százakat ugyan nem, de egy pár paprikás csirkét mégis fölemésztenek.
– És az is készül itt?
– Oh, igen!
– Ennek örülök, mert ezen ételt igen szeretem s külföldön többször
tapasztalám, hogy ily kisebb «vendéglőben» az efféle közönségesb
ételeket sokkal jobban készítik, mint a nagy vendégfogadókban.
– És olcsóbban.
– Valóban?
– Csaknem fél áron.
– Szinte kedvet kezdek érezni, ön állításának megkisértésére.
– Méltóztassék.
– Nem kell sokáig várakoznom?
– Tüstént kész lesz.
– Tehát csak szaporán.
– Sietek.
– Mert fél óra mulva X… bárónővel ki kell kocsiznom.
A bakon sem, jó fiú, gondolná a kocsmáros, ha ezen iparlovagot ismerné;
így azonban csak a csirkére gondol s hogy úri vendégének minél előbb
szolgálhasson, ki az alatt a legújabb dalművekből fütyöl és énekel, mi
az asztal alatt szundikáló uszkárt nagy nyugtalanságba hozza, elannyira,
hogy néhányszor meg is kisérti hangját a dalba ömleszteni, de gazdája
által csakhamar hallgatásra kényszeríttetik.
Végre a csirke elkészült, a firkász asztalhoz ül és finnyásan kezdi a
csirkét szagolni és lassanként szájába rakni, mintha azt sem tudná, hogy
mikép kell ily közönséges ételhez nyulnia s mintha mindeddig csak
ezüstről falatozott volna, pedig minden darabot kétszer nyel el, előbb
szemeivel és azután szájával s csak azt sajnálja, hogy egyszerre nem
tolhatja torkába a jó falatokat, mikhez vajmi ritkán szokott jutni s
ezen vágy csakhamar annyira erőt vesz rajta, hogy egészen megfeledkezik
rangjáról és ugyancsak nyeli a jó zamatú darabokat. E közben így
beszélget a kocsmárossal:
– Valóban jó!
– Örvendek.
– Még nem ettem ily jó paprikást Pesten.
– Szerencsémnek tartom.
– Ezen étel meggazdagíthatná önt.
– Hehehe!
– Valóban. Még egy meszely sört kérek.
– Méltóztassék.
– Ez is igen jó.
– Tisztán szoktam vele bánni.
– Érzem. Nagy vendégfogadókban többnyire csak hamisított italt kap az
ember. E csirke és sör, ismétlem, rövid idő alatt gazdaggá tehetné önt,
valóban gazdaggá.
– De ugyan mikép?
– Ha a belvárosiak is tudnák, mily élvezethez juthatnak önnél.
– Oh, messze vagyok a várostól.
– Az nem baj, egy kis séta annál nagyobb étvágyat gerjeszt.
– De mit tegyek tehát?
– Tudatni kellene a közönséggel, hogy mit lelhet önnél.
– De mikép?
– A ...ilapban.
– Sógoromtól hallottam, hogy az efféle hirdetések sok pénzbe kerülnek és
nem igen sokat használnak.
– Elhiszem bizony, hogy egyszerű hirdetések nem igen sokat használnak,
mert azokra csak azt mondja a közönség, hogy minden czigány a maga lovát
dicséri. De más által kell önnek dicsértetnie, még pedig nem a
közönséges hirdetések közt, hanem magában a lapban.
– De mikép tehetném azt?
– Lássa, én író vagyok s mulatságból gyakran irok apró czikkelyeket a
...ilapba; én szivesen szólnék benne önről s fogadom, hogy mindennap
legalább negyven csirkéje fog elfogyni, kétszer annyi itcze sörrel.
– Lehetséges-e?
– Böcsületemre mondom, mert a ...ilapot az egész város német lakossága
olvassa. És én ezennel igérem, hogy meg is fogom azt tenni.
– Hálám –
– Mivel tartozom?
– Oh, kérem alázatosan, legnagyobb szerencsémnek tartom, hogy
szolgálhattam. Hálám –
– Micsoda? Ön megsért.
– Kérem alázatosan, ne méltóztassék csekély hálámat megvetni és
méltóztassék gyakran megtisztelni becses jelenlétével és mindenkor
legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha –
– Ám legyen tehát.
– Köszönöm alázatosan.
– De még egyet.
– Méltóztassék.
– A beiktatásért két forint szokott járni.
– Oh, ezer örömmel. Itt van.
– És önnek azon lapra tüstént előfizetnie kell hogy új vendégei szellemi
élvezetet is leljenek. Az igazságos dicsérettel bizonyosan meg lesz ön
elégedve.
– Oh, még egyszer alázatosan köszönöm. Tüstént előfizetni szaladok.
– Jól van, ajánlásom gazdaggá fogja önt tenni.
– Hálám –
– Kérem, kötelességünk embertársainkon lehetőségig segíteni. Ajánlom
magamat.
– Alázatos szolgája.
A firkász távozik, a dicsérő czikket megírja, az új előfizetőhez jutott
lap közli azt s a firkász a két forintot megtartja és még néhányszor jól
lakik ingyen, a kocsmáros pedig hiába várja meggazdagodását.
Ezen sajátszerű iparlovagok igen veszélyes emberek, mert nemcsak ily
fogáskákra vetemülnek, hogy élhessenek, hanem ha ilyesmik miatt titkos
zugaikból elővonatnak s derekasan megdorgáltatnak, a böcsületes
dorgálókat, kik tetteikről a rejtő fátyolt ellebbentik s titkaikat
napfényre derítik, sárral dobálják, aljas ráfogásokkal illetik s
böcsületöket mindenkép gyanusítgatják; részint, mivel nem szenvedhetik
másban azt, mi saját kebleikből már rég tökéletesen kihalt; részint,
mivel jól tudják, hogy önérzettel biró férfiú velök sem tollal, sem
egyéb eszközzel nem szálhat szembe; a közmegvetést pedig, mely úgyis
sarkaikhoz van lánczolva, büntetésnek tartani többé nem birják.
Ily csalitlovag ez is, ki e csapszékből kijött s most odább siet
sátorfájával.
De ime, ott nyitott bérkocsi közelít, benne fátyolos hölgy ül, ölén kis
gyermeket tartva. Ez alkalmasint az, kire én várakozom. Bevárjam őt?
Nem, ha előbb szólna az özvegygyel, megtudná, hogy ott valék déltájban s
vagy elkészülhetne megjelenésemre, vagy épen egészen kikerülhetné, hogy
vele találkozzam.
Ezt gondolám s gyorsan a házba siettem, hol ismét varrásnál lelém az
asszonyt. Azonnal így szólék hozzá:
– Itt vagyunk már.
– A nagyságos asszony is?
– Igen, kissé előre jöttem, körültekinteni, hogy nincs-e itt idegen.
– Oh, én mindig egyedül vagyok.
– Helyes.
– Elébe megyek a nagyságos asszonynak.
– Nem szükséges, már itt van.
És úgy volt. A kocsi megállapodott s kevés másodpercz mulva szobába
lépett a fátyolos hölgy, gyermekét ölében tartva.
Én az ablak melletti szekrényhez simultam, hogy mindjárt beléptekor nem
veheté észre ottlétemet. Fátyolát tehát fölemelé, a kocsiban
elszenderült gyermeket gyöngéden megcsókolá, csöndesen ágyára fekteté és
– felém fordult.
A fátyol titka tehát föl volt födözve, vonásiban azon asszonyra
ismertem, kit koporsóban s Dalmer oldalán kettős alakban láttam.
Meglepetését hasznomra akarám fordítani s azért kezét merészen
megragadám és nyugodtan kérdém:
– Ön itt, szép – Eszter?
– Uram! – rebegé a hölgy s eszméletlenül az ágy mellett álló
szalmaszékre rogyott.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: E nézeteket talán némely birálók is méltathatnák némi kis
figyelemre.
N. I.]
[Footnote 2: Ez értelemben óhajtom jelen füzeteim czimét is
magyaráztatni, s egyszersmind ujonnan a fönebbi kis jegyzetekre
bátorkodom hivatkozni, igérvén, hogy ez lesz első s utolsó ilynemü
megjegyzésem.
N. I.]
TARTALOM.
I. Vértanya 1
II. Két bűnös 7
III. Ujabb bonyolódás 13
IV. Forró láz 19
V. Szobalány kalandjai 32
VI. Uj titkok 43
VII. Állatsereglet 53
VIII. Irodalmi vértanú 63
IX. Két szív és egy hajdú 76
X. Embervadász 84
XI. Félbenszakasztás 91
XII. Bérkocsis és politika 99
XIII. Rákosi gyűlés 110
XIV. Hírharang 121
XV. A vad lány története 131
XVI. Némberkalitka 142
XVII. Titkok, melyek nem titkok 149
XVIII. Koldus-estély 156
XIX. Irgalom és halál 169
XX. Vészjóslatú jelek 176
XXI. Vérző szív 180
XXII. Rablókaland 188
XXIII. Lélekgyilkolás 196
XXIV. Éjszakai madarászat 205
XXV. Sobri 215
XXVI. Hárfa és czimbalom 226
XXVII. A kérelmezők 235
XXVIII. Herbaté 242
XXIX. Üröm-öröm 250
XXX. Tarka macska 264
XXXI. Pokol tornácza 269
XXXII. Bitóvirágok 278
XXXIII. Kártya és istenitélet 288
XXXIV. Kosztosvadász 295
XXXV. Csábító és boszuló 305
XXXVI. Föltámadt halott 314
XXXVII. Két Terka és egy liba 323
XXXVIII. Művészet pongyolában 332
XXXIX. Fátyol titka 346
KÉPJEGYZÉK.
Két bűnös 12
Állatsereglet 57
Rákosi gyűlés 113
Koldus-estély 164
Rablókaland 195
Herbaté 246
Kosztos-vadász 302
Művészet pongyolában 344
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
15 |még pedíg |még pedig
21 |tollamnak pedíg |tollamnak pedig
32 |itt az o vosság |itt az orvosság
35 |pedig a a tiszteletnek |pedig a tiszteletnek
41 |és nagy hősők |és nagy hősök
50 |megölné őt! |megölné őt!»
63 |rövid ideíg |rövid ideig
79 |a czizma tulajdonkép |a csizma tulajdonkép
102 |sárgává vagy feketéve |sárgává vagy feketévé
123 |bálértelem szerint |balértelem szerint
143 |töhbnyire négy |többnyire négy
147 |»Magyar zsebszótár» |«Magyar zsebszótár»
156 |mostani divatnek |mostani divatnak
161 |moraj okozhatottt |moraj okozhatott
162 |Ezen ember |– Ezen ember
168 |szomorúan felele |szomorúan felele:
193 |melegében és is |melegében én is
196 |fályola alá |fátyola alá
200 |elébe átlítand |elébe állítand
200 |lépéseimet? gongolám |lépéseimet? gondolám
202 |veszek az életől |veszek az élettől
211 |ruhához uttatni |ruhához juttatni
213 |s csakkamar az |s csakhamar az
218 |nagy örömmal |nagy örömmel
226 |gyikos lett |gyilkos lett
238 |német philozophusoknak |német philosophusoknak
239 |mennyire lahangoltatik |mennyire lehangoltatik
246 |Kürültekintvén, látám |Körültekintvén, látám
241 |kötött, vagy kötetben |kötött, vagy kötetlen
251 |jönek Pestre |jőnek Pestre
258 |Uljünk le |Üljünk le
258 |az úgynevezet |az úgynevezett
261 |kinek arczáről |kinek arczáról
269 |XXI. |XXXI.
272 |gyufát dörzölt |gyufát dörzsölt
275 |vén Vrág |vén Virág
278 |agály nélkül |aggály nélkül
279 |melyel igen |melylyel igen
281 |közönséges ívópohár |közönséges ivópohár
286 |Ismerítek Móricz |Ismeritek Móricz
296 |Talán valamenyi |Talán valamennyi
350 |»vendéglőben» |«vendéglőben»
347 |énekesmester nagyok |énekesmester vagyok
355 |elszerenderült gyermeket |elszenderült gyermeket]