betegsége s eddigi élelmezése fejében s becsukatással fenyegette, ha
adósságának lerovása előtt távozni bátorkodnék.
Ezután magára hagyatott szobájában s most érzé csak egész iszonyúságában
helyzetének súlyát. Ily asszonynak volt adósa s lekötelezettje s ezen
asszony börtönbe hurczoltathatá őt, hol minden napfényre jöhetne, mi
keblét terhelé! E gondolat őrjöngéshez hozá őt közel s lelkének küzdelme
iszonyú vala.
E naptól fogva a fiatal leányok meghitten csevegtek körülötte, mindenkép
vigasztalni iparkodtak őt, édes borok megizlelésére kényszeríték őt,
búsongását kikaczagák s néhány hét mulva Teréz homloka egészen kiderült
és minden adóssága ki volt fizetve.
Ez alatt a czigány kocsis zenész banda mellé szegődött s mint czimbalmos
fél Magyarországot bebarangolá, mindig remélve, hogy valahol majd
nyomába akad Eleknek s jó ura halálát megboszulhatja. Több hónapig
teljesülés nélkül maradt e reménye s már csaknem azt hivé, hogy le is
kell róla mondania, midőn váratlanul teljesült óhajtása. Pesti vásárról,
hol egy szép kis leányt találtak a tolongásban, kit magokkal vittek,
Füred felé ment társaival. Épen a Balaton közelében pihentek, midőn az
akkor már nagyhírű Sobri bandája egy részével a czigányok közt megjelent
s ruháikban a Balatonon ravaszul átszökött. A czimbalmos iszonyodva
látá, hogy a félelmes Sobri nem más, mint Elek! Ez is megismeré őt s
csak azon talált kis leánynak köszönheté életben maradását a czimbalmos.
Másnap a czigányok közül azonnal megszökött s titkon mindenütt követé
Sobri nyomdokit. Néhány nap mulva éjjel egyedül ment Sobri lóháton
Füredről a Bakonyba s ekkor a czigány lerántá őt lováról pányvával,
kezeit s lábait összekötözé, száját bedugá s a mozdulni nem tudó
haramiát zsákba rejtve, a paripára kötözé és egyenesen falujába
vágtatott, hol azonnal a birák kezeibe adta őt.
A boldogtalan apa elszörnyedett, midőn egyetlen fiának borzasztó
eltévedéséről meggyőződött s e szívszaggató fájdalom lefegyverzé a
jószívű czigány boszuszomját, miután az apa legszentebb esküvel fogadá,
hogy csak a nyilvános gyalázattól kimélje őt meg és ő oly helyzetbe
teendi fiát, melyben soha többé senkinek sem fog árthatni.
A czigány tehát hallgatást fogadott, a falusi tanács pedig örömest
engedett ura kívánatának és így Sobri félelmes rablásai megszüntek s
rövid idő mulva hire terjedt, hogy katonák elleni csatában halt meg, mig
mások azt rebesgeték, hogy Spanyolországban don Carlos mellett harczolt
s onnan utóbb, kincsekkel halmozva, Amerikába menekült. Végre senki sem
szólt többé róla.
Esztendők mulva az öreg czimbalmos ismét Pestre kerülvén,
hárfásleánynyal találkozott s ez – Teréz volt, ki szerencsétlen szülés
után, mely gyermekének életébe került, több hónapot kórházban tölte s
onnan kiszabadulván, megbánásnak szentelé hátra levő napjait s mint
hárfásleány kereste kenyerét, mindennap átkozván azt, kinek első
csábszavai annyira vitték őt, hogy önmagát meg kelle vetnie.
Azóta többször találkoztak egymással s egykor örömtől sugárzó arczczal
mondá az öreg czimbalmosnak Teréz, hogy – Sobri Pesten van s hogy
atyjának testi s tulajdon lelki halálát meg fogja rajta boszulni.
XXVII. A kérelmezők.
Ez azon kettős történet, melyet az öreg czimbalmos hosszú és szaggatott
előadásából lehető legnagyobb rövidséggel összeállíték.
Sobrinak ezen váratlan föllépését kalandjaim sorában mindenesetre
érdekesnek tartám ugyan; de olyasmit mégsem láthaték benne, mi által
nagyobb fölvilágosulás hárulhatna azokra, miket már eddig elmondék.
Különösen Dalmert illetőleg semmi új felfödözésnek nem juték nyomába,
pedig épen csak ez volt az, mi engem leginkább érdekelt s Móricz, ki
darab idő óta egészen eltünt nyomozásaim elől. Egyedül Rózsa iránt
erősödék meg korábbi véleményem, melynek valódiságára nézve mielőbb
elhatározó próbát fogok tenni.
A czigányt elbocsátám, miután megtudám, hogy hol találhatom őt fel
ismét, ha szükségem találna reá lenni és további legsürgetőbb
lépéseimről kezdék gondolkozni, midőn rögtön megzavartattam.
Ajtómon kopogtak.
– Szabad! – mondám oly kedvetlenül, mintha e szó alatt ezt akartam volna
mondani; vigyen el a manó!
Az ajtó megnyilt s magas, száraz asszonyi alak lépett be, ezer bókkal s
még több engedelem-kéréssel.
Ruházata meglehetősen tisztességes volt ugyan, de mégis világosan
láthatám, hogy nem egy helyen jutott külön darabjainak birtokába.
Kalapja valamikor világos violaszinű lehetett, de most hamú- és
rózsaszin közt habozott, mintha nem tudná, hogy a kettő közül
tulajdonkép melyiket kelljen elfogadnia.
A száraz nyak fekete gyászkendő közé volt szorítva, mintha bagariadarab
fekete szattyánba lett volna szorítva, mihez a hajdan fekete, de most
már egészen vörös selyemfürtök igen jól illettek.
Egyik keze keztyütlen volt, a másikon ellenben fehér keztyű volt
látható, mely most már nagyon barna és zöldes szint mutatott ugyan, de
azért egykor mégis csakugyan fehér lehetett.
A magas testet legújabb divatú piros szőrruha borítá, mely alól
meglehetősen sáros volt ugyan, de azért tökéletesen megtartá még eredi
szinét.
A kurtácska ruha alól hegyes orrú kordováncsizmák tekintettek ki, melyek
alkalmasint rég nem részesültek már kifényesítésben, mert oly fakók
voltak, mintha már fél évig a zsibvásáron ásítoztak volna. Az egyik
azonban mind e mellett is igen jó kedvűnek látszott, mert valahányszor
egyet lépett, mindannyiszor igen vidorul mosolygott, azaz: talpának
elejét félre tolá s a lábujjakat kimutatá, miket kissé hevesebb költői
lélek fogaknak tekinthetett s így azonnal kész volt a mosolygás, melynél
bizony izetlenebbet is gyakran láthatni a mai világban.
Meztelen kezében hosszú és öblös zacskót emelt, a keztyüsben ellenben
összehajtott finom papirost tartott, melyet e szókkal nyujta át:
– Bocsánatot kérek alázatosan, de a szükség, az iszonyú nyomor.
Bár csak száját ne nyitotta volna meg! Iszonyú pálinkabűz ömlött belőle.
A finom papir kérelmezést foglalt magában, minden jószívű méltóságos és
nagyságos emberbaráthoz intézve és megható szinekkel adá elő a
szerencsétlen özvegy inségét, ki leírhatlan nyomorban élt éhes árváival.
Egy kis adományt nyujték neki, hogy hamarább szabadulhassak tőle s ő
ezer hálanyilvánítás közt távozott.
Ezen asszony legjobb idejében volt s ép és egészséges; minden munkát
könnyűséggel birt volna meg és mégis koldult! Azaz, bocsánat, nem
koldult, csak kérelmező levéllel járt s ugyan hány tekintélyes és gazdag
ember van, ki örökké szinte csak ezt teszi!
Történetesen kitekinték az ablakon s a kérelmező asszony egyenesen az
átelleni lotteria-boltba lépett, hogy adományomtól mielőbb
megszabadulhasson. S hát éhező gyermekei? Azok alkalmasint csak a
holdban léteznek, vagy ha csakugyan vannak s már járni tudnak, hasonló
finom papirral járják be a várost és halálosan beteg édes anyjok számára
kéregetnek, a csavargást jó idején megtanulják s ezer szerencse, ha csak
oly naplopók lesznek idővel, mint édes anyjok s még sokkal rosszabbra
nem vetemülnek.
És ily szerény kérelmező igen sok van Budapesten, kik mindenféle alakban
keresik mindennapi kenyeröket.
Vannak csinos külsejű ifjonczok, kik félig kinőtt öltözetben kopogtatnak
be s magokat tanulóknak mondják, kiknek szegény szüléi nem birják őket a
szükségesekkel ellátni. Ha azonban munkával kinálja őket az ember,
tüstént azzal mentegetőznek, hogy szorgalmasan kell tanulniok s azért
semmi munkát nem vállalhatnak.
Vannak legjobb erőben levő urak, kik mondják, hogy bizonyos pörös ügyeik
elintézése végett jöttek Pestre s költségeik miatt pénzökből annyira
kifogytak, hogy kérelmezés útján kell néhány forintocskát szerezniök,
mert különben nem térhetnek vissza családjok körébe, mely távollétök
alatt szinte legnagyobb inséggel kénytelen küzdeni. S ha adományt adunk
nekik, azonnal a «Két oroszlán» evő- vagy játékasztalához sietnek, az
összekérelmezett pénznek nyakára hágnak s másnap ismét kopogtatnak, hogy
megnyittassék nekik s kérnek, hogy megadassék nekik az, mi által e henye
életet tovább is folytathassák.
Vannak hosszú hajú és igen tisztességes külsejű urak, kik magokat idegen
művészeknek, vagy utazó német philosophusoknak, vagy költőknek mondják,
állítván, hogy a gőzhajón vagy vendégfogadóban mindenöket ellopták,
minélfogva most legnagyobb zavarban vannak, mert nem hitték, hogy
Magyarországban annyi veszélylyel jár az utazás s azért egész
útiköltségök készpénzben volt náluk. Erre a jószívű magyar, ki oly igen
szeretné, ha külföldön dicsérnék, természetesen nagyon elszégyenli magát
s meglehetősen zsebébe nyul, hogy az utazó művész, philosophus, vagy
költő kissé feledje kárát. És kicsodák tulajdonképen ezen urak?
Többnyire munkakerülő pinczérek, kik lopások miatt hazánkba szöktek s
itt csalásaik következtében több vendégfogadóból elüzettek és most ezen
kényelmes keresetmódra adták magukat, mely mellett gyakran el is lehet
egyetmást csenni, míg a kérelmező levelet olvassuk.
Vannak szép hölgyek, kik selyemben s bársonyban kopogtatnak be hozzánk;
mi pamlagra ültetjük a kellemes látogatót, bajuszunkat szinte
akaratlanul megsimítjuk, tükrünkbe futó pillantást vetünk, hogy nem
láthatni-e öltözetünkön valami rendetlenséget, arczunkra nyájas mosolyt
öltünk, ujjainkon kellemes könnyűséggel forgatjuk gyűrűinket, ha
tudniillik vannak gyűrűink, szemeinket a legszeretetreméltóbb
kifejezéssel függeszjük a szép látogatóra; szóval, mindent elkövetünk,
hogy legudvariasb elfogadásban részesítsük a nem várt kedves vendéget.
Azonban, mennyire lehangoltatik nagyszerű várakozásunk, midőn a deli
hölgy illatos és csipkés szegélyzetű finom zsebkendőjét gyöngéd
ujjacskáival kibontja és rózsaszinű papirra írott, helyesírási hibáktól
hemzsegő – kérelmező oklevelet nyujt kezünkbe és édes mosolyra vonván
bibor ajkait, oly hófehér fogsort mutat – hogy! Ekkor természetesen
rendkívül elcsodálkozunk, meglehetősen boszankodunk és iszonyúan
csalatkozunk várakozásainkban, mosolyunk pedig oly kifejezést vált,
mintha a reménylett zamatos eper helyett váratlanul éretlen vadalmába
haraptunk volna; de azért végre csakugyan zsebünkbe nyulunk s egypár
huszas bánja meg a kellemes látogatást, melyek valóban jobb sorsot
érdemlettek volna. És ugyan kicsodák voltaképen ezen sajátszerű
kérelmezők? Én ugyan nem mondom meg, mert a rózsaszinű papiron mindig
pontosan föl van jegyezve szállásuk s így mindenki körülményesen
kitanulhatja viszonyaikat, ki erre magában kedvet s hajlandóságot érez.
Vannak tenyeres-talpas férfiak, kik kijövendő, de tulajdonképen soha ki
nem jövő könyvekre előfizetést gyűjtenek, azon ünnepélyes igérettel,
hogy a teljes czímű előfizetők nevei, a munka elején, minden czímekkel
együtt s azonkivül néhány sokat jelentő stb. stb. kisérete mellett nagy
betükkel ki fognak nyomatni és ezen nagyszerű igéret által csakugyan sok
helyen kinyomnak néhány forintot némely könnyen hivő ismeretlen
irodalombarátok erszényéből, kik ez úton halhatlanságra vélik szerény
neveiket juttathatni.
Vannak minden korú és nemű emberek, kiket eleven hirlapoknak és
kalendáriumoknak mondhatni. Ezek minden ember név- és születésnapját
pontosan tudják, minden tisztviselő előmozdítását csaknem ugyanazon
pillanatban tudják meg, melyben ő maga kapta hirét; minden ember
nyilvános kitüntetéséről azonnal értesülnek; minden sorshuzás után
azonnal megtudják, hogy ki nyert valamit; ha valakinek fia születik, ők
csaknem előbb tudják, mint a bába maga; ha valaki megházasodik s másnap
reggel az első kávét issza hitvesével és szerényen hall kopogtatni, meg
lehet győződve, hogy kérelmező jő neki szerencsét kivánni; sőt ha valaki
új nadrágot húz föl először, vagy felesége ellen a válópert szerencsésen
megnyerte, bizonyosan várhatja, hogy mielőtt még a nadrágtartót rendbe
hozhatná, vagy a végső törvényszéki itéletet elolvashatná, a kérelmező
már belép hozzá s vagy kötött, vagy kötetlen beszédben ezer üdvöt kíván
ezen ünnepélyes alkalomra.
Szóval annyi a sok kérelmező és ezek annyi ürügyet tudnak használni,
hogy ugyancsak erszény legyen ám az, mely látogatásaikat meg nem sinyli;
mert és ezt jól meg kell jegyezni, többnyire csak nagyon középkorú
erszényű, azaz középrangú embereknél szoktak jelentkezni, minthogy
gazdagabbakhoz nem igen bocsátják be őket az előszobákban ásítozó,
paszomántos kétlábú agarak.
Sőt, hogy a legjobbat ne feledjem, ismerek egy kérelmezőt, ki annyira
emelte már e nemes keresetmódot hogy nem is fárasztja személyesen
lábait, hanem külön embert fizet és ezt járatja végig a két városban
kérelmező leveleivel, sőt gyakran távolabb falukra és városokba is
elküldi őt, míg maga kényelmesen tekézget a...i kávéházban s este oly
büszke arczkifejezéssel sétálgat a szinház egyik oldaláról másikra,
mintha a nagy diófán túl is mindent sajátjának nevezhetne.
Hogy az ily kérelmezések alkalmával számos lopás is történik és még
többször helyismeretség is szereztetik erőszakos rablások sikeres
véghezvitelére, azt alkalmasint nem is kell megemlítenem.
Nem ártana talán némi kis figyelmet fordítani az ily kérelmezőkre, mert
bizony mondom nektek, hogy száz közül alig szemelhetni ki egyet, kit
segélyre valóban érdemesnek lehetne mondani.
XXVIII. Herbaté.
Tovább akarám még gondolatimat fonni, de Hánika rögtön szobámba rontott
s nagy fontossággal szóla:
– Nagyságos uram! –
– Mi baj? – kérdém, sietsége által meglepetve.
– Nagy ujságot tudok.
– Halljuk!
– Oly hirtelen futottam föl a lépcsőkön, hogy alig birok lélekzethez
jutni.
– Csak ki vele.
– Most volt nálam Dongainé szobaleánya búcsuzni.
– Mi gondom arra?
– Egy erdélyi grófnőhöz szegődött s Pestet elhagyja.
– De mit érdekelhet ez engem?
– Igen, mert Dongainé is elutazik Pestről.
– Valóban?
– Igen és valamennyi cselédét elbocsátotta szolgálatából.
– Mikor utazik?
– Holnap reggel.
– Hová?
– Azt nem tudom. Szobaleánya mondá, hogy mindent nagy titokban intéznek
és egy cselédet sem visznek magokkal.
– Tehát kivel megy a grófnő?
– Vőlegényével, ki miatt szolgálatát el kelle hagynom.
– És mind ez bizonyos?
– Tökéletesen. Ma este búcsuthea lesz a grófnőnél, melyre csak néhány
legmeghittebb ismerőse hivatalos.
– Jól van, én is ott leszek.
– Nagyságod is hivatalos?
– Meglehet. Háni, e hirről mindenki előtt hallgatni fogsz.
– Értem.
A hajdani szobaleány távozott s én gondolatokba mélyedtem.
Fontolgatásomnak az lett eredménye, hogy este a grófnőnél meg fogok
jelenni s maradásra kényszerítem őt, mire elég hatályos eszközzel véltem
birni; mert Dalmer elutazása e pillanatban nagyobbuló reményimet
csakhamar ismét tetemesül leszállította volna.
Alig vártam tehát az estét s mihelyt a társaságot együtt lenni
gondolhatám, azonnal Dongai grófnő szállására siettem.
Az előteremben csak egyetlen inas ásítozott, s maga a csarnok is
mennyire megváltozott! Kopár falakon kívül egyebet nem láték, mert a
drága szőnyegzet már le volt szedve. Csak három szék és egy ócska asztal
unatkozott a fal mellett s az asztalon ezüst kargyertyatartó állott,
melyben két szál gyertya égett. Az inas ezen asztalka mellett
bólingatott. Mily változás a korábbi pazar fényhez képest, melyet több
hét alatt számos ember állíta föl s most talán kevés óra alatt bonta
szét néhány ügyetlen kéz. Hja, úgy van az, alkotni vajmi nehéz s mily
könnyen lehet a fönnállót lerombolni!
Meg kell az inast szólítanom.
– Hej, barátom!
Az inas kidörzsölé szemeiből az álmat, talpra ugrott s kérdőleg tekinte
felém.
– Itt van Dalmer báró úr?
– Nincs.
– Együtt van már a társaság?
– Igen.
– Köszönöm.
Ezzel a terem ajtajához közelíték.
– Kérem, – szóla, utamat állva, az inas, – a terem már üres, a társaság
a grófnő olvasószobájában mulat, itt balra.
– Jól van, köszönöm.
S most a mutatott ajtó felé irányzám lépésimet; de az álmos inas ismét
előmbe állott és kissé akadozva szóla:
– Kérem alázatosan –
– Nos?
– Bocsánatot kérek, de parancsom van, senkit be nem bocsátani.
– Hogyan?
– A meghivottak már mind jelen vannak és így –
– Szólanom kell a grófnővel.
– Tehát bejelentem nagyságodat.
Az inas már megfordult, de ekkor hirtelen eszembe villant, hogy Dalmer
itteni első találkozásunk következtében, könnyen kieszközölheté
kedvesénél valamely ürügy alatt, hogy semmiesetre nem fogok
bebocsáttatni, azért tehát csakhamar visszatartóztatám az inast,
mondván:
– Megálljon, barátom; nem akarom magamat bejelentetni, majd csak meg
fogom ő nagyságát lepni.
– Engedelmet kérek; de –
– Ej, fiú, legyen eszed, hiszen aludtál, midőn beléptem.
– Én?
– Igen, igen; hátha akkor minden szó nélkül beléptem volna?
– Az nagy baj lett volna.
– De nem tehettél volna róla.
– Az igaz.
– Tehát legyen eszed. Nekem mulhatlanul meg kell a grófnőt lepnem. Fogd
ezen tallért, s gondold, hogy alszol, és ne lásd beléptemet.
– De –
– Szót sem. Szolgálatod ugyis csak holnapig tart. Itt van.
Az inas végre csakugyan meghagyá magát nyomós okaim által győzetni, s
egészen megnyugodott, midőn még azt is tudtára adám, hogy jól ismerem a
grófnőt.
Én tehát megnyitám csöndesen az olvasószoba ajtaját és lassan beléptem.
Megjelenésemet senki nem vette észre, mert az egész társaság háttal ült
az ajtó felé, s én azonnal ügyesen egy kép elébe állottam, mintha
elejétől fogva a társaság közé tartoztam volna; s így ha néhány arszlán
véletlenül megpillantott is, bizonyosan nem gyanítá, hogy hivatlan, s
alkalmasint egyszersmind meglehetősen kellemetlen vendég vagyok a
langyos víz szellemdús fogyasztói közt.
Körültekintvén, látám, hogy a társaság csakugyan igen válogatott vala és
tökéletesen azon nemes foglalkozáshoz illő, melybe el volt mélyedve.
Egyetlen közönséges arczot sem láthaték, minden vonás jellemteljes
tejfeles kifejezésű vala, mikép azt az ide csatolt képecskén oly
világosan láthatni, hogy alig szükséges bővebb magyarázgatással
vesztegetnem a drága időt.
Még a herbatés ibriknek is sajátszerű alakja volt, mintha a nemes ezüst
irtózott volna, midőn ily rendeltetésre készítetett, s azért minden
kalapácsütésnél görcsöket kapván, idomtalan alakzatra iparkodott volna
feszülni. Egy arszlánt annyira megviselt már a meleg herbaté, hogy
aggódva kémlé becses vonásait a tükörben, melyek valóban oly szint,
azaz: oly zöldes szint játszottak, minő a herbatéé lehetett, midőn
Khinában a khinaiak nagy gonddal szedegették más – khinaiak számára.
Egy másikat alkalmasint a negyedik csészével kinálta már egy szellőalakú
lebegő hölgy, mert szemei és arcza oly édesen mosolyogtak, hogy e
mosolygás fontját krajczáron lehetett árulni, medveczukor helyett. Kettő
pedig alkalmasint azt suttogá egymásnak, hogy mégis csak boldog ember a
paraszt, mert nem kénytelen a divatot majmolni, s nem kell egészséges
korában is herbatét innia.
[Illustration: Herbaté.]
Azonban, nemcsak az arczok és alakok valának e szobában jellemzetesek,
hanem egy falon függő kép is igéző valósággal felelt meg a szoba szép
rendeltetésének, úgynevezett csöndéletet ábrázolván a német festészi
iskolából. E képen ugyanis egész szende család volt látható, még csak a
kalitkában kuttogó pintyőke sem hiányzott, melylyel alkalmasint a
szabadságot akará jelképezni a szellemdús és találékony elméjű művész,
minthogy a nélkül a legszebb családi boldogságot sem mondhatni
tökéletesnek. Mily mélyelmű bölcseség tündöklik az apa magas homlokán,
mintha országok boldogítása sugároznék le róla. Mily szeretetre méltó
szendeség terül el az anya költői ihlettségű arczulatán; bizonyosan ezt
látta egyik veterán költőnk s bölcsészünk, midőn remek költeményét irá
Psychehez. Hát még szelid angyalarczai a gyermekeknek! Még füleik is
kicsinyben mutaták már azt, mire szüléik megértek. Irigylésre méltó
művész, kinek képzeletdús agya ily műremeket teremthetett. Mily isteni
elragadtatás szállhatá meg az olvasó grófnőt, midőn, puha karszékében
ülve, szemeit e hasonlíthatlan csöndéletre emelé! Oh, ilyesmi csak a
hasonlíthatlanul kedves német kedélyességnek sikerülhet!
Dongai grófnő kimondhatlanul hegyes orrú hölgy mellett ült, azonban, bár
milyen orr is jobb, mint semmi orr. A grófnő arczán magasztosság
kifejezése sugárzott, minőt csak akkor szoktunk érezni, midőn legkedvesb
vágyaink teljesültének küszöbén állunk, s erősen hiszszük, hogy többé
semmi akadály nem gördülhet előnkbe.
Szinte sajnálni kezdém őt, mert hiszen ily körben vajmi ritkán
pillanthatni meg ily elégültséget; de hiában, a szép grófnő nem érdemle
részemről nagy kiméletet, azok után, miket felőle részint tudék, részint
meglehetős alapossággal sejdíték.
Lábujjhegyen székéhez közelíték tehát, fejemet vállához hajlítám, s halk
hangon szólék:
– Meg ne ijedjen nagysád.
A grófnő meglepetve fordítá hátra fejét, s e meglepetést el nem
palástolható zavarodás követé, midőn vonásaimra ismert.
Mielőtt szóhoz juthatna, így nyilatkozám, komoly kifejezéssel:
– Még csak egyszer volt szerencsém nagysádnak udvarolhatnom, s mégis
nagy kegyért bátorkodom esedezni.
– Méltóztassék! – szóla vontatva, s nagy kedvetlenséggel a grófnő.
– Nagysád el akarja Pestet hagyni?
– Igen.
– Holnap?
– Igen, – viszonzá növekedő idegenkedéssel a grófnő.
– Kérem nagysádat, méltóztassék e szándékát megváltoztatni.
– Hogyan?
– Igen, erre bátorkodom nagysádat egész tisztelettel megkérni.
– Nem akarom hinni, hogy ön sértegetni akar, s azért én is egész
nyugalommal csak azt válaszolom, hogy ön kérelmét kissé furcsának
találom, s azért nem is felelek reá.
– Akkor sem, ha nagysád – lánya, Ida nevében kérem önt, hogy elutazását
halassza el?
A grófnő elhalványult, de csakhamar leküzdé indulatát, és sóhajtva
szóla:
– Ön legfájdalmasb sebeimet szaggatja föl, ez gyöngédtelenség, s meg nem
foghatom, mi adhat önnek jogot gyötrésemre?
– Nagyságos asszonyom, a társaság szemei rajtunk függenek, röviden kell
végeznünk.
– Mit akar ön?
– Most már nem kérem, hanem akarom, hogy nagysád csak akkor hagyja el
Pestet, midőn én megengedem.
– Uram –
– Kérem, engedje szavaimat bevégeznem. Nagysád itt fog maradni, különben
bizonyos történetkét fogok a finom körökben elbeszélni, hogy mikép
szabadulhatni meg legkönnyebben férjtől és gyermektől, ha új szerelem
foglal helyet szivünkben. Igen, igen, nagyságos asszonyom; és én ezt be
tudom bizonyítani, mert – élő tanu van hatalmamban, kinek megpillantása
földre fogja nagysádat sujtani.
– Ember, ön –
– Nagysád itt fog maradni, s szavaimról senkinek nem szól, még – Dalmer
bárónak sem, különben – veszve van ön vele együtt, mert vannak példák,
nagyságos asszonyom, hogy a halottak is elhagyják hideg sirjaikat, s a
mélyen rejtett bűnöket napfényre derítik! Ajánlom magamat.
A grófnő ájulva hanyatlott szomszédnője vállára, s én, az általános
zavarban, a termet elhagyám, meg lévén győződve, hogy rejtélyes
fenyegetésim nem fognak siker nélkül maradni. Nagyobb biztonság kedveért
azonban mégis tüstént úgy intézkedtem, hogy rögtön megtudhassam, ha a
grófnő mégis elutaznék, s még hatályosabban intézkedhessem ellene.
XXIX. Üröm-öröm.
Ezeket e szerint rendbe hozván, Budára sieték, hogy mult éjjeli gyanus
embereimet a «Tarka macskához» czimzett nagyszerű vendégfogadóban
fölkeressem, mert ők Móriczot említék, s így rám nézve mindenesetre nagy
érdekkel kelle birniok; annyival is inkább, mivel ezen öreg bűnösnek
nyomát egészen elvesztém, s okom volt hinni, hogy épen ő az, kitől
leginkább kell őrizkednem.
A hajóhidon csak alig pislogott néhány lámpa, mert igen sötét volt, s
ilyenkor rendesen az utczán is kevesebb olaj szokott a lámpákban lenni;
alkalmasint az emberi büszkeség némi lealázására, hogy tudniillik
mindenki meggyőződjék, mikép a természet roppant ereje ellen nem küzdhet
sikerrel a gyarló ember.
A budai hidfőnél s kávéháza előtt, még több öreg ur ült, kik a délutánt
rendesen ott szokták tölteni, mert a vámszedők elmés megjegyzéseit igen
mulatságosaknak találják, minthogy csak egyszerű vastag háziételekhez
vannak szokva.