– Miért?

– Van é már kosztházuk a téns urficskáknak, ha szabad kérdeznem?

– Nincs.

– Ah, még egyszer rendkivül, sőt mondhatom, kimondhatlanul örvendek.

Mondhatom, nagyságos uram, valóságos szerencse, hogy épen velem

méltóztatott találkozni.

– Miért?

– Mert városunkban igen sok furfangos ember van ám!

– Hallottam.

– A vendégfogadókban csaknem erőszakkal fogdossák el a nemes úrfiakat a

szemtelen kosztadók és menynyet földet igérnek s azután a téns úrfiak

vagy éhség, vagy gondatlanság miatt vesznek el.

– Ne beszéljen!

– Becsületemre mondom. Pedig bizony kár lenne a téns úrficskákért, kik

iránt oly megfoghatlan és kimagyarázhatlan szeretetet érzek már ezen

első látásra is, hogy örömest magamhoz venném őket, csakhogy valami

bajnak ne legyenek kitétetve.

– Igazán?

– Becsületemre mondom. Feleségem úgy ápolná őket, mintha mind a négyet

maga hozta volna a világra. Az iskolához nagyon közel lakunk, az Orczy

kert szomszédságában, hol rendkivül tiszta levegőnk és jó vizünk van s

gyermekünk nincs; fűtés, gyertya, mosás, kávé, jó ételek; szóval, oly jó

dolguk lesz nálam a téns úrficskáknak, mintha Ábrahám kebelében ülnének.

– Hm, hát mit fizetnék a négyért?

– Csak nyolczszáz forintot.

– De nem ezüstben?

– Isten mentsen!

– Majd körülnézek hát az úrnál.

– Alázatosan köszönöm!

Erre az ügyes kosztosvadász azonnal a hintóba ül, hogy valamikép el ne

szalaszsza a jó zsákmányt s még azon este mindent tisztába hoz a kedves

tekintetes úrral.

Az ily kosztházban a fönebbi kényelmek közől egy sem találtatik ugyan;

de van sötét, nedves szoba, krajczáros gyertya két napra, négy étel

három napra, hideg egész télre, és tisztátalanság egész esztendőre; az

egész életre pedig azon nagybecsű tapasztalás, hogy nincs helyén az

anyagi fukarkodás, midőn szellemi kincseket akarunk magunknak gyűjteni.

XXXV. Csábító és boszuló.

Ez alatt kiérkezém Börgerné nyári szállásához, melyet még nem hagyott

el, minthogy az őszi napok késő tavasznak is beillettek volna. Ez

alkalommal is melegen sütének a nap sugarai, az égen egyetlen felhőcske

sem vala látható s a fáknak még mindig szépen zöldelő lombozatát

legparányibb szellő sem ingatá; szóval, minden oda mutatott, hogy nem

dértől, hanem inkább égiháborútól lehete tartani.

Mintegy tíz óra volt, midőn azon major kertsövényéhez értem, melyben

Börgerné lakott. Mindenütt legnagyobb csönd uralkodék, mert a zöldben

csupán divatból lakók már a városba költöztek, mivel nekik nem az idő,

hanem a kalendáriom szokott parancsolni, mely pontosan kimutatja a

napot, melyen zöldbe kell költözni, valamint azt is, melyen ismét vissza

kell a városba térni, akár kedvező az idő, akár nem. Ez is a divatvilág

egyéb bohóságai közé tartozik, melyek egyébiránt oly szigorúan tartatnak

meg, mintha az élet boldogsága függne velök össze.

A ház kapujánál két nyergelt paripa állott a kapu oszlopához kötve,

miből azt kelle következtetnem, hogy Börgernének látogatója van, mivel

senki más nem lakott már a majorban. De ki lehete a látogató? Talán

segédszerkesztő barátom? Oh, nem! Azok Magyarországban gyalog szoktak

járni. Vagy talán Pándi Elek ügyvéd? Ezt sem hihetém, mert a fiatal

ügyvédek nem igen kapnak annyi sárgát, hogy ily szép két pejt

tarthatnának, még pedig inassal együtt. Vagy épen Dalmer? Ez más

körülmények közt alkalmasint legvalóbbszinűnek látszott volna előttem;

de azon jelenet után, melyet tegnap este Dongai grófnőnél játszottam el,

nem birám hinni, hogy utána oly rögtön már teljes kényelemmel űzhetné

itt szokott mesterségét, mert teljes joggal vélém képzelhetni, hogy a

távozás elhalasztása miatt most a szép özvegynél kellene lennie.

Végre is csak abban nyugvám meg, hogy hol szép lány van, ott imádók sem

hiányzanak, s elhatározám, a vendég távozását bevárni, és csak azután

szólani az anyával, s hatályosan figyelmeztetni őt azon veszélyre, mely

egyetlen gyermekét környezi.

E közben lassan folytatám utamat a deszka kertkerítés hosszában, s épen

a mezőre nyiló hátulsó ajtóhoz közelíték, midőn belőlről beszéd hatott

füleimbe, mely csakhamar egész figyelmemet magára voná, mert nagyon kell

vala csalatkoznom, ha én azokat nem ismerém, kiktől e hangok származtak.

Közelebb léptem, s szemeimet a deszkakerítés egy hasadékára illesztém,

honnan mindent láthatni reméltem, mi a kertben történik; várakozásomban

mindazonáltal csalatkozám, mert csak hosszu szőlőlugast pillanthaték

meg, mely hosszan nyult el a kerítés mellett, s még oly lombos volt,

hogy tekintetem nem nyomulhatott belsejébe, mit még a kerítés mellett

álló rudakhoz simuló komló is gátolt.

A lugasnak három nyilása volt, egyik közepén a ház felé, kettő pedig az

ellenkező két végén, s ezen utóbbiak egyike épen a kert hátulsó ajtaja

mellett, melynek közelében én állottam, s a lugas ezen pontjából

hangzott a beszéd, melynek, ha nagyon nem csalatkozám, kivülem még más

valaki is tanuja volt, mert a komló és lugas közt néhányszor mozgást

véltem hallani, a nélkül azonban, hogy valamit láthattam volna, mert

tekintetem csak oldalvást hathatott a lugas nyilása elébe, s ott semmi

nem vala látható.

Minthogy szemeimet nem használhatám, legalább füleim által iparkodtam e

rejtélyes jelenet tudomásához jutni, mert ösztönszerüleg érzém, mikép

itt olyasmiket fogok hallani, mik által szerencsétlenséget háríthatok

el, s ennélfogva a hallgatózás nem igen szép mesterségét ez uttal

magamnak megengedhetni hittem, a nélkül hogy miatta pirulnom kellene.

Elhelyezkedésem után néhány pillanatig mély csönd uralkodék, s már azt

kezdém hinni, hogy vagy minden tekintetben nagyon is későn érkeztem a

képzelt szerencsétlenség elhárítására, vagy hogy a beszélők, közelítésem

neszét meghallván, a lugas közép nyilásán a kertnek más távolabb részébe

vonultak.

Már épen az ajtó kilincsére akarám tenni kezemet, hogy a kertbe lépjek s

közelebbről nyomozzam e váratlan kalandot, midőn az előbb hallott

férfihang ismét megszólalt, epedve mondván:

– Ön hallgat?

Semmi válasz.

– Honnan e rendkivüli hidegség?

E kérdést mély sóhaj, s gyöngéd női hangon ejtett e szó követé:

– Hidegség!?

– Igen, mert mi másra magyarázhatnám e hallgatást?

– Ön engem gyötör.

– S önnél csak gyötrelmet okozhat a legforróbb szenvedély szózata?

– Nem gyötrelem é az, midőn az emberi érzés két legszentebbje ví

egymással a gyönge nő szivében?

– Én csak egy ily érzést ismerek, s az a – szerelem.

– És anyám?

– A női rendeltetés parancsolja, hogy a hölgy csak férjének s férjében

éljen, s ezenkül más kötelességet ne ismerjen.

– Mily örömest adnék hitelt ön bátorító szavainak.

– Mindent tehetünk, mit akarunk.

– Nem, nem, lelkem titkos szózata azt sugja, hogy az, mire ön

kényszerítni akar, nem helyes, és hogy a szülék haragja nem hint

virágokat gyermekeik életpályájokra. A sziv küzd ugyan a szózat ellen,

de legyőzni nem birja.

– Ön engem soha nem szeretett.

– Már az maga is ellenkezőt tanusít, hogy e nyilatkozat után sem tudok

önre neheztelni. Én ifjuságom első szerelmét áldozám fel önnek, ön

lángszavai kiégeték szivemből azon ifju képét, ki első szóla hozzám a

szerelem édes hangján, melyet szivem akkor oly tisztán értett meg,

mintha minden ige saját viszhangjából született volna. Elégedjék ön meg

ezen áldozattal, mely lelkemet mindenkor terhelni fogja, s ne kivánja,

hogy anyám szivét hálátlansággal sebesítsem.

– De mit tegyünk tehát?

– Türjünk.

– És meddig?

– Mig isten akarja.

– Szent érzelmed még ellenállhatatlanabbul lánczolja hozzád szivemet, de

azért minden áron le kell előitéletedet küzdenem. Enyimnek kell lenned,

habár ég s föld ellenem esküdt is. Nem akarom példádat követni, s

áldozatokkal dicsekedni, miket emésztő szenvedélyemnek hoztam, ámbár

tehetném, mert szemeid egyetlen pillantásaért éltemet is legnagyobb

kéjjel áldozhatnám föl.

– Oh, hiszen ez csekélység! A kedvesért meghalni, oly kéj, melylyel

semmi földi boldogság föl nem ér; de az erényt megsérteni, oly bűn, mely

a legboldogítóbb szerelmi mámort is pokoli kinná változtatja. Ily áron

nem lehet üdvet vásárlani!

– Hideg okoskodó!

– Nevezz bárminek, de ha valódilag szeretsz, ugy meg kell vallanod, hogy

csak igy kell szólnom, és cselekednem, ha valódi szerelemre, mely

becsülés nélkül nem lehet állandó, érdemes akarok lenni.

– De szólj tehát őszintén, mi gerjeszté föl ellenem anyádat? Hiszen ő

eleinte szivesen látszott udvarlásomat fogadni.

– Ne kivánd ezt tőlem.

– Kérlek, kényszerítlek, szólj.

– Ám legyen. Szerencsétlen atyám fényűzés, szerencsétlen vállalatok, s

leginkább egy szivtelen uzsorás ravaszsága által szép vagyonától

megfosztatott. Beteges anyám a hajdani napok bőségét nem feledheti, s

jövendőmet fényesen kivánja biztosítni –

– Oh, hiszen én –

– Engedd folytatnom. Te fényesen léptél föl nálunk, s ez azonnal

hajlandóvá tevé irántad anyámat; de a ki anyagi boldogságban hiszi az

élet minden üdvét öszpontosulni, az szigoruan szokott számolni, s puszta

látszattal nem elégszik meg, hanem a legkielégítőbb meggyőződéshez

folyamodik.

– Mily –

– Ne vádold anyámat, sok példa igazolja bánásmódját, habár a minden

külső tekintetet mellőző szerelem nem bir is nézeteiben osztozni. Ő

hazádban tudakozódott irántad, mit hajdani kereskedési összeköttetései

könnyüvé tettek –

– És?

– Arról vél meggyőződve lenni, hogy ott neved – egészen ismeretlen.

– Meglehet, mert pénzkölcsönökre soha nem szorultam.

– Jószágaid nevei szintoly ismeretleneknek nyilatkoztattak.

– Ez rágalom.

– Ő azt mondja, hogy levelezőiben tökéletesen bizhatik.

– Ugy tehát tévedésen alapulnak e hirek, s onnan származhatnak, mivel

minden jószágimat eladám, a szép Magyarországban akarván letelepülni.

– De –

– Kétkedel?

– Oh, nem! De nehezemre esik tovább szólanom, mert –

– Szólj, ha szeretsz, szólj, mindent, érted: mindent tudnom kell.

– Anyám itt helyben is tudakozódott utánad, és –

– Hogyan?

– Azt hallá, hogy időd nem csekély részét – játékasztal mellett töltöd

el.

– Uram istenem, hiszen ki tartana finom s valódi gavallérnak, ha azt nem

tenném!

– Anyám a játéktól nagyon irtózik.

– De ugyan hová tegyem pénzemet?

– Vannak jótékony intézetek, közhasznu vállalatok, és –

– Még azokra is jut, de e mellett rangomról sem szabad megfeledkeznem.

– Szóval, anyám nincs veled megelégedve, és gyanuval viseltetik irántad.

– Minő gyanuval?

– De én nem hiszem.

– Szólj világosan.

– Ő téged – kalandornak tart.

– Valóban?

– Igen.

– És ez okozza ellenkezését?

– Csupán ez.

– Jól van. Lenke, lelked üdvére kényszerítlek, s mindenre, mit szentnek

tartasz, szólj: szeretsz engem, őszintén és erősen?

– Szivem mélyéből.

– Tehát halld utolsó szavamat.

– Istenért, mit akarsz?

– Figyelj. Ügyes csaló a legvalóbb vád alól is többnyire ki tud búni; de

a becsületes, őszinte ember ritkán birja az alaptalan gyanu mérges

fulánkját kihuzni, mert ezt előitélet szokta az emberek gyarló szívébe

ültetni, s előitéletek ellen magok az istenek is hiába küzdenek. Nekem

sem lehet tehát alapos reményem, hogy elfogult anyádat meggyökerezett

véleményéből kiforgathatom, s azért előbbi tanácsomat ismételnem kell.

Ügyeimet még ma rendbe szedem, s holnap éjjel Pestet titkon elhagyjuk.

– Nem, mindent, de ezt nem!

– A legközelebb városban nőmmé leszesz, s anyád a megtörténtekben

örömest nyugvandik meg, főkép miután rövid idő alatt meg fog

győződhetni, hogy sértő gyanuja alaptalan volt.

– Nem, nem, gondolj mást; ezt nem tehetem, mert e merény életébe

kerülhetne szegény elgyöngült édes anyámnak.

– Jól van, tehát légy visszavonhatlanul enyim, s anyád nem fog többé

ellenkezhetni.

– Oh, istenem, hiszen vétek árán nem szabad életüdvet vásárlani.

– Ah, Lenke, te gyermek vagy, s a gyermeket akarata ellen is

kényszerítni kell boldogságára. Enyémmé kell lenned minden áron.

– Nem – nem – oh – istenem! –

Szivem erősen dobogott, s ismét az ajtóhoz akarék ugrani; de akkor

robogást hallék a komló mögött, s szemeim a lugas szélső nyilása előtt –

Pándy Eleket pillanták meg, ki dörgő hangon kiálta:

– Csábító gazember!

– Hah, nyomorult! – ordítá az, kihez e megszólítás intézve vala, és a

lugasból kirohant.

– Ismétlem: csábító gazember!

– Gyalázatos utonálló, hol találkozunk?

– A városerdő végén.

– Mikor?

– Holnap reggel nyolcz órakor.

– Ott leszek.

– Elvárlak. Kisasszony, szerencsém lesz önt édes anyjához kisérnem;

örvendek, hogy a véletlenség megengedé önt kiszabadítnom.

– De hallgatni fogsz!?

– Mindenesetre.

Elek elvezeté a roskadozó Lenkét, s – Dalmer báró dühösen rohant ki

előttök a kertből. Álmélkodásomból magamhoz térvén, utána akarék

iramodni, s erősen rázám a kert ajtaját, de az be volt zárva, s igy a

kerítés hosszában kelle a ház kapujához sietnem; mire azonban oda

érkeztem, akkor már csak a porfelhőt láthatám, melyet Dalmer és

lovászának sebesen vágtató lovai okoztak. A gaz kalandor tehát ismét

kisiklott kezeim közől.

XXXVI. Föltámadt halott.

Néhány pillanatig határozatlanul tekinték a veszélyes csábító után.

Utána siessek é, vagy a házba menjek? Ez volt az első kérdés, melyet

magam elébe tüzék; első részére azonnal nemmel kelle válaszolnom, mert a

gyors lovakat semmi esetre sem érhetém el; a másikra nézve azonban kissé

hosszabban tusakodtam magammal, mig határozathoz jutottam. Eleinte azt

gondolám, hogy nem ártand Börgernével szólnom; de csakhamar meggyőződém,

hogy ez nem igen sürgetős, részint mivel gyanuja minden veszélyes lépés

ellen biztosítá őt, részint pedig, mivel föllépésem vigyázóbbá tehetendé

Dalmert, s igy könnyebben kijátszhatná ellene intézendő

rendszabályaimat. Ugyanez okból Pándyval sem kivántam most találkozni,

kinek mostani ingerültsége könnyen mindent elronthatott volna, ha vele

körülményesen szóba bocsátkozom. Csak abban állapodám tehát meg, hogy a

párbajt annak idejében a helyszinén meg fogom gátlani, hol egyszersmind

Dalmert hatalmamba keríthetem, a nélkül, hogy zajt kellene ütnöm, mi

mindenesetre csak az ő ügyét mozdíthatná elő, ha nem birnék elegendő

bizonyítékokkal föllépni; mert ki sokáig bitorlotta az előbbkelő

társaságokba vegyülhetést, azt rendesen annyi kimélet ótalmazza, hogy

csak nehezen férhetni hozzá megsemmitési szándokkal. Pándy megjelenését

ezen elhatározó pillanatban épen nem csodálám, mert jól jegyzé meg

segédszerkesztő barátom, hogy legjobb őr a féltékeny szerelmes. Ő

bizonyosan figyelemmel kiséré Dalmer minden lépését, melyet Lenke körül

tőn, s igy e találkozásról is könnyen tudomást szerezhete magának.

Átlátván e szerint, mikép ez uttal itt nincs mit tennem, csöndesen

visszaballagék a városba, s mindenek előtt a segédszerkesztőt akarám

fölkeresni, hogy vele az események ezen ujabb fordulatáról

tanácskozhassam, mit már csak azért is szükségesnek tarték, mivel jól

tudám, hogy Pándy, mint legbensőbb barátja, bizonyosan szólani fog vele

mai kalandjáról.

Utam a városerdőcske elején álló csinos polgári lövészház előtt vezetvén

el, ennek czélszerü elhelyezése eszembe juttatá a budai lövészház

szerencsétlen helyzetét, vagyis inkább fekvését, épen a polgári kórház

szomszédságában, melynek betegeit talán szenvedéseik sem gyötrik jobban,

mint a gyakori lődözések, melyek oly közelről durrognak füleikbe, mintha

magok is tettleges részt vennének ezen különben meglehetősen lovagias

mulatságban. Egyébiránt valamint minden ügynek két, azaz jó és rossz

oldala van, ugy e fonákságot is bizonyosan alapos okokkal tudná a

jóravaló ügyvéd menteni; én legalább igy hiszem a kérdéses lövészház

sajátszerü elhelyezését jóra magyarázhatni. Köztudomásu, mikép gyarló

századunkban az anyagi élvezetet és mulatozást mindenek fölött

hajhásszák az emberek, hogy iszonyu nagy szellemi és közjóra törekvő

fáradozásaikért magoknak némi nagyon is illő és igazságos kárpótlást

szerezhessenek. Azt is tudjuk azonban mindnyájan, mikép a nevezett

városban, emberi emlékezet óta közös a panasz, hogy az ottani élet

nemcsak szerfölött csöndes, hanem egyszersmind meglehetősen unalmas,

elannyira, hogy a fűnek növését is hallhatná az ember fényes nappal, ha

a harangok zúgása, és targonczások s bérkocsisok kedélyes szóváltásai az

ünnepélyes csöndet néha jótékonyan meg nem háborítanák. A kedvtöltés

ilyetén pangó állása a lakosságnak természetesen mindig szerfölött

visszatetszett s egyáltalában nem volt kedvére; mivel azonban egész

nagyszámu lakosság kedvét, szerénység szűk korlátai közt is, magosra

lobbantani oly erős dolog, hogy ily óriási munka alatt bizonyosan a

legjobb kedvü, s még jobb szellemü polgárok erős vállai is

megrokkannának, tehát legalább az határoztatott már jó idő előtt, hogy e

tekintetben a szegény betegek, vagy betegszegények szomoru sorsát

hatályosan enyhíteni kell, mivel a szenvedő emberiség mindenesetre

nagyobb tekintetet és figyelmet érdemel, mint a nem szenvedő. Sőt mi

több, ezen üdvös határozat nemcsak szokás szerint papirra tétetett,

hanem kivételkép, és ellenére a százados szokásnak, még valósággal

foganatosítatott is. Ennélfogva a kórház mellé lövészház építtetett, s

most nappal lődözések, éjjel pedig vig dalok és harsogó áldomások

mulattatják a boldog betegeket, kik e szerint nem kénytelenek többé

fájdalmaikon kivül még bosszantó unalommal is viaskodni. Ime, nemcsak a

botnak, hanem minden fonákságnak is két vége van.

Tovább akarám még gondolatimat ezen nem annyira mulattató, mint érdekes

tárgy fölött folytatni, midőn rögtön e kiáltás szakítá meg gondolatim

fonalát:

– Nagyságos uram, kérem, alázatosan, csak egyetlen szóra.

Föltekinték, s egy vastag asszonyt pillanték meg magam előtt, ki

csipőjére tevé húsos ökleit, hogy lélekzetvételét valamennyire

könnyíthesse.

Nagy szemeit rám mereszté, s meghitten kérdé, száját mosolyra huzván:

– Nem ismer már, nagyságos uram?

Hangja és termete azonnal eszembe juttaták, hogy ez azon derék

asszonyság, ki csecsemőket tart kosztban, s kinél Eszter vagy Beattini

grófnő kis fiát láttam.

– Dehogy nem! – felelém tehát, s szemeimet kérdőleg függesztém a nagy

hústömegre, mely annyira terjedt már, hogy alig fért meg fényes bőrében;

valóban, a természet remekelt, midőn ezen egyénen bebizonyítá, hogy

mennyire lehet az emberbőrt kiterjeszteni.

Az asszony ismét megszólalt:

– Egy kis ujságot tudok.

– Halljuk hát.

– Méltóztatik még emlékezni nálam tett látogatására?

– Igen.

– Most is vannak ám kis kosztosaim, még pedig fölös számmal.

– Isten legyen irgalmas árva lelköknek, sorsukat nem irigylem.

– Eh, kis gyermeknek minden jó, mert jobbat úgy sem próbált még, aztán

sok helyen bizony oly jól sem bánnak velök, mint én.

– Meglehet, de ehhez semmi közöm; ön ujságot említett.

– Igen ám, hát emlékszik-e még nagyságos uram, a kis zsidó fiúra, kit

nálam látni méltóztatott?

– Igen.

– Legjobb kosztosomra?

– Igen.

– Kit elvittek tőlem?

– Igen, igen.

– Nyomába jöttem.

– Valóban?

– Olyan igaz, mint hogy tulajdon lábaimon állok itt.

– És hol?

– Nem messze innen, a holló-utczában.

– Bizonyosan tudja ezt?

– Oly bizonyosan, valamint azt, hogy bizonyosan a világ végén sem lesz

oly jó dolga a kis porontynak, mint nálam.

– És kinél van?

– Szegény özvegyasszonynál.

– A ház száma?

– Azt nem tudom.

– Vezessen engem tüstént oda.

– Az nem szükséges, csak tessék a hollóutcza baloldali szögletházába

menni, s a kapu alatt az első egyetlen ajtót benyitni.

– Köszönöm.

– Szivesen.

– De még egyet.

– Méltóztassék.

– Saját szemeivel látta ön a gyermeket?

– Nemcsak a gyermeket, hanem magát az anyját is.

– Hogyan?

– Igen ám.

– Hiszen az meghalt.

– Bajosan hiszem, mert a kisértetek csak éjfélkor szoktak barangolni; én

pedig épen most fényes nappal láttam azon szép asszonyságot, ki nálam a

kis Móriczot gyakran meglátogatta.

– És hol látta ön?

– Hát a gyermeknél. Foltozni való apró ruhát vittem azon

özvegyasszonyhoz, mert én már nem látom az apró öltéseket, s ott láttam

az anyát gyermekével együtt.

– Nem ismerte önt meg?

– Nem, mert csak fiával játszogatott, én pedig hamar odébb állottam,

nehogy talán valamikép visszakivánja az előre lefizetett kosztpénzt.

– Még egyszer köszönöm a tudósítást.

– Szivesen.

– Ha valónak találom e hírt, meg fogom hálálni.

– Oh, hiszen nem azért mondottam, hanem mivel nagyságod érdekkel

látszott a kis fiú iránt viseltetni, s mivel épen véletlenül

találkoztunk, tehát –

Utolsó szavait már nem hallám, mert lehető gyorsasággal sieték a

megnevezett ház felé, remélvén, hogy talán még ott lelhetem azon

asszonyt, kit a hízás mintapéldánya Eszternek vélt.

Alig hihetém ez állítás valóságát, és inkább azt hivém, hogy vagy a

személyben csalatkozott, vagy hogy nem Eszter volt az, ki nála és most

az özvegynél a kis fiút meglátogatta, mert Eszter halálában még nem

mertem kételkedni, minthogy az orvos tulajdon szemeim láttára írta meg a

halotti bizonyítványt, és ugyan ki merészelhetné ezen urak

csalhatatlanságát kétségbe vonni?!

Sieték tehát mielőbb czélhoz jutni, hogy bizonyosságot szerezhessek

magamnak, mert ha Eszter csakugyan élne, úgy frigyest nyerhetnék talán

benne azon kalandor ellen, ki már annyi nőszívet tiprott el, hogy méltán

a nőktől lehetne büntetését elnyernie.

A holló-utczát könnyen föllelém, mert alig van Pestnek oly zuga, melyben

többször megfordultam volna, s a sarokházat sem lehete elhibáznom,

melynek kapuja alatt egyetlen ajtó nyilt. Bizonyosan ez azon hely, hová

utasítatám, gondolám, s az ajtót kopogtatás nélkül nyitám meg, hogy a

benlevőket annál készületlenebbül lephessem meg.

Csöndesen beléptem, szemeimet hirtelen végig jártatám a parányi

szobában, de várakozásomban szerfölött csalatkozám: az egész szegényes,

de példás tisztaságú szobában csak egyszerű öltözetű középkoru asszonyt

láték, ablak előtti kis asztalnál ülve, és szorgalmasan varrogatva.

Alkalmasint csalatkozám, gondolám első perczben, de néhány darab

gyermekjáték, s tiszta ágyacska legalább ismét megerősítének némileg

abban, hogy talán mégis jó helyen járok. Már tudakozódásra akarám

megnyitni ajkaimat, midőn hirtelen eszembe villant, hogy az asszonynak

parancsa lehet, minden nyomozást szárazon visszautasítni, s azért

cselhez folyamodást határoztam, mely mellett épen semmit nem

koczkáztattam és csodálkozást szinlelve szólék:

– Elment már?

Az asszony végig mért szemeivel, s kérdésemet ekkép viszonzá:

– Kicsoda?

– Hugom.

– Huga?

– Igen, a kis Móriczczal.

– Bocsánat, – szóla most kissé nyájasabban az asszony, – de nem volt még

szerencsém önt látnom, és azért –

– Ah, értem, legyen ön nyugodt, hugomnak nincs előttem titka; csak

tegnap érkezém Pestre, s ő megigéré, hogy ma meg fogja nekem mutatni

fiacskáját.

– Fiát?

– Igen, a kis Móriczot.

– Lám, ezt előttem titkolá.

– Hogyan?

– Nekem azt mondá, hogy nővérének fia a kis Móricz.

– Úgy? Reménylem, – tevém hozzá ravaszul, – hogy ön nem fog bizalmammal

visszaélni.

– Oh, kérem, a világért sem!

– De ez megfoghatlan! Hugom engem ide rendelt, s nem várt be. Ugyan hová

ment?

– Csak azt mondá, hogy sétálni viszi a kis fiút kocsin, és délután

pontban három órakor ismét visszahozza.

– Ah, hiszen úgy jól van! bizonyosan szállásomra vitte, s ott kívánt

engem meglepni, hogy háborítás nélkül cseveghessünk, mert már több év

óta nem láttuk egymást, s ő azóta sokat szenvedett. Sietek hozzá,

ajánlom magamat.

– Alázatos szolgálója!

– Aztán el ne árulja ön magát előtte, hogy szerencsétlen titkát tudja.

– Isten mentsen!

Ezzel a szobát s házat elhagyám, s utamat gondolatokba mélyedten

folytatám a belváros felé, mert annak hallása, hogy nem a kis Móricz

anyja, hanem ennek nővére volt az, kit a vastag kosztadóné látott, ismét

megerősíte azon véleményemben, hogy Eszter csakugyan meghalt, s e

szerint nem föltámadt halottal kellett volna találkoznom. Egyébiránt

erősen elhatározám, hogy délutáni három órakor mindenesetre szólani

fogok vele.

XXXVII. Két Terka és egy liba.