– Tudjátok, hol áll a Radlwirthshaus?
– Hogyne tudnók!
– Ismeritek Móricz zsidót?
– Meghiszem!
– És mégsem bíztok bennem?
– Mi a neved?
– Nevem?
– Igen.
– Még nincs.
– Furcsa.
– Csak kezdő vagyok, de iparkodni fogok, hogy nevet szerezzek magamnak.
– Fiuk, mit gondoltok?
– Nem ártana ugyan, ha többen lennénk, ha az osztozás nem fájna.
– Nem kívánok osztozni, csakhogy valami kemény munka által böcsületes
nevet szerezhessek magamnak.
– Már ha a tisztelettel beéred és díjat nem kívánsz, úgy eljöhetsz; de
legyenek ám fogaid és körmeid, mert könnyen megeshetik, hogy szükségünk
lesz rájuk.
– Én mindig föl vagyok készülve, – mondám kérkedve s pisztolyaimat
mutattam, mi egészen meggyőzé a zsiványokat, hogy bennem hozzájok
egészen méltó társra akadtak.
Ezután tudaták velem a gaz merény óráját s azon helyet, hol össze kelle
gyűlnünk; magát a rablás helyét nem mondák meg, azt állítván, hogy magok
is csak az utolsó pillanatban fogják azt megtudni annak küldöttjétől, ki
őket kibérlé; kinek nevét azonban szinte nem mondák meg, tudakozni pedig
nem merém azt, hogy valamikép gyanut ne gerjeszszek magam ellen.
Reménylém egyébiránt, hogy mindez majd világosságra fog jőni a
meghatározott órában, sőt legroszabb esetben is legalább meggátolhatom a
gyalázatos merényt, melynek megakadályozására más úton alig sikerült
volna hatályosan föllépnem.
A bitóvirágok bizalmas kézszorítással távoztak s én is csakhamar követém
őket, miután a középkorú férfi még egyszer kínálá írásbeli szolgálatát,
a fiatal hölgy pedig legalább tizenegyszer kacsintott felém, a nélkül,
hogy igéző szembeszédére válaszoltam volna.
XXXIII. Kártya és istenítélet.
Elhagyván a tarka macska oduját, vigyázva ereszkedtünk le a hegyről,
mert most még veszélyesb volt az út, mint fölfelé, minthogy egyetlen
hibás lépés mulhatlanul életünkbe vagy legalább valamely ép tagunkba
kerülhetett volna. E közben kérdém vezetőmet: ismeri-e közelebbről a
most látott betyárokat? Ő erre azt válaszolá, hogy az öreg ember és
felesége régi orgazdák, kiknél sok lopott jószágnak jutottak már
nyomába, a többiek azonban ránézve mind új emberek, kivevén a középkorú
férfit és kísérőnéjét, kiket már hajdu korában ismert. Ezen férfi
történetét oly érdekesnek lelém, hogy ismétléseért bocsánatot reménylek.
Robincsek tiz éves korában hagyá el szüléit s tizenkét testvérét és a
síkföldre ereszkedett hegyei közől, görbe bottal s öblös vászon
táskával, melybe még sokkal több kenyér fért volna, mint mennyit a
falusi és városi házak ajtai előtt összeszerezhetett. Éhségét azonban
mégis megenyhítheté; mert az apai házban eléggé megszokta már a
nélkülözéseket. Az első városban, hol iskolákra talált, szobaseprőnek
jelenté magát s így a bejárás csakugyan megengedteték neki, főkép miután
tettleg bizonyítá be, hogy nemcsak a seprőt, hanem a hasábfát is jól
tudja kezelni s illő melegségben birja az iskola kemenczéjét tartani;
mire egyébiránt nem nagy munka kellett, mert a fiúkat különben a bot és
vesző úgyis annyira megriasztotta, hogy a szoba illő melegségét könnyen
feledhették. Ezenkívül a tanító konyhájában buzgón segített mosogatni és
koppasztani s ezen példás készsége következtében tanulásra is engedelmet
kapott mellesleg és így három esztendő alatt az első iskolán csakugyan
szerencsésen áthatott, miután burgonyakapáláskor derekasan bebizonyítá,
hogy már magosb tanulmányokra is elég erővel bír. Ezen úton tizenegy év
alatt szerencsésen befejezé a hat évi tanulói pályát és főiskolába ment,
hol kezeiről a kormot lemosá, ócska keztyüt vett néhány megtakarított
fillérén s mások tanítását vállalá magára, hogy ez úton kipótolhassa
egyszersmind, mit eddig a tanulásra nézve elmulasztott. Ezen pályán igen
dicséretesen haladott, mert a gyöngéd anyák intéseit szigoruan követé s
egyáltalán nem iparkodott a szeretetreméltó úrfiakat és egyszersmind
született tekintetes urakat tanulás által megerőltetni. E modoránál
fogva oly jóra változott ügye, hogy midőn fogait hófehér hegyes
ludtollal tisztogatá, ezen működést senki nem tarthatta puszta arszláni
szemfényvesztésnek, hanem mindenki tökéletesen meg lehete győződve, hogy
valóságos hús akadt meg fogai között.
Ilyetén boldogsága csakhamar tetőpontot ért, mert tudományos
pályafutásának utolsó éve felé fényesen bizonyítá be, mikép ő nem
egyoldalú fél ember s annál fogva nemcsak a gyöngéd anyák parancsának
tud engedni, hanem a keményebb s hevesb természetű atyák kívánságai
iránt is illő tisztelettel képes viseltetni. Azon házban ugyanis, hol
tanítói szerepet játszott, a szobaleány eléré már azon kort, melyben a
szív hangosan kezd szelid érzelmekről szólani, mind tavaszkor a
csalogányok s tavak zöldnadrágos lakosai. A szobaleány igen hűséges és
példás ragaszkodású cseléd vala, mely két ritka tulajdonsága valóban
ritka jutalmat érdemle. A háziúr gyöngéden figyelmezteté a tanítót e
sajátszerű körülményre s ez mélyen hajlott meg a nyomós okok előtt és
oltárhoz lépvén a csinos szobaleánynyal, csakhamar boldog férj s még
boldogabb apa lőn és ismerősei nem tudák magokban elhatározni, hogy a
boldog férjet vagy deli menyecskét kelljen-e inkább sajnálniok s végre
mindketten abban állapodtak meg, hogy mind a kettőt gyomrukból
sajnálták; mert hiszen ha gyűlölni szabad gyomorból, mikép mondani
szokás, úgy szeretni vagy sajnálkozni is nemcsak szívből, hanem
gyomorból is lehet.
Eddig csak fáradozott az érdemes tanító úr, elhatározá tehát, hogy most,
illő kárpótlásul lehetőségig örvendeni fog az életnek és e határozatát
csakugyan teljesíté is. A volt szobaleány ugyanis hűségéhez mért évpénzt
huzott s boldog férje gondosan ápolá abból kedves testét s néhány évig
igen jól érezte magát s kimondhatlan örömet lelt egyetlen kis leányában,
ki menyegzője ötödik évnapján már ritka szépség jeleit sejteté arczának
minden vonásában. Ekkor azonban jóltevője hirtelen meghalt s az eddig
pontosan kijárt évpénz rögtön elmaradt és új jövedelemforrás nem akart
minden munka nélkül nyilni, ámbár az egykor oly rendkívül boldog férj
most már nemcsak szerelmét, hanem kezeit is igen hatályosan érezteté
szeretett nejével, miből ez méltán következtetheté, hogy ily sulyos kezű
férj valóban sokat dolgozhatnék, ha azt születése és méltósága engedné,
mikép ezt Robincsek úr elég gyakran mondá, mit épen nem lehet neki bűnűl
tulajdonítani, mert hiszen rég elfeledheté már, hogy egykor saját bőre
volt csizmájának talpa s vászon táskájának ürességét gyakran vajmi
sajnosan érzé testének azon része, mely táplálékot készít a tagok
részére.
Ezen szomorú állapotban hallá, hogy bizonyos uraság igen kedvező
feltételek mellett, nevelőt keres egyetlen reménydús csemetéje és
illetőleg fia számára, ki már számos tanítót fárasztott ki. Ezen
állomást tehát elnyerni törekvék, mert tapasztalásból tudá, hogy ott,
hol a böcsületes tanító kifárad, a könnyű lelkiismeretű nevelőnek
tulajdonkép semmi dolga sincs és mégis nagy jutalomra számolhat.
Törekvése nem maradt óhajtott siker nélkül, ő nevelője lett bizonyos –
Elek úrfinak s mellette mindenek előtt a lovaglást tanulta meg, mit
nemsokára a kártyázás és ivás könnyű mestersége követett. Tőle ellenben
azt tanulta az úrfi, hogy ámbár huszonnégy órából áll a nap, mégis
minden haszon és fáradság nélkül el lehet azt tölteni s a mellett még az
unalmat is száműzhetni; mely utolsó körülmény maga is megérdemlé azon
tetemes díjat, mit a jeles nevelő minden évnegyedben pontosan
nyugtatványozott s ez által a kedves szülék tökéletesen meggyőződhettek,
hogy a régi család utolsó nemes sarjadéka csakugyan nevelésben, még
pedig drága s következésképen igen jó nevelésben részesül, minthogy csak
az olcsó húsnak híg a leve.
Bizonyos kis ártatlan időtöltés, mely csaknem életébe került egy fekete
czigány fiúnak, tanácsossá tevé, az úrfit kissé külföldre utaztatni s
ily jeles nevelő társaságában, ki ellen Elek úrfi egyszer sem
panaszkodott, nemde tökéletes megnyugvással eszközölhették azt a gyöngéd
szülék?
A történeti hűségnek azon őszinte vallomással tartozunk most, hogy
külföldön nemes vetélkedéssel tanult nevelő és növendék, még pedig
mindent, mit kerülniök kellett volna s különösen a kártyajáték volt az,
melyben mindketten oly haladást tettek, hogy minden titkait kiismerték,
mely szép tudományuk gyakran víz felületére emelé életsajkájukat, midőn
a hazai küldemények elmaradtak s az adósságok terhe elmerüléssel
fenyegetődzött.
Végre azonban mégis visszatérésre kelle úti kürtjüket megfúniok, mert
hazulról minden küldemény elmaradt s a kártya titkait mások is ismerték,
minélfogva nem lehete mindig egyenlő sikerrel működniök: különben pedig
remélheték, hogy az új körökben majd ismét hatályosabban fogják ezen
mesterségöket gyakorolhatni.
Haza térvén, dús tapasztalásokkal terhelten, a szerető szülék
örömkönyűkkel köszönék meg a derék nevelő buzgó fáradozásit, miknek
következtében most már annyira megnőtt egyetlen reményök bajusza és
szakálla, hogy bátran szabhatott törvényeket, miknek súlyától neki
természetesen nem kelle félnie, valamint az apa sem tartozik
gyermekeinek haragjától megrettenni.
A nevelő tehát kifizettetett s visszatért Budapestre, hol azonnal nejét
iparkodék fölkeresni, kiről tizenegy év óta szót sem hallott, kit
azonban jelentkező köszvény s egyéb apró mellékbajok ezentúl igen
kívánatos házibutorrá tehettek. Törekvéseinek rövid idő mulva sikerült a
feledett nőt s szép fiatal tizenhatéves leányát föltalálni, kik örömmel
fogadták a megtért juhot, habár farkasbőrben jelent is meg közöttük,
noha a nőnek elég oka lehetett volna a hosszas hallgatás, távollét és
minden – pénzküldemény elmaradása miatt igazságosan panaszkodni. Azonban
a férj súlyos ládával jelent meg s ez megengesztelheté a nő méltó
neheztelését; a fiatal leány romlatlan szíve pedig kendőzetlen örömet
érze atyjának visszatértén s a viszonyok körülményesb bonczolgatásába
épen nem bocsátkozott. Miből éltek a családfő hosszú távolléte alatt?
azt a férj nem puhatolá, mert ő sem szeretett volna azon kérdésre
felelni, hogy ő ugyanazon idő alatt mikép élt. Egyébiránt azzal is
vigasztalhatá magát, hogy az égi madarak és mezei liliomok is megnyerik
a szükséges táplálékot és ruházatot s ennélfogva a házasélet megújult
örömeit darab ideig semmi nem háborította, főkép miután a nő a
köszvényápolásban napról-napra nagyobb ügyességgel tünteté ki magát.
Azonban írva van s mindennapi szomorú tapasztalás tanítja, hogy e silány
világon a vég nélküli boldogság titkát még egy halandó sem födözte föl.
Robincsek úr pénze fogyni kezde s tanítványához folyamodott; ámde a várt
pénz helyett az atya súlyos átkát nyeré válaszul, azon hírrel együtt,
hogy hajdani tanítványa eltünt, véres gyanú által terheltetve s hogy
elfajulását a rossz nevelés okozta. Így szokott az történni, saját
hibáink okát mindig másban szeretjük keresni s mást feddünk akkor, midőn
magunkat kellene skórpiókkal ostoroznunk!
Robincsek tehát szorgalmasan kártyázott s néha nyert ugyan, de a
veszteség csakhamar mindig kétszeresen nyelé el a gazul gyűlt
pénzhalmazt s nem volt-e természetes, hogy a veszteséget vissza kívánta
szerezni? Folyvást játszott tehát, adósságot adósságra halmozott, lelkét
szeszes italokkal kábítá el, nejének s gyermekének ruháit eladá s a
megbetegült asszonyt a legszükségesb tápláléktól is megfosztá. A háznál
egyetlen fillér sem volt többé, az anya halállal küzdött s fájdalmait
csak vízzel enyhítheté és a férj mennyre-földre esküvék, hogy ma éjjel
játszani és nyernie kell, habár felesége utolsó párnájából kellene is
pénzt szereznie. Leánya térdein könyörge, hogy inkább munkával
iparkodjék néhány garast szerezni gyógyszerre s legszükségesb
táplálékra, mivel ő nem távozhaték anyja ágyától. Ekkor a mámoros férj
megragadá a leány karját s rémítés és rábeszélés, párosulva szeretett
édes anyja halálos veszélyével, kit megmenthetni vélt, annyira
megfoszták eszméletétől a szép leányt, hogy néhány óranegyed mulva
tetemes pénzösszegnek jutott birtokába az embertelen apa, melylyel
azonnal játékasztalhoz siete, egyetlen fillért sem hagyván a leány
kezében anyja fájdalmainak enyhítésére. A boldogtalan leány haját tépve
s félőrülten futott anyjához, de csak – holttestét lelé. A halál
megmenté őt a legiszonyubbnak hallásától s másnap a Duna hullámaiból
fogták ki a szerencsétlen hajadon holttestét és anyjával egy sírba
fekteték.
Ugyanazon éjjel az egész iszonyú bűndíjt elveszté a kártyaasztal mellett
a gaz férj s azóta lelkivád és folytonos ivás elméjét eltompíták és mint
íráshamisító tengeti nyomorú napjait, oly elvetemült némber
társaságában, ki korlátlanul uralkodik fölötte s embertelen zsarolással
bünteti őt ocsmány vétkeiért.
Kell-e mondanom, hogy ez azon férfi, ki Sobrit nevelé?!
XXXIV. Kosztosvadász.
Másnap, Háni által megtudván, hogy Dongai grófnő csakugyan nem utazott
el, ez iránt megnyugodtam és segédszerkesztő barátom fölszólítására
Börgernéhez indultam, kit Dalmer iránt föl akarék világosítani, hogy
könnyenhívőségének áldozatul ne essék.
Az utczán szokás szerint élénk zaj uralkodék, mint mindig s csak azon
egy különbséget vehetém észre, hogy az utczaajtókon és kapukon függő
czédulák előtt többnyire falusi urak és asszonyságok állottak, apróbb s
nagyobb fiúkkal. Talán valamennyi falusi úr és asszonyság Pestre
szándékozik költözni? Isten mentsen, hiszen akkor a háziurak oly magasra
emelnék a házbért, hogy mindnyájan házat venni kényszerülnénk, ha
szerencsétlen erszényünktől ily iszonyú merény kitelnék, vagy legalább
is csőd alá jutnánk, ha böcsületes ember is tudna oly nagy adósságokat
csinálni, hogy utóbb felét sem birná visszafizetni. Tehát miért olvassák
ezen hirdetményeket?
Az iskolai év most veszi kezdetét s így itt van ideje, hogy azon ifjak,
kik a falusi és kisvárosi tudás szerény forrásait már tökéletesen
kimerítették, most a nagyvárosi tudományok tengerét bocsássák lelköknek
szomjas torkába. Mivel azonban e nemes szomj, bármily dicséretes is
különben, az emberi testet nem bírja kielégíteni, igen természetes, hogy
a szellemi eledel mellé anyagi táplálék is kívántatik, még pedig habár
nem mindig illő minőségben, de legalább minden méltányos várakozásnak
megfelelő mennyiségben, mert a foltot varrás tartja meg a nadrágon, a
lelket pedig anyagi táplálék ragasztja a testhez, ha bizonyos német
bölcsésznek hitelt szabad adnunk, ki e tárgyról egykor igen elhiresült
nevezetes értekezést írt, vagy legalább írhatott volna.
De megérdemli talán a tárgy fontossága, hogy kissé körülményesebben
szóljunk róla s mindenkivel tudathassuk: mikép jutnak anyagi táplálékhoz
fiatal hazánkfiai Budapesten, miután azt már úgyis mindenki tudja, hogy
miért nem hízhatnak meg szellemileg is oly mértékben, mint testileg.
Mindenek előtt tudnunk kell, vagy legalább lehet, mikép Pesten csak úgy,
vagy talán még nagyobb kényelemmel létezik mindenféle vad, mint meztelen
síkon, vagy bokros erdőben. Vannak suhogó röptű vagy léptű szalonkák,
melyek rút hinárba csalogatják az embert, ha este szalonkázni barangol
és nem bir még elég tapasztaltsággal; vannak arszlánok, tigrisek,
páviánok és sikoránok, melyek bömbölve bolyognak föl és le, keresve, kit
fölfaljanak; vannak hajdani erdei jogaikban büszkélkedő medvék, miknek
semmi mozdulásra nincs kedvök s azért semmi jónak sem tudnak örvendeni
és mindenesetre csak tunyán morognak; vannak lajhárok, melyek lábukat is
röstellik fölemelni, habár a város legszebb helyét tartják is elfoglalva
s unalmas tekintetökkel mindenkit boszantnak, ki az úri-utczán végig
sétál; vannak rókák és rókánál rókábbak, melyek mindenütt gyanakodva
szaglálódnak, ámbár épen ők terjesztik a legkiálhatatlanabb bűzt; vannak
ordas farkasok, melyek erőtlen mérgökben iszonyúan vonítnak; vannak
nyulak, melyek gunyolódva ágaskodnak föl s fenyegetőzve hegyezik hosszú
füleiket papiroson, de azonnal elfutnak, mihelyt férfi tekintetével
találkoznak gyáván pislogó szemeik; vannak piszokban felnőtt patkányok,
melyek mások nevét s becsületét titokban aláásni iparkodnak, hogy
mindent magokhoz vonszolhassanak a bűzhödt folyadékba, melyen kívül élni
sem tudnának; s vannak nagy bölcseséggel puffaszkodó baglyok, melyek
mérgesen huhognak a világosság ellen, mivel gyönge szemeik a napfényt
nem birják kiállani.
Ha már vad oly mennyiségben találtatik Pesten s illetőleg Budapesten,
könnyen gondolhatni, hogy vadászokban sincs hiány, kik gyakran bakot
lőnek ugyan, de azért mégsem akarnak hasábozott puskájoktól megválni,
mivel a lőpénz igen jövedelmes. Így vannak hírvadászok, kik rejlő
bokorból iparkodnak mások jó hirnevét agyon bicskázni, vagyis
lepuskázni, minthogy magok sem bírnak efféléhez jutni; vannak
pénzvadászok, kik magát a megtestesült lehetlenséget is tönkre teszik és
gyakran még a hatvan éves uzsorást is megcsalják; vannak szívvadászok,
kik iszonyú pusztításokat vihetnek véghez, ha – ezüst golyókkal töltik
meg fegyvereiket; vannak tudós czimet hajhászó vadászok, kik azt hiszik,
hogy tudós parókáikkal hosszú füleiket eltakarhatják; vannak
ebédvadászok, kik úgy vélekednek, hogy mivel nekik soha ki nem
elégíthető jó gyomruk van, mások is elég jó vasgyomorral birnak ízetlen
társaságuk eltűrésére, vannak – de patvar vigye a sok veszélyes és
szemtelen vadászt, én csak a legjámborabb vadászokról kívánok ezúttal
szólani, kik csupán ártalmatlan fojtással lődöznek és tilosba épen nem
mennek.
És ezek az úgynevezett kosztosvadászok, kik október elsején űzik
mesterségöket, midőn tudniillik falusi ifjak fővárosunkba és az erdei
szalonkák a budai hegyekbe érkeznek.
Ki ne tudná, hogy Budapesten sok ember ugyancsak panaszkodik a magyar
ifjuság ellen és úton útfélen legkíméletlenebb kifakadásokkal tetézi a
haza reményeit. Ámde a tapasztalt kereskedők ezt mondják: a ki ócsárol,
az vásárol. Így van ez a panaszkodóknál is. Alig közelít az iskolai év
kezdete s azonnal rendes hajtóvadászatot tartanak a magyar ifjúságra; de
koránsem pusztítási szándékból ám, hanem csupán azon félreismerhetlen
nemes vágytól ösztönözve, hogy őket minél nagyobb számmal saját édes
családjok kedves tagjaivá tehessék, természetesen jó pénzért, mert
hiszen a szent koporsót sem őrizték ingyen, a mint mondani szokták.
Szeptember vége felé nagy tisztogatás van az ily vadászok szállásán s a
családfőnek annyi lótása-futása, hogy isten a megmondhatója!
Egyébiránt a kosztosvadászokat négy osztályba sorozhatni, miket ezennel
röviden és mégis lehetőleg jellemzetesen leírni iparkodom.
Az első osztálybeliek nagyban űzik a vadászatot, számos kényelmesen
butorozott szobát tartanak és minden hirlapokban többször egymásután
jelentik, hogy nálok «jó házból» származó ifjak mindennel elláttatnak s
hogy a családban a társalgási nyelv «franczia». Hogy az effélén azután
kapva-kapnak a vidéki pénzes szülék, az nagyon természetes, mert így
biztosan remélhetik, hogy fiaik egy kissé megfrancziásodnak s egy kissé
elnémetesednek, következéskép idővel hatalmas támaszai lehetnek a magyar
hazának. Ezen vadászok rendesen oly jól birják magokat, hogy gyalog
emberrel szóba sem igen állanak.
Az anyatermészet szabályai szerint az első osztályt nyomban nem a
harmadik, hanem második osztály követi. Ennek vadászai már csak czédulát
függesztenek a házkapura, melyben jelentik, hogy nálok becsületes ifjak
minden szükségessel elláttatnak. Itt nem uralkodik ugyan a franczia
nyelv, hanem a házi kisasszonyok igen szépen zongoráznak, minélfogva az
ifjak szép haladást tehetnek a zongorázásban, sőt énekelhetnek is, ha
kedvöket nagyobb mértékben kimutatni kívánják. Itt gyakran igen gyöngéd
viszonyok fejlenek ki, miknek többnyire házasság lehetne illő vége, ha a
szülék úgy akarnák járni, mikép szeretett fiaik fújják.
A harmadik osztálybeli kosztosvadászok már sokkal szerényebbek a
fönebbieknél és sem irásban, sem nyomtatásban nem mernek bízni, hanem
sorra járják a vendégfogadókat és ott a bérszolgákkal «értekeznek». Ezen
értekezés kevés szóból és annál több igéretből áll. A kosztosvadászok
ezen faja minden száz forinttól, melyet az ifjú fizetni fog, rendesen
két forintot fizet a bérszolgának, vagy hajhásznak s így bötűértelem
szerint drága pénzen veszi meg a magyar ifjakat, kik ellen oly
igazságtalanul zugolódni szoktak. Itt már ritkán van ugyan zongora és
házi kisasszony, de kárpótlásul az étel valamicskével rosszabb, mint az
előbbi két helyen, ámbár a csinos háziasszonyka mindent elkövet, hogy
kosztosai meg legyenek elégedve.
Végén csattan az ostor, – most jő a negyedik osztály. Az ebbe tartozó
kosztosvadász nem akar hirdetésre, bérszolgára vagy hajhászra költeni,
hanem mivel különben is nagy barátja a mozgásnak, szépen kisétál
szeptember utolsó napjaiban a kerepesi, üllői, vagy soroksári sorompó
elébe s ott kimondhatlan kandisággal jártatja végig szemeit az
országuton.
Minden emelkedő porfelhő, ha tudniillik poros, és nem sáros az országút,
reményszikrát gyújt szivében s úgy látszik, hogy valakire várakozik.
Valóban úgy van. Most poros hintó érkezik, melynek nagy bakkosara úgy
meg van rakva ládákkal és ágyneművel, hogy a négy igásló alig bírja
terhét; a lobogós ingű kocsis pedig nem igen akarja a szegény párákat
nógatni, hogy magokat kissé kifúhassák s a városban, az uraság
böcsületére, úgy tettethessék magokat, mintha bizony ügetni is tudnának,
ha attól nem tartanának, hogy a rázós kövezet kárt tesz majd az
uraságban, vagy ócska hintajában. A hintóban vaskos úr ül, öblös pipából
terjedelmes füstoszlopokat eregetve s mellette és előtte négy
reményteljes ifjú, kiket Pesten óhajt iskoláztatni, hogy nemcsak
tudományokban, hanem műveltségben is ugyancsak gyarapodjanak. Az ifjak
kissé soványak, mert tanulás és növés derekasan meghúzta őket; azonban
csak lélekben hízzék az ember s a test terjedelme azután nem nagy
figyelmet érdemel; különben pedig a tekintetes czím utóbb ugyis meg
fogja őket hizlalni, mire kedves édes atyjok élő például szolgálhat.
Alig pillantja meg a lelkes kosztosvadász e hintót, mely alkalmasint
annak párja, melyen Ádám apánk a paradicsomból kiutazott s ezen
ünnepélyes alkalom előtt hihetőleg számos éven át békésen bírt kizáró
tulajdona volt az aprómarháknak, melyek födelén legalább a görény és
menyét ellen meglehetősen biztosítva voltak, – azonnal tudja, hányat
ütött az óra és ugyancsak czélba veszi, mert négy szalonkát egy lövéssel
leteríteni nem épen könnyű, de négy kosztost egy fészekből egyszerre
elfoghatni, épen oly roppant szerencse, a minő csoda és valóságos
ritkaság.
A kosztosvadász leveri a port kurtaszárú csizmáiról, vékony lábszáraihoz
tapadt nadrágáról, sovány kucsmájáról s homlokát megtörli, vagy előbb
homlokát s azután csizmáit törli meg, a mi tulajdonkép mindegy s azután
száraz torkát köszörüli és a kocsisnak int, hogy állapodjék meg.
– Nem fizetek! – kiált mogorván a tekintetes úr, azt gondolván, hogy
vámot akarnak tőle követelni, mivel épen a sorompó előtt vannak.
– Kérem alázatosan, – szól mély tisztelettel s kucsmáját igazgatva a
megrettenést nem ismerő kosztosvadász, – nem vagyok én vámos, hanem nagy
szolgálatot kivánnék a nagyságos úrnak tenni.
Erre a lovak megállapodnak, a gyeplő megrántása következtében-e, vagy
magok jó szántukból, azt nem merem teljes bizonyossággal meghatározni,
hogy irántok valamikép igazságtalan ne legyek.
– Mi baj hát? – kérdi a tekintetes apa kissé vontatva s leszáll, hogy
tagjait legalább kissé kinyujtóztathassa, mely példáját a reménydús négy
csemete is azonnal követi.
[Illustration: Kosztos-vadász.]
– Nemde iskolába méltóztatott a téns uracskákat hozni?
– Igen.
– Mind a négyet?
– Természetesen.
– Oh, úgy rendkivül örvendek, hogy szerencsém volt nagyságoddal
«véletlenül» találkoznom itt a város előtt.