Ez igen különös, mert a pestiek bizony nappal sem igen járnak Budára,
hát még este, midőn eleven sirhoz hasonlít az egész szomorú város! Vagy
talán a budaiak térnek tömegestől vissza Pestről Budára? Nem, mert azok,
kik dolgaik végett jőnek Pestre, esti hét óra után már ágyaikban
nyujtóznak, hogy az erőt adó éjfél előtti álmat valamikép el ne
mulaszszák; a mulatozók pedig csak szinházi előadás után térnek vissza,
s mihelyt a sötét halászvárost messziről megpillantják, azonnal oly
nagyot ásítnak, hogy ercsényi cselédkenyér is kényelmesen szájokba
férne, s a legmulatságosb vígjáték kedvderítő hatása is azonnal elveszti
fölöttük uralkodó erejét. De ugyan kicsodák tehát ezen Budára siető
emberek? Mindenesetre pestiek, hiszen az minden mozdulatokból kitetszik,
ha még oly sötét is a hid. A budai és pesti embert csak félig meddig
gyakorlott szem is azonnal megkülönbözteti egymástól. Sok budai maga is
annyira meg van erről győződve, hogy minden ruháit Pesten csináltatja;
de hiában, a szabómesterség legnagyobb pesti hősei sem birják magát az
embert megváltoztatni.
És miben áll tulajdonképen ezen annyira föltünő különbség? Az épen a
furcsaság, hogy e különbség nagyon feltünő, s mégis olyan, hogy puszta
szóval alig határozhatni meg. Alkalmasint ebben fekszik a bökkenő: a
budaiak szeretnének nagyvárosiaknak látszani, a pestiek pedig valóban
azok.
És ugyan mi történhetik most Budán, hogy a pestiek oda sereglenek? Talán
emberek és állatok birkoznak a színkörben? Nem, hiszen ily szellemi
élvezetben ott csak nappal részesülhetni. Vagy valami nagyszerű
világítás van a krisztinavárosi káposztáskertben? Nem, hiszen ott csak
szerfölött ritkák az ily világítások, mert sűrübb ismételtetés esetén
sok szem tiszta látást találna nyerni. Tehát valami nevezetes esemény
történt? Dehogy, hiszen Buda várát már egészen visszavették a törökök
hatalmából, ugyan miféle nevezetes esemény mehetett volna tehát ott
véghez azóta, főkép, miután a krisztinavárosi sárkány titka is föl van
már födözve!
Ah, eszembe jutott már, mi huzza most a pestieket seregesen Budára.
Pesten nagyon sok a mindenféle öröm. Az urak örülnek, hogy a zsidóknak
van pénzök, s ezek viszont örvendenek, hogy amazok igen gyakran
megszorulnak pénz dolgában; a polgárok örülnek, hogy hivatalosan
lovagolhatnak, s a lókölcsönzők ezen hősi szellemnek örülnek; a
kereskedők örülnek, hogy háromszor is megbukhatnak egymásután, s a
hitelezők is rendkívül örvendnek, hogy száz helyett legalább huszat
kaphattak vissza pénzökből; a képirók örülnek, hogy napról-napra
szaporodik a nevezetes emberek száma, kiknek arczait örökítniök kell, s
a nevezetes emberek örvendnek, hogy reggel azoknak látták magokat, ámbár
este lefekvésökkor ilyesmiről még csak nem is álmodtak; a szinészek
örülnek, hogy nem kell új szerepeket tanulniok, s a szinházi közönség is
örvend, hogy nem kell az előadásokra figyelnie, minthogy tartalmukat úgy
is könyv nélkül tudja; szóval, Pesten mindenütt csak öröm uralkodik s
ezen sok örömnek az lesz azután következménye, hogy az emberek megunják
az örömeket, s örömest szeretik azt egy kis ürömmel vegyíteni, mert a
változás igen gyönyörködteti a gyarló emberi természetet. Úgy van, a
pestiek ezen seregét üröm, keserű üröm édesgeti most Budára.
Az embertömeg folyama két részre oszlik a hídfőnél, az egyik a ráczváros
sötét főutczájába omlik, a másik pedig a homályos várhegy felé
emelkedik. Kilencz óra még messze van, ugyan miért ne követhetnők tehát
a két emberfolyam valamelyikének habjait?
De melyiket a kettő közül? Ezt nem, mely a főutczába hömpölyg, mert az
nagyon mindennapi, hogy a folyam lefelé törekszik, ámde az már
nevezetesb, midőn hegynek erőködik. Menjünk tehát mi is a hegyre, ha úgy
tetszik, nyájas olvasó.
Ha a sötétség nem akadályoztatna, örömest leírnók az embereket, kik
előttünk, mögöttünk s körülöttünk haladnak; így azonban csak annyit
mondhatunk, hogy egyetlen politikus sem volt közöttünk, mert mindnyájan
ugyanazon egy czél felé látszottak törekedni.
Az emberek azonban nem mentek a várba, hol esti nyolcz óra felé már négy
ember is gerjeszthetne némi aggályt, miután ott ilyenkor csak egyes
cselédeket láthatni az utczán, kik egy garas ára gyertyáért, sajtért
vagy kenyérért boltba sietnek, s félve simulnak a falhoz, nehogy valami
kisértet rájok riasszon. Az egész tömeg az úgynevezett hosszuútczába
vonult, melynek még nincsenek ugyan lámpái, de annál több csapszéke és
lebuja van, hol eszén és egészségén úgyszólván valóságos potom áron
túladhat az ember. Egyébiránt ezen utcza nemcsak valóságosan hosszú,
hanem egyszersmind rendkívül szűk, szörnyen piszkos és kimondhatlanul
görbe, s majd völgybe ereszkedik, majd ismét magasra emelkedik; jobbra
balra pedig minduntalan apró sikátorokra nyilik, miket a bakonyi
kanászokra hasonlíthatni némileg, miután ezeknek sincs nevök, ámbár
bizony elég régen nyilnak már a hosszúutczába. Ha az ember ezen utczában
annyira haladt már és illetőleg botorkált, hogy lélekzete már
meglehetősen rövidülni, türelme fogyni és fáradsága nagyobbulni kezd,
akkor az utcza unalmában nagyot ásít, az az egy kis tért képez.
Ezen térhez közelítéskor a legbátrabb embert is némi borzadás lepi meg,
mert tompa zúgást, morajt, vagy isten tudja mit hall, minek hallására a
valódi pesti ember még nem emlékezik, s azért ezen akaratlan
megborzadása miatt épen nem gáncsolható. Ezen ismeretlen morajt minden
lépéssel növekedni hallja az ember, s ez annál borzasztóbb, mivel semmit
nem láthat, még csak tulajdon orrának hegyét sem, mert a sötétség oly
vastag, hogy akár zsákra lehetne markolni. Szörnyűség, már a téren
haladunk, s az ismeretlen természetű moraj rémesen hat füleinkbe, a
nélkül, hogy okát csak távolról is sejthetnők. Nem, e bizonytalanságot
többé ki nem állhatjuk; szólítsuk meg ezen sötét emberalakot, mely
fölülről kopog le felénk, ez alkalmasint idevaló és megfejtendi e
rejtélyt:
– Uram, mit jelent ezen moraj?
Semmi válasz.
Kérdezzük németül.
Mély hallgatás.
Tehát ráczul.
A sötét alak némán kopog el mellettünk, s hosszú oldalával hozzánk
surlódik. Ezer milliom, hiszen ez – ló volt, mely komoly okoskodásba
merülve haza felé ballagott. Mit nem tehet a koromfekete sötétség! Ah,
itt egy öreg asszony sötéten pislogó lámpával lép ki a szomszéd
házikóból, kérdezzük meg őt:
– Jó estét!
Tompa dünnyögés, mely ezt is jelenti: fogadj isten! és ezt is: vigyen el
az. Mi majd csak az előbbire magyarázzuk az érthetlen dünnyögést, s
bátran kérdjük:
– Micsoda moraj ez?
– Mit?
– Mi zúg itt?
– Micsoda?
Úristen, ugyan mikép értessük meg kivánatunkat?
– Mi van itt ezen téren?
– Sár.
– Hát a sáron?
– A sáron?
– Igen, mert hiszen valami mozog és zúg fölötte.
– Vagy úgy! Hát nem tudta az úr, hogy itt az én szomszédom dolgozik?
– Nem ám, s kicsoda azon becses s érdemes szomszéd?
– Kötélverő.
Ah, tehát meg van a talány fejtve! Hm, kötélverő, ez furcsa gondolatra
nyujthat tárgyat, jobbnak hiányában. Először is nem tagadhatni, mikép a
kötélverő sok politikushoz szerfölött hasonlít, mert mindig hátra halad;
de egyszersmind lényegesen különbözik tőlök, mert ezeknek rákhaladása
minden siker nélkül marad, ő ellenben igen dicséretes sikerrel dolgozik
számukra. Másodszor, zúgó kerekét pénzért hajtja valamely oktalan
suhancz, kit egyébre nem használhatni; s a rákhaladók is ugyan ezt
tétetik politikai mozgonyukkal, még pedig egészen hasonló eszközök
által.
Egyébiránt azon körülmény, mely szerint ezen érdemes kötélverő még mély
sötétségben is szorgalmasan dolgozik, nemcsak rendkívül hasznos, hanem
egyszersmind nagyon szükséges, mert a gonosz szándékú csavargókat, kik
ily zugokban szoktak leginkább lappangni, arra emlékezteti, hogy van még
Budapesten kötél, s ennek tudása nagy erkölcsnemesítő erővel bír most,
midőn a halálbüntetés még nincs eltörlesztve.
De mi az, mi ott távolról felénk világítana, ha némileg homály által nem
borítatnék? Az előttünk haladók mind oda sereglenek. Ah, ezen izzadt
lámpa, melyet az üveges legény tisztított meg először és utólszor e
tisztátlan életben, azon tűzoszlop, mely a zsidókat hajdan az igéret
földére vezérlé; azaz, nem az tulajdonképen, hanem csak annyiban
hasonlít hozzá, hogy a hosszú utcza fáradt zarándokait oda kecsegteti.
Alacsony háznak alacsony kapuja előtt állunk most, mely egymásután
magába nyeli az érkezőket, kik e miatt épen nem boszankodhatnak, mert
hiszen ők is nyelni jöttek. Az alacsony kapu azért oly alacsony, hogy
mindenki meghajlani kényszerüljön beléptekor, s megemlékezzék, mikép
rangját s magas kilátásait künn kell hagynia, s csupán torkát és
erszényét szabad bevinnie, mert azon kapun belül mindenki egyenlő, kit
ember fia, vagy tulajdonképen lánya, és voltaképen felesége szült. A
tágnak látszani nem kivánó szűk udvarban még egy homályos lámpa ég, s
ennek fényénél nyitott ajtóhoz jut az ember, melyből üröm szaga és öröm
zaja üdvözli az érkezőket. Lépjünk be mi is.
A terem nem nagyon díszes ugyan, de a társaság annál válogatottabb,
gazdag úrtól egészen le a targonczásig, mert hiszen miért ne vegyíthetne
ő is ürömöt örömeibe? Épen ilyen lehetett Noe apánk bárkája, abban is
minden volt, valamint itt. Üljünk le, szives olvasó, az utolsó két
székre, melyeket talán épen csak számunkra hagytak üresen. És már most
hozassunk magunknak valamit, hogy kényelmesebben körül tekinthessünk.
Étlapot itt hiában keresünk ugyan, de azért a jó orrú ember azonnal
helyre találhatja magát, és bizonyosan nem fog éhség miatt
panaszkodhatni.
A hagymaszag azt jelenti, hogy itt jó pörkölthust kaphatni, sőt
többnyire paprikás csirkét is; a bors és pörnye szaga káposztás rétest
gyanítat, mely nem oly vékony tésztájú ugyan, mint a mostoha anya
kenyérszelete, de nem is oly vastag, hogy csizmatalpnak lehetne
használni; a füstszag jóféle sódart hirdet, s a majoránna azon kellemes
sejtelmet ébreszti minden érzékeny kebelben, hogy a termetes hurka sem
idegen e helyen, hol pedig király van, ott az apród sem lehet távol, az
az: alaposan reménylhetjük, hogy kolbászt is kaphatunk, melyben a
fokhagyma czitromnak neveztetik ugyan; de azért az nem baj, mert hiszen
ember is hány neveztetik becsületesnek a mai világban, ki e czimre épen
csak oly érdemes, mint a fokhagyma a fönnebbi elnevezésre. Hogy sült
gesztenye sem hiányzik, arról mindjárt meggyőződhetünk, ha a távozó
vendégek kezeire tekintünk; azok szintoly feketék, mint nagy részben
erszényeik.
És mi csusztatja le a jó zsíros falatokat? Először, az ürmösök királya,
az úgynevezett rácz ürmös, mely egészen megfelel politikai jellemének,
nem zajoskodik, nem pattog, nem habzik, hanem alázatos édességgel
csuszik le torkunkon, s nagyon itatja magát; midőn azonban már
lenyeltük, s szájunkat megtörlöttük, akkor csodálkozva érezzük, hogy
utóíze mégis keserű, s kissé émelygős. Ámde a tökéletes üröm-öröm
bajnokai igen ügyesen tudják ezen kellemetlen hatást megelőzni; ők
ugyanis ujonan isznak, mielőtt még a keserűség s émelygés
beköszönthetne, s ezen ügyes cselfogás által csakhamar oly boldog
állapotba jutnak, melyben a miskolczi kocsonyát is fagylalt gyanánt
lehetne velük megétetni. A második ital az úgynevezett
«Plíczerl-wirmet», mikép azt a jártas ügyismerők nevezik. Ez némi kis
árnyéklatával bir a franczia természetnek, kő kancsókba van fojtva, s
dugaszát, mely szabad forrongását gátolja, roppant erőszakkal s nagy
durranással magasra löki. Ennek íze édes, mint a franczia beszédé; s
csuda-e tehát, hogy leginkább csak hölgyek kapnak rajta? Férfiak is
isszák ugyan, hogy a rácz ürmös fanyar s émelygő hatását eltávolítsák:
de ezek ugyancsak megjárják ám! A két ellenség heves csatára kel
egymással a gyomorban, s a franczia, melyben mindenféle átható szerek
vannak, s mely fölül van, vagy futásra kényszeríti, rövid tusa után, a
csatatérről a ráczürmöst, vagy inkább maga távozik, ugyanazon úton,
melyen jött vala; de ellenségével frigyesülni még soha nem
tapasztaltatott. E két italon és vizen kívül egyebet nem kaphatni, ezen
utóbbit csak poharak öblítésére szokás használni, s néha sebmosásra, ha
a két ellenséges indulatú ürmös annyira fölheviti az ivókat, hogy egymás
ellen, vitázás közben, alkotmányos okokat kezdenek használni. És már
most tekintsünk szét a teremben.
Felső részének egyik zugát «Naturzängerek» foglalják el, kik azért
neveztetnek így, mivel rendkívül természetes hangokon jobbadán csak az
egyszerű meztelen természetet dicsőítik kedélyes dalaikban, mindent a
maga természetes hangján nevezvén meg, mi igen szép, főkép, midőn fiatal
énekesnő ajkairól hallhatja az ember a természet ezen elbájoló
természetes hangjait.
A minő csöndes és szótlan az üröm, épen oly zajos és bőbeszédű az öröm,
mely itt mindenütt uralkodik, ámbár legkülönbözőbb modorban mutatkozik.
Ott azon vastag úr, alkalmasint meglehetősen tehetős ferenczvárosi
polgár, habár életében semmit nem tett becses testének ápolásán kívül,
dicsőült arczkifejezéssel tekint egy darab nagyszerű sajtra, s apró
szemeiből néhány öreg könycseppet hullat, és mély sohaj után így szól
sovány szomszédához:
– Nézze, uram öcsém, minő szép fiatal sajt! S mégis mily hálátlan az
elfajult ember. A szegény tehén borjakkal ajándékozza meg az ármányos
embert, tejével táplálja, vajával hizlalja, sajtjával vigasztalja, s
hulladékaival földét termékenyíti; és az undok ember mégis levágatja a
jó indulatú tehenet. Oh, emberek, emberek! Krokodilus fajzatjai!
Pinczér, még egy meszelykét.
És sűrű könyüket hullat, mélyen sóhajt, s minden erőszakoskodással sem
bir annyit inni, hogy a megromlott emberek fölötti mély bánatát
lemoshatná!
Ott azon fekete-sárga vendég, kinek igazságos bukása nem sikerült,
mogorván tapad székéhez, nem azért, mintha lábai nem birnák, hanem
csupán azon okból, mivel neki úgy tetszik. Poharát mindig sűrűn
emelgeti, s mindig komorabb lesz. Utoljára csak keserű ürmöst hozat, s
végre annyira növekszik saját keserűsége, mikép szomszédai már attól
félnek, hogy harapni fog. Félelmök azonban nem teljesül, mert az ily
fekete vérű emberek annál komorabbak szoktak lenni, mennél többet
isznak; de azért senkit nem bántanak, mert minden embert gyáva féregnek
tekintenek, ki arra sem érdemes, hogy vele szóba álljanak.
Közel hozzá eleven ellentéte ül. Ennek minden izma kaczag, szemei
örömkönyüktől nedvesek, s jobb keze minden szomszédának kezét
szorongatja, mig baljával fáradhatlan kitüréssel emeli a poharat. Már
ötvenszer kezde valamely víg történetkét előadni, de mindannyiszor
félben kelle önmagát iszonyú kaczagása miatt szakasztania, minek
szomszédai jobban nevetnek, mintha ötven mulatságos történetkét valóban
elmondott volna. Minél többet iszik, annál többet nevet.
A másik asztalnál izmos férfi ül, kinek arczáról három mellbeteg számára
is elegendő pipacsot lehetne szedni, szemei vérben úsznak, öklei
iszonyúan döngetik az asztalt, ajkai oly borzasztóan szitkozódnak, hogy
a legzsirosabb szájú fika is szégyenülve állna előtte. Ha valaki csak rá
néz is, mindjárt ökleit emelinti, s végre az üvegeket és poharakat
csapdossa földhez, mivel senki nem szól hozzá, senki nem tekint rá
daczosan és így teljességgel nem verekedhetik. És ki bőszíté föl
annyira? Az ürmös, ugyanazon ürmös, mely a másikat legzabolátlanabb
örömre hevíté.
De nézzük csak ezen kis társaságot. Apa, férj és feleség. Az apa talán
már hetvenedik évén is túl van, de ugyancsak nem kiméli ám az édes
francziás ürmöst, mely épen ugy hasonlít a valódi franczia pezsgőhez,
mint Korpády Lajos beszéde a franczia nyelvhez. Ez ifjúságában
alkalmasint kefekötő volt, azért tud még most is annyit inni. Menyét is
egyre nógatja ivásra, s a menyecske addig nevet és tréfál az öreg úrral,
s addig ízlelgeti az édes és rendkívül csuszós ürmöst, hogy szemei úgy
ragyognak, mint a szent János bogarai s egyszerre apósa helyett,
véletlenül szomszédát öleli meg, mely tévedését még akkor sem veszi
észre, midőn már a hatodik szomszédját csókolja, kik természetesen nem
neheztelnek ezen kellemes ráadásért az olcsó üröm-örömre. Az igen
mértékletesen ivó férj alkalmasint szabó, mert csak sáppadva szemléli
nejének szeretetreméltóságát, s egyetlen roszaló hangot sem merészel
hallatni. Az öreg apa kedve is annyira emelkedik, hogy menye példáját
követi, mindenkit sorra ölel és csókol, s mindenkitől bocsánatot kér
saját vígsága és menye szeretetreméltósága miatt. Azonban az
asszonyszabó is csakugyan férfi, s így a férj végre így akarja a bajt
megszüntetni:
– Kedves atyám, menjünk haza.
– Micsoda? – hebeg az öreg, szemeit törülgetve, – ellenségem vagy, oh,
szeretett fiam?
– Oh, nem, de majd megárt a sok ürmös.
– Igazad van, fiam, csak még egy pohárral, csak egyet. Uraim, bocsánat,
én – én – öreg ember vagyok; de – de – az ürmös jó, és – és menyem is
jó, – a – a – fiam – becsületes ember, – én – én – bocsánatot kérek.
– Menjünk, atyám, messze lakunk.
– Fiam, – a feleséged jó asszony, – és az – az ürmös is jó, – csak még
egy pohárkával; – bocsánatot kérek, – de – én öreg ember vagyok, – a
lábaim, – a lábaim – ide tapadtak a padlóhoz; én nem tudom, mi bajom, –
de – de – a csizmám igen – igen nehéz.
A férj hamar bérkocsit hoza, s ezalatt neje és apja különféle
változatokkal folytaták e jelenetet, s az öreg még a bérkocsi megérkezte
után is mindig csak ezt mondá növekedő hebegéssel:
– Csak még – egy – pohárkával, menyem asszony is iszik még egyet;
bocsánat –
– Atyám, a bérkocsis nem akar várakozni, menjünk.
– Nem akar? Szólítsd be, fiam, bocsánatot fogok tőle kérni, és – és – a
menyem asszony is, – mert – mert – én öreg ember vagyok, és – – és – még
egy pohárkával.
Végre nagy nehezen az udvarra vezették az öreg urat, melynek közepén
ismét megállapodott, és esengve szóla:
– Fiam, – én egyetlen apád vagyok, és te egyetlen fiam vagy, – csak még
egy pohárkával, – mert – mert lábaim nem birnak, – csak egy pohárkával,
– az meg fog erősíteni.
Ezután a kocsiba emelék a menyecskét, ki a szabadon halavány lett, mint
a halál, mélyen hallgatott. Ekkor az öreg zokogva szóla fiához:
– Kedves fiam, – én – én – már nagyon öreg – vén ember vagyok, – isten
áldja és tartsa meg e házat, – mert – ez jó ház, – de – én többé soha
nem fogok ide jőni, – mert az öreg emberek meghalnak; – fiam, – menj
vissza, – csak egy pohárkával hozz még, – fejem a levegőtől szédül, –
meg kell erősíteni, – csak egy pohárkával, ha – ha – fiam vagy és – és
szeretsz. És – és – kérj bocsánatot az uri vendégektől, mert, – mert –
ez – ez a ház – jó – jó ház, és –
Az öregnek feje mellére hanyatlott, nyelve elakadt, szemei lecsukódtak,
s fia aggódva foglalt mellette helyet, és a kocsi elrobogott.
XXX. Tarka macska.
Ily jeleneteket, csekély változatokkal, minden szerdán s vasárnap
láthatni a fönnebb leírt helyen, a szüret kezdetétől majd egész
husvétig, és gyakran verekedések is történnek, főkép a kissé aljasb
jellemű ürmöstanyákon, minők Buda e külvárosának csaknem minden harmadik
házában találhatók. Ezen egész időszak alatt seregestől tódulnak a pesti
borisszák e helyekre, s az üröm-öröm, legalább gyomrukra nézve,
többnyire valóságos ürömmé változik.
Azonban, az idő eltelt, s nekem még azon helyre kelle sietnem, hol a
tegnapi két gyanus férfi, ma este kilencz órakor, egymással találkozni
igérkezett.
A «Tarka macska» hirét senki nem akará tudni, kiknél az iránt még nappal
kérdezősködtem; végre rendes bérkocsisom, ki hajdan városhajdú vala,
megadá az óhajtott fölvilágosítást.
A Gellérthegy szirtoldalát több helyen, alkalmasint már századok előtt,
kivájták a szegényebb sorsú emberek, s legalább vihar és eső ellen
tökéletesen biztosítva voltak e barlangokban. Utóbb, az elfoglaló
családok szükségei szerint, ezen üregek mindinkább tágultak, s most már
nem egyet láthatni, mely három kényelmes szobácskát foglal magában, s
csak födélnek hiánya által különböztethetik meg bármely utczán álló
szegényes házikótól. A Tabán, vagy úgynevezett ráczváros legidősb
lakosai bizonyítják, mikép már apáiktól hallák, hogy azon barlangok
családai többnyire már századok óta vannak azoknak birtokában, s oly
szabadságot élveznek elhagyatott fecskefészkeikben, hogy a közterhek
viselésében is csak rövid idő óta kezdenek rendesen részesülni. Sőt
mondják, mikép egyike ezen családoknak valóságos török származású; ennek
őse ugyanis, a török elüzetésekor, nem birt Budától megválni, s egy ily
barlangba rejtezett. Ennek unokája s egyszersmind utóda uralkodék most a
legszélső s legmagasb fekvésű barlangban, mely egy elég tágas
lakszobából s egy kis kamrából állott, melyből, mint a körülötte lakó
nép vénei regélik, titkos nyilások vezetnek a hegy tetejére.
E barlang tulajdonosa közel hetven éves hajadon, ki még mindeddig sem
unta meg pártáját, s mint hajadon kivánt meghalni, ámbár még most is
akadtak kérői, miután általánosan azt hiszik felőle, hogy szép pénzt
gyűjte halomra éveinek hosszú sora alatt. Sokan erőszakkal is szerettek
volna ugyan e pénzhez jutni, de ezen bűnös óhajtás mindig csak puszta
szándék maradt, mert az agg szűzet két hatalmas frigytárs oltalmazá:
roppant testi erő és babona.
Ő ugyanis, ámbár a gyöngébbnek neveztetni szokott nemhez tartozott, a
legelhiresültebb erejű férfiakat is gyermekek gyanánt lódítá ki
hajlékából, ha rakonczátlankodni merészlének. Továbbá, a köznép még maig
is töröknek hiszi őt, mert nem emlékszik senki, hogy őt barlangjából
valaha távozni látta volna, csak néhányan állítják, hogy többször látták
őt éjféltájban a hegytetőn barangolni, miből a könnyen hivők azt
következtették, hogy az öreg hajadon nemcsak pogány, hanem valóságos
boszorkány, ki mindenkit kedve szerint megronthat, ha haragja
fölgerjesztetik. Egyébiránt pedig szirtlakának egyetlen látható nyílását
oly erős ajtó zárá, hogy lőpor nélkül bajos lett volna azon erőszakkal
berontani. Igy tehát a vén török szűz, mikép őt sokan nevezni szokták,
tökéletesen bátorságban élhetett, s nyugodtan szaporíthatá kincseit,
ámbár senki nem tudá, hogy ki számára teszi azt, miután egyetlen rokona
sem volt, kit azzal halála után boldogíthatott volna.
Eddig a hagyományokon épülő népmonda, melyet nem czáfolhatok ugyan meg,
de nem is erősíthetek, mivel egyikre sem szerezhettem ily rövid idő
alatt elég adatot.
Mi a valót illeti, az röviden ebből áll. Az agg szűz alig volt husz
éves, midőn szüleit egymásután elveszté, kik a bort és egyéb szeszes
italokat mérték, mi azt mutatá, hogy állított török származásukkal nem
igen sokat gondoltak. A fiatal lány, kit az öreg asszonyok krónikája a
nem igen rutak közé sorozott, s kiről annál fogva bátran hihetjük, hogy
valóban szép volt, szüleinek keresetmódját folytatá, s egy derék
szőlőtulajdonossal házasságra készült lépni. Ekkor azonban rögtön
himlőbe esett, s ezen pusztító betegség annyira megrongálta arczát, hogy
az egyetlen nagy tarka sebforradássá torzult el. A fiatal vőlegény
azonnal visszavonult, gúnyosan mondván, hogy ily madárijesztővel nem
birna egy födél alatt ellakni.
Ezen idő alatt keserű mogorvaság kezde a szerencsétlen lány szivében
uralkodni. Mindenki iránt visszataszító lőn, s csak abban érzett némi
örömet, ha ő is éreztetheté másokkal azon megvetést, melyben neki minden
oldalról részesülnie kelle. E hajlama lehete egyik oka annak, hogy a
szeszes italok kimérését ezentúl is folytatá, mert mindig némi
megnyugtató hatással volt rá, midőn a sima arczukban büszkélkedő
férfiakat annyira leitathatá, hogy barmokká aljasultak le, s e
helyzetökben oly mélyen állottak ő alatta, kit csupán rutsága miatt
vetettek meg, melyről ő nem tehetett.