természetes, s ugyan ebből következik, hogy ezek valamint nem tüntették
ki magokat finomság által, úgy viszont nem is követeltek udvarias
bánásmódot, hanem csak olcsó és erős bort s pálinkát; és ezt meg is
kapák, mert a csaplárosnő nem vizezé italait, hogy annál pusztítóbb
hatással lehessenek vendégeire. Czímere nem volt ezen barlangnak, s
azért a mindennapos látogatók igen elmés gondolatra véltek jönni, midőn
a tulajdonosnő tiszteletére «Tarka macska» czímet adának neki; mire
csakugyan volt is okuk, mert a tarka arczú lánynak körmeit gyakran
ugyancsak érezék, midőn fizetni nem akartak, vagy egymás közt derekasan
összeverekedtek.
Hogy e helyre idővel nemcsak müveletlen emberek gyülekeztek, hanem
olyanok is, kiknek okuk volt óhajtani, hogy a rendőrség figyelmétől
lehetőségig távol essenek, az igen természetes, azt pedig szinte nem
kell csodálni, hogy ily helyek eltüretnek, mert ezek nemcsak
veszélyesek-, hanem hasznosokká is lehetnek.
Ha tudniillik a rendőrség tolvajságot, vagy más bűntetteket nyomoz,
többnyire az ily helyeket szokta titkon vagy nyilvánosan, mikép a
körülmények kivánják, megmotozni, s várakozásában ritkán csalatkozik.
Vannak példák, mikép említett bérkocsisomtól hallám, hogy magok az ily
csapszékek tulajdonosai is titkos egyetértésben állnak a rendőrséggel, s
útba igazítják azt, midőn valamely bűnöst nyomoz. Ily esetben a
csapszékben nem történnek ugyan elfogatások, mert ez visszariasztaná
máskorra a csavargókat, hanem a csapláros kilesi beszédeikből
tartózkodásuk helyét, s aztán vagy ott, vagy az oda vezető úton történik
többnyire az elfogatás. Ilyen a «Tarka macska» is, kinek már nem egy
bűnös hurokra kerültét lehetne köszönni.
Ez azon hely, hová most a szives olvasót vezetni fogom, hogy valamikép
nyomába juthassunk a két gyanus czimbora gaz tervének.
XXXI. Pokol tornácza.
Elhagyván az üröm-öröm víg tanyáját, a rudasfürdő felé irányzám
lépteimet, hol bérkocsisommal találkoznom kelle, kit kilencz órára oda
rendelék, minthogy nélküle alkalmasint bajosan találhattam volna föl a
«Tarka macska» termeit, melylyek könnyen zárva is maradhatának az
egészen ismeretlen, s kissé jobb öltözetű látogató előtt. Örömest írnám
le körülményesen e vándorlásomat, de a tabáni utczák sötétsége miatt ily
kisérlet csaknem a lehetetlenségek sorába tartozik, s ha a kénszag nem
ad irányt orromnak, úgy alkalmasint bajosan találtam volna föl a
rudasfürdőt. E szerint minden sértő visszautasítás nélkül elmondhatom ez
uttal, hogy csak orrom után mentem, s a sötétséget nem minden erölködés
nélkül oszlatám testemmel kétfelé, hogy rajta valamikép áthatolhassak.
E közben igen kevés emberrel találkoztam, s ezeket sem igen vehetném
vala észre, ha majd gyöngéden, majd keményebben belém nem ütköztek
volna. Ezen belém ütközők részint denevérek valának elnyűtt tarlatán
viganóban, kik alkalmasint félelemből, oly gyöngéden s mégis oly
szorosan simultak hozzám, mintha nagyobb bátorság kedveért a féltékeny
levegőt is távoztatni szerették volna közülünk; részint éjjeli őrök,
kik, hihetőleg fogadásból, szembehunyva iparkodtak valamely csapszéket
föltalálni, hol lankadt testeiket az éji virrasztás fáradalmaira
megerősíthessék; részint pedig a tabáni és krisztinavárosi «Haute volée»
némely rendszerető tagjai, kik már ily korán szoktak haza térni a «Három
nyolcas» czímű lebujból, mely a benszülöttek által rendesen vendéglőnek
gúnyoltatik, mióta az asztalokat minden vasárnap tiszta abroszszal
terítik be és a pinczérek kiveszik szájukból a pipát, midőn a tisztelt
vendégeknek szolgálnak. Ezen «Három nyolcas», mellesleg legyen
megjegyezve, kártyajátéktól nyerte elnevezését, s bizonyos tekintetben
jobban megfelelt e sajátszerű czímének, mint sok más czimbitorló széles
e világon. Tudjuk ugyanis, hogy a kártyajátékban négy filkó van, ezen
lebujban sokszor negyvenet is találhatni; a kártyában vörös és zöld szin
van, s e szerint kétszinűség uralkodik, a lebujban vörös arczok
láthatók, zöld beszédek hallhatók, s hetvenhét szinűség uralkodik; a
kártyában makk és tök is találtatik, a lebujban ellenben gyakran
olyanok, kik úgy viselik magokat, mintha ezen két eledel mellett híztak
volna meg; végre kártyavetés által a jövendő titkai hozatnak napfényre,
e lebujban pedig mind azon titkok találtatnak ki, melyek délelőtt a
várban s egyebütt történtek.
Ah, a levegő már szabadabban kezd lengedezni, jele, hogy a baloldali
házak elfogytak, s szabad tér nyílik a Dunára. Ezen tér végre rendes
völgyet képez, melyben az utczai sár össze szokott gyűlni, nem
emberszólás végett ugyan, hanem azért, hogy az emberek lábaihoz
tapadhasson, s e szerint távolabb utczákat is láthasson, sőt télen
Pestre is átjuthasson, melyet azzal is szoktak rágalmazni, hogy sárban
igen nagy hiányt szenved. Ezen tér és illetőleg völgy legsárosb része az
egész Tabánnak, mely általánosan rendkívül sáros, s azért épen nem kell
csodálni, hogy télen leginkább e helyen szokták az embereket egyik
városból a másikba szállítani, mert hiszen igen természetes, hogy a
kényelemre nagy gond fordítassék, mikép azt mindenben eléggé
örvendetesen tapasztalhatjuk.
De emberünk ime itt áll, hagyjuk tehát magára a kellemes tért és
törekedjünk magosra, nem egészen a csillagokig ugyan, hanem legalább a
csillagásztorony közelébe, melynek tetejéről nem kapaszkodhatni ugyan az
üstökös csillagok bozontos fürteibe, de legalább kényelmesen
elolvashatni pályájokat könyvekből és hirlapokból.
Utunk kissé meredek és a természet által oly remekül ki van kövezve,
mintha ezen mesterséget a budapesti kövezőktől tanulta volna; azonban,
ha kalapunkat jól fejünkbe nyomjuk, úgy meglehetünk győződve, hogy nem
fogjuk elejteni nyaktörés veszélyével járó bukdácsolásink közt.
Ezen úton egyetlen emberrel sem találkoztunk, a mi igen természetes,
mert itt csak kétféle nép lakik: munkás és – tolvaj. Az előbbiek jókor
feküsznek le, hogy hajnalban újult erővel láthassanak dolog után, mely
napról-napra legalább kenyérrel meglehetősen ellátja családjokat, a
tolvajok pedig csak éjfél után hagyják el tanyáikat, mert tudják, hogy
azok, kiknél sikerrel dolgozhatnak, csak ezen időben szokták
nyughelyöket fölkeresni, hogy az unalmas délelőtt egy részét keresztül
alhassák és hamarább ebédhez ülhessenek.
Hányszor fordulánk jobbra és balra, hányszor botlottunk meg, hányszor
haladtunk le, s hányszor fölfelé, azt csak hozzávetőleg sem mondhatom
meg, mert minden gondolatom és erőm egyedül arra volt megfeszítve, hogy
valamikép nyakamat ne törjem, mit ügyes vezetőm nélkül bajosan
kerülhettem volna el. Ez maga is gyakran oly zavarodásba jöve, hogy
teljességgel nem birta magát tájékozni; ilyenkor azonban mindig gyufát
dörzsölt csizmatalpához, s annak kurta életű világánál csakhamar ismét
helyre találta magát; mely körülmény megemlítésénél egyedül azt
sajnálom: hogy a most divatozó kimerítő részletességnek nem hódolhatok,
s nem mondhatom el teljes bizonyossággal, hogy kénes vagy kéntelen
volt-e a kérdéses rövid életű gyufa s hogy jobb vagy bal lába
csizmájának talpához dörzsölte-e vékony lángú szövétnekünket a derék
bérkocsis.
Végre minden út elszakadt előttünk, mintha a világ végére értünk volna s
már azon kezdém fejemet törni, hogy nem jobb lesz-e leülni és nyugodtan
a semmiségbe lelógatni lábaimat, mint tovább is folytatni bizonytalan
eredményű bukdácsolásunkat a csillagok felé, midőn vezetőm megszólalt:
– Talán félni méltóztatik?
– Én? – kérdém őt csodálkozva.
– Igen.
– Világért sem! Csak attól tartok, hogy lábam elcsuszik, s valamely
kéménybe esem, vagy a kémény alatt álló bográcsba.
– Oh, dehogy! Nem oly igen veszélyes itt a járás. Hiszen a vizet
szamáron hordják föl, s tudtomra még egy sem esett le.
– Igazán?
– Úgy van.
Ezen meglehetősen erős hasonlításra nem volt mit szólanom, s némán
ballagtunk előre még mintegy félnegyedig, minden szerencsétlenség
nélkül, kivevén, hogy szivarom teljességgel nem akart égni, mit azonban
csak a levegő valamely titkos befolyásának kérek tulajdonítani, s
koránsem olyasminek, mit közönséges emberek félelemnek szoktak nevezni.
Ekkor rekedt kutyaugatás hangzott felénk, mely tulajdonképen csak néhány
rövid vakkantásból állott, mintha az okos állat szándékosan nem akarna
szerfölött nagy zajt csinálni. Vezetőm szintoly lassan, de huzamosan
fütytyentett, s a kutya azonnal más hangon válaszolt, mintha
megnyugvását akarná kifejezni, s rövid morgása után ismét tökéletes
csönd lett körülöttünk.
– Czélnál vagyunk, – szóla suttogva vezetőm és megállapodott.
– Úgy látszik, ismeretségben állsz a négy lábú őrrel?
– A nélkül nem is szeretnék éjjel e helyen barangolni.
– Menjünk?
– Még nem. Előbb méltóztassék köpenyemet nyakába akasztani.
– Miért?
– Jobb lesz, ha félig-meddig lumpnak hiszik nagyságodat.
– Gondolod?
– Mindenesetre.
– Hiszen divatos öltözetűek is vannak.
– Tudom, de azokat csak divatosabb társaságokban találhatni.
– Legyen tehát.
– Azután ne méltóztassék nagy kiváncsiságot vagy meglepetést mutatni.
– Értem.
– Mert ez gyanut szülhetne.
– És veszélyt is, nemde?
– Azt nem igen, mert a tarka macska szoros fenyítéket tart; de ha a
vendégek gyanakszanak, úgy bizonyosan minden szavukra vigyázni fognak és
semmi érdekest nem hallunk, habár az egész éjszakát itt töltjük is.
Ezen utasítás után szorosan a kapott köpenybe burkolám magamat,
kalapomat behorpasztám, kiálló inggallérom egyik részét bedugám, a
másikat pedig kissé összesározám, s hajamat szétziláltam, hogy legalább
félig-meddig korhelyhez, vagy még rosszabbhoz hasonlíthassak.
E közben még néhány lépést haladtunk előre a sürű sötétségben, s most
lánczcsörrenést hallottunk, egészen közelünkben, mire vezetőm azonnal
megállapodott, s hizelgő hangon szóla.
– Legyen eszed, vén Virág, hiszen én vagyok.
A kutya csöndesen mormogott, s erre vezetőm kétszer élesen fütytyentett.
Most világosság terült el szemeim előtt, s a körülöttem levő tárgyakat
tisztán láthatám.
A világosság négyszögű nyilásból ömlött ki, melyen mécset tartó kéz
nyult ki, az egész kis tért megvilágítva; a kar mellé széles arcz
tapadt, melyből villogó nagy szemek visszariasztó tüze lobogott felénk.
A mécs fényénél világosan láthatám, hogy kemény szűk sziklaüregben
állunk, melynek erős keskeny ajtaja vastag vaspántokkal volt borítva és
a fönebb említett, befelé nyiló réssel ellátva, melyen át az érkezőket
kényelmesen lehete megvizsgálni, mielőtt az ajtó számokra megnyittatnék.
Ezen ajtó egyik sarkához láncz vala erősítve, melynek másik vége
bozontos nagy komondor vas szegekkel borított örvéhez volt csatoltatva.
A komondor mérges tekintetet vetett rám, s azután a nyiláshoz tapadó
széles arczra fordítá szemeit, mintha parancsot akarna a himlőrongálta
vonásokból olvasni, hogy mikép viseltessék irántam? Az arcz felső része
mozdulatlan maradt, a nyilás alatt levő ajkak azonban valamit motyogtak,
mit nem értheték, s a kutya azonnal az ajtó mellé ugrott és szorosan
küszöbéhez nyomult, mérgesen vicsorgatván felénk fényes fogait; vezetőm
pedig egy lépést hátrált, s megdöbbenni látszott. E pillanatban úgy
érzém magamat, mintha pokol tornácában állanék. Belőlről érthetlen lárma
zúgott felém, a nyiláson ördögi szempár villogott ki s a kutya három fej
nélkül is emlékeztetett alvilági rokonára. Ha már tornácza is ily
visszariasztó a pokolnak, hát még belseje minő lesz! gondolám, s nem
csekély hajlandóságot érzék magamban, e kalandnak hátat fordítani, ha
attól nem kellett volna tartanom, hogy ez által még nagyobb gyanut
gerjesztek magam ellen, s a pokol valamennyi ördögét, iszonyú őrebökkel
együtt sarkaim után idézem, mi mindenesetre életembe kerülendett, mert a
koromfekete sötétség miatt bizonyosan az első pillanatokban szörnyű
mélységbe kellett volna zuhannom.
Vezetőm látható megdöbbenése épen nem volt alkalmas növekedő aggályomat
lecsöndesíteni, ámbár egyetlen pillanat elég volt, hogy magát ismét
tökéletesen összeszedhesse, s csakhamar tréfásan szólt:
– Részeg vagy, vén macska, vagy elméd háborodott meg, hogy nem akarsz
rám ismerni?
– Te vagy, ravasz kopó? – recsege az előbbi tompa hang, – már majd
elfelejtettem sima pofádat, oly ritkán tolod ide, mióta böcsületes
emberré lettél.
– Ne gunyolódjál, hanem nyiss ajtót, mert szomjasok vagyunk.
– Jót állasz tejes arczu társadért?
– Mint magamért!
– Mit akar itt?
– Inni és munkához jutni.
– Jól van.
Az arcz eltünt a nyilásból, s utána a mécset felénk lobogtató meztelen
kar is, melynek idegei vékony kötelekhez hasonlítottak s félelmes
erejűnek tanusíták az idomtalan kar tulajdonosát. A nyilás ezután
bezáratott, s pillanatig ismét átláthatlan sötétben állottunk és a
komondor közelebb csörtetett hozzánk lánczával; bérkocsisom pedig
fülemhez hajlott és ezt sugá:
– Majd megijedtem.
– Miért?
– Azt beszélik, hogy ezen tornáczot egyetlen fordítással elsülyesztheti
a vén boszorkány s a rajta állók feneketlen mélységbe zuhannak, a szikla
pedig azonnal visszafordul helyére, mintha semmi nem történt volna.
Azért ugrott félre a kutya.
– Lehetetlen.
– Legalább úgy beszélik és én örömest elhiszem, mert máskép bizony már
rég kirabolták volna a vén pénzes szatyrot.
Több észrevételre nem maradt időnk, mert a nehéz ajtó félig megnyilt, s
én, nem minden aggály nélkül ugyan, de mégis gyorsan követém vezetőmet
és a nehéz závár csikorogva nyomult mögöttünk reteszébe, a kutya pedig,
hangosan ásítva, az ajtó küszöbére veté magát.
XXXII. Bitóvirágok.
Midőn a súlyos ajtót mögöttem bezárulni hallám, akaratlanul azon
gondolat villant át agyamon, hogy innen nem könnyen fogok szabadulhatni,
ha valakinek kedve leend távozásomat akadályoztatni, azért tehát
mindenkit lehető legnagyobb elfogulatlanság szinlésével törekvém
megnyugtatni. Kalapomat mélyen homlokomra nyomám, öklömmel hatalmasan
döngetém az asztalt s egypár zsíros kifejezéssel bort parancsoltam;
azután pedig kihivó daczczal jártatám körül szemeimet, mintha a
krisztinavárosi szinkörben állanék, s embereket és állatokat egymásután
ökölre kivánnám fölszólítani, a művészet nagyobbszerű dicsőítése végett.
E hősködésem kedvező hatást látszott szülni, mert, néhány pillanatnyi
kiváncsi néma bámulás után, oly közönyösen folytatá beszélgetéseit a
gyülekezet, mintha mindnyájan több évi börtönismerősim lettek volna.
Legyen már most szabad környezőimet kissé megismertetnem a nyájas
olvasóval. Az elsőség természetesen a szépnemet illeti, s azért mindenek
előtt a tarka macskára fordítám figyelmemet, ki ezen elnevezésre épen
nem volt méltatlan. Idomtalan nagy fejét fekete báránybőr sipka födé,
minőt a krassói oláhok viselnek, s ez még magosabbá tevé alakját, mely a
hat lábnyi mértékhez igen közel állott; ősz hajszálai vastag fonadékban
széles vállait verdesék, nagy szemeiben visszataszító tűz égett, sasorra
bagolyéhoz hasonlított s vastag ajkain gúny és megvetés kifejezése
uralkodott. Nagy arcza egyetlen sebforradék vala és sovány testét
ujjatlan birkabőrbunda takará, mely széles bőrővvel derekához volt
szorítva. Övében súlyos csákány volt látható, melylyel igen hatályosan
tudá zajgó vendégei közt a békés egyetértést helyreállítani. Fogai közt
hosszúszárú török pipát tartott s orrán, száján hatalmas füstoszlopokat
eregetett. E mellett mindig szemmel tartá vendégeit, s a bort és
pálinkát nagy szorgalommal töltögeté két jókora hordóból, melyek
sziklába vésett öblös üregben állottak. Ezen üreg mellett ültünk mi, az
úrnő kis asztala előtt, a többi vendégek mind sziklába vájt padokon
ültek asztalul szolgáló nagy kövek előtt, mert az érintett kis asztalon
kívül semmi egyéb bútorzat nem volt az egész nagy üregben látható. A
nagy lámpa szinte kőből volt faragva, s erős vasrudon függött; de oly
magosan, hogy komoly verekedés esetén, nem igen könnyen lehetett volna
azt eloltani. Ezen nagy üregből kis vasajtó nyilt, hová, azt nem
puhatolhattam azonnal ki, mert lakat függött rajta.
A társaság nem volt ugyan számos, mely jelenleg itt mulat, de annál
válogatottabb. Annyiban mindazáltal nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy
mindnyájan meglehetősen szegény állapotban látszottak lenni, mert
külsejök ugyancsak kopott volt, habár itt-ott némi nyomai valának is
láthatók az uralkodó divatnak. Láttam erős egészséges férfit, rongyos
félszűrben, mely alig akadt meg izmos testén, kinek feje talán év óta
nem jött kalappal vagy süveggel érintkezésbe, ki mind a mellett
fáradhatlannak látszott a pálinkás pohár emelésében és legkörmönfontabb
elmésséggel mulattatá társait, mintha legjobb rendén állott volna
szénája, pedig egyetlen zsup-szalmája sem volt, melyre árva fejét
lenyugtathatta volna. Mellette rendkívül sápadt suhancz ült, rongyos
fekete nadrágban s kötéllel derekához szorított asszonyujjasban, mely
sajátságos viselete miatt kisasszonynak gúnyolák őt társai; valahányszor
egyet nyelt pálinkás poharából, mindannyiszor nagyot csuklott, mi azt
látszott bizonyítani, hogy vagy nem szokta meg a kemény italt, vagy
rendkívül elgyöngült már tőle egész idegzete. Azon két ember, kiknek
egyike a kártyavetőnénél tanácsot kért, szinte jelen vala, s mindketten
jómódú napszámosoknak látszottak; öltözetök legalább meglehetősen
rendben volt, s egy lényeges része sem hiányzott, ámbár néhány tenyérnyi
folt kissé kellemetlenül tarkázott rajtok. Ezeken túl ősz férfiú ült,
vörös hajós sipkája alól csak néhány fehér hajszál esett vállaira,
arczának alsó részét azonban sűrű ősz szakáll és bajusz borítá, mely
alkalmasint évek óta nem érzé a borotva pusztító hatását. Hosszú kabátja
igen gondosan össze vala foltozva, s ökölnyi vörös rézgombokkal ellátva,
melyek oly szorosan tarták össze öltönyét, hogy ingnek vagy nadrágnak
nyomát sem lehete látni; azért azonban mégsem merem állítani, hogy ezen
igen szükséges öltönyrészekkel nem volt ellátva, mert lehet, hogy nem
kivánt haszontalan piperőcznek látszani, s azért rejte el mindent, mi
fényűzést tanusíthatott volna. Mellette igen tisztes tekintetű
asszonyság emelé a pálinkás poharat, taréjas fejkötőben és szinehagyott
karton felöltőben, melynek nagy kiterjedésű zsírfoltjai elég világosan
bizonyíták, hogy konyhája nem sovány s fukarság bűne miatt sem
vádoltathatik. Egyébiránt ezen érdekes némber alkalmasint hitvese volt
az öreg úrnak, mert ezen utóbbi mindig mogorván dünnyögött, valahányszor
az újonnan megtölté poharát. A legtávolabb zugban, mindenkitől mogorván
visszavonulva, összerokkant alakú középkorú férfi ült, meglehetősen
divatos, de rendkívül foszlányos öltözetben, s mélyen homlokára
szorított horpadozott kalappal, mellette pedig csinos külsejű fiatal
némber, kopott szalmakalappal, melyről nagy sárga foltokkal tarkázott
zöld fátyol szomorú maradványai függöttek, s divatos viganóban, mely nem
volt ugyan testéhez szabva, de mégis bizonyosan régóta tulajdona, mert
hajlásai igen fenyegetőleg foszladozni kezdének. A férfi nagyobb
kényelem tekintetéből, csak az üvegből ereszté torkába a pálinkát; a
némber azonban közönséges ivópohár kényelmével is beérte, különben pedig
igen szórakozottnak látszott, mert mindig csak félig ivá ki poharát, s
azonnal ismét tele tölté. Ha kissé hiú akarnék lenni, úgy azt hihetném,
hogy ezen szende szórakozottságának én valék ártatlan oka, mert szemeit
gyakran függeszté rám, s néhányszor bizonyosan el is pirult volna, ha az
ember azt tehetné mindenkor, mit tenni akar. Ha még egy tüzes szemű nagy
kandurt említek meg, azon különös megjegyzéssel, hogy az egész üregben ő
volt a legtisztább s legépebb öltözetű és egyszersmind legjózanabb, úgy
hely- s személyleirási tekintetben mindent teljesítettem, mit tehetek,
ha az igazság mellett szorosan megmaradni akarok, s csak annyit
mondhatok még, mikép minden arcznak vonásai világosan tanusíták, hogy
bármely törvényfának is díszére válhattak volna e bitóvirágok, mit
epegörcs, vagy más járvány nélkül alkalmasint nem is fognak elkerülni.
– Hát három hete már, hogy a hűvösből kikerültél? – szóla az öreg úr a
kalaptalan termetes betyárhoz.
– Meg két napja! – felele ez, hosszút kortyantva és ajkaival oly
hangosan czuppantva, hogy paraszt csóknak is beillett volna.
– És hol csavarogtál azóta?
– Kihevertem a munkát.
– Hát dolgoznod kellett?
– Mint a marhának.
– Szörnyüség!
– Talyiga után kellett többnyire járnom, melylyel az utczát öntözték;
még most is száz köldökcsömör émelyeg a lelkemben, ha rágondolok.
– Hiában, csak jobb volt a régi idő, akkor jól fölfenekelték az embert
és nem dolgoztatták.
– Furcsa is az, – jegyzé meg hebegve a sápadt suhancz, – most
dolgoztatni akarnak bennünket; hiszen ha dolgozni akarnánk, úgy szabadon
is hozzá láthatnánk és nem kellene ujjainkat megenyveznünk, hogy egyszer
másszor markunkba ragadjon valami.
– Inkább mindennap kilencz zsindelyszeget lőjjön lelkembe maga Belzebub,
hogysem dolgozzam. Még most is úgy elfeketül a lelkem, mint a marok vas,
ha meggondolom, hogy minő potomságért kellett dolgoznom.
– Hátha még a dolgozóházba zárták volna kelmedet, Hagyma bácsi!
– Hagyd el kérlek, valahányszor csak kerítésfala mellett megyek is el,
mindig úgy kótog a lelkem házfala, hogy a fogaim is tánczot járnak.
– Két hétig voltam én ott, egyetlen rongyos zsebkendő miatt; de inkább
tulajdon orromra akasztom föl magamat, hogysem többé oda kerüljek.
– Azért olyan homályos a szemed, mint az éhenhalt rókáé!
– Hát azóta nem jártatok a másé után?
– Ráérünk még.
– Ki kell a dolgot hevernem.
– De mi meg elunjuk érettetek a vén macskát fizetni, ha csak henyéltek,
– mondá boszusan az öreg asszony és poharát keményen az asztalhoz
koczczantá.
– Vén orgazda, tapaszd be oldalbordád mosdatlan száját és fizess
békével, különben füle töveig repesztem kereplőjét.
– Majd megszolgáljuk mi a kölcsönt.
– Úgyis tizszeresen fizetünk mindent vissza, vén uzsorás.
– Kelmetek élnek úgyis a mienkből.
– De mennyi bajunk van, míg rongyaitokon túl adunk.
– Soha bizony!
– Minap is majd rajta vesztettem, mikor a vizes ruhát eladtam, melyet
nem számotokra akasztottak padlásra.
– Már minek ez a czivakodás, maradjunk jó barátok; de feleségemnek
csakugyan mégis igaza van annyiban, hogy már lendíthetnétek valamit.
– Tudnék én valamit! – szóla most suttogva mult éjjeli embereim egyike.
– Halljunk szót! – kiálta nagy kiváncsisággal az egész társaság.
– Tulajdonképen csak azért jöttünk ide úgy is, mert tudjuk, hogy itt
mindig vannak dologtalan czimborák, kik nem irtóznak a valódi munkától!
– Ki a szóval, ki!
– A munkát oly jól fizetnék meg, hogy fél esztendeig sem kellene
ujjainkat meggörbítenünk.
– Ne beszélj!
– Úgy van, de ugyancsak ember is kell ám a gátra, olyan négy ember, ki
az ördög árnyékát sem kerüli, ha meg kell lenni.
– Olyanok ezek itt la, – kiáltá kezeit dörzsölve a vén orgazda és a
sovány suhanczra s erős férfira mutatott.
– Csak ki a szóval! – mondá most, bozontos haját homlokáról félre tolva,
ezen utóbbi.
– Zsindely van a ház födelén, – jegyzé meg aggályosan a munkaszerző
betyár s vizet rég nem látott ujjaival rám mutatott.
E szók után a vén orgazda felesége a tarka macskához közelíte s néhány
bizalmas szót súga neki, mire ez, kedvetlenül morogva, kulcsot vett ki
kebléből, a vasajtót megnyitá s az öt férfi a vén asszonynyal együtt a
melléküregbe vonult, melynek ajtaját magokra zárák.
Igen sajnálám, hogy tanácskozásukat nem hallhatám, mert világos vala,
hogy a tervezett hölgyrablásra czimborákat keresett a két zsivány.
Távozásuk után a középkorú férfi néhány pillanatig rám függeszté szemeit
s nehéz nyelvvel e kérdést intézé hozzám:
– Hát az úr nem keres munkát?
– Legalább nem kerülném, ha akadna, – felelém könnyelműen, gondolván,
hogy ez által némi felfödözéshez juthatok.
– Talán szolgálatban állott valahol?
– Meglehet.
– Van-e irása?
– Nincs.
– Értem. Én tudok írni.
– Valóban?
– Igen és jó szóért örömest írnék uramöcsémnek bizonyítványt; akárki
nevére, mert jól tudok írni.
– Köszönöm.
– Itt minden héten rám akadhat egy párszor este.
– Lakásunkon is meglátogathatna, – szól pajzánnak látszani akaró
mosolylyal a fiatal hölgy s szemérmesen süté le szemeit.
– Az nem szükséges! – jegyzé meg a férfi.
Beszélgetésünket a kijövő zsiványok félbenszakaszták, kiknek egyike e
néhány szót mondá:
– Tehát holnap éjfélkor.
– Nem vehetnék én is részt a munkában? – kérdém bizalmas hangon.
– Nem ismerjük egymást.
– Ismerkedjünk meg.