vallanom, hogy azon pillanatban oly nyugtalanságot érzék, melyet talán
félelemnek is lehetne neveznem; ez azonban csakhamar elmult s most már
csak azt ohajtám, hogy a kocsi minél előbb távozzék; mert ottléte alatt
nem akarék a házba menni, mindenesetre tudni óhajtván, hogy kicsoda
tulajdonképen e késő látogató?
Erre nem kelle sokáig várakoznom, mert az ajtó kevés percz mulva
megnyilt s egy fátyolos kalapú hölgy lépett ki. A kocsis azonnal
leugrott, a kocsiajtót megnyitá, a hölgyet beemelé s ismét helyére
ugrott és gyorsan elhajtatott, miután a hölgy e szót hallatá:
– Haza!
Hah, én e hangot már hallám? A kocsi szorosan mellettem robogott el.
Benne két hölgy ült, az egyik elől, a másik hátul. Ezen utóbbi az volt,
kit a kocsiba lépni láték s ez most, hihetőleg a kocsiban uralkodó hőség
miatt, fátyolát hátraveté s én a lámpák föllobbanó világánál Dongai
grófnőre ismertem! Az előtte ülő némber valószinűleg komornája volt.
Mit keresett itt a grófnő? Nem kellett-e félnem hogy e látogatásával
terv van ellenem kapcsolatban Beattini részéről?
Mindegy, tisztába kell jőnöm, gondolám s állásomat elhagyám és a házhoz
közelítettem. Bal oldalon a harmadik ablak előtt megállapodám,
pillanatnyi időzés után hétszer kopogtattam s az ajtó küszöbére léptem,
mely kevés percz mulva zajtalanul megnyilt előttem.
XXI. Vérző sziv.
A rejtélyes ház folyosójába lépvén, körültekinték, s hófehér öltönyü
némberalakot pillanték meg, mely mögöttem az utczára nyiló ajtót bezárá,
s előmbe lépvén, kezével intett, hogy kövessem őt. Lámpa nem volt
kezében, s igy, minden további fontolgatás mellőzése után, kényszerültem
azon gyönge világító vonalt követni, melyet fehér öltönye okozott, ha
sötétségben nem akartam maradni.
Nem mondhatom ugyan, hogy e pillanatban nyugodt valék, de mégis minden
lépés után, melyet előre tevék, kevésb tartózkodással gondolkodtam a
történhetőkről, mikép az rendesen lenni szokott, midőn valamely veszély
felé közelítünk, s a visszatérés már el van előttünk zárva. Ilyenkor
csak a gyáva esik kétségbe, a szilárdabb jellemü azonban az el nem
kerülhető bajnak bátran szemébe néz, hogy leggyöngébb oldalát
kipuhatolván, szükség esetén onnan támadhassa meg.
Én is ez utóbbit tevém, ámde a sötétség miatt kalandom szinhelyét sem
különböztethetém meg, s csak akkor, midőn vezetőm, néhány lépésnyi
haladásunk után, ajtót nyitott, láthatám, az abból kisugárzó
világosságnál, hogy az udvar igen parányi és rejtélyes meghivómon kívül
alkalmasint senki nem lakik a hosszúkás keskeny házban. Ennek látása nem
igen vigasztalhatott ugyan, de nem is riaszthatott el rendkívül, mert
derekasan föl levén fegyverkezve, teljes jogom vala a közel
szomszédokban biznom, kiket, megrohantatásom esetén, lövéseim bizonyosan
segélyre fogtak volna ébreszteni.
Azon ajtó, melyről fönebb emlékezém, konyhába nyilt, s ennek
vastűzhelyén lámpa égett, melynek világánál sok réz edényt láték a falon
fényleni. Vezetőm, mihelyt beléptem, a konyha jobb oldalán nyiló ajtóra
mutatott, s elfordult, arczát tehát nem pillanthatám meg. Két-három
lépést tevén, a szoba ajtajánál állottam, s ekkor vezetőm a konyhaajtót
bezárá és midőn kissé idegenkedve visszafordulék, már – nyom nélkül
eltünt. A lámpa még most is a tűzhelyen világított, s tisztán láthatám,
mikép a konyhaajtón és azon kívül, mely előtt állék, semmi kijárás nem
volt a konyhából. Vezetőm tehát vagy az udvarra ment, vagy eltünt.
Figyelmesb vizsgálat után azonban meggyőződém, mikép első véleményem nem
állhat, mert a závár előre volt tolva, s igy semmiesetre nem távozhatott
azon az udvarra. Mi az eltünést illeti, azt nehezen hivő századunkban
nem igen tanácsos már bizonyítgatni, s így elég legyen annyit mondanom,
hogy jelen nem létét nem birám magamnak megmagyarázni és ennélfogva,
minden további tétovázás nélkül, az ajtón csöndesen kopogtaték.
A szobából semmi neszt nem hallék, s mind e mellett is már épen be
akarék lépni, midőn véletlenül fölemelém szemeimet s azon sajátszerü
jegyet pillantám meg, melyet igazhitű zsidók ajtóikra szoktak
függeszteni. Nem tagadhatom, mikép ennek látása ismét megdöbbentett
kissé, ámbár tudtam már az utczán kihallgatott gyanus férfiak szavaiból,
hogy ismeretlen meghivóm valószinűleg e vallásfelekezethez tartozik.
Csakhamar összeszedém ismét magamat és beléptem.
Homályos szoba volt az, melyben most állék; a boltozatról függő réz
lámpának egyik ágán sárga viaszgyertya égett, melynek hosszú kanócza még
inkább növelé a homályt, mely alig engedé a legközelebb tárgyakat
világosan megkülönböztetni. A falak egészen kopárok valának, s minden
szögletben csak egy rozzant szék állott. Az utczára nyiló ablakot
festett fatábla zárá, s párkányán koponya vigyorgott, mely mesterséges
fehér és piros rózsákkal volt koszorúzva, mintha gúnyolni akarná a
világi örömeket, melyek oly szoros kapcsolatban állnak a mulandósággal.
Ez volt minden, mit ezen előszobában láthaték.
Ebből balra ajtó nyilt, melynek küszöbén nagy szelindek feküdt, tüzes
szemeit mozdulatlanul rám meresztve. Meghivóm jól őrizteti magát,
gondolám, s e kutyával nem szeretnék küzdeni. Közép- s hüvelykujjammal
néhányszor csattanték, de a szelindek meg sem mozdult e jelre, botommal
pedig nem merém érinteni. Pillanatnyi habozás után tehát, jobbommal
pisztolyaim egyikét érintvén, hangosan szólék:
– Nincs itt senki?
Kérdésemre e szók hangzottak, alig érthetőleg, a belső szobából:
– Méltóztassék belépni.
E biztatásra két lépést közelíték az ajtóhoz, de a tüzes szemű szelindek
mégsem tágított. Kissé vontatva szólék tehát:
– Ön kutyája a küszöbön fekszik.
Az előbbi hang gúnyosan viszonzá:
– Csak az ember bántja azt is, ki őt nem bántotta!
E hang csak nőtől származhatott, s már szégyenleni kezdém magamat, hogy
nő ellenében félénknek mutatám magamat. Mindenre készen, s a szelindeket
folyvást élesen szemmel tartva, egészen az ajtóhoz léptem tehát, s
kezemet a kilincsére tevém. Most, nem csekély boszuságomra, tökéletesen
meggyőződtem, hogy a félelmes szelindek – fából, vagy más kemény
anyagból van faragva, s meg kelle vallanom magamban, hogy ezen olcsó őr
jobb sikerrel teljesíti kötelességét, mint sok fizetett lomha cseléd,
kit azonfölül még étellel is el kell látnunk.
A kilincs azonnal engedett kezem alatt, s a félelmes küszöböt, most már
minden tartózkodás nélkül, átlépvén, az előbbinél jóval tágasb szobában
látám magamat. A falak feketére valának festve, s lángszinű mesés
alakokkal tarkázva, minőket csak kalandos képzelődés szülhetett. A
butorzat itt is nagyon gyér vala. Egyik oldalon ócska bőrpamlag, előtte
ó-divatú kecskelábú asztal s ez előtt magas fekete karszék. Az asztal
két végén egy egy koponya gyertyatartóul szolgált, s mindegyikben
koppantatlan sárga viaszgyertya égett. A szoba padlózatát vastag fekete
szőnyeg borítá, melyen nesztelenül haladtam a szoba közepéig, mintha
láthatlan kezek emeltek volna előre; akaratlanul is lábaimra kelle
tekintenem, hogy mozgásuk által ellenkezőről győződjem meg.
Megszokván ez alatt a homályosságot, szemeimet a nagy karszékre emelém,
s abban hölgyet pillanték meg, fehér pongyolában, mely egészen annak
öltözetéhez hasonlított, ki által a konyhába vezettettem; sőt az alak is
ugyanannak látszott, kivevén, hogy ennek arcza fekete fátyollal volt
borítva; mi azonban keveset határozhatott itt, miután vezetőm arczát sem
láthatám. Bizonyosan jól elrejtett ajtónak kell a konyhában lenni,
gondolám, melyen ezen hölgy gyorsan ide siete, mit annál könnyebben
tehetett, mivel a szelindek látása által is visszatartóztattam néhány
pillanatra. De mi czélja lehet abban, hogy ily csodaszerűen intézé
elfogadtatásomat? Erre nem tudék magamnak hirtelen válaszolni, ha csak
azt nem akarám felőle feltenni, hogy természet fölötti hatalmat kiván
magának előttem vagy általam tulajdonítani, miben mindenesetre nagyon
csalatkozott volna. Egyébiránt, az eddig látott s tapasztalt körülmények
annyiban mindenesetre megnyugtattak már, hogy itt nem annyira komoly
veszélytől, mint inkább csalástól kell tartanom, mely alkalmasint
erszényem ellen intéztetett. E gondolat meglehetős vigasztalásomra
szolgált ugyan, mert tudtam, hogy hidegvérüségemnél fogva, velem ugyan
nem könnyen fog a rejtélyes hölgy boldogulhatni; de egyszersmind
elkedvetlenültem, miután e szerint meglehetős alapossággal hihetém, hogy
e regényes találkozás alig leend szoros kapcsolatban korábbi
kalandimmal, s egyedül csak Dongai grófnő látása okozá, hogy e hiedelmem
nem szilárdulhatott meg eléggé, s ennél fogva még mindig maradt némi kis
reményem, hogy e találkozás talán mégsem fog minden eredmény nélkül
maradni.
A hölgy bőujjú ruhája két hófehér kezet mutatott, miket igen szépeknek
mondhatnék, ha rendkívüli soványságuk miatt a bőr egészen csontjaikhoz
nem tapadt volna. A ruha alól kinyuló láb parányisága szinte igéző vala,
de egyebet nem láthatván, érzékeimet s nyugalmamat ez nem is háboríthatá
és legfölebb csak kandiságomat csigázhatá még magosbra; ámbár meg kell
vallanom, hogy ez már ugyis eléggé feszült vala.
A hölgy könnyeden inte fejével, s kezével a pamlagra mutatott. Ismét
néhány lépést közelíték tehát, de csakhamar meg kelle állapodnom néhány
másodperczre, midőn szemeimet a pamlag fölé emelém.
A falon ugyanis, épen szemközt a fátyolos hölgygyel, olajfestményt
pillanték meg, sima fekete rámában. E kép nem tanusított ugyan különös
művészi tökélyt, mi figyelmemet nagy mértékben igényelhette volna; de
tárgya oly meglepő és sajátszerű vala, hogy szemeim ellenállhatlan
erővel tapadtak reá, mintha természetfölötti varázs által
bilincseltettek volna oda.
A kép asszonyt s férfit ábrázolt, oly különös helyzetben, minőhez
hasonlót még eddig nem láttam. Az asszonyt gazdag öltözet födé, hószin
teljes vállait hollófürtök árnyékozák, a hatytyúnyakat gyöngyök folyák
körül, a gömbölyű karokat gyémántos karpereczek szoríták, s a szép finom
ujjakat drága gyűrűk körzék. Termete bármely művésznek Venus alkotására
szolgálhatott volna mintául. És arcza? Azon hely, melyet ennek kellett
volna elfoglalni, a művész által üresen volt hagyatva; azért-e, mivel
gondolá, hogy a test egyéb részeinek megfelelő szépségűt ecsetje nem bir
előteremteni, vagy más okból, azt nem tudhatám. A mily idegenítőn hatott
rám ez, oly borzasztó volt az, mit az asszonyi alak mellén láték. Ott t.
i., hol a hölgy-szív örömtől hevülve fennen dobog, vagy fájdalomtól
elfogultan görcsösen remeg, mély seb vala látható, melyből vér
szivárgott a hölgy ölébe. E körülményt a mellette álló férfialak
érthetővé tette. Teljes virágzásban levő ifjú volt ez, szépségben
Adonist, erőben Herkulest ábrázolhatva; jobbja azonban szivet szoríta
össze, melyből vér csepegett, s nagy szemei gúnyos kifejezéssel függének
a hölgy mély kebelsebén, melynek az előtt lakosa volt a vérző szív.
Első érzésem undor vala, melyet e kép látása lelkem mélyében ébreszte,
undor azon ember ellen, ki művészetét ily iszonyú visszaélésre
használta, hogy lázas kedélye beteg kifakadásának hízelghessen; mert
őrjöngő ábránd szüleményénél egyébnek nem tekinthetém e szörnyű
jelenetet. Az undor azonban csakhamar vérfagylaló borzadásnak adott
helyet, midőn a férfialakot élesebben szemügyre vevém, s arczának minden
vonásában ismerősre véltem találni. Igen, igen, nem csalatkozhattam, ez
Dalmer, Beattini, ez Zlatár Péter volt, fiatalabb korában, kit angyalnak
alkotott a természet külsőleg, míg belsejét pokolnak ördögei lakták. És
a hölgy, kinek vérző szívét kezében tartá, bizonyosan új áldozat vala
véres körmei közt, kinek iszonyú sorsát még eddig nem ismerém, s melyet
talán épen ez ünnepélyes pillanatban kell vala megismernem.
E gondolat iszonynyal tölté ugyan keblemet, de annyiban tökéletesen
megnyugtatott, hogy e helyen nincs okom veszélytől rettegésre.
Bámulásomból a fátyolos hölgynek ércztelen tompa hangon ejtett e szavai
ébresztettek föl:
– E kép, mint látszik, megindítá önt?
Összeszorult ajkimon csak ez egyetlen szót bocsáthatám ki:
– Igen.
– Sőt talán sajnálni is képes ön azon hölgyet?
– Kimondhatlanul!
– És mire tartja ön méltónak azon deli férfit?
– Véres boszura!
– Uram, ezen kép – saját történetemet ábrázolja.
– Lehetséges-e!?
– Minden nagyítás nélkül.
– Iszonyú!
– Látom, hogy önben helyzett reményem nem hiúsul meg.
– Mindenre kész vagyok.
– Engedje ön tehát szenvedéseimet, mennyire lehetséges, összefüggőleg és
körülményesen elmondanom.
A fátyolos hölgy ismét inte kezével, s én helyet foglalék a pamlagon, ő
pedig a következő történetet mondá el, oly hideg s szilárd hangon, mely
kétségbe vonhatlanul tanusítá, hogy az iszonyú fájdalom következtében
már legszilajabb érzésein is korlátlanul uralkodni tudott.
XXII. Rablókaland.
E föld nagy, mint a hatalom, mely azt alkotá, s szép, mint a gondolat,
mely e hatalomnak irányt adott.
E nagy földet számtalan élő lény lakja, okos és oktalan, emberek és
állatok. És ezen emberek s állatok, legyenek bár szelidek vagy vadak,
mind külön hazával birnak, mely áldásokkal halmozza őket, s melyet ők
szivök mélyéből szeretnek, vagy melyhez természeti ösztönük egész
erejével ragaszkodnak.
Van azonban az emberek külön osztályai közt nép, csak egy nép széles e
világon, melynek nincs hazája, melyet szeressen, s mely őt áldásaival
halmozza! E boldogtalan nép az egész nagy világban el van szórva, hol
létezését irgalomból eltűrik, s habár földig alázza is magát, mindenütt
csak gúny és megvetés jutalma; mi csoda tehát, ha végre gyűlölnie kell
ott, hol szeretnie nem szabad, s ha az átkot nem viszonozhatja áldással?
Hiszen a féreg is felgörbed, ha tapostatik! Uram, kell-e mondanom, hogy
e szerencsétlen népet Izrael boldogtalan fiai képezik?
Ezen elnyomatott nép egyik családjában születtem én. Atyám gazdag vala
és tekintélyes, mert az is mélyen szokott a pénz előtt meghajlani, ki
különben az emberiség legszentebb jogait sem irtózik lábbal taposni. A
zsidó ezt jól tudja, mert mindennap tapasztalja és azért pénzt, s mindig
csak pénzt törekszik szerezni, bármi uton kelljen is ahhoz jutnia, mert
sajnosan meg van győződve, valamint már szüléi és ezek ősei meg valának
győződve, hogy egyedül a pénz azon eszköz, mely által magokat, legalább
bizonyos pontokig, a többi emberek közé emelhetik.
Atyám szeretete azonban számomra, valamint testvéreim részére is,
nemcsak anyagi, hanem szellemi kincsekről is gondoskodott. Oly
neveltetésben részesültem, melynek bármely nemes hölgy is büszkén
örvendhetett volna. De bár négy nyelven tudtam is ártatlan kebellel
boldogságért imádkozni, mégis sulyosan nehezültek rám a sorsnak vészes
csapásai. Még maga a jó nevelés is, mely különben minden embernek áldást
biztosít, csak átkot gyümölcsözött árva fejemnek!
Népünknél, mint már mondám, a férfi csupán vagyonszerzésre kénytelen
életének legszebb részét áldozni, s csak akkor gondolhat házasságra,
midőn már annyit gyüjtött, hogy leendő gyermekeinek első szükségeit
födözhetni véli. E rendszer mellett vajmi természetes, hogy a műveltebb
s gazdagabb zsidó hajadon csak szerfölött ritkán lelhet szellemi
tekintetben magához hasonló férjet, sőt korához illőt sem gyakran, mert
a nélkülözések és fáradalmas üzérkedés korán görbesztik meg Izrael
fiainak testét és az édes szenvedélyek viráginak himporát letörlik.
Egyébiránt, ha mindez, szerencsés véletlenség következtében, néha
kivételt szenvedne is, van még más mostoha körülmény, mely, különösen a
műveltebb zsidó hajadonra, súlyosan nehezül. Unokáról unokára száll
ugyanis annak tudata, mikép pártfogást e földön egyedül csak családja
szük körében lelhet, s valamint ez neki mindene, ugy ő viszont annak
egyetlen reménye és öröme. E viszony vak engedelmességre szoktatja a
gyermeket szüléi iránt, s minden atya korlátlan urrá lesz a családban,
melynek minden tagja vakon engedelmeskedik neki, meg lévén győződve,
hogy a nyomasztó külviszonyoknál fogva, a családfő csak a legjobbat és
azt akarhatja, mit paizsul szegezhetni ki e nyomasztó viszonyok
csapásinak elhárítására. Iszonyú hatalom ez, uram, mely a szabadnak
született lelket magát bilincsre veri, de boldogtalan állapotunkban
mégis mellőzhetlenül szükséges, mert végső elpusztulástól egyedül csak
ez mentheti meg szerencsétlen népünket!
E családi viszonyoknál fogva nem csodálandja ön, hogy ellenállás nélkül
hajlottam atyám parancsára, midőn éltes kereskedőt vezete szobámba,
mondván: ez férjed lesz! Keblemben forrón buzgott ugyan a vér, s nekem
is voltak bájos álomképeim, melyek minden tizenhét éves lányka szívét
édesen remegtetik meg; de az atyai akarat fagyos lehellete elhomályosítá
e vonzó rajzait az ifjusági ábrándoknak és én neje levék azon férfiúnak,
a nélkül, hogy magamat ez által boldogtalannak éreztem volna, mert
hiszen ő sokkal gazdagabb vala atyámnál, s bennem becsülni tudandja
leendő gyermekeinek anyját. Így okoskodtam én, mert ily okoskodásra
valék tanítva.
Összekelésünk után alig telt el néhány év, s férjemet nagy kiterjedésű
kereskedési viszonyai rögtön külföldre szólíták, hová őt nem követhetém.
Jósága tehát, egyik nőrokona kiséretében, Füredre külde engem, hogy
lehetőségig kellemesen töltsem azon néhány hetet, melyek alatt távol
kelle tőlem lennie, s bőkezűsége oly fénynyel környezett, hogy Füreden
megjelenésem alkalmasint nem egy nemes hölgy keblében gerjeszte
irígységet.
Az ily diadal különben édes táplálékul szokott az asszonyi kebelnek
szolgálni, s eleinte én is ilyesmit kezdék érezni; ámde e boldogító
érzelem csakhamar keserüséggé változott. Leveretve vettem észre, hogy
bármely nyilvános helyén jelentem meg a fürdőnek, mindenütt gúnyos
megvetéssel fordultak el tőlem a hölgyek, míg a férfiak szinte vagy e
sértő példát követék, vagy, mi rám nézve még iszonyúbb vala, szemtelen
kétértelmüségeket váltogattak egymással közelemben, melyek arczomba
szökteték minden véremet, ámbár gyakran teljes jelentésöket nem is
érthetém.
Sőt mi több, cselédeim sem maradtak menten e méltatlanságtól, ámbár,
inasomon kívül, keresztyének valának. S ez embertelenség annyira ingerlé
őket is, hogy kötelességöket csak mogorván s visszataszítólag
teljesíték, ámbár szeliden bántam velök és kétszeresen fizettem őket!
Tehát szállásomon csak úgy, mint nyilvános helyeken, mindenütt majd
néma, majd hangos bántalmakat kelle tapasztalnom, melyek lassanként oly
fájdalmas keserűséggel tölték lelkemet, hogy kincseim közepett is
elviselhetlen tehernek kezdém az életet tekinteni.
Rögtön szüléim házába utaztam volna vissza Pestre, de férjem meghagyá,
hogy Füreden várjam be őt, s nem vala bátorságom engedelme nélkül e
helyet elhagyni, mert tudtam, hogy férjem most már egyszersmind atyám
hajdani hatalmával bir fölöttem.
Hogy tehát a sértő bántalmakat legalább nyilvános helyeken kerülhessem,
szobámból csak fölötte ritkán távozám, s ilyenkor is többnyire
kocsimban.
A szép vidék szemlélése ismét fölvidítá sebzett kedélyemet, mert
legalább azon meggyőződéshez juttatott, hogy a nap melegében én is csak
úgy részesülhetek, mint más; hogy az erdő az én számomra is hűs
árnyékkal kinálkozik, hogy az illatos rózsa az én keblemen sem virít el
gyorsabban, mint másén; szóval, hogy a természet egyenlően részesíti
boldogító jótéteményiben azokat is, kiket a társaság nem akar kebléhez
karolni.
E sétakocsizások annyi élvezetben részesítettek, hogy mindig távolabbra
terjesztém azokat. Utóbb gyakran hajnalban hagyám el Füredet, s közel és
távolabb falukban reggeliztem és ebédeltem, hol mindenütt szivesen
fogadtak, részint apróbb adományaim miatt, részint mivel kilétemet nem
tudták.
Egykor szinte ily nagyobb kirándulást tevék, s dél tájban a hüvös Bakony
egyik útján haladtam lassan előre kocsimban, szabad szárnyakra bocsátva
gondolatimat.
Minden, mit regényes erdei kalandokról valaha olvastam, fölelevenült
emlékezetemben. Hölgyszabadító lovagok a középkorból, rablók, szent
földről visszatérő zarándokok, kétségbeesett szerelmesek árnyékai,
legcsodásb csoportozatokat képeztek édes ábrándozásba merült tekintetem
előtt, s más boldogabb világba helyzének át, melyet könyveimből már
akkor szeretni tanultam, midőn még a valódinak keserűségeit nem is
ismerém.
E közben elevenen azon kalandok hősének képzelém magamat; minden
földmélyedésből pikkelyes sárkányokat láték ellenem zúdulni, minden
szellősuhogásban kisértetek s rémek suttogásait vélém hallani, minden
bokor mögül rablócsapatok rohantak ellenem; de én nem rettegtem, mert
mindezeket kellő pillanatban, vértezett magas lovag riasztotta el, ki
sóhajtva hajlítá meg előttem lándzsáját, s némán távozott, hogy rögtön
ismét megjelenjék, mihelyt új veszély által környeztetém. Hogy e lovag
alakja semmiben nem hasonlított férjemhez, azt ábrándozásimban épen nem
találám felötlőnek, mert hiszen regényekben is többnyire nem a férj az,
ki fenyegető veszélyekből a nőt csodásan és váratlanul kiszabadítja.
Édes merengésimből vad szitkozódás ébreszte föl, s ugyan e pillanatban
kocsim ajtaja robajjal megnyittatott, s karomat durva kéz által
megragadtatva érezém.
Első pillanatban álomnak képzelém e jelenetet, de csakhamar meggyőződém
az iszonyú valóságról. Kocsimat, melyben egyedül ülék, minthogy férjem
rokona, betegeskedés miatt, honn maradt, rablók támadák meg, kocsisomat
leüték, s engem a hintóból kirántottak. Azután az egész kocsit
megmotozták, de semmit sem találtak, néhány apróságon kívül, miket egy
pár beteg parasztasszony s gyermekeik számára vittem.
A rablók tehát boszúsan fogtak körül, s vadul ordítoztak:
– Ide pénzedet!
– Mutasd meg a hintó rejtekeit.
[Illustration: Rablókaland.]
– Hol vannak kincseid?
– Szólj, vagy meghalsz!
Hiában könyörgék kiméletért, hiában esküvém, hogy csak sétálni
kocsiztam, s nincs nálam több néhány forintnál; ők szavaimnak nem hittek
s végre legiszonyúbbal fenyegettek, mi még a halálnál is irtózatosb
vala.
Ekkor szolgám nyelvünkön tanácsolta, hogy írjak nekik kötelezvényt s
talán szabadon fognak bocsátani. Én azonnal tárczám után nyultam és írni
akartam, de most még nagyobb indulatossággal tört ki ellenem a förgeteg.
Az egyik rabló dühösen ragadá ki kezemből a tárczát és vadul ordítá:
– Átkozott zsidó, el akarsz árulni?
– Meg akar babonázni.
– Valamennyi zsidóasszony mind boszorkány!
– Szúrd le, czimbora.
És az egyik zsivány megragadott baljával s jobb kezével kést emelt
ellenem.
Ezen elhatározó pillanatban gyors lódobogás lőn hallhatóvá s csaknem
ugyanazon perczben deli férfialak termett lóháton mellettünk.
A zsiványok kissé meghökkentek, de nem távoztak.
Elhaló szemeim az ismeretlen férfi villogó tekintetével találkoztak s
ajkai e szót dörgék, mely mennyei zene gyanánt visszhangzott fülembe:
– Vissza!
Többet nem hallék, füleim zúgtak, szemeim elhomályosultak, térdeim
összeroskadtak s mély ájulásba merültem.
XXIII. Lélekgyilkolás.
E szók után mély lélekzetet vőn a fátyolos hölgy, jobb kezével fátyola
alá nyult, mintha szemeit akarná törleni; de sóhajtva rázá fejét,
jeléül, hogy a könyek jótékony forrása végkép kiapadt már azokból.
Azután néhány percznyi szünet után, ismét előbbi közönyös hangján, így
folytatá történetét.
Mi következett ájulásom után, meddig valék megfosztva eszméletemtől,
arról szorosan nem számolhatok, mert szolgám annyira el volt rémülve,
hogy mindig ellenmondásokba keveredett, valahányszor őt utóbb ezen
eseményre nézve kérdőre vonám; megmentőm pedig nem akart erről
körülményesebben szólani, mondván, hogy nem kívánja lelkemet ez által
újonnan megrázkódtatni, mi könnyen ártalmamra válhatnék.