szemétdombhoz. Vigyázva kerültük azt meg, s udvar felőli oldalán egy
rongyos suhanczot pillantottunk meg, ki szalmával befont üveget szoríta
ajkaihoz, s szemeit a koromfekete felhőkre függeszté, melyek gyorsan
vonultak el Budapest fölött. A suhancz hanyatt feküdt, s közelítésünket
nem vette észre, mit részint kellemes foglalatossága, részint a tompa
moraj okozhatott, mely a szemétdomb mélyéből majd hallhatóbban, majd
érthetlenebbül hangzott föl.
– Fiú, kelj föl, – mondám, s botommal érintém kezét; de ő szemeit sem
mozdítá; megrázám tehát vállát, s ekkor az üres üveg lesiklott ajkairól,
s keze mellére hanyatlott. Szemei nyitva maradtak, s száján kékes láng
ömlött ki, borzasztóan világítva meg a földuzzadt vérpiros arczot,
melynek alsó része már violaszínt ölte.
– Az istenért, mi ez? – kiálték rémülten, s megragadám társam karját.
– A koldusok alkalmasint őrül helyezék ide, s ő addig ivott, hogy végre
meggyult benne a pálinka!
Azon iszonyú érzést, mely e pillanatban keblemet átrengé, soha nem fogom
feledni, ámbár szavakat most sem találok illő leírására. Szánakozás,
undor, elkeseredés egymásután zaklaták lelkemet, mik közé csaknem
félelem vegyült, midőn látám, hogy a szerencsétlen áldozat kidülledt
szemei folyvást rám meredeznek, mintha segélyt kivánnának tőlem, vagy
gazdagságomat akarnák szememre lobbantani, melynek legparányibb
morzsahulladéka is jobb útra vezérelhette volna őt akkor, midőn a
megtérés még nem vált lehetetlenné!
Társam végre kiragadott néma merevenségemből, megilletett hangon
mondván:
– Sajnálkozásunk itt nem használ, iparkodjunk inkább e tanya belsejébe
jutni és segélyt eszközleni e szerencsétlen számára, ha még nem késett
el az emberi segély.
– De mikép juthatunk be?
– Ezen ember a csaptatón fekszik, mely ajtó gyanánt szolgál; emeljük őt
félre, s azonnal czélt érünk.
Borzadva érintém a mocsoktól tapadó testet, s alatta csakugyan rozzant
ajtót pillantánk meg, melynek sarkai nyikorogva engedtek kettős
erőlködésünknek. A pokol kapuját hittük e pillanatban előttünk
megnyilni. Sűrű füstfelhő özönlött felénk a mély nyílásból, nehéz gőzzel
párosulva, melynek bűzét a leghíresb vegykémek sem bírták volna
meghatározni. A gyertyavilág sugárai e füst és gőz közt keskeny
tűzszalagot képeztek, vagy hosszú rezgő kigyónyelveket, melyek a sötét
torkolat csepegő falait nyaldosák.
Alulról ördögi zaj hangzott. Vad kurjongások, fülrepesztő kaczaj, rekedt
éneklés, sivító dudaszó, gyermeksírás, kutyaugatás oly sajátszerű
hangvegyületet képeztek, minőt még egy újabb zeneszerző sem bírt
dalművében összpontosítani, ámbár mindent elkövetnek különben, hogy a
legtermészetellenibb hangokat kovácsolják össze. Szóval, ily lárma
hangozhatik a pokol fenekéről, midőn lakosai legszélesb kedvnek
örvendnek.
– Mit tegyünk most? – kérdém társamat, ki szinte kissé gondolkozóvá lőn.
– Helyzetünk nem igen kellemes ugyan, – felele ő nyugodtan, – de a kutya
ugatása alkalmasint úgy is elárulá már ittlétünket, jobb lesz tehát
gyorsan lemennünk. Különben is azt mondják, hogy csak az éhes farkasok
támadják meg az embert, ezek itt alant pedig most nagy bőségben vannak.
– Tehát bátran, előre!
E kölcsönös biztatás után a füst és gőz közé vetettük magunkat, s az
ingadozó nyirkos lépcsőkön a föld gyomrába siklottunk, mely azonban
koránsem volt oly mély, mint eleinte hittük. Alig haladánk le ugyanis
mintegy huszonöt csigalépcsőn, midőn félig nyitott ajtóhoz jutánk, mely
a belső kipárolgásnak szabad utat engedett fölfelé. Az ajtót azonnal
kitártuk, s beléptünk. Néhány pillanatig valamint mi nem
különböztethettük meg a tárgyakat, úgy minket sem vehettek észre a
zajosan mulatozók, ámbár egy kutya hangosan jelenté, hogy idegenek
érkeztek.
Végre az ajtók megnyitása által okozott léghuzam megritkítá a vastag
gőzréteget, s a füstöt is annyira eloszlatá, hogy megkülönböztetheték
minden tárgyat a pompás teremben, hol most a koldusok estélyt
ünneplének. A terem elég tágas volt még nagyobb társaság számára is,
minél fogva mindenki oly szabadon mozoghatott, hogy örömében akár
bőréből is kibujhatott volna. A falak nemes egyszerűségben díszlettek,
mellőzve minden haszontalan fényűzést és pompát, mely a magyar pénzt
külföldre szállítja, s csupán néhány hazai pók belföldi gyárában készült
nagy kiterjedésű hálója mutatá, hogy a műipar készítményei is illő
méltánylatra számolhatnak e teremben. Az ajtó melletti szögletben
kemencze emelkedék, melynek tetején az öreg czimbalmos rendkívül
lelkesüléssel körtánczot nyekegtetett dudájából, melyre a koldusok
csárdást, tótost, keringőt és oláh tánczot jártak, a miben tudniillik
kiki legjobban hivé magát kitüntethetni, s e tánczukat külön nemzeti
dalaikkal kisérék, mely hangvegyíték kimondhatlan hatást gyakorlott. Az
előszínen egy kolduspár szerelmi nyilatkozatokban ömledezett, mások
whiszteztek vagy filkóztak, a mi tulajdonképen egyre megy, mert az egyik
által csak úgy lopjuk az időt, mint a másik által; ismét mások nehéz
kancsókat iparkodtak megkönnyíteni, egy szeszélyes arczkifejezésű koldus
pedig vastag augsburgi kolbász ellen dühönge késével, s oly gúnyosan
nevetett, mintha épen az augsburgi ujság okoskodásait olvasta volna a
magyar nemzetiség ellen, mire még a macska is fölfujta magát. Néhány
reményteljes apró koldusúrfi és kisasszonyka nyájasan ölelkezett s
verekedett a földön és minden tehetségével örvendezni iparkodott e
nyomorú földi élet édes kéjeinek. Itt-ott elszórva mankók hevertek, hogy
tulajdonosaik könnyebben tánczolhassanak, s e tettetés miatt épen nem
kell rájok neheztelni, mert ugyan nem tapasztalhatjuk-e mindennap és
mindenütt, hogy magasb körökben sem igen jelennek meg valódi alakjokban
az emberek, ugyan mért ne léphetne föl tehát az egészséges koldus
mankóval a világ szemei előtt? Sőt mi több, a koldusok legalább csak
testileg tettetik magokat, míg az úgynevezett finom körökben épen a
lelki tulajdonságok fátyoloztatnak el a divat vagy egyéb
melléktekintetek parancsa szerint, mi mindenesetre nagyobb bűn a szegény
koldusok tettetésénél. Az egyik kártyázó valódilag nyomorék, azaz púpos
volt, s lehet, hogy épen ezen elsősége miatt némi felsőbbségi hatalmat
gyakorlott a többiek fölött, mert egy koldus, ki megjelenésünket
észrevette, nála tőn jelentést. A púpos, ki különben igen jó erőben
látszott lenni, e hivatalos jelentés után nagy örömmel csapá asztalra
kártyáit, mivel játékát alkalmasint elvesztette volna, s méltóságos
tekintettel lépett hozzám, mellemen megragadott, s erős mély hangon
kérde:
[Illustration: Koldus-estély.]
– Mit tetszik parancsolni?
Bízván a rákosi czigány szavaiban, hogy nem vagyok egészen rossz emberek
közt és tulajdon szemeimmel sem látván semmi gyanusat, miből véres
erőszakoskodást lehetett volna sejtenem, a púpos czimborát megragadám
galléránál, s oly hatályosan visszaültetém előbbi helyére, hogy a pad
meglehetősen hallhatólag recsegett alatta. Erőmnek e nem
mindennapiassága azonnal irigylésre méltó tekintélyt vítt ki számomra,
mert a púpos igen barátságos hangon szóla:
– Talán csak nem rossz szándékkal jöttek hozzánk a nagyságos urak?
– Épen nem, – mondám sürgetőleg, – hanem segítségre szólítunk; azon
suhanczban, ki ajtótoknál vigyázott, a pálinka meggyúlt.
– Meg-e?
– Igen.
– Na lám, mindig mondtam én, hogy nem lesz ember abból a pipogya
ficzkóból.
– Az istenért, segítsetek rajta hamar.
– Nagyságos uram, mi meg birjuk ugyan a pálinkát inni, de erejével aztán
az ördög birkózzék, nem én.
– Micsoda?
– Hagyja el, nagyságos uram, bizony isten, egyetlen törött mankót sem ér
az a haszontalan ripők; uram fia, egy itcze pálinkát sem bir meg, pedig
már elmult tizennégy esztendős. Nem kár azért.
– Hiszen gyilkosságot követtek el, ha nem birjátok magatokat arra
szánni, hogy a segítséget legalább megkisértsétek.
– Soha bizony, mintha mi arról tehetnénk, ha az örök dicsőségbe
költözik! Halál ellen nincs orvosság s a kin az uristen nem segít, azt
ugyan nem ragadja ki a halál torkából a gyarló ember.
– Legalább vigyétek kórházba.
– Nincs rá czédulánk, a nélkül pedig nem örömest fogadják be; azonban
holnap temetésre majd oda visszük.
Társam is mindent elkövetett a koldusok részvétének felébresztésére, de
hasztalan s csak hosszas kérelem és néhány huszas indított meg egy pár
öreg asszonyt annyira, hogy fölvánszorogtak az udvarra; kevés pillanat
mulva azonban már visszatértek, azon szomorú hirrel, hogy a fiú már
meghalt.
E tekintetben tehát már semmit nem tehettünk s azon leverő gondolattal,
hogy isten tudja, hány ily áldozatot ragad el évenként az
elhanyagoltatás és nevelés hiánya, vagy roszasága, az öreg dudáshoz
fordulék, ki már épen szájához akará ismét illeszteni a sípot, mintha
legkisebb baj sem történt volna s megszólítám őt:
– Dudás –
– Kérem alázatosan, – vága ő hirtelen szavamba – méltóságos uram, én nem
vagyok dudás, hanem czimbalmos és most csak régi barátság fejében
dudálok.
E művészeti önbecsülést s féltékenységet meg kelle mosolyganom, ámbár
kedélyem e pillanatban épen nem volt vigságra hangolva; azután
megigazítám az előbbi czímezést, mondván:
– Tehát czimbalmos, emlékezel-e még életed legszomorubb napjára és arra,
ki akkor árvaságra jutott?
Szavaim oly varázserővel látszottak az öreg czigányra hatni, hogy
akaratlanul legnagyobb bámulatra kelle fakadnom. Dudája térdeire
hanyatlott kezeiből s a síp befogadására megnyilt ajkai pillanatig e
helyzetben maradtak, szemei meredten függének rajtam s arczának barna
szinét pirosság árasztá el, mely csakhamar még felötlőbb halványságnak
adott helyet.
– Nem értéd szavaimat? – szólék ismét, miután csodálkozásom rendkivüli
kiváncsisággá változott.
A czigány mélyen sóhajtott s szomorúan felele:
– Értettem.
– Jer tehát s beszéld el nekem azon szomorú történetet.
– Most nem mehetek.
– Kétszeresen fizetem azt meg, mit itt most elmulasztasz.
– Czigányunk nem mehet el, mert most még tort kell ünnepelnünk; nem
segíthettünk ugyan a szegény fiún, de az utolsó tiszteletet legalább meg
kell neki adnunk.
Ezt a púpos mondá s minden ajakról zajosan visszhangzott:
– Czigányunk nem mehet el.
– Atyafiak, mégis jobb lesz talán, ha elmegyek, mert víg nótát bottal
sem vertek ki ma már belőlem.
– Mindegy, mi szomorúra is vígan járjuk, a ki Árgirusa van! Nagyságos
urak, ne háborítsák mulatságunkat. Lám, mi szegény koldusok reggeltől
estig mindennap alamizsnáért kunyorálgatunk s a legnagyobb záporban is
esernyő nélkül kuncsorgunk az utczákon; néha-néha hát csak jól eshetik
egy kis szoáré, mint a nagy urak cselédei szokták mondani, midőn
uraságaik éjjel kártyáznak és áldomásoznak.
A vén koldus oly siralmas hangon mondá el ezen esengést, hogy nem
ellenkeztem többé vele, mit annál inkább teheték, mivel az éjfél oly
közel volt már, hogy sietnem kelle, ha azon rejtélyes éjféli találkozást
nem akarám elmulasztani, melyre az ismeretlen hárfás lány által oly
titokteljesen hivattam meg. Megmondám tehát a czigánynak szállásomat s
másnapra magamhoz rendelém őt, bő jutalmat igérvén neki, ha pontosan
megjelenik nálam délelőtt, mit ő szentül fogadott.
Ezután néhány huszast veték a víg estélyezők közé s míg azok
fölszedésére mind halomra rohantak, társammal együtt elhagyám e
barlangot, melyben tomboló vígság uralkodott, a halál legborzasztóbb
jelképe alatt, melyet valaha láttam!
XIX. Irgalom és halál.
Szabad levegőre jutván, könnyülő kebellel fordultunk a város belseje
felé, oly gyors lépésekkel, mintha azt reméltük volna, hogy a szomorú
látványnak emlékezete is úgy tünendik el lelkünkből, mint szemeink elől
borzasztó szinhelye; ez azonban koránsem volt így, mert többszöri próba
után sem sikerült egymást földerítenünk s így inkább hallgattunk, nem
akarván e legújabb tapasztalásunkra vonatkozó elmélkedések által
kedélyünket még nyomasztóbb levertségre hangolni.
Mintegy óranegyed mulva kórház mellett haladtunk el s ekkor társam
megunván a hosszas hallgatást, szót emelt:
– Meglátogatta ön már valaha kórházainkat?
– Nem.
– Idegen, vagy külföldi kórházakban sem volt még?
– Nem.
– Igen kár.
– Én annyira kedvelem az életet, hogy legyőzhetlen undort érzek az
irgalom és halál azon szomorú tanyái iránt.
– Pedig nem árt azzal közelebbről megismerkednünk, mivel előbb-utóbb
mulhatlanul találkoznunk kell.
– Már én majd csak akkorra hagyom e kellemetlen ismeretséget.
– Ön tehát fél a haláltól?
– Épen nem.
– És mégis így szól?
– Igen, mert szeretem az életet.
– Ez tulajdonképen egyre megy; különben pedig, véleményem szerint, sem
becsülni, sem szeretni nem tudja az életet voltaképen az, ki az irgalom
és halál tanyáit, mikép ön a kórházakat nevezi, soha nem látogatja meg.
– Hogyan?
– Oh, nincs az életnek jobb történetkönyve, melyből annyit lehetne
tanulni, mint ezekben!
– Kiváncsivá tesz ön.
– Én életemben igen sok kórházat látogattam már meg s mondhatom, hogy
erre szánt időmet nem sajnálom úgy, mint azt, melyet fényes vigalmakban,
vagy politikai szélcsapdosás közt pazarlottam el.
– És ugyan min alapszik e kedvező hatás, mit ön oly fontosnak tart?
– Hosszasnak kellene lennem, hogy önt állításom iránt
fölvilágosíthassam.
– Fél óráig haladhatunk még együtt; ez igen kevés idő ugyan divatos
politikai szónoklatra, melyből gyakran órák alatt is alig sülhet ki egy
pár használható józan észrevétel; de egyszerű előadás mellett fél óra
alatt igen sokat mondhatni el.
– Megkisértem tehát s reménylem, nem fogom önt untatni. Előre kell
azonban bocsátanom azon megjegyzést, mikép nem csupán egy kórházról és
nem is ugyanazon országéiról kívánok szólani, hanem összes tapasztalásim
kivonatát fogom önnel közleni. Ön irgalom és halál tanyáinak nevezi a
kórházat s egy részben igaza van ugyan, de más részben nagyon
csalatkozik.
– Valóban?
– Igen. Irgalom adott létet azon házaknak, hol a szegény beteg elveszett
egészségét visszanyerni kivánja, de gyakran csak halálát sietteti a
gondatlanság, melyet a leggondosb felügyelés sem képes onnan tökéletesen
száműzni; sok esetben pedig épen a halál gyakorolja a legnagyobb
irgalmat, midőn a beteget gyorsan magával ragadja. Oly jeleneteket
láttam én, uram, melyek jéggé fagylalák ereimben a vért s legféktelenebb
szenvedélyemet is aczél békókba verék. Van kórház, melyet legtisztább
szándék alapított, legemberibb érzelmek tartanak fön s mikben mégis – a
világ bármely művelt országában – vajmi csekély mértékben teljesíttetik
az, minek történnie kellene! Az egésznek intézése többnyire olyantól
függ, kinek polgári állása nagy elfoglaltsággal van kapcsolatban; ő
tehát másokban bizik s ezek viszont, nem élhetvén pusztán e szép
bizalomból, ismét olyanokban biznak, kik még csak azon lépcsőn állnak,
hol csupán tanulmányaik bővítéséről kell gondoskodniok, mi azután sok
embernek életébe kerül, ki még hasznos tagja lehetett volna a
társaságnak. És mennyi veszélyes kísérlet történik, új divatú
gyógyszerek és vegyítékek használatával, miket valakin csakugyan meg
kell próbálni, ha gyarapítani kivánjuk azon szép tudományt, mely
hatalmában tartja az emberi életet; és kin lehetne nagyobb joggal
véghezvinni e próbát, mint azon, kivel az irgalom malasztját kellene
éreztetnünk! S e mellett legfájdalmasb az, hogy nem talált még föl senki
oly módot, melylyel ezen eljárást meg lehetne változtatni. Hátha még
akkor tekintünk az irgalom e házaiba, midőn az ápolók egészen magokra
vannak hagyatva szerencsétlen betegeikkel! Ezen ápolók, a mennyiben nem
szerzetbeliek, többnyire tönkre jutott mesteremberekből és munkakerülő
részeges asszonyokból állanak, kik a betegek jobb eledelét megvámolják,
erősítő borukkal saját arczukon növesztik a rézbányát s mérgesen
hurogatják le a szegény szenvedőt, ki őket mámoros álmukból fölriasztani
bátorkodik és szalmazsúp gyanánt vetik vissza kemény ágyára azt, kit föl
kellett emelniök. De miért nem panaszkodik a szegény beteg? – kérdi
talán valaki. Azért, mert akkor bizonyosan még kiméletlenebb bánásmódban
fogna részesülni. Ha a beteg szenvedéseitől megszabadul és meghal, akkor
az úgynevezett halottkamarába vetik őt s kezei hideg holttesteket
érintnek, midőn még utolsó vonaglása remeg szederjes ajkain az életnek!
De ez nem baj, mert ez iszonyú érintés legalább megrövidíti a haldoklás
kínait. Ha ellenben annyira megjavult a szegény beteg, hogy lábai
elbirják, akkor ugyan nem kíván az irgalommal visszaélni, hanem lopva,
szökve is távozik s ennek következtében gyakran még veszélyesb bajba
hanyatlik vissza, melynek csak a halál vet véget! Ez az röviden, mit az
eljárás körül mindenütt tapasztaltam, hol az ápolás nincs szerzetes
hölgyekre bizatva s dicséretes kivételt csak ezekről mondhatok. – De
hallja ön most azon adatok egy részét is, mikből kórházakban oly sok
életbölcseséget gyüjthetni. Ha polgárt ismer ön, ki körén túlemelkedni
óhajtván, tehetségén fölül költ és a főranguak minden ledér
kedvcsapongását majmolja, vezesse őt végig a kórházak termeiben s
bizonyosan minden időben találni fog ott kemény ágyon nyugvó embert,
kinek rövid története így hangzik: ezt is megszállotta a fényűzés
ördöge, ő kedvező szerencsével kezde dolgozni, százai ezrekké változtak
s áldásos köre csekélynek kezde előtte látszani és ő irigylé azok
sorsát, kik munka és iparkodás nélkül is szintoly vagy még nagyobb
vagyonnal birnak, valamint ő. Utánozza tehát őket a fényűzésben és tele
marokkal szórja ki pénzét. Kincsei fogynak s ő azoknak bérét, kik
helyette dolgoznak, jóval leszállítja, hogy pazarlását még darab ideig
folytathassa. Végre adósságokat halmoz, házából kivettetik,
kétségbeesik, remegő kezekkel torkát metszi s íme most már hetek óta
kínlódik e nyomorult fekhelyen s nem tud élni és nem bir meghalni, ha
pedig meghal, átok nehezülend sirkőül teste fölé, azoknak átka, kiktől
több pénzt kölcsönzött, mint mennyit visszafizethetett s kiket ezáltal
koldusbotra juttatott! – Vagy ifjúval találkozik ön, kinek arczán
egészség sötét pirja lángol, szeméből erő és életkedv tüze villog s
kinek vállai oly izmosak, mintha a földgolyót kellene rajtok
súlyegyenben tartania? Örvendjen akkor e ritka tüneménynek s fogja meg
ez ép ifjú kezét és vezesse őt kórházba; akármelyikbe, mind egy, mert
valamennyinek valamennyi termében fog ön néhány ily beteget találni:
behorpadt s gyér hajszálaktól körülfolyt fej, mélyen üregeibe süppedt
fénytelen szemek, ólomszinű fonynyadt arczbőr, feketült fogak, miket már
alig födözhetnek el a kékes ajkak, nehezen emelkedő, összerokkant mell,
sárgás, hústalan kezek, iszonyú fájdalmak a csontokban és a testnek
minden részében; – ezen ifjú oly reményteljes volt, mint az, kivel ön
találkozott, de annyira sietett az élettel, hogy most, huszadik évében,
már menthetlenül veszve s undor tárgya magának és beteg társainak, és
állapota oly nyomorú, hogy rá nézve legnagyobb jótétemény már az, mitől
mások leginkább irtóznak, a – halál! – Kezdi-e ön hinni, hogy az, ki
életét szereti s élni kíván, sokat tanulhat az irgalom és halál szomorú
hajlékában?
– Tökéletesen.
– Pedig csak gyönge és igen száraz vázlatot hallott tőlem. Látni kell az
ott uralkodó sokféle nyomort, látni a bűnnek, az élet elleni bűnnek
nyomdokit s fogadom, száz, sőt ezer áldozat szabaduland meg évenként a
halál legrémesb nemeitől.
Új barátom még folytatni akará sötét, de csakugyan igazságos
kifakadásait, midőn azon utcza közelébe érkeztünk, melyben éjfélkor meg
kelle jelennem. Elváltunk tehát, miután megigértük kölcsönössen, hogy
ezentúl gyakran fogjuk egymást látni.
A legközelebbi lámpa alatt fegyvereimet megvizsgálám, hogy minden
előfordulható esetre el legyek készülve s utamat a kitűzött ház felé
folytatám, mialatt különféle sejtések tarták munkásságban elmémet, azon
események iránt, melyek ezen rejtélyes látogatásból kifejlődhettek.
Hogy eddigi kalandimmal titkos összeköttetése van e meghivatásomnak, azt
világosan hivém láthatni azon czélzásokból, miket a hárfás leány
Beattinire nézve tőn. És épen ezért nem birtam minden aggálytól
megszabadulni, ámbár más oldalról az ismeretlen leány egész
magaviseletét olyannak kelle vallanom, hogy abból semmi következtetést
nem vonhattam, mi közte és Beattini, vagy Dalmer, vagy Zlatár közt
czimboraságot gyanítathatott volna.
Bár mennyire erőltetém is elmémet, egy sejtést sem fogadhaték el
valószinűnek az iránt, mi rám a titokteljes találkozásban várakozott.
XX. Vészjóslatú jelek.
Gondolatim fonalát suttogás szakasztá meg, mely egy alacsony kapu
öbléből hangzott felém; megállapodám tehát, szorosan falhoz simulva s
következő szaggatott párbeszéd tanuja levék:
– Csak hamar, mit mondott?
– Nem sok jót.
– Micsoda?
– Azt mondotta, hogy hagyjunk föl szándékunkkal, mert rajta vesztünk.
– Ohó!
– Azt bizony.
– Átkozott!
– A pénzt sem fogadta el.
– Már ez rossz jel.
– Mit csináljunk?
– Nagy baj biz ez, csak már legalább meg ne alkudtunk volna.
– Lépjünk vissza.
– Az is baj, mert majd kilódít bennünket urunk a gyülekezetből.
– Tudod mit, czimbora, hátha nem gondolnánk a banya szavával? Nem hiszek
én zsidónak.
– Hagyd el, czimbora, azok közt is sok becsületes ember van, kiknek
szavát csak úgy elhiheted, mintha írva állna előtted; aztán ez az öreg
asszony még soha nem hazudott. Igen, ha a vén Móricz mondana valamit,
akkor bizony nem volna eszünk, ha csak egyet hederítnénk is szavára; de
így?
– Már csak fontoljuk meg holnapig a dolgot jól s azután majd elválik.
– Hát hol jövünk össze holnap este?
– A tarka macskánál.
– Hány órakor?
– Kilencz felé.
– Jól van.
Ekkor elvált egymástól a két férfi s az egyik balra, a másik pedig
ellenkező oldalon távozott, miután az egyik még e megjegyzést hallatá:
– Nézd csak, most meg üveges hintóban is jött valaki az öreghez; bizony
csak azt mondom én mégis, hogy nem evett ez az asszony bolondgombát!
Távozásuk után közelebb juték czélomhoz s csodálkozva látám, hogy a
kijelelt ház előtt üveges bérkocsi áll, mely körülmény igen aggasztóvá
kezde előttem válni.
A két férfit, kiknek beszédéből a fönebb közlötteket kihallgatám, alapos
okoknál fogva, igen gyanusnak kelle tartanom, részint mivel gyülekezetet
emlegettek, mely szavaik után, csak rossz lehetett, részint pedig, mivel
Móriczot emlegeték, miből egyszersmind azon bizonyossághoz jutottam,
hogy ezen ellenségem a csárdai tusában csakugyan nem halt meg s most is
alkalmasint élénk munkásságban van.
Továbbá, a bérkocsi azon ház előtt állott, melybe nekem kelle mennem s a
két ismeretlen férfi egyike, mikép megjegyzéséből világosan érthetém,
ugyanazon házban volt és hihetőleg ugyanazon asszonynál, kihez én
hivatalos valék. Mit kereshetett nála azon gyanus férfi? Mi volt az, a
mivel fölhagyásra inté őt? Ki volt e bérkocsiban? Talán épen Beattini?
E kérdésekre hiába keresék elmémben alapos választ s minden
okoskodásomnak csak az lett a vége, hogy vigyázatra ezúttal rendkívül
nagy szükségem van, ha talán még gonoszabb hinárba nem akarok jutni,
mint az volt, melyből csak fél csoda által szabadultam ki a budai
csárdában.
Eleinte már csaknem visszatérésre határozám magamat, de e gondolatot
ismét visszautasítám, mert önmagam előtt sem akarék félénknek, vagy épen
gyávának látszani. Egyébiránt pedig a fölgerjesztett kiváncsiság is oly
hatalmasul működött, hogy gondolni sem akarék többé a kaland
félbehagyására.
Éjfélt még nem ütött az óra, mindenek előtt tehát várakozásra szántam
magamat s e czélból egy keskeny házajtóhoz lapultam, honnan a lámpásos
kocsit tisztán láthatám, a nélkül, hogy engem akár a kocsis, akár a
házból kijövendő látogató észrevehetett volna. A kocsis végignyult
ülőhelyén s álomba látszott merülni, a lovak pedig térdig sülyeszték le
fejöket; sőt magok a lámpák is oly álmosan pislogtak, mintha röstellenék
a terhes világítást e sötét utczában, melynek néhány lámpáiból már rég
kifogyott az olaj.
A csönd oly tökéletes volt, hogy valakinek hortyogását is tisztán
megkülönböztethetém azon házból, melynek ajtajában állottam s e
helyzetben közel fél órát kelle eltöltenem, míg végre valamely távol
toronyóra tizenkettőt kongott.